Jakó Zsigmond: Társadalom, egyház, mûvelõdés

Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. Bp. 1997. 477 lap (METEM Könyvek 18.)*

 Szívesen jellemezném Jakó Zsigmond professzor új könyvét három régi szóval: Az otthon és mûvészet a XVI–XVII. századi Kolozsváron címû tanulmányában olvashatók. Kolozsvári polgár utódok írták 1637-ben: azért tartják együtt a rájuk maradt könyveket, hogy a család minden tagja „azoknak olvasásában geonyeorkoedhessen”.

Ismerve azonban Jakó professzor úr szakmai szigorát, azonnal rám szólna, idézzem pontosan a szerzõt. Kötete élén, az Elõszóban tehát pontosan a következõket közli: meg kívánja könnyíteni az Erdély történetével foglalkozó kutató munkáját, és hozzá kíván járulni a magyar történettudomány egységének újbóli felépítéséhez. Tehát semmi gyönyörködés, hanem kemény munka és nehéz építkezés. Súlyos felelõsséget ró olvasóira. Mégis ennek ellenére vagy éppen ezért gyönyörûség végigolvasni ezt a szép kötetet. Miben rejlik ez a varázs?

Csaknem valamennyi tanulmányt régen ismerem. Az elsõt a Kelemen Lajos Emlékkönyvvel személyesen kaptam meg Jakó tanár úrtól 1957. december 6-án Kolozsvárott; akkor tört be az erdélyi tél. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület akkor még Farkas utcai kutatótermében dolgozhattam. Aki csak napokat tölthetett is el ott, a régi bútorok és zsúfolt könyvespolcok között, az erdélyi tudósok mûhelyében, aki érzékelte azt a légkört s próbálta megérteni, gondolván, ilyen lehetett a várakban ostrom elõtt, ahol úgy dolgoznak, hogy életük áll vagy bukik minden mozdulaton, mégis a biztonság derûjével, mert „van mit menteni” és „túlélésben mi mesterek vagyunk”, az azóta mindig egy kicsit maga is erdélyinek érzi magát. Transsylvania története szakterületem, de azóta különösen érdekelt minden írás, ami határainkon túl ott megjelent. A kötet tanulmányai legtöbbjéhez személyes élmények fûznek. A székely társadalom útja a XIV–XVI. században 1979-ben jelent meg a Székely felkelés 1595–1596 címû tanulmánykötetben; Benkõ Samu–Demény Lajos–Vekov Károly szerkesztésével adták ki Bukarestben. Nem tudom, ki hozta át a fekete-vörös borítós könyvet a határon, de arra ma is jól emlékszem, hogy a Történettudományi Intézetben nagy szakmai eseményként tárgyaltuk. Nemcsak azért, mert a hazai történészek – Györffy György, Mályusz Elemér, Makkai László és a fiatal Barta Gábor – munkáira is hivatkozott a szerzõ, hanem mert megoldást adott egy régi kérdésre. A Bethlen kollégium diáktársadalma a feudalizmus korában szociográfiai adatsoraival beépült az Erdély története második kötetébe. A mûvészetpártoló Oláh Miklós esztergomi érsek címû tanulmány az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a Bölcsész Karon xeroxmásolatban forgott a szemináriumon, arra keresve a választ, miféle mentalitásból született a tudós humanista fõpap híres mûve, a Hungaria, hogy alig több mint egy évtizeddel Mohács után a Magyar Királyságot gazdagnak és természeti egységének szépségében írta le. A kolozsmonostori apátság és hiteleshely a szekularizációig kismonográfiáját a konvent jegyzõkönyveit közlõ két hatalmas kötet élén 1990-ben a hazai méltatások is a medievisztika különleges teljesítményének értékelték. Ha a tanulmányokat eredeti megjelenésük idõrendjében tekintjük át, akkor az utolsó 1993-ban látott napvilágot, Benda Kálmán 80. születésnapjára. Amint ott a Történettudományi Intézet Tanácstermében az ünnepi pezsgõlövések után kézbe vehettük a Glatz Ferenc szerkesztésében készült, A tudomány szolgálatában címet viselõ Emlékkönyvet, emlékszem, ahogy beleolvastam Jakó Zsigmond Csáky Mihály (1492–1572) erdélyi kancellár származásáról címû rövid írásába, azonnal foglyul ejtett. Tömör diagnózis az elmúlt évtizedek szûk látókörû tudománypolitikájáról, világos expozíció „az elfogultság okozta vakság” egyik következményérõl, egy képtelen tudományos tévedésrõl és operáció, vagyis forráskritika, hogy helyrehozza, amit tudós román kollégája akaratlanul tönkretett, s végül világos tudománypolitikai program: „a román tudományosság különleges hasznát láthatja, ha Romániában virágzó magyar történetkutatásra támaszkodhat”. S mindez négy és fél lapon.

A tanulmányok többsége eredetileg szakfolyóiratokban vagy kis példányszámú kötetekben jelent meg. Jó néhány annak idején csak szamizdatként jutott át hozzánk. Nagy részük ma már elérhetetlen vagy csak a beavatottak számára hozzáférhetõ. Üdvözölhetjük tehát a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség vállalkozását, Várszegi Asztrik pannonhalmi fõapát mint felelõs kiadó döntését, Zombori István szerkesztõ munkáját, hogy ezt a huszonegy tanulmányt kötetbe foglalva tették le a magyar tudomány asztalára.

Engem azonban valójában az foglalkoztat, hogy ebben a kötetben van valami új. A tanulmányok változatlan szöveggel sorakoznak egymás után, ahogy az elmúlt csaknem fél évszázadban megjelentek, együtt azonban tartalmi töltetük minõségileg más. Mi ez a különös fajsúlyváltozás? Mi ez az eszenciális többlet?

Társadalom, egyház, mûvelõdés: a tanulmányokat tárgyuk szerint ebben a három nagy témakörben rendezte el a szerkesztõ. A kötet három részét azonban oda-vissza utalások sûrû szálai kötik össze. A három rész szerves egységet alkot, a tanulmányokat nem lehet mereven elhatárolni egymástól.

Számomra a történelem jelenségeinek ezt a szétválaszthatatlan összetartozását fejezi ki a kötet borítóján a Kolozsvári testvérek jól ismert szobra, a sárkányölõ Szent György. Az Universitas Christiana jelképrendszerében megfogalmazva, a magyar kultúra sajátos arányaiban, átitatva helyi színekkel, az erdélyi társadalom állandó veszélyezettségét és megújulóképességét sugalmazza. Jakó Zsigmond pedig a tudomány fegyelmezett nyelvezetén valamennyi tanulmányában jelzi az erdélyi történelem egyidejû sajátosságát és egyetemességét. S hogy ez nála kutatói magatartást meghatározó alapelv, arról társadalomtörténeti szemlélete tudósít. Nem kiragadott mozzanatokra kíváncsi, a társadalom szerkezetét és mûködését kívánja megismerni és megismertetni. „Nem mennyiségi, hanem minõségi változtatásokért szállunk síkra a társadalomtörténet területén” – fogalmazza meg elvi síkon véleményét, és ez a minõségileg más társadalomtörténeti szemlélet úgyszólván a kötet minden sorában érzékelhetõ. Érdemes rövid seregszemlét tartani, milyen fogalmakkal dolgozik. Még ma is elõfordul, hogy ifjú vagy kevésbé ifjú kutató tengerentúli sokadrangú vagy nevesebb külföldi szerzõkre hivatkozva „vezet be” modern felfogása bizonyságául olyan fogalmakat, amelyeket Jakó évtizedekkel ezelõtt már magától értetõdõ természetességgel használt. Olyan fogalmak, mint „a társadalom befogadóképessége”, „az átlagember gondolkozása”, „a társadalmi ízlés” alakulása már az 1950-es években megjelentek nála, s történetírásunk még messze áll attól, hogy ezeket országosan, mikrovizsgálatok alapján történelmi tartalommal tölthesse meg. Elsõk között exponálta például a városi reneszánsz kérdéseit. Ma már kiváló irodalomtörténészek, történészek, mûvészettörténészek munkáiból az udvari kultúra és a fõúri, értelmiségi elit világáról rengeteg új ismerettel rendelkezünk, Jakó programja a városi társadalom mûveltségének vizsgálatáról azonban nagyrészt ma is megvalósításra vár. Georges Duby 1972-ben megjelent és azóta is sokat idézett tanulmányában tette fel a kérdést, hogyan változnak a társadalom értékei, milyen értékeket utal a nem-értékek temetõjébe, milyen értékeket és hogyan visz tovább, és milyen új értékeket teremt. Jakó Zsigmond más megfogalmazásban, de hasonló kérdést tett fel 1957-ben: hogyan itatódik át a társadalom az új mûveltségeszményekkel? Egyetemesen fontos kérdésrõl van szó. Az osztrákok például komoly összegeket fordítottak annak szervezett kidolgozására, hogy miként „történt” a reneszánsz, hogyan ment végbe a társadalmi megújulás. Mindezt a magyar, a szász és a román történetírás egyaránt elhanyagolta – állapította meg az ötvenes évek végén Jakó professzor úr. Történetírásunk vajon azóta is törlesztett-e valamit ennek a ma egyre égetõbb kérdésnek a feltárásából? Vagy adósságaink halmozódnak tovább?

Mennyire használható a történetírás gyakorlati terepén ez a társadalom szerkezetét és mûködését vizsgáló szemlélet? A kötet egyik legérdekesebb tanulmánya a székely társadalom két évszázados változásáról meggyõzõen tudósít arról, hogy nemcsak jól alkalmazható, hanem eredményes módszer is. Világosan nyomon kíséri ez az írás a székelységnek, az Erdély történetében alapvetõen fontos társadalmi együttesnek az átalakulását a 15–17. század folyamán. Hogyan történt meg a változás, amelynek során a nemzetségi szervezetbõl kilépve az önálló erdélyi állam követelményeihez igazodott? Véres felkelések, kusza frontvonalak között zajló folyamatokat követve bizonyítja be Jakó Zsigmond, hogy a székely társadalom katonai szerepe változatlan fontosságának és szabadságigényének köszönhetõen nem olvadt be, nem oldódott fel a társadalmat általánosan egységesítõ folyamatba, ahol jobbágyokra és nemesekre szétszakítva tûnt volna el a feudális viszonyok nagy olvasztójában, hanem a rendiség kínálta tágasabb és rugalmasabb lehetõségei között megõrizhette szabadabb jellegét.

Ugyancsak a társadalom mûködõképességének és mûveltségének szerkezetileg közös alapelemeit világítja meg, amikor a nagyenyedi Bethlen-kollégium diákjait vizsgálja. Összesen több mint hatezer 1662–1839 között anyakönyvezett tanuló útját követi végig, hogy összeállítsa származásuk és pályaválasztásuk alakulásának adatsorait. Elsõ megjelenésekor, 1979-ben ez a tanulmány az iskolatörténet modern követelményeirõl és lehetõségeirõl tájékoztatott. Ma a többi tanulmánnyal együtt azt is jelzi, hogy a társadalom túlélõképességének és megújulásának alapsejtje, mûhelye, a kimûvelt emberfõket kibocsátó fészek mindig is az iskola volt.

A kötetbe szerkesztett tanulmányok együttese az idõ hatalmas ívét rajzolja elénk, csaknem az államalapítástól a holnapig. Ily módon az erdélyi történelem folyamatosságát bizonyítja. A legkorábbi idõpont Kolozsmonostor, a Benedek-rendi apátság alapítása. Záródátum a kötet kiadási éve lenne, de a tanulmányok tartalma szerint nincs idõhatára. Kelemen Lajosra emlékezõ gondolatait Jakó Zsigmond úgy zárja, hogy programjának megvalósítása várja a szerencsésebb utódokat. Ez a gondolat a kötet végén jelképes értelmû, azt jelenti, hogy Erdély történelme lezárhatatlan. Nemcsak az objektív idõben, hanem a történészmûhelyek falai között zajló többféle idõ dimenziói között is. Fráter György gazdasági képességeivel a magyar történetírás szinte közhelyszerûen foglalkozott. Közismert, hogy János király kincstartója ismerte és ki is aknázta az országos feladatok ellátása érdekében a fejedelemség gazdasági adottságait. Erdély gazdagsága a Fuggereket ugyanúgy érdekelte, mint I. Ferdinánd magyar királyt, aki Bornemissza Pál veszprémi püspök és Werner György királyi tanácsos biztosaival a kor egyik legizgalmasabb gazdasági felmérését készíttette el. A kolozsmonostori tanulmány azonban Fráter György gazdaságpolitikájáról is közöl újdonságot.

Közös valamennyi tanulmány gondolati szövete, az a Jakó Zsigmond történetszemléletét meghatározó alapelv, hogy a magyar történelem egyetemes egységet alkot. Reálisan és mindennemû érzelmi elfogultság nélkül érvényesíti következetesen az egységben látásnak ezt a modern követelményét. Már a megoldandó kérdéseket is így exponálja: tudnunk kell, hogy „a reneszánsz Európának ezen a részén mennyire itatta át a társadalmat, mennyire készítette elõ a talajt a késõbbi fejlõdés elemeinek befogadására, és hogy a mostohább körülmények között milyen sajátos eredményeket érlelt be”. Ma, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy Magyarország történelme milyen kevéssé vagy egyáltalán nincs jelen az újabb Európa-történetekben, aligha lehet eléggé méltányolni e tanulmányok visszatérõ gondolatát: az általános európai mozgalomban való szerepünket meggyõzõbben kellene bizonyítanunk. Nem kesereg, nem ismételgeti a meg nem értettség agyonkoptatott sztereotípiáit. Programot ad: a tudományos élet írányítóin és rajtunk múlik, hogy történettudományunk „felzárkózhassék Európához”. Minden jelenséget az európai fejlõdés, európai mûvelõdés széles folyamatában vizsgál. Többször hangsúlyozza, hogy mûvelõdésünk európai összeköttetései adják meg a kulcsot a jelenségek helyes értékeléséhez. Ennek az igénynek, hogy jelenlétünk az egyetemes történetben méltóbban legyen kifejtve, egyik jellemzõje az elfogulatlan látásmód.

A kötet valóságos tárháza a katolikus és protestáns egyházak történetének, a mûvelõdés egyházi dokumentumainak. Hangsúlyos megállapításai közül csak egyet emelünk ki: „A régi Erdélyt a magyar köztudat és tudomány egyaránt a protestáns iskolázás klasszikus földjeként tartja számon, mégpedig teljes joggal. A protestáns Európához fûzõdõ mûvelõdési szálak azonban nem takarhatják el elõlünk az Itáliával és az osztrák–délnémet katolikus világgal fennállott összeköttetéseket” – olvasható A XVIII. század eleji román mûvelõdési élet és a korai német felvilágosodás kapcsolatai Köleséri Sámuel levelezésének tükrében címû tanulmányában.

Mindannyian tudjuk, hogy Jakó Zsigmond már igen korán különös figyelemmel kísérte az értelmiség kialakulását és hosszú útjait. Õ az írástudó rétegek történetének egyik legkövetkezetesebb vizsgálója. Kötetében többek között a különbözõ tanulmányok láncolatából a magyar tudomány történetének izgalmas vonulata is kirajzolódik. Érdemi tisztelet elõdöknek és kortársaknak, a teljesítmények pontos bemérése, adósságaink gondos számbavétele: valamennyi írását ez a hármas értékrend jellemzi. Így seregnyi új izgalmas felfedezés kapcsolódik össze, amint ismert és ismeretlen személyiségek egymásnak adják át a tudás stafétabotját. Telitalálat a Miskolczy Károly, a helynévkutatás és helytörténetírás bihari úttörõje címû írás. Nemcsak azért, mert Jakó Zsigmond tanulmánya egyrészt feltárta a Temesvárra, Pesty Frigyeshez, másrészt – elõrefutva az idõben – Szabó T. Attila nagyszabású vállalkozásához vezetõ ívek fontos pillérét. Különösen megragadó, hogy közli a bihari nemes egyik levelét; Pestrõl írta feleségének 1845. augusztus 30-án. Soraiból a mai diák is egy csapásra megértheti, mi volt az a fejlõdésbe vetett remény, tudásszomj és fáradhatatlan tettvágy, a személyes élmények eufóriája, ami késõbb a reformkor fogalmával vonult be a magyar történelembe. Majd az 1862. esztendõ már a kiegyezés felé tartó légkörében még mennyi gyanakvást, politikai rosszindulatot és sanda rendõri megfigyelést legyõzve fogtak össze magyar tudósok, Ipolyi Arnold, akkor még törökszentmiklósi plébános, Henszlmann Imre és Kubinyi Ferenc, hogy a magyar történelem szétszórt és elkallódott értékeinek talán legbecsesebbjét, a Corvinákat felkutassák Konstantinápolyban. Aki elolvassa Jakó Zsigmond könyvét, nem lehet kétsége, hogy „Battyhány Ignác püspöknek [...] a magyar történetírás 18. századi nagyjai s a vele munkatársi viszonyban és barátságban lévõ Pray György, Cornides Dániel, Katona István és Kaprinai István oldalán kell helyet biztosítani”. Mégis ez az írás a Társadalom, egyház, mûvelõdés talán legsúlyosabb kérdését exponálja.

A gyulafehérvári Batthyaneum létesítését bemutató tanulmánya a könyvtártörténet klasszikus mûve. Legendákat oszlat el. És ez a tanulmány oszlatja el azt a legendát is, hogy nálunk a tudományos fejlõdés legfõbb akadálya a szegénység, a pénzhiány és a megfelelõ támogatás hiánya lett volna. Batthyány Ignác, a vérbeli tudós, a tudományszervezõ püspök mindent megteremtett, ami tudományos mûhelyhez szükséges: közép-európai viszonylatban messze kiemelkedõ könyvtár, csillagvizsgáló, bõkezû támogatás, sok pénz, hosszú távú tervek. Meglett volna minden, csak a tudomány szolgálatára kész szakembergárda hiányzott.

Jakó Zsigmond megoldandó feladatok garmadáját tûzi ki. Tanulmányainak közös gondolata, hogy az újjáéledõ erdélyi magyar tudománynak mi mindent kell majd elvégeznie. Miben bízik a tudós szerzõ, hogy lesznek, akik folytatják a munkát?

Tisztában van a nehézségekkel. Nem Batthyány Ignác és nem a 18. századi Erdély világából, hanem sokkal távolabbról, a 14. századból és az észak-angliai Durhamból tekintve számol a Gutenberg-galaxis összeomlásának, tv-komplexusnak nevezett jelenségekkel. A középkori bibliofilia és Richard de Bury Philobiblonja címû írásában az egykori angol püspök Durhamban létesített másolómûhelyérõl, az Oxfordba telepítendõ könyvtár terveirõl szólva és mûvecskéjét ismertetve tette fel Jakó Zsigmond 1971-ben a holnap kérdését: mi lesz az ember és a könyv évszázados kapcsolatával „az audiovizuális technika robbanásszerû terjedése idején”? Válasza végsõ soron optimista volt: „a képek nézése egyszerû befogadási folyamat, az írás és olvasás viszont tevékeny részvételt, bizonyos fokú szellemi erõfeszítést igényel. Ez a magyarázata egyfelõl a televízió feltartóztathatatlan diadalútjának korunk tömegmûvelõdésében, másrészt ugyanezért nem szorulhat ki a könyv az íráson alapuló alkotó szellemi tevékenységbõl.”

A másik kérdés súlyosabb. Mivel ad ez a könyv ösztönzést a további munkához? Honnan lesz kedv, kitartás, erõ a tengernyi tennivalóhoz, amit a következõ generációknak Jakó Zsigmond kitûz? Hiszen könyve nem sikertörténetek diadalmenete. Inkább hatalmas erõfeszítések befulladásának sorozatáról szól. A gyulafehérvári nagykönyvtár nemzetközi viszonylatban páratlan anyagával például a perifériára szorult, állami kezelésének következtében nyilvánosságát is elvesztette, „és léte az idegenforgalmi látnivaló szintjére süllyedt”.

Nem Jakó az elsõ, aki a jobbra törekvõkrõl írt. Többek között Babits Mihály is számba vette azokat, akik a „különös tragikus erdélyi nagyok” sorsában osztoznak. „Soruk a Kolozsvári testvérekkel, a prágai Szent György szobor alkotóival kezdõdik [...] õket követve vonulnak fel egymás után Dávid Ferenc, a hitújító, Misztótfalusi Kis Miklós, a nyomdász, a két Bolyai, a matematikusok, Kõrösi Csoma, a világjáró [...], titánok õk, de Sziszüphosz is titán volt, s Prométheusz is, akit végül vadon sziklához láncoltak az irigy istenek. Mindegy, hogy a szikla kaukázusi-e, erdélyi vagy tibeti...”

Miben bízhat az irigy istenek ellenében az erdélyi magyar történetíró? Nemrégiben beszélgetve Jakó Zsigmond elmondta, hogy gyermekkorában a szénásszekér tetején ülve kapta el a vihar, majdnem ledöntötte, de sikerült megkapaszkodnia. Úgy hiszem, ebben rejlik a könyv varázsa. Valójában viharok, megkapaszkodások, újrakezdések, túlélések története. Történelmi léptékben mindegy, hogy nyolc évszázad vagy nyolc évtized idejében. A lényeg a kötet végén, a Kelemen Lajos (1877–1963) címû írás soraiban olvasható: „Olyan idõszakban, amelyet minden vonatkozásban a nemzetiségek leépülése jellemez, Kelemen Lajos pusztán különleges emberi erényeivel, voltaképpen minden anyagi és hatalmi eszköz nélkül, sivatagi körülmények között, hûséges helytállásával és tanítványain keresztül biztosította Erdélyben a magyar történetkutatás folytonosságát [...], a lehetõséget az újrakezdéshez.”

Jakó Zsigmond kötetének írásai többségükben a kisebbségbe került magyar tudomány súlyos elszigeteltségének évtizedeiben születtek. Amikor a hatalom megpróbálta akaratát rákényszeríteni a történetírásra, a szaktudományos közlemények szellemi dugáruvá váltak, s veszélyek között, súlyos kockázatokat vállalva csempészték oda-vissza a könyveket a határokon diákok, kutatók, közemberek. A kötet tanulmányai összességükben az egyetemes magyar történettudomány megõrzött, átmentett egységét tanúsítják. Vallomás ez a kötet egy kutatói-alkotói élet lenyûgözõen gazdag termésérõl. Tanúságtétel arról, hogy a módszeres tudományos kutatás, forrásfeltárás, a „kérlelhetetlen kritika” és az emberi alkotás elpusztíthatatlan eredményeit feltáró munka maradandó, folytatható értékeket teremthet a legmostohább körülmények között is. Akinek tolla alól ezek a különálló, mégis összetartozó tanulmányok kikerültek, joggal nevezhetõ az erdélyi magyar tudományosság és ezzel együtt az egyetemes magyar történetírás mesterének.

Kívánom, hogy még sok ilyen írással gyönyörködtesse barátait, tisztelõit, kollégáit, határainkon innen és határainkon túl élõket, keleti és nyugati irányba futó, egyre táguló körökben.

R. Várkonyi Ágnes