Máriás József
„A magyar természet új megnyilatkozása õ”
(Németh László Tamási
Áronról)
A nagy erdélyi próza- és drámaíró születése centenáriumán
irodalomtörténetileg indokolt, hogy felidézzük magyarországi felfedezõje és
mûveinek évtizedeken át kitartó nyomonkövetõje, Németh László vele foglalkozó
tanulmányait, kritikai írásait, amelyeknek meghatározó szerepük volt abban,
hogy Tamási Áron neve ismert, elismert lett az egész magyar nyelvterületen.
Ismeretes, hogy a „magyar szellemi erõk organizátora”
kritikai kibontakozása legelején, a magyar viszonyokból kiábrándultan, Erdély
felé fordult. 1926-ban megjelent Erdély
lelke a legújabb irodalomban címû tanulmányában Erdélyt a nagy magyar tájak
egyikének nevezi. Ebben az írásában jelenik meg a nevezetessé vált mondat: „Aki
ismeri Erdély kultúrhistóriáját, vár innét valamit. Aki ismeri az erdélyi
magyarságot, rendkívülit vár.” Tudja, megfogalmazza, hogy a kibontakozás számos
kérdést vet fel: „Megtalálja-e múltját? Megtalálja-e magát? Kikben és hogyan?
Milyen az õ külön magyar lelke, s hogy része az egész magyar léleknek? Milyen
új szót várhatunk tõle mi, és milyen új szót a világ?” A továbbiakban azt
kutatja, hogy „milyenek azok az írók, akiket egy egész élet s az összeomlás
szakadékai szeparáltak erdélyiekké”. A lírikusok közül – máig érvényes biztos
ítélettel – három nevet emel ki: Reményik Sándort, Áprily Lajost és Tompa
Lászlót. A prózaírók közül Gyallay Domokos, Makkai Sándor, Berde Mária, Gulácsy
Irén munkáit méltatja; a székely írók sorából Nyírõ József és Tamási Áron
úttörõ munkásságát, mûveit emeli ki. Míg a többieknek nyolc-tíz sor jut, Tamási
Áronnak a háromszorosát szenteli. Miként jellemzi? „Éppúgy, mint Nyírõ József,
Tamási Áron is a Szabó Dezsõ-féle gondolatvilágból indul ki. 1922-ben írt
novellái a keresztény kultúra alatt rejtõzõ pogányságot, a kenyéradó föld
szimbólumokkal játszó himnuszát zengik. De ebbe az általános, színtelen pátoszú
költészetbe csakhamar belecsördül a rég várt valami: a székely mese. [...]
Kettõs pólusú költészet ez: az egyik oldalon a paradicsomi ember romlatlan
enyelgése, másikon a sötét hatalmak, természet, fátum, ember végzetes szava.” A
felismert tehetség felfokozott várakozásra, bizalomra indítja Németh Lászlót:
„csak rendkívülit várhatunk tõle”.1
A tanulmányban említett nevekkel, alkotókkal újra
találkozunk a Protestáns Szemle hasábjain, ahol Németh László portrésorozatot
közölt, behatóan ismertette Berde Mária, Gyallay Domokos, Tamási Áron, Reményik
Sándor, Áprily Lajos és Gulácsy Irén munkásságát.
Ismeretes, hogy a tíz arcképben írójuk a harmadik
Magyarországot kívánta elõrevetíteni. Erre a törekvésre 1934-ben, az Ember és szerep címû írásában így
emlékszik vissza: „Betévedt a felfedezésem sorába két fiatal író, akik
felragyogtak, ahol a többi elhalványodott: Erdélyi József és Tamási Áron.”
Kapcsolata az utóbbival a véletlennek köszönhetõ. „Tamási Lélekindulása sokkal hamarabb hódított meg. Egy idegorvos barátom
könyvespolcáról emeltem le, találomra, az elsõ húsz sor után már hangosan,
izgatottan olvastam, s a második oldalnál elsodortam barátomat: minden magyar
író közt ez a legnagyobb költõ –
kiáltottam – [...], meglássátok, rajta át törünk be Európába.”2
E „hódítás” gyümölcseként
említhetjük a Tamási-portrét, amely, ha Európába nem is, de a magyar irodalmi
köztudatba mindenképpen eljuttatta az erdélyi írót. „Hiszem, hogy a magyar
irodalom rendeltetése az irodalom visszaköltõítése lesz” – olvashatjuk a
Tamási-tanulmány elsõ sorában. Ez „a magyar rendeltetés világol” Tamási
novelláiból, ezt olvassa ki a Lélekindulás
címû kötetébõl. Amit novelláiról mond, a mai értékelõk sem vitathatják:
„egyetlen vidék ábráin át mutatja meg az örök emberit [...], a világot,
amelyrõl ír, aprólékosan megfigyelte, amikor ír róla, kedvesen valószínûtlen
[...] tér és idõ közt, irreális dimenziókban folynak az események [...], a
jeleneteket nagy könnyedséggel oldja megint elbeszéléssé vagy a saját
megjegyzéseivé, s egyik jelenetrõl is rendesen egy virágos fordulattal ugrik át
a másikra [...], nem is ismerjük meg az embereit, s a vérük az erünkben csergedezik
[...], sok zamat, irreális hang és mesevezetés, a hangulat rugalmassága avatják
Tamásit a novella költõjévé.” Dicséri novellahõseinek megformálását. Összegzése
rendkívül hízelgõ Tamásira nézve: „a magyar természet új megnyilatkozása õ”,3 költészete egyedülálló a magyar
irodalomban.
Indokolt és természetes, hogy az
elkövetkezõ években számon tartja mûveit. A Napkelet 1928. évi 21. számában a Szûzmáriás királyfi címû regényérõl ír.
Indító soraiban visszatér Tamási elsõ könyvére: „Tamási Áron 1925-ben megjelent
Lélekindulás címû kötetére, akik
olvastuk, mindnyájan fölfüleltünk. Szakadatlan poétai hév fröcskölte szét e
novellák üde tékozlását, virágos jókedv buzgott a cifraságában is stílusos
beszéd mögött, az elbeszélés édes irrealitása mint észrevétlen suhogású madár
röpült tárgyról tárgyra; a mesék bája, a líra ihletömlése úgy oldódott szét e
novellákban, hogy csak annál novellábbak lettek. Tamási megtette azt, amin a
nagy írók kezdik: újrafogalmazta a mûfaját.” Ilyen könyv után természetes a
felfokozott várakozás. Csalódottan írja le: „A Szûzmáriás királyfi mûfajilag a legelhibázottabb írások egyike.
[...] A mesét túlaprózta, elkicsinyeskedte, a regényt nem fejtette ki,
vázlatban hagyta [...], alakteremtõ igénye elég gyenge, sztereotipnak ható
bábukat állít, akiknek ugyancsak kell bizonykodniuk, hogy ember voltukat
elhitessék.” A könyv nyelvezete az, ami ezúttal is magával ragadja: „Költõ
voltát persze nem tagadhatta le. Tág küllõjû képei újra és újra elkapnak [...],
a könyv zenei megoldása hibátlan, mondatai verssoroknak hatnak, hullámzásuk új
s mégis egyensúlyozott.” A kritika végkicsengése bizakodó: „Tamási van olyan
erõs és elrendelt tehetség, hogy nem mond le a harmadik és tizedik ugrásról,
csak azért, mert egyszer leverte a lécet.”4
A Tamási Áron tehetségében,
értékeiben való bizalom fejezõdik ki az Áprily Lajosnak írt, 1928-ban keltezett
levélbõl is: „A szellemi kincsek szétszóratása elõtt szeretném együtt tudni
mindazokat, akik az örök magyarság mai papjai.”5
Tamási Áront közéjük sorolja, Áprily útján keresi vele az összeköttetést. Erre
valószínûleg az 1929 tavaszán a Zeneakadémián szervezett irodalmi esten
kerülhetett sor, amelyen Benedek Elek és „fiai” – Tamási Áron, Bartalis János,
Nyírõ József, Szentimrei Jenõ és Kacsó Sándor – mutatkoztak be a magyar fõváros
irodalomszeretõ közönsége elõtt. Németh László a „lelkek atyafiságát” keresni
ült be a nézõtérre. Az eseményrõl a Napkeletben számolt be. Mondanunk sem kell,
hogy Tamásira figyelt a leginkább, õróla szólt a legrészletesebben: „...messze
kimagaslik nemcsak közülük, de az egész erdélyi irodalomból. A legnagyobb
magyar elbeszélõtehetségek egyike. [...] Új
székely Antikrisztus címû mûve magával sodorta a hallgatóságot. Komolynak
és tréfásnak ez az utánozhatatlanul fölényes keverése, gazdagodó s újabban
kevésbé bizarr nyelve, szabad s kissé meseízû elbeszélésvezetése a zsenialitás
erejével meggyõzõ.”
Tamási újabb elbeszéléskötete, az
Erdélyi csillagok ad alkalmat Németh
Lászlónak arra, hogy ismételten hitet tegyen az erdélyi író tehetsége mellett:
„Érettebbek Tamási Áron új elbeszélései; jobban fölébe kerültek az anyagnak, s
kevesebb bennük a modorosság [...], e kötet után is megmaradok mellette, hogy
aligha volt e századnak nagyobb novellista tehetsége, mint õ. Csak a Hét krajcár és a Magyarok Móricz Zsigmondja állítható mellé. [...] Új virágos bõséggel
fakad belõle a beszéd; vaskos móka és áhítat; földi ízek s a mindenségen
átnyújtózó hasonlatok úgy fordulnak egymásba nála, mint egy szövétnek játékos
két színe.”6 Nem hallgatja el azonban kifogásait sem.
A „székelyek pogány katolicizmusát”7 említi,
egyes novellák formai kiképzésének a színvonalát marasztalja el, a hamis
mûfajokra való hajlandóságot.
A novellista iránti tisztelete
azonban változatlan marad. Épp ezt az erényét említi, amikor a Címeresek címû regény elemzéséhez lát. A
Protestáns Szemlében megjelent kritikájában megismétli addigi vélekedését:
„Tamási igazi területe a novella: páratlan költõi ereje itt elfedi a
mesteremberi mérlegelés s a tisztult írói ideálok hiányát.” Ez a megállapítás,
ellenpontozás már sejteti, hogy Tamási új regényérõl sincs jó véleménnyel.
Miben látja annak hibáit? „...nem ábrázol, hanem vádol-vagdalkozik, a Címeresek nem is irány-, hanem pamfletregény, amelynek minden mód jó,
csak hogy a történelmi bûnösség bélyegét a magyar arisztokráciára rásüthesse.
[...] Az ember nem látja, mi értelme a költõ kénye-kedvinek kiszolgáltatott
figurákra a paráznaság, hazaárulás, lopás bûnét rábizonyítani. A Címeresek az a túlzás, amely már semmit
sem bizonyít.” Ennek ellenére „néhány kitûnõ székely figurája, ízes odavágása,
leírása a régi Tamásira vall”.8
1931 újabb próbálkozás nemzedéke
szekértáborba szervezéséhez. Szakít a Napkelettel, a Nyugatban közli nevezetes
irodalomelméleti tanulmányát az új nemzedék esztétikájáról, ars poeticájáról,
továbbá emlékezetes íróportréit Erdélyi József, Illyés Gyula, Szabó Lõrinc, Pap
Károly, Halász Gábor mellett Tamási Áronról, az erdélyi írók közül immár csak
õróla.
Idõzzünk el kissé a Tamási-portré
bevezetõ mondatainál, amelyekben Németh László a maga tehetségideálját
fogalmazza meg: „Az igazi tehetség expanzív: ha beszabadul egy adott irodalmi
kultúrába, szétdobja a formákat, magára szabja a mûfajokat, átgyúrja a nyelvet,
megváltoztatja az esztétikát. Minden igazi tehetség új törvényhozó, aki
rákényszeríti az embereket, hogy az õ belsõ, házi rendtartása szerint
lelkesedjenek és gyûlöljenek. A tehetség öntörvényeit követõ, tirannizáló erejû
egyéniség.” Nem véletlenül idéztük a tanulmányíró gondolatait, hisz a tanulmány
további részében szinte mondatról mondatra tetten érhetjük, amint a fenti
„törvényeket” Tamási munkásságából, írói magatartásából kikövetkezteti: „Zárt,
elhagyott világ fia, akit nem könyvek tanítottak meg írni, hanem tulajdon
gazdagsága. Csodálatos képeiben kimeríthetetlen mitológia ûzte szentivánéji
játékát. Hasonlatainak nem volt irodalmi múltjuk. Képzelete autonóm világ,
melyben szokatlan s mégis romlatlan bájjal keltek nászra a megmozduló tárgyak s
az egymást szemmel tartó elemek. Nyelve mint engedékeny asszony adta át magát a
képzeletnek.” Azaz új formákat talált, megteremtette a maga házi rendtartását,
megalkotta a maga törvényeit. „Úgy éreztem, hogy irodalmunknak épp erre a
költõi sugárzásra van szüksége, mely a nagyon is földhöz tapasztott,
naturalista világot kissé az ég felé emelje, oda, ahová a költõi valóság helyét
a poéták Homérosz óta helyezni szokták.” Újabb novellásköteteirõl – Erdélyi csillagok, Hajnali madár – változatlanul igen jó véleménnyel van: „elsõ mûvei
jó ízét újra s újra visszalopta ínyünkre”. Regényeit viszont ezúttal is
elhibázottnak minõsíti: a Szûzmáriás
királyfi – „epizódokat halmozott egymásra minden érvényesülõ belsõ terv
nélkül”; a Címeresek – „az utóbbi
évek legelképesztõbb írói baklövése”. Okként a regényírói elhivatottság hiányát
tekinti, „a túltengõ önérzet”-et. Nem eszményít; szókimondása arra int, hogy
„Magyarországon alacsony a mestergerenda”, azaz a kritika szintje; az igazi
tehetség jobb, ha beleveri a fejét, semmint meghajoljon elõtte. Különösen ne
tegye azt Tamási Áron, kinek „megvan a biztos bázisa, ahova mindig
visszatérjen”. Bár írói sorsa reflexiókra kényszeríti, prognózisát nem állítja
baljóslatúra. Záró soraiban képletesen szól: „A Dunát nem kezdeti vízbõsége
teszi nagy folyóvá, hanem az iránya.”9
És mennyire igaza volt! „A
legköltõibb magyar prózaíró” rászolgált a bizalomra. Németh László az Ábel a rengetegben címû regényt egyazon
írásban – Székelyek – méltatja Kodály
Zoltán Székely fonó címû alkotásával.
Ábel „rokonait” a Homérosz teremtette hõsök sorában keresi. „Mûvésze a képmutatásnak,
de célja közvetlen, gyakorlati, s ha elérte, lemossa egy mosollyal a
hazugságot, s nem hazudik magának tovább. [...] Ábelt a szükség megtanítja
félni, lopni, füllenteni, de természete megtanítja mókázni, sajnálkozni,
elmélkedni, az erdõt szeretni, a szegények sorsába belegondolni. [...] Ebben a
gyenge fiúban, aki olyan derekasan helytáll a rablók és urak közt, egy morzsoló
erõk közt fennmaradó nép viszi diadalra minõségét.” A fõhõs ilyetén méltatása
után nyilvánvaló, hogy a regényt magát is elismeréssel fogadja: „Ez a regény
nagy öröm barátainak. Nemcsak mert sikerült regény, hanem mert az írója
kiforrt. Tamási rájött, hogy a bõség legméltóbb foglalatja a tartózkodás. A
képzelet nem lövi el puskaporát, a nyelv nem gesztikulál. A mondat csak egy-két
helyen rezdül meg, de e rezdülések mögött, érezzük, nagy költõi erõ moccan. A
bõség klasszicizmusa ez: buja és finom.”10
A Tamási Áron iránti elismerés
jut kifejezésre abban is, hogy az Ábel a
rengetegben megjelenése évében,
amikor lapját, a Tanút nemzedéktársaival közösen szeretné szerkeszteni, kiadni,
rá is gondol. 1933 februárjában ezt írja Illyés Gyulának: „Ajánlatom: csináljuk
a jövõ évtõl hárman: te, Tamási és én a Tanút.” A következõ hónapban Szabó
Lõrincnek írja az alábbiakat: „Arról van szó, hogy a Tanú az V. számtól társas
folyóirattá alakul át. Illyés, Pap Károly, Gelléri, Halász Gábor már
bejelentették csatlakozásukat, Tamási rég felszólított egy ilyen alakulásra.”11 Tudjuk, ez a terv nem valósult meg, a
Tanú megmaradt Németh László lapjának, de a következõ évben fölmerül egy másik
lapalapítási gondolat, melynek kezdeményezõje ugyancsak Németh László. „Most
nem egy nemzedéklapra, hanem munkalapra gondolok, a magyar szellemi élet
iszonyú munkahátralékához keresek munkásokat – írja 1934 februárjában Fülep
Lajosnak –, a magam munkája csaknem anonim lesz, s szeretném, ha a többi
munkatársra is ezt a székesegyház-építõ lázat tudnám átragasztani.” Az
irányítást Fülep Lajosnak szánná, Tamásitól novellát kér. Egy újabb, pár nappal
késõbb keltezett, ugyancsak Fülep Lajosnak címzett levélbõl megtudhatjuk, hogy
a lap címe Válasz lesz, továbbá azt is, hogy Tamási „lelkes támogatást ígér”.12 Cikket küld. Késõbb maga ajánlkozik a
lap erdélyi képviseletére.
Németh László 1935 augusztusában
Boldizsár Ivánnal, Keresztury Dezsõvel és Szabó Zoltánnal Romániába utazik.
Tamási-rokonszenvére vall az is, hogy a bukaresti „liceul”-ban alkalmazott
székely szolgával is róla kíván beszélni: „hallotta-e, kérdem, Tamási Áron
nevét, odavaló Udvarhelyre. Nem még, s furcsállóan mosolyog. Ajánlom neki az Ábelt, ha rátalál valahol, olvassa el,
ilyen világba kivetett székelyrõl szól, mint õ.”13
Az utazás nyomán született Magyarok Romániában címû útirajzában
teljes fejezetet szentel Farkaslakának. Megkapó sorokat ír „a magyar írás legszebb
dombjára ültetett” faluról, ahova maga Tamási Áron kísérte el a vendégeket.
Németh László a Tamási-mûvek gyökerét, forrását kereste, ilyen szándékkal
figyelte, hallgatta az embereket, a népes rokonságot. Akaratlanul is
összehasonlítja apja dunántúli szülõfalujával: „Ott a jómód is földhöz ragadt e
szegénység két lepkeszárnya mellett.” Tamásiról is sokat mondanak az alábbi
mondatok: „Soha íróember úgy hozzá nem tartozott tehetségében is a családjához,
falujához, mint õ. Akárhol metszed meg ezt a falut, az õ szava csorog ki
belõle, s amit különösnek, egyéninek, olykor-olykor erõltetetten
provinciálisnak találtam benne, íme, itt ömlött ebbõl a családból, mely
nagyságáról alig-alig tudott valamit. [...] Különös gyöngédséggel, büszkeséggel
beszéltek róla, de inkább csak mert nyájas volt hozzájuk, s úr lett belõle.
[...] Hiszen õbenne csordították ki szomorú bölcsességüket, tarka, szikrázó
tehetségüket.”14 Tamási méltatóit,
kutatóit is sokban segíthetik e sorok abban, hogy jobban megértsék õt és
írásmûvészetének titkait.
Ugyanez út „terméke” a
Magyarország hasábjain 1935. december 25-én megjelent A költõ és faluja címû tanulmány. Ebben megismétli, újonnan leírja
az ott látottakat, az élményt, amelyben része volt: „Amilyen szegény volt a
falu, olyan tündéri [...], kénytelen voltam elhinni, hogy csakugyan van falu,
amely a Tamási-novellák falvára ennyire hasonlít. Amit a költészet színének
hittem, élet volt, amit góbéságban agyafúrt túlzásnak: közbeszéd [...], ezt a
falut nem Tamási költötte, elébb õt a falu; akárhol vágtam meg, õ folyott
belõle, ahogy a barackból csak baracklé folyhat. Milyen szerencsés az író,
gondoltam. Ehelyett faluja dolgozott, s a népe lelkét színesre verõ évszázadok.
Mást se tesz, csak mint a kútfõ, bukja a mások szegénységébõl, életkedvébõl
fölszálló ízeket, s annyi költõnek, aki dicsõséget sosem látott, minden
dicsõségét õ aratja le...”15
A Tanú 1936. évi I–II. számában
megjelent az Emberek a nemzet alatt címû írásában Tamási Jégtörõ Mátyás címû regényét, továbbá
Illyés Gyula Puszták népe, valamint
Veres Péter Alföld címû könyvét
ismerteti, értékeli, azt vizsgálva, hogy bennük milyen szociális cselekedet jut
érvényre. Ezúttal, talán az elõzõ évi látogatás hatására, a Szûzmáriás királyfi címû regénnyel is
megértõbb. Írói pályája második szakaszának nyitányát az Ábelben jelöli meg. E regényben „a költészet tiszta, vékony szálon
folyik, csak fényjátéka gazdag, mint csorduló méznek vagy magas hegedûhangnak.
Az ember tûnõdött. Mi jöhet ezután több. [...] Az új kötet szélesség és
magasság után két új dimenziót fedezett fel: a szerkezetet és csodát. Nem
állítom, hogy új regénye van olyan, mint az Ábel;
de ami kinyílt elõtte: több annál.” Miben látja ezt a többletet? „Belekóstol
más létezésekbe, hogy egykor önmagára emlékezve nézhessen ki a természetbe.” Az
említett mûvekkel való egybevetésbõl az alábbi következtetést vonja le: „Három
könyv: három országrész. De mondhatjuk, három magyarság is. A nemzetalkotó
elemek Erdélyben, Dunántúlon, Alföldön korántsem különböznek egymástól annyira,
mint a nemzetalattiak. [...] Az idõben egymás mögött látom õket: mintha nemcsak
háromféle, nemzet alatt lakó magyarság merülne fel itt elém, de három más-más
geológiai korú magyarság is. Tamásié a legrégibb, a Veres Péteré a
legfiatalabb. A Jégtörõ Mátyás
völgykatlant idéz, ahol a népek menetébõl lemaradt embercsoport meséi és
lidércei koldustündér világával takarózik a végzet elõl.”16
„A Tamási-bemutató mindig izgalom
számunkra – kezdi Németh László a Vitéz
lélek címû színmû Nemzeti Színház-beli bemutatójáról szóló, a Híd 1941. évi
6. számában közölt kritikát. – Itt nemcsak egy mû, egy drámai szerzõ harcol az
életért, hanem a magyar dráma egy-egy törekvése. Tamási Áron szépirodalmunk
legnagyobb kísérletezõje: mûveiben mindig a mûfajt próbálja újjáteremteni.” A
darab mondanivalóját, üzenetét ekképp értelmezi: „Az erõs hit mindent
felépíthet; csak elszánás és kitartás kell, s a csodák is segítségünkre jönnek.
Egy elbukott kis népnek tanítja ezt Tamási hõse, aki hét év háborús fogság után
hazatérve: házát romban, gazdaságát elpusztulva, nemzetét rabságban találja.
Tanítja pedig nem szónoklatokkal, hanem az egész falut felkavaró, hangos
szimbólumokkal.” Ezúttal sem mulasztja el kiemelni Tamási nyelvezetének
értékeit: „A székely falu élete is friss, jó ízekkel csap be a színpadra.”
Ezzel szemben fenntartással fogadja a Szûzmáriás
királyfi kapcsán már emlegetett, a darabban is tetten érhetõ „okoskodó
misztikát”. Úgy értékeli, hogy „a Vitéz
lélek nagy cselekedet arra, hogy a magyar dráma az legyen, ami lehet”.17
A Protestáns Szemlében (1927)18 és a Nyugatban (1931)19 közölt Tamási-portrét követõen a Magyar
Csillagban (1942) megjelent Tamási
„játékai” címû tanulmány a harmadik összefoglaló munka Erdély nagy
írójáról, és ebben Németh László újólag hitet tesz Tamási írói nagysága mellett.
Tette ezt a magyar dráma érdekében, az íróért, kinek negyedik darabja bukott
meg a pesti színpadokon, a „kritikusok egyre türelmetlenebb fejcsóválása
közben”. Németh László határozottan kijelenti: „Tamási Áron tudja, hogy ebben a
században a magyar drámáért senki nem tett annyit, mint õ a négy bukott
darabjával. [...] Ha harcát gyõzelmesen végigharcolja: egy elhanyatlott mûfajt
emel vissza a nagy magyar mûfajok közé.” Legnagyobb erényének tartja, hogy
visszalopja a színpadra a költészetet. Pirandellóhoz és Claudelhez hasonlítja
azt a reformot, amelyet Tamási darabjai hoztak a magyar színpadon. Sorra veszi
darabjait – Énekes madár, Tündöklõ Jeromos, Vitéz lélek, Csalóka
szivárvány –, majd kijelenti: „Ábelnek a színpadon is gyõznie kell –
mindenen keresztül.” Az színmûvek tömör jellemzése mindmáig érvényes
megállapításokat tartalmaz: „Tamási minden darabja a hûség viaskodása. A
hatalmában gyengébb, lelkében erõsebb ábeli lélek vesz bennük diadalmat a föld
sötétebb, vastagabb erõin.”20 Úgy
ítéli meg, hogy színpadi mûveit drámai költeményeknek kell tekinteni, melyeknek
a nyelvezet legnagyobb erõsségük.
A nemzedékszervezõ és kritikus
Németh László a Népi író címû, a
Magyar Csillagban 1943 január–februárjában megjelenõ háromrészes tanulmányában
a népi írók számbavételekor – a Teremtõ
leltározás címû fejezetben – elsõként Tamásiról szól. „Van-e példa rá, hogy
a parasztvilág agóniájából valahol ilyen általános érvényû, mindenkit sugalló
költészet fakadt? Tamási titka igen egyszerû. Õ csakugyan együtt írta a falujával
a könyveit. [...] Az õ mûvei arról szólnak, hogy a székely megõrzi magát. Ábel
is azért járja be az Udvarhelyen túli külországokat, hogy Ábel
maradhasson.[...] De ha a székely mássá is lesz, az õ székelye utolsó
ünneplõjében, örökre ott lépdel a nemzet élén.”[i] Hogy e szavaknak értékét érzékeltessük,
utalnunk kell arra, hogy Tamási „szomszédságában” a leltárban ott sorakozik
Erdélyi József, Sinka István, Szabó Pál, Veres Péter, Illyés Gyula – századunk
magyar kultúráját, irodalmát meghatározó személyiségek.
A Tamásinak szentelt nagyobb
lélegzetû írásokkal egy idõben, azok szomszédságában igen sokszor szólt róla.
Említsük nagy ívû tanulmányát, az 1935-ben írt Magyarság és Európa címû mûvét, amelynek 5. fejezetében így ír
Tamási Áronról: „Tamási az elszakadt Erdély elsõ nagy írója: a legkülönvalóbb,
sötét sorsával legvidorabban szembenézõ magyar szigetet, Székelyországot
mutatja be költészetében, épp amikor a román tengerben alámerülni készül, [...]
alakjai az elkerülhetetlen magyar diaszpórának is példát mutatnak: ilyen légy,
ha fönn akarsz maradni.”[ii] Tamásiban olyan személyiséget lát, akivel
együtt tud mûködni. „Mindenkivel együtt tudok menni, aki az értékek
hierarchiájáért s a társadalmi igazságért együtt küzd, s úgy nemzetközi, hogy a
magyarságot sem hajlandó idegen fajok nacionalizmusának kiszolgáltatni.”[iii]
Illyés Gyulának írta e sorokat 1941 szeptemberében; nemzedékük „hét-nyolc
elsõrangú tehetsége” közt, Illyésen, Erdélyi Józsefen, Kodolányi Jánoson, Szabó
Lõrincen kívül Tamási Áront is számon tartja. 1941 novemberében a Hídban számol
be a „régi házát visszafoglaló” kolozsvári Nemzeti Színház ünnepi elõadásáról.
„Mi számonkérõ érdeklõdéssel várjuk, hogy fogja Erdély legjobb szelleme – az
Ábeleké s a házsongárdi temetõben alvó – a Pestrõl kiszálltakat s a Pestrõl
visszaszálltakat magához asszimilálni.”[iv]
Tehát a helyieket tartja fontosnak, a helyi szellemet, amelynek alakításában az
Ábel írója cselekvõen részt vett;
azaz õ asszimilálja, s ne õt s az erdélyi szellemet asszimilálják.
A Hídban 1943 januárjában
Giraudoux Sellõ címû drámájáról közöl
színikritikát. A nagy francia író drámáját Tamási Áron Csalóka szivárvány címû alkotásával hozza párhuzamba: „Mind a kettõ
drámai költemény, mind a kettõ a varázslatok anyagából készült, s egy
bûvészpálcán lebeg. [...] Tamási nem hallott Giraudoux-ról, valószínû, hogy más
hasonló drámai költeményeket sem ismer: székely fényeibõl mégis olyasféle
buborékot fú, mint a francia költõ az õ túlfinomult, kicsit már szélhámos
mûveltségébõl. [...] Giraudoux mindent mûköltõként csinál: csupa finom célzás,
délibábbá fölkapott mûveltségi elem, egy virtuóz túlhabzó formaigénye. Tamási a
nép helyett játszik; a föld ízeivel, egyszerûbben s talán ügyetlenebbül, de
hitelesebb zamattal. Kisebb virtuóz, de nincs mit tenni: nagyobb költõ.”[v]
A megbecsülésnek, az elismerésnek és értékelésnek szép bizonyságai ezek a
sorok.
A háborút követõ idõk, a
Magyarországra is beköszöntõ szovjet éra új helyzetet teremtett. Tamási Áron
elhagyta Erdélyt, Németh Lászlót háttérbe szorítják, majd a „fordítás
gályapadjára” ültetik. A kettejük közti gyümölcsözõ kapcsolatnak vége szakad. A
hiba nem bennük keresendõ: Németh Lászlónak hosszú évekig nincs sajtófóruma,
amely írásait közölné, Tamási Áronnak is esztendõkig kell küzdenie a meg nem
értéssel, a félreértelmezésekkel. Kezdetben a parasztpárt a maga oldalára
kívánja állítani az írókat. Püski Sándor Németh Lászlóhoz írott levelébõl
(1946. április 1.) tudhatjuk meg azt, hogy Illyés Gyulával, Veres Péterrel és
Tamási Áronnal „megbeszéltem a találkozót”.[vi]
Az idõ azonban nem kedvezett az efféle szekértábor-szervezésnek.
A Németh László-életmûben
1956-ban olvashatunk újra Tamási Áronról. A Villámfénynél
felújítóinak címzett szerzõi levélben a mondanivaló és a dráma nyelvezete
kapcsolatáról szólva írja: „Az irodalmi alkotás feltétele az én szememben az
volt, hogy az írónak olyan mondanivalója legyen, amelyet nyelvi vívmányok
kicsikarása árán lehet kifejezni. [...] A parasztdráma, ahogy Tamási Énekes madara, példát mutatott rá, beviheti a dráma nyelvébe azt a színt, erõt,
irrealitást, ami ezt az igényt kielégíti.”[vii]
A Magyar mûhely címû, 1957-ben a
Kortársban megjelent tanulmányában a népi írókról, népiségrõl, korszerûségrõl
szólva Ady, Móricz, Erdélyi József és Sinka István társaságában említi Tamási
Áront is: „Prózaíróink közül mi volt Tamási Áron nagy varázsa épp a
kritikusokra? Hogy egy õsi, félig elsüllyedõ világ, a székelység életérõl
szólt, s a Nyugat irrealista törekvéseire emlékeztetett.”[viii]
Az életrajzi írásokból – például a Gályapadból
laboratórium címûbõl[ix]
– tudjuk, hogy kapcsolatuk nem szûnt meg, kezdve attól, hogy együtt idézték be
õket az Írószövetségbe, marxista szemináriumba;[x]
Tamási meglátogatta Németh Lászlót Hódmezõvásárhelyen;[xi]
késõbb is találkoztak.
Németh László Tamási iránt érzett
tisztelete, írásmûvészete iránti elismerése változatlan maradt. Egy elbeszélésgyûjtemény elé címû
tanulmányában, 1966-ban, Tamási halála évében, újólag nagy elismeréssel ír
róla: „Vérbeli elbeszélõ a regényben, novellában, sõt a drámában is Tamási
Áron. A legkeletibb s legtöbb felõl ostromolt, legeredetibb s legszívósabb
törzset, az erdélyi székelységet emelte be – az utolsó órában szinte – a
költészetbe. Kevés nagy írónak sikerült (Ramuznak talán) a tájhaza határai közt
maradva, egyetlen néptörzs figuráiról szólva, ilyen nyílt, magas kürtõn át
tartani a kapcsolatot a nagy irodalom áramlataival.”[xii]
Ugyanez az elismerés csendül ki A nemzet-ragasztó címû, 1966-ban
Veszprémben elhangzott elõadásában. Szomorúan állapítja meg azt, hogy „az
olvasók egy részét [...] mennyire idegesíti [...] mindaz, ami magyarságára
emlékezteti”. A magyar irodalom színe-javát példaként felhozó érvelésben ott
találjuk a nemrég elhunyt Tamási Áron nevét: „Negyven esztendõn át szinte
selejt nélkül írta egymásután mûvészi fölénnyel novelláit, regényeit. De az,
ami pályája elején hasznául volt, hogy írásaival egy elsüllyedt magyar világra
emlékeztetett, a végén hátránnyá vált [...], a nyugatrajongók mint provinciális
írót intézték el.” Pedig jobb sorsot érdemelne, hisz ott volt, ott van a
legjobbak között: „A harmincas évek elejétõl Tamási, Kodolányi, majd Illyés
Gyula, Illés Endre munkásságában s az én huszonöt drámámban létrejött valami,
amit a magyar drámának lehetne nevezni. Nemzedékünknek ez volt egyik
legfontosabb közösségi tette, hisz a dráma közösségösszehozó hatalma
tudvalévõen a legnagyobb.”[xiii]
Az elhunyt író iránti szép gesztus, hogy a Kortárs 1966. augusztusi számában
újraközli A költõ és faluja címû,
harminc évvel elõbb született és közölt tanulmányát.[xiv]
1970. február 19–23. – utazás
Erdélyben. Németh László megtekinti A két
Bolyai marosvásárhelyi bemutatóját, jelen van a Papucshõs sepsiszentgyörgyi premierjén, Nagyváradon nézi meg a
temesváriak Villámfénynél-elõadását.
Kísérõi jóvoltából ellátogat Farkaslakára is. Tiszteleg a nagy pályatárs
emléke, sírja elõtt. Veress Dániel Téli
utazás címû, személyes és tárgyismeretrõl tanúskodó, szép irodalmi riportja
örökítette meg a pillanatot: „negyven éven át emelõ-korholó szavával ott állott
a nagy tehetség, a barát mellett, úgy, mint most itt, a farkaslaki sírnál”.[xv]
Ugyanabban az évben született az
az interjú – A fenomén marad nekem mindig...
címmel jelent meg az Alföld 1974. decemberi számában –, amelyben Tóbiás Áron
kérdéseire felelve Németh László felidézi a Tamásihoz fûzõdõ kapcsolatát: „Azt
hiszem, hogy õ egy világirodalmi költõ, de hogy ezt mikor fogják elismerni, már
a világirodalomban is, azt nem tudom, és fontosnak sem tartom, [...] a mi
nemzeti költészetünk egyik csúcsa õ, az nem lehet vitás ma már.”[xvi]
Egyirányú utcán haladtunk? Németh
László Tamási Áronról alkotott irodalmi értékelését követtük nyomon, a kritikák
megjelenése idõrendjét követve. Zárszónak mi sem természetesebb, mint ha
megidézzük a másik félben kialakult képet.Tamási Áron az Ellenzék 1939. december
17-i számában közli a Még csak egyszer
szólott a kakas címû írását, amely a sokat vitatott, nagy vihart kavart Kisebbségben címû Németh László-kötetet
méltatja elismerõen. Ebben az írásában szól az említett mû írójáról is: „Németh
László személyét és munkásságát egyaránt jól ismerem: tudom, hogy hívõ ember,
felelõs szellem, s hogy a mai magyar mûvelõdésben súlya van annak, amit mond. A
nemes és kitartó harcot a népi nemzetért és az új magyar mûvelõdésért együtt
kezdtük és együtt folytatjuk. S megítélésem szerint mindenütt folytatni kell ezt,
ahol csak meg akarunk újulni közösségi és egyéni életünkben.”[xvii]
Tamási Áron születése
centenáriumának évében legyen példa az az egymásra figyelés, az értékek
felmutatására való törekvés, amely Németh László tollát vezette. Tamási Áron
írói kibontakozásában minden bizonnyal döntõek voltak ezek a tanulmányok,
kritikai írások. Általuk az erdélyi irodalom szervesebb része lett az
összmagyar irodalomnak, amely Németh László szemléletében mindig is egységes
egészet alkotott. E munkával az elemzettre s az elemzõre egyaránt felhívjuk a
mai olvasók figyelmét, csökkentve talán azt az amnéziát, amely munkásságukkal
szemben ma tapasztalható. Ha róluk megfeledkezünk, ha róluk keveset beszélünk –
nem õket, hanem magunkat minõsítjük.