Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum1997/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 59. kötet, 1997. 3-4.füzet

Máriás József

„A magyar természet új megnyilatkozása õ”
(Németh László Tamási Áronról)

A nagy erdélyi próza- és drámaíró születése centenáriumán irodalomtörténetileg indokolt, hogy felidézzük magyarországi felfedezõje és mûveinek évtizedeken át kitartó nyomonkövetõje, Németh László vele foglalkozó tanulmányait, kritikai írásait, amelyeknek meghatározó szerepük volt abban, hogy Tamási Áron neve ismert, elismert lett az egész magyar nyelvterületen.

Ismeretes, hogy a „magyar szellemi erõk organizátora” kritikai kibontakozása legelején, a magyar viszonyokból kiábrándultan, Erdély felé fordult. 1926-ban megjelent Erdély lelke a legújabb irodalomban címû tanulmányában Erdélyt a nagy magyar tájak egyikének nevezi. Ebben az írásában jelenik meg a nevezetessé vált mondat: „Aki ismeri Erdély kultúrhistóriáját, vár innét valamit. Aki ismeri az erdélyi magyarságot, rendkívülit vár.” Tudja, megfogalmazza, hogy a kibontakozás számos kérdést vet fel: „Megtalálja-e múltját? Megtalálja-e magát? Kikben és hogyan? Milyen az õ külön magyar lelke, s hogy része az egész magyar léleknek? Milyen új szót várhatunk tõle mi, és milyen új szót a világ?” A továbbiakban azt kutatja, hogy „milyenek azok az írók, akiket egy egész élet s az összeomlás szakadékai szeparáltak erdélyiekké”. A lírikusok közül – máig érvényes biztos ítélettel – három nevet emel ki: Reményik Sándort, Áprily Lajost és Tompa Lászlót. A prózaírók közül Gyallay Domokos, Makkai Sándor, Berde Mária, Gulácsy Irén munkáit méltatja; a székely írók sorából Nyírõ József és Tamási Áron úttörõ munkásságát, mûveit emeli ki. Míg a többieknek nyolc-tíz sor jut, Tamási Áronnak a háromszorosát szenteli. Miként jellemzi? „Éppúgy, mint Nyírõ József, Tamási Áron is a Szabó Dezsõ-féle gondolatvilágból indul ki. 1922-ben írt novellái a keresztény kultúra alatt rejtõzõ pogányságot, a kenyéradó föld szimbólumokkal játszó himnuszát zengik. De ebbe az általános, színtelen pátoszú költészetbe csakhamar belecsördül a rég várt valami: a székely mese. [...] Kettõs pólusú költészet ez: az egyik oldalon a paradicsomi ember romlatlan enyelgése, másikon a sötét hatalmak, természet, fátum, ember végzetes szava.” A felismert tehetség felfokozott várakozásra, bizalomra indítja Németh Lászlót: „csak rendkívülit várhatunk tõle”.1

A tanulmányban említett nevekkel, alkotókkal újra találkozunk a Protestáns Szemle hasábjain, ahol Németh László portrésorozatot közölt, behatóan ismertette Berde Mária, Gyallay Domokos, Tamási Áron, Reményik Sándor, Áprily Lajos és Gulácsy Irén munkásságát.

Ismeretes, hogy a tíz arcképben írójuk a harmadik Magyarországot kívánta elõrevetíteni. Erre a törekvésre 1934-ben, az Ember és szerep címû írásában így emlékszik vissza: „Betévedt a felfedezésem sorába két fiatal író, akik felragyogtak, ahol a többi elhalványodott: Erdélyi József és Tamási Áron.” Kapcsolata az utóbbival a véletlennek köszönhetõ. „Tamási Lélekindulása sokkal hamarabb hódított meg. Egy idegorvos barátom könyvespolcáról emeltem le, találomra, az elsõ húsz sor után már hangosan, izgatottan olvastam, s a második oldalnál elsodortam barátomat: minden magyar író közt ez a legnagyobb költõ –  kiáltottam – [...], meglássátok, rajta át törünk be Európába.”2

E „hódítás” gyümölcseként említhetjük a Tamási-portrét, amely, ha Európába nem is, de a magyar irodalmi köztudatba mindenképpen eljuttatta az erdélyi írót. „Hiszem, hogy a magyar irodalom rendeltetése az irodalom visszaköltõítése lesz” – olvashatjuk a Tamási-tanulmány elsõ sorában. Ez „a magyar rendeltetés világol” Tamási novelláiból, ezt olvassa ki a Lélekindulás címû kötetébõl. Amit novelláiról mond, a mai értékelõk sem vitathatják: „egyetlen vidék ábráin át mutatja meg az örök emberit [...], a világot, amelyrõl ír, aprólékosan megfigyelte, amikor ír róla, kedvesen valószínûtlen [...] tér és idõ közt, irreális dimenziókban folynak az események [...], a jeleneteket nagy könnyedséggel oldja megint elbeszéléssé vagy a saját megjegyzéseivé, s egyik jelenetrõl is rendesen egy virágos fordulattal ugrik át a másikra [...], nem is ismerjük meg az embereit, s a vérük az erünkben csergedezik [...], sok zamat, irreális hang és mesevezetés, a hangulat rugalmassága avatják Tamásit a novella költõjévé.” Dicséri novellahõseinek megformálását. Összegzése rendkívül hízelgõ Tamásira nézve: „a magyar természet új megnyilatkozása õ”,3 költészete egyedülálló a magyar irodalomban.

Indokolt és természetes, hogy az elkövetkezõ években számon tartja mûveit. A Napkelet 1928. évi 21. számában a Szûzmáriás királyfi címû regényérõl ír. Indító soraiban visszatér Tamási elsõ könyvére: „Tamási Áron 1925-ben megjelent Lélekindulás címû kötetére, akik olvastuk, mindnyájan fölfüleltünk. Szakadatlan poétai hév fröcskölte szét e novellák üde tékozlását, virágos jókedv buzgott a cifraságában is stílusos beszéd mögött, az elbeszélés édes irrealitása mint észrevétlen suhogású madár röpült tárgyról tárgyra; a mesék bája, a líra ihletömlése úgy oldódott szét e novellákban, hogy csak annál novellábbak lettek. Tamási megtette azt, amin a nagy írók kezdik: újrafogalmazta a mûfaját.” Ilyen könyv után természetes a felfokozott várakozás. Csalódottan írja le: „A Szûzmáriás királyfi mûfajilag a legelhibázottabb írások egyike. [...] A mesét túlaprózta, elkicsinyeskedte, a regényt nem fejtette ki, vázlatban hagyta [...], alakteremtõ igénye elég gyenge, sztereotipnak ható bábukat állít, akiknek ugyancsak kell bizonykodniuk, hogy ember voltukat elhitessék.” A könyv nyelvezete az, ami ezúttal is magával ragadja: „Költõ voltát persze nem tagadhatta le. Tág küllõjû képei újra és újra elkapnak [...], a könyv zenei megoldása hibátlan, mondatai verssoroknak hatnak, hullámzásuk új s mégis egyensúlyozott.” A kritika végkicsengése bizakodó: „Tamási van olyan erõs és elrendelt tehetség, hogy nem mond le a harmadik és tizedik ugrásról, csak azért, mert egyszer leverte a lécet.”4

A Tamási Áron tehetségében, értékeiben való bizalom fejezõdik ki az Áprily Lajosnak írt, 1928-ban keltezett levélbõl is: „A szellemi kincsek szétszóratása elõtt szeretném együtt tudni mindazokat, akik az örök magyarság mai papjai.”5 Tamási Áront közéjük sorolja, Áprily útján keresi vele az összeköttetést. Erre valószínûleg az 1929 tavaszán a Zeneakadémián szervezett irodalmi esten kerülhetett sor, amelyen Benedek Elek és „fiai” – Tamási Áron, Bartalis János, Nyírõ József, Szentimrei Jenõ és Kacsó Sándor – mutatkoztak be a magyar fõváros irodalomszeretõ közönsége elõtt. Németh László a „lelkek atyafiságát” keresni ült be a nézõtérre. Az eseményrõl a Napkeletben számolt be. Mondanunk sem kell, hogy Tamásira figyelt a leginkább, õróla szólt a legrészletesebben: „...messze kimagaslik nemcsak közülük, de az egész erdélyi irodalomból. A legnagyobb magyar elbeszélõtehetségek egyike. [...] Új székely Antikrisztus címû mûve magával sodorta a hallgatóságot. Komolynak és tréfásnak ez az utánozhatatlanul fölényes keverése, gazdagodó s újabban kevésbé bizarr nyelve, szabad s kissé meseízû elbeszélésvezetése a zsenialitás erejével meggyõzõ.”

Tamási újabb elbeszéléskötete, az Erdélyi csillagok ad alkalmat Németh Lászlónak arra, hogy ismételten hitet tegyen az erdélyi író tehetsége mellett: „Érettebbek Tamási Áron új elbeszélései; jobban fölébe kerültek az anyagnak, s kevesebb bennük a modorosság [...], e kötet után is megmaradok mellette, hogy aligha volt e századnak nagyobb novellista tehetsége, mint õ. Csak a Hét krajcár és a Magyarok Móricz Zsigmondja állítható mellé. [...] Új virágos bõséggel fakad belõle a beszéd; vaskos móka és áhítat; földi ízek s a mindenségen átnyújtózó hasonlatok úgy fordulnak egymásba nála, mint egy szövétnek játékos két színe.”6 Nem hallgatja el azonban kifogásait sem. A „székelyek pogány katolicizmusát”7 említi, egyes novellák formai kiképzésének a színvonalát marasztalja el, a hamis mûfajokra való hajlandóságot.

A novellista iránti tisztelete azonban változatlan marad. Épp ezt az erényét említi, amikor a Címeresek címû regény elemzéséhez lát. A Protestáns Szemlében megjelent kritikájában megismétli addigi vélekedését: „Tamási igazi területe a novella: páratlan költõi ereje itt elfedi a mesteremberi mérlegelés s a tisztult írói ideálok hiányát.” Ez a megállapítás, ellenpontozás már sejteti, hogy Tamási új regényérõl sincs jó véleménnyel. Miben látja annak hibáit? „...nem ábrázol, hanem vádol-vagdalkozik, a Címeresek nem is irány-,  hanem pamfletregény, amelynek minden mód jó, csak hogy a történelmi bûnösség bélyegét a magyar arisztokráciára rásüthesse. [...] Az ember nem látja, mi értelme a költõ kénye-kedvinek kiszolgáltatott figurákra a paráznaság, hazaárulás, lopás bûnét rábizonyítani. A Címeresek az a túlzás, amely már semmit sem bizonyít.” Ennek ellenére „néhány kitûnõ székely figurája, ízes odavágása, leírása a régi Tamásira vall”.8

1931 újabb próbálkozás nemzedéke szekértáborba szervezéséhez. Szakít a Napkelettel, a Nyugatban közli nevezetes irodalomelméleti tanulmányát az új nemzedék esztétikájáról, ars poeticájáról, továbbá emlékezetes íróportréit Erdélyi József, Illyés Gyula, Szabó Lõrinc, Pap Károly, Halász Gábor mellett Tamási Áronról, az erdélyi írók közül immár csak õróla.

Idõzzünk el kissé a Tamási-portré bevezetõ mondatainál, amelyekben Németh László a maga tehetségideálját fogalmazza meg: „Az igazi tehetség expanzív: ha beszabadul egy adott irodalmi kultúrába, szétdobja a formákat, magára szabja a mûfajokat, átgyúrja a nyelvet, megváltoztatja az esztétikát. Minden igazi tehetség új törvényhozó, aki rákényszeríti az embereket, hogy az õ belsõ, házi rendtartása szerint lelkesedjenek és gyûlöljenek. A tehetség öntörvényeit követõ, tirannizáló erejû egyéniség.” Nem véletlenül idéztük a tanulmányíró gondolatait, hisz a tanulmány további részében szinte mondatról mondatra tetten érhetjük, amint a fenti „törvényeket” Tamási munkásságából, írói magatartásából kikövetkezteti: „Zárt, elhagyott világ fia, akit nem könyvek tanítottak meg írni, hanem tulajdon gazdagsága. Csodálatos képeiben kimeríthetetlen mitológia ûzte szentivánéji játékát. Hasonlatainak nem volt irodalmi múltjuk. Képzelete autonóm világ, melyben szokatlan s mégis romlatlan bájjal keltek nászra a megmozduló tárgyak s az egymást szemmel tartó elemek. Nyelve mint engedékeny asszony adta át magát a képzeletnek.” Azaz új formákat talált, megteremtette a maga házi rendtartását, megalkotta a maga törvényeit. „Úgy éreztem, hogy irodalmunknak épp erre a költõi sugárzásra van szüksége, mely a nagyon is földhöz tapasztott, naturalista világot kissé az ég felé emelje, oda, ahová a költõi valóság helyét a poéták Homérosz óta helyezni szokták.” Újabb novellásköteteirõl – Erdélyi csillagok, Hajnali madár – változatlanul igen jó véleménnyel van: „elsõ mûvei jó ízét újra s újra visszalopta ínyünkre”. Regényeit viszont ezúttal is elhibázottnak minõsíti: a Szûzmáriás királyfi – „epizódokat halmozott egymásra minden érvényesülõ belsõ terv nélkül”; a Címeresek – „az utóbbi évek legelképesztõbb írói baklövése”. Okként a regényírói elhivatottság hiányát tekinti, „a túltengõ önérzet”-et. Nem eszményít; szókimondása arra int, hogy „Magyarországon alacsony a mestergerenda”, azaz a kritika szintje; az igazi tehetség jobb, ha beleveri a fejét, semmint meghajoljon elõtte. Különösen ne tegye azt Tamási Áron, kinek „megvan a biztos bázisa, ahova mindig visszatérjen”. Bár írói sorsa reflexiókra kényszeríti, prognózisát nem állítja baljóslatúra. Záró soraiban képletesen szól: „A Dunát nem kezdeti vízbõsége teszi nagy folyóvá, hanem az iránya.”9

És mennyire igaza volt! „A legköltõibb magyar prózaíró” rászolgált a bizalomra. Németh László az Ábel a rengetegben címû regényt egyazon írásban – Székelyek – méltatja Kodály Zoltán Székely fonó címû alkotásával. Ábel „rokonait” a Homérosz teremtette hõsök sorában keresi. „Mûvésze a képmutatásnak, de célja közvetlen, gyakorlati, s ha elérte, lemossa egy mosollyal a hazugságot, s nem hazudik magának tovább. [...] Ábelt a szükség megtanítja félni, lopni, füllenteni, de természete megtanítja mókázni, sajnálkozni, elmélkedni, az erdõt szeretni, a szegények sorsába belegondolni. [...] Ebben a gyenge fiúban, aki olyan derekasan helytáll a rablók és urak közt, egy morzsoló erõk közt fennmaradó nép viszi diadalra minõségét.” A fõhõs ilyetén méltatása után nyilvánvaló, hogy a regényt magát is elismeréssel fogadja: „Ez a regény nagy öröm barátainak. Nemcsak mert sikerült regény, hanem mert az írója kiforrt. Tamási rájött, hogy a bõség legméltóbb foglalatja a tartózkodás. A képzelet nem lövi el puskaporát, a nyelv nem gesztikulál. A mondat csak egy-két helyen rezdül meg, de e rezdülések mögött, érezzük, nagy költõi erõ moccan. A bõség klasszicizmusa ez: buja és finom.”10

A Tamási Áron iránti elismerés jut kifejezésre abban is, hogy az Ábel a rengetegben megjelenése évében, amikor lapját, a Tanút nemzedéktársaival közösen szeretné szerkeszteni, kiadni, rá is gondol. 1933 februárjában ezt írja Illyés Gyulának: „Ajánlatom: csináljuk a jövõ évtõl hárman: te, Tamási és én a Tanút.” A következõ hónapban Szabó Lõrincnek írja az alábbiakat: „Arról van szó, hogy a Tanú az V. számtól társas folyóirattá alakul át. Illyés, Pap Károly, Gelléri, Halász Gábor már bejelentették csatlakozásukat, Tamási rég felszólított egy ilyen alakulásra.”11 Tudjuk, ez a terv nem valósult meg, a Tanú megmaradt Németh László lapjának, de a következõ évben fölmerül egy másik lapalapítási gondolat, melynek kezdeményezõje ugyancsak Németh László. „Most nem egy nemzedéklapra, hanem munkalapra gondolok, a magyar szellemi élet iszonyú munkahátralékához keresek munkásokat – írja 1934 februárjában Fülep Lajosnak –, a magam munkája csaknem anonim lesz, s szeretném, ha a többi munkatársra is ezt a székesegyház-építõ lázat tudnám átragasztani.” Az irányítást Fülep Lajosnak szánná, Tamásitól novellát kér. Egy újabb, pár nappal késõbb keltezett, ugyancsak Fülep Lajosnak címzett levélbõl megtudhatjuk, hogy a lap címe Válasz lesz, továbbá azt is, hogy Tamási „lelkes támogatást ígér”.12 Cikket küld. Késõbb maga ajánlkozik a lap erdélyi képviseletére.

Németh László 1935 augusztusában Boldizsár Ivánnal, Keresztury Dezsõvel és Szabó Zoltánnal Romániába utazik. Tamási-rokonszenvére vall az is, hogy a bukaresti „liceul”-ban alkalmazott székely szolgával is róla kíván beszélni: „hallotta-e, kérdem, Tamási Áron nevét, odavaló Udvarhelyre. Nem még, s furcsállóan mosolyog. Ajánlom neki az Ábelt, ha rátalál valahol, olvassa el, ilyen világba kivetett székelyrõl szól, mint õ.”13

Az utazás nyomán született Magyarok Romániában címû útirajzában teljes fejezetet szentel Farkaslakának. Megkapó sorokat ír „a magyar írás legszebb dombjára ültetett” faluról, ahova maga Tamási Áron kísérte el a vendégeket. Németh László a Tamási-mûvek gyökerét, forrását kereste, ilyen szándékkal figyelte, hallgatta az embereket, a népes rokonságot. Akaratlanul is összehasonlítja apja dunántúli szülõfalujával: „Ott a jómód is földhöz ragadt e szegénység két lepkeszárnya mellett.” Tamásiról is sokat mondanak az alábbi mondatok: „Soha íróember úgy hozzá nem tartozott tehetségében is a családjához, falujához, mint õ. Akárhol metszed meg ezt a falut, az õ szava csorog ki belõle, s amit különösnek, egyéninek, olykor-olykor erõltetetten provinciálisnak találtam benne, íme, itt ömlött ebbõl a családból, mely nagyságáról alig-alig tudott valamit. [...] Különös gyöngédséggel, büszkeséggel beszéltek róla, de inkább csak mert nyájas volt hozzájuk, s úr lett belõle. [...] Hiszen õbenne csordították ki szomorú bölcsességüket, tarka, szikrázó tehetségüket.”14 Tamási méltatóit, kutatóit is sokban segíthetik e sorok abban, hogy jobban megértsék õt és írásmûvészetének titkait.

Ugyanez út „terméke” a Magyarország hasábjain 1935. december 25-én megjelent A költõ és faluja címû tanulmány. Ebben megismétli, újonnan leírja az ott látottakat, az élményt, amelyben része volt: „Amilyen szegény volt a falu, olyan tündéri [...], kénytelen voltam elhinni, hogy csakugyan van falu, amely a Tamási-novellák falvára ennyire hasonlít. Amit a költészet színének hittem, élet volt, amit góbéságban agyafúrt túlzásnak: közbeszéd [...], ezt a falut nem Tamási költötte, elébb õt a falu; akárhol vágtam meg, õ folyott belõle, ahogy a barackból csak baracklé folyhat. Milyen szerencsés az író, gondoltam. Ehelyett faluja dolgozott, s a népe lelkét színesre verõ évszázadok. Mást se tesz, csak mint a kútfõ, bukja a mások szegénységébõl, életkedvébõl fölszálló ízeket, s annyi költõnek, aki dicsõséget sosem látott, minden dicsõségét õ aratja le...”15

A Tanú 1936. évi I–II. számában megjelent az Emberek a nemzet alatt címû írásában Tamási Jégtörõ Mátyás címû regényét, továbbá Illyés Gyula Puszták népe, valamint Veres Péter Alföld címû könyvét ismerteti, értékeli, azt vizsgálva, hogy bennük milyen szociális cselekedet jut érvényre. Ezúttal, talán az elõzõ évi látogatás hatására, a Szûzmáriás királyfi címû regénnyel is megértõbb. Írói pályája második szakaszának nyitányát az Ábelben jelöli meg. E regényben „a költészet tiszta, vékony szálon folyik, csak fényjátéka gazdag, mint csorduló méznek vagy magas hegedûhangnak. Az ember tûnõdött. Mi jöhet ezután több. [...] Az új kötet szélesség és magasság után két új dimenziót fedezett fel: a szerkezetet és csodát. Nem állítom, hogy új regénye van olyan, mint az Ábel; de ami kinyílt elõtte: több annál.” Miben látja ezt a többletet? „Belekóstol más létezésekbe, hogy egykor önmagára emlékezve nézhessen ki a természetbe.” Az említett mûvekkel való egybevetésbõl az alábbi következtetést vonja le: „Három könyv: három országrész. De mondhatjuk, három magyarság is. A nemzetalkotó elemek Erdélyben, Dunántúlon, Alföldön korántsem különböznek egymástól annyira, mint a nemzetalattiak. [...] Az idõben egymás mögött látom õket: mintha nemcsak háromféle, nemzet alatt lakó magyarság merülne fel itt elém, de három más-más geológiai korú magyarság is. Tamásié a legrégibb, a Veres Péteré a legfiatalabb. A Jégtörõ Mátyás völgykatlant idéz, ahol a népek menetébõl lemaradt embercsoport meséi és lidércei koldustündér világával takarózik a végzet elõl.”16

„A Tamási-bemutató mindig izgalom számunkra – kezdi Németh László a Vitéz lélek címû színmû Nemzeti Színház-beli bemutatójáról szóló, a Híd 1941. évi 6. számában közölt kritikát. – Itt nemcsak egy mû, egy drámai szerzõ harcol az életért, hanem a magyar dráma egy-egy törekvése. Tamási Áron szépirodalmunk legnagyobb kísérletezõje: mûveiben mindig a mûfajt próbálja újjáteremteni.” A darab mondanivalóját, üzenetét ekképp értelmezi: „Az erõs hit mindent felépíthet; csak elszánás és kitartás kell, s a csodák is segítségünkre jönnek. Egy elbukott kis népnek tanítja ezt Tamási hõse, aki hét év háborús fogság után hazatérve: házát romban, gazdaságát elpusztulva, nemzetét rabságban találja. Tanítja pedig nem szónoklatokkal, hanem az egész falut felkavaró, hangos szimbólumokkal.” Ezúttal sem mulasztja el kiemelni Tamási nyelvezetének értékeit: „A székely falu élete is friss, jó ízekkel csap be a színpadra.” Ezzel szemben fenntartással fogadja a Szûzmáriás királyfi kapcsán már emlegetett, a darabban is tetten érhetõ „okoskodó misztikát”. Úgy értékeli, hogy „a Vitéz lélek nagy cselekedet arra, hogy a magyar dráma az legyen, ami lehet”.17

A Protestáns Szemlében (1927)18 és a Nyugatban (1931)19 közölt Tamási-portrét követõen a Magyar Csillagban (1942) megjelent Tamási „játékai” címû tanulmány a harmadik összefoglaló munka Erdély nagy írójáról, és ebben Németh László újólag hitet tesz Tamási írói nagysága mellett. Tette ezt a magyar dráma érdekében, az íróért, kinek negyedik darabja bukott meg a pesti színpadokon, a „kritikusok egyre türelmetlenebb fejcsóválása közben”. Németh László határozottan kijelenti: „Tamási Áron tudja, hogy ebben a században a magyar drámáért senki nem tett annyit, mint õ a négy bukott darabjával. [...] Ha harcát gyõzelmesen végigharcolja: egy elhanyatlott mûfajt emel vissza a nagy magyar mûfajok közé.” Legnagyobb erényének tartja, hogy visszalopja a színpadra a költészetet. Pirandellóhoz és Claudelhez hasonlítja azt a reformot, amelyet Tamási darabjai hoztak a magyar színpadon. Sorra veszi darabjait – Énekes madár, Tündöklõ Jeromos, Vitéz lélek, Csalóka szivárvány –, majd kijelenti: „Ábelnek a színpadon is gyõznie kell – mindenen keresztül.” Az színmûvek tömör jellemzése mindmáig érvényes megállapításokat tartalmaz: „Tamási minden darabja a hûség viaskodása. A hatalmában gyengébb, lelkében erõsebb ábeli lélek vesz bennük diadalmat a föld sötétebb, vastagabb erõin.”20 Úgy ítéli meg, hogy színpadi mûveit drámai költeményeknek kell tekinteni, melyeknek a nyelvezet legnagyobb erõsségük.

A nemzedékszervezõ és kritikus Németh László a Népi író címû, a Magyar Csillagban 1943 január–februárjában megjelenõ háromrészes tanulmányában a népi írók számbavételekor – a Teremtõ leltározás címû fejezetben – elsõként Tamásiról szól. „Van-e példa rá, hogy a parasztvilág agóniájából valahol ilyen általános érvényû, mindenkit sugalló költészet fakadt? Tamási titka igen egyszerû. Õ csakugyan együtt írta a falujával a könyveit. [...] Az õ mûvei arról szólnak, hogy a székely megõrzi magát. Ábel is azért járja be az Udvarhelyen túli külországokat, hogy Ábel maradhasson.[...] De ha a székely mássá is lesz, az õ székelye utolsó ünneplõjében, örökre ott lépdel a nemzet élén.”[i]  Hogy e szavaknak értékét érzékeltessük, utalnunk kell arra, hogy Tamási „szomszédságában” a leltárban ott sorakozik Erdélyi József, Sinka István, Szabó Pál, Veres Péter, Illyés Gyula – századunk magyar kultúráját, irodalmát meghatározó személyiségek.

A Tamásinak szentelt nagyobb lélegzetû írásokkal egy idõben, azok szomszédságában igen sokszor szólt róla. Említsük nagy ívû tanulmányát, az 1935-ben írt Magyarság és Európa címû mûvét, amelynek 5. fejezetében így ír Tamási Áronról: „Tamási az elszakadt Erdély elsõ nagy írója: a legkülönvalóbb, sötét sorsával legvidorabban szembenézõ magyar szigetet, Székelyországot mutatja be költészetében, épp amikor a román tengerben alámerülni készül, [...] alakjai az elkerülhetetlen magyar diaszpórának is példát mutatnak: ilyen légy, ha fönn akarsz maradni.”[ii]  Tamásiban olyan személyiséget lát, akivel együtt tud mûködni. „Mindenkivel együtt tudok menni, aki az értékek hierarchiájáért s a társadalmi igazságért együtt küzd, s úgy nemzetközi, hogy a magyarságot sem hajlandó idegen fajok nacionalizmusának kiszolgáltatni.”[iii] Illyés Gyulának írta e sorokat 1941 szeptemberében; nemzedékük „hét-nyolc elsõrangú tehetsége” közt, Illyésen, Erdélyi Józsefen, Kodolányi Jánoson, Szabó Lõrincen kívül Tamási Áront is számon tartja. 1941 novemberében a Hídban számol be a „régi házát visszafoglaló” kolozsvári Nemzeti Színház ünnepi elõadásáról. „Mi számonkérõ érdeklõdéssel várjuk, hogy fogja Erdély legjobb szelleme – az Ábeleké s a házsongárdi temetõben alvó – a Pestrõl kiszálltakat s a Pestrõl visszaszálltakat magához asszimilálni.”[iv] Tehát a helyieket tartja fontosnak, a helyi szellemet, amelynek alakításában az Ábel írója cselekvõen részt vett; azaz õ asszimilálja, s ne õt s az erdélyi szellemet asszimilálják.

A Hídban 1943 januárjában Giraudoux Sellõ címû drámájáról közöl színikritikát. A nagy francia író drámáját Tamási Áron Csalóka szivárvány címû alkotásával hozza párhuzamba: „Mind a kettõ drámai költemény, mind a kettõ a varázslatok anyagából készült, s egy bûvészpálcán lebeg. [...] Tamási nem hallott Giraudoux-ról, valószínû, hogy más hasonló drámai költeményeket sem ismer: székely fényeibõl mégis olyasféle buborékot fú, mint a francia költõ az õ túlfinomult, kicsit már szélhámos mûveltségébõl. [...] Giraudoux mindent mûköltõként csinál: csupa finom célzás, délibábbá fölkapott mûveltségi elem, egy virtuóz túlhabzó formaigénye. Tamási a nép helyett játszik; a föld ízeivel, egyszerûbben s talán ügyetlenebbül, de hitelesebb zamattal. Kisebb virtuóz, de nincs mit tenni: nagyobb költõ.”[v] A megbecsülésnek, az elismerésnek és értékelésnek szép bizonyságai ezek a sorok.

A háborút követõ idõk, a Magyarországra is beköszöntõ szovjet éra új helyzetet teremtett. Tamási Áron elhagyta Erdélyt, Németh Lászlót háttérbe szorítják, majd a „fordítás gályapadjára” ültetik. A kettejük közti gyümölcsözõ kapcsolatnak vége szakad. A hiba nem bennük keresendõ: Németh Lászlónak hosszú évekig nincs sajtófóruma, amely írásait közölné, Tamási Áronnak is esztendõkig kell küzdenie a meg nem értéssel, a félreértelmezésekkel. Kezdetben a parasztpárt a maga oldalára kívánja állítani az írókat. Püski Sándor Németh Lászlóhoz írott levelébõl (1946. április 1.) tudhatjuk meg azt, hogy Illyés Gyulával, Veres Péterrel és Tamási Áronnal „megbeszéltem a találkozót”.[vi] Az idõ azonban nem kedvezett az efféle szekértábor-szervezésnek.

A Németh László-életmûben 1956-ban olvashatunk újra Tamási Áronról. A Villámfénynél felújítóinak címzett szerzõi levélben a mondanivaló és a dráma nyelvezete kapcsolatáról szólva írja: „Az irodalmi alkotás feltétele az én szememben az volt, hogy az írónak olyan mondanivalója legyen, amelyet nyelvi vívmányok kicsikarása árán lehet kifejezni. [...] A parasztdráma, ahogy Tamási Énekes madara, példát mutatott rá, beviheti a dráma nyelvébe azt a színt, erõt, irrealitást, ami ezt az igényt kielégíti.”[vii] A Magyar mûhely címû, 1957-ben a Kortársban megjelent tanulmányában a népi írókról, népiségrõl, korszerûségrõl szólva Ady, Móricz, Erdélyi József és Sinka István társaságában említi Tamási Áront is: „Prózaíróink közül mi volt Tamási Áron nagy varázsa épp a kritikusokra? Hogy egy õsi, félig elsüllyedõ világ, a székelység életérõl szólt, s a Nyugat irrealista törekvéseire emlékeztetett.”[viii] Az életrajzi írásokból – például a Gályapadból laboratórium címûbõl[ix] – tudjuk, hogy kapcsolatuk nem szûnt meg, kezdve attól, hogy együtt idézték be õket az Írószövetségbe, marxista szemináriumba;[x] Tamási meglátogatta Németh Lászlót Hódmezõvásárhelyen;[xi] késõbb is találkoztak.

Németh László Tamási iránt érzett tisztelete, írásmûvészete iránti elismerése változatlan maradt. Egy elbeszélésgyûjtemény elé címû tanulmányában, 1966-ban, Tamási halála évében, újólag nagy elismeréssel ír róla: „Vérbeli elbeszélõ a regényben, novellában, sõt a drámában is Tamási Áron. A legkeletibb s legtöbb felõl ostromolt, legeredetibb s legszívósabb törzset, az erdélyi székelységet emelte be – az utolsó órában szinte – a költészetbe. Kevés nagy írónak sikerült (Ramuznak talán) a tájhaza határai közt maradva, egyetlen néptörzs figuráiról szólva, ilyen nyílt, magas kürtõn át tartani a kapcsolatot a nagy irodalom áramlataival.”[xii]

Ugyanez az elismerés csendül ki A nemzet-ragasztó címû, 1966-ban Veszprémben elhangzott elõadásában. Szomorúan állapítja meg azt, hogy „az olvasók egy részét [...] mennyire idegesíti [...] mindaz, ami magyarságára emlékezteti”. A magyar irodalom színe-javát példaként felhozó érvelésben ott találjuk a nemrég elhunyt Tamási Áron nevét: „Negyven esztendõn át szinte selejt nélkül írta egymásután mûvészi fölénnyel novelláit, regényeit. De az, ami pályája elején hasznául volt, hogy írásaival egy elsüllyedt magyar világra emlékeztetett, a végén hátránnyá vált [...], a nyugatrajongók mint provinciális írót intézték el.” Pedig jobb sorsot érdemelne, hisz ott volt, ott van a legjobbak között: „A harmincas évek elejétõl Tamási, Kodolányi, majd Illyés Gyula, Illés Endre munkásságában s az én huszonöt drámámban létrejött valami, amit a magyar drámának lehetne nevezni. Nemzedékünknek ez volt egyik legfontosabb közösségi tette, hisz a dráma közösségösszehozó hatalma tudvalévõen a legnagyobb.”[xiii] Az elhunyt író iránti szép gesztus, hogy a Kortárs 1966. augusztusi számában újraközli A költõ és faluja címû, harminc évvel elõbb született és közölt tanulmányát.[xiv]

1970. február 19–23. – utazás Erdélyben. Németh László megtekinti A két Bolyai marosvásárhelyi bemutatóját, jelen van a Papucshõs sepsiszentgyörgyi premierjén, Nagyváradon nézi meg a temesváriak Villámfénynél-elõadását. Kísérõi jóvoltából ellátogat Farkaslakára is. Tiszteleg a nagy pályatárs emléke, sírja elõtt. Veress Dániel Téli utazás címû, személyes és tárgyismeretrõl tanúskodó, szép irodalmi riportja örökítette meg a pillanatot: „negyven éven át emelõ-korholó szavával ott állott a nagy tehetség, a barát mellett, úgy, mint most itt, a farkaslaki sírnál”.[xv]

Ugyanabban az évben született az az interjú – A fenomén marad nekem mindig... címmel jelent meg az Alföld 1974. decemberi számában –, amelyben Tóbiás Áron kérdéseire felelve Németh László felidézi a Tamásihoz fûzõdõ kapcsolatát: „Azt hiszem, hogy õ egy világirodalmi költõ, de hogy ezt mikor fogják elismerni, már a világirodalomban is, azt nem tudom, és fontosnak sem tartom, [...] a mi nemzeti költészetünk egyik csúcsa õ, az nem lehet vitás ma már.”[xvi]

 

Egyirányú utcán haladtunk? Németh László Tamási Áronról alkotott irodalmi értékelését követtük nyomon, a kritikák megjelenése idõrendjét követve. Zárszónak mi sem természetesebb, mint ha megidézzük a másik félben kialakult képet.Tamási Áron az Ellenzék 1939. december 17-i számában közli a Még csak egyszer szólott a kakas címû írását, amely a sokat vitatott, nagy vihart kavart Kisebbségben címû Németh László-kötetet méltatja elismerõen. Ebben az írásában szól az említett mû írójáról is: „Németh László személyét és munkásságát egyaránt jól ismerem: tudom, hogy hívõ ember, felelõs szellem, s hogy a mai magyar mûvelõdésben súlya van annak, amit mond. A nemes és kitartó harcot a népi nemzetért és az új magyar mûvelõdésért együtt kezdtük és együtt folytatjuk. S megítélésem szerint mindenütt folytatni kell ezt, ahol csak meg akarunk újulni közösségi és egyéni életünkben.”[xvii]

Tamási Áron születése centenáriumának évében legyen példa az az egymásra figyelés, az értékek felmutatására való törekvés, amely Németh László tollát vezette. Tamási Áron írói kibontakozásában minden bizonnyal döntõek voltak ezek a tanulmányok, kritikai írások. Általuk az erdélyi irodalom szervesebb része lett az összmagyar irodalomnak, amely Németh László szemléletében mindig is egységes egészet alkotott. E munkával az elemzettre s az elemzõre egyaránt felhívjuk a mai olvasók figyelmét, csökkentve talán azt az amnéziát, amely munkásságukkal szemben ma tapasztalható. Ha róluk megfeledkezünk, ha róluk keveset beszélünk – nem õket, hanem magunkat minõsítjük. 

 

1 Két nemzedék. Bp. 1970. 182. és 189. Az idézett kötetek mind a Németh László Munkái címû életmûsorozatban jelentek meg.

2 Homályból homályba. Bp. 1977. 339.

3 Két nemzedék. 195, 196–197 és 198.

4 I. m. 254, 255–256, 256–257. és 257.

5 Németh László élete levelekben. Bp. 1993. 60.

6 Két nemzedék. 221.

7 I. m. 259. és 260.

8 I. m. 261, 262. és 263.

  9 I. m. 333, 333–334, 334, 334, 334, 335, 335, 336. és 337.

10 I. m. 527–528, 528.

11 Németh László élete levelekben. 142, 144.

12 I. m. 163. 170.

13 Sorskérdések. Bp. 1989. 367–368.

14 I. m. 385, 386, 389.

15 Két nemzedék. 544–-545.

16 I. m. 558–559, 559 és 563.

17 Életmû szilánkokban. II. Bp. 1989. 21, 21–22, 22, 23.

18 Két nemzedék. 195–199.

19 I. m. 333–337.

20 I. m. 650, 650, 652, 652.

[i] I. m. 685–686.

[ii] Sorskérdések. 318.

[iii] Németh László élete levelekben. 381.

[iv] Két nemzedék. 637.

[v] Európai utas. Bp. 1973. 503.

[vi] Németh László élete levelekben. 536.

[vii] Megmentett gondolatok. Bp. 1975. 278.

[viii] I. m. 203.

[ix] Homályból homályba. II. 181.

[x] I. m. 241.

[xi] I. m. 262.

[xii] Megmentett gondolatok. 497.

[xiii] Utolsó széttekintés. Bp. 1980. 454, 454, 455.

[xiv] Két nemzedék. 544–547.

[xv] Veress Dániel: Téli utazás. Igaz Szó 1970. 3. sz. 365.

[xvi] Utolsó széttekintés. 854.

[xvii] Tamási Áron: Tiszta beszéd. Buk. 1981. 381.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék