Láng Gusztáv: A lázadás közjátéka.
Dsida-tanulmányok
Savaria University Press.
Szombathely MCMCVI. 148 lap
A romániai
magyar líra két világháború közötti képviselõinek többségét az irodalmi
közvélemény többé-kevésbé magabiztosan helyezte el az õket megilletõ avagy
annak vélt helyre, rangsorba. A helikoni triászról már a maguk korában
kialakult értékítélet máig úgyszólván semmit
nem változott: Reményik, Áprily, Tompa életmûve korán egyfajta
transzszilvanista kánon részévé vált, s legalábbis látszólag azóta sem inog az
a szellemi piedesztál, melyet az összmagyar irodalmi hagyományban elfoglaltak.
Életmûvük már-már szakrális tiszteletét nemigen lehet a hagyományõrzõk
felhördülése nélkül kikezdeni, holott – fõként a Reményikre vonatkozó vélekedés
esetében – az értékítéletekbe jócskán keveredett irodalmon és esztétikumon
kívüli (erkölcsi, politikai stb.) elõfeltevés.
Mindmáig talány, hogy az esztétikai szempontból
leginkább kifogástalan, egyenletes színvonalú költõi életmû, a Dsida Jenõé,
miért nem nyerte el még mindig az õt megilletõ megbecsülést. A hatvan éve
lezárt életmû értelmezéseiben és újraértékeléseiben az irodalomtörténész még ma
is arra kényszerül, hogy régi vagy újabb elõítéletekkel és tévhitekkel küzdjön,
már-már polemizáljon.
Láng Gusztáv immár negyven éve foglalkozik Dsida
költészetével. A hatvanévnyi utókor összes kanonizációs dilemmái mellett,
melyeket tömören összegez, a negyven év alatt saját tapasztalatai során
felmerült személyes értelmezésbeli gondokról is vall, hiszen saját legelsõ
Dsida-megközelítését is kénytelen egy emberöltõ távlatában szemlélni,
áttekinteni: az 1955-ös államvizsgai szakdolgozattól a nemrégiben megjelent
tanulmányokig.
Mi lehet az indoka annak, hogy a közben doktori
disszertációvá is érlelt munka fejezetei nem csiszolódtak össze egységes
monográfiává? Talán az életmû mozgalmas, sõt viszontagságosnak nevezhetõ
utókora az az egyik ok, melyben a fõszereplõ a baloldali sematizmus mint az
értékzûrzavar legfõbb létrehozója; a másik az az elmozdulás, ami, úgy tûnik,
Láng Gusztáv Dsida-képében következett be, s melyre a szerzõ maga is utal.
Ezzel magyarázható, hogy Dsida-monográfia helyett a szerzõ a tanulmányfüzért
választotta.
Pedig ha van igazán szakavatott
s a költõ
életmûvének minõségéhez, változatosságához leginkább illõ esztétikai és
irodalomtörténeti megközelítés, akkor az a Láng Gusztávé. Minden eddigi
értelmezõje közül õ az, aki Dsida életét és munkásságát legalaposabban ismeri,
a mûvek keletkezési körülményeire, a kéziratok sorsára vonatkozó adatokat –
egyszóval a filológiai apparátust – a legteljesebben birtokolja. Dsida
költészetének legkülönbözõbb regisztereihez hajlékonyan simuló nyelvezetében a
beleélõképesség és a racionalizáló tudományos stílus pompásan fonódik össze,
elemzéseiben megvalósul a tárgyszerûség és élményszerûség harmóniája.
A Dsida-életmû megítélésének központi dilemmája
lényegében azonos azzal, ami az egész erdélyi magyar irodalom megítélését
mindmáig problematikussá, vitatottá teszi, és ez nem más, mint az irodalom és a
politikum viszonya. Dsidát jobb- és baloldalról egyaránt az elkötelezettség
hiánya miatt marasztalják el, ám ami a legbonyolultabbnak látszik, az a
transzszilvanizmushoz való viszonya.
Láng Gusztáv számára minden irányból kihívást
jelenthetett Dsida újraértelmezése, és ez megmutatkozik a tanulmánykötet
egészében. A különbözõ elõjelû, de egyaránt szemellenzõs, leszûkített
Dsida-képekkel szemben a szerzõ esetenként már-már apológiába hajló vitákra
kényszerül, ahogyan utószavában maga is állítja: „E vitázó, »védõügyvéd-hangnem« jelen kötet egyik-másik
tanulmányából is kihallható.” (147.) A politikumtól – legalábbis költészetében – tartózkodónak mutatkozó Dsida mellett
ebben a kötetben véleményem szerint aránytalanul nagyra nõ a képviseleti
szerepben lázadón gesztikuláló költõ alakja. A Bútorok – egyébként nagyon sok intertextuális érvet felsorakoztató
– elemzése, mellyel Láng azt kívánja igazolni, hogy a lázadás gesztusa Dsidától
korántsem idegen, valamint a nemzeti-profetikus költõszerepet megvalósító Psalmus Hungaricus jelentõsége, úgy
érzem, nem indokolja eléggé a kötetcímet, annál kevésbé, mivel – jóllehet a
szerzõ árnyaltan elemzi és méltó helyükre állítja õket – ezek a versek a teljes
életmûben valóban csak közjátékoknak minõsíthetõk. A Bútorokat kivéve ugyanis a szegényekkel szolidarizáló többi
Dsida-vers egyike sem üt meg agresszív-lázadó hangnemet, s a Psalmus is – minden értékével együtt –
éppen emiatt rí ki az általában szelíd hangnemû, a szenvedést keresztényi
méltósággal elfogadó versek közül.
Dsida egész munkásságában – és ez a kötet többi tanulmányával is igazolható – mégiscsak az a
szépségközpontú értékrend és harmóniakeresés látszik dominánsnak, ami egyes
kritikusainak megítélésében a „tiszta mûvészet” sterilitásaként bélyegeztetett
meg. Láng Gusztáv is behatóan elemzi a formamûvész Dsida költészetének legszebb
darabjait az expresszionista szabadversektõl (Túl a formán) az újklasszicizmusba sorolható nagy költeményekig (Miért borultak le az angyalok Viola elõtt).
A kötetben a szintetizáló igényû tanulmányok – mint a monográfia lehetséges
fejezetei – az egész életmû perspektívájában kísérik végig egy-egy motívum
variánsait, vagy olyan stílusjegyeket mutatnak ki, melyek Dsida költészetének
egészében jelentõs szerepet játszanak. Külön
tanulmányokat szentel a bukolikus motívumoknak (Bukolika pásztori tájakon), a színszimbolikának (Arany és kék szavakkal), a Babits által
megalapozott újklasszikus költõi irány
sajátosságainak (Kettétört óda a
szerelemhez). A Dsida-verset ihletõ források közül nem csupán a nyugatosok,
fõként Babits és Ady szerepét mutatja ki (az utóbbit a Psalmusban revelációszámba menõ felfedezésekkel), hanem
részletesen, bõ filológiai forrásanyagot felhasználva követi nyomon Georg Trakl
költõnkre tett hatását is.
Ami Dsida transzszilvanizmusát illeti, Láng Gusztáv
meggyõzõen fejti ki azt a feltételezését, hogy költõnk Makkai Sándor
szemléletéhez, ezen belül a Magunk
revíziója tételeihez áll a legközelebb, a költeményeiben, fõként a Tükör elõttben megjelenített éthoszba
ennek megfelelõen építi be a kritikus önreflexiót is, s ebben eltér idõsebb
költõ-kortársai transzszilvanizmusától. Dsida traszszilvanizmusa ugyanakkor
motívumanyagában is különbözik a többi lírikusétól, amennyiben az önként
vállalt áldozatot mindenekelõtt az evangéliumi szenvedéstörténet jelképeivel
fejezi ki.
És legelõször itt, ezen a ponton érzem vitathatónak
Láng Gusztáv álláspontját, aki a Nagycsütörtök
és általában a Krisztus-motívum értelmezését Dsida expresszionista, „lázongó
korszaka” keretében helyezi el: „A költõi messianizmus, a világot és az emberiséget
megváltani vágyó önfeláldozás, a lírai expresszionizmus e jellemzõ érzelmi
témája az egyik vezérmotívum Dsida Jenõ (körülbelül 1933–34-ig tartó) »lázongó korszakainak« költészetében. E
messianisztikus tartalmú versek közös vonása, hogy rendszerint valamilyen
mítosz, legenda parafrázisai” – írja Láng Gusztáv A legenda ember-arca címû tanulmány bevezetõjében. A továbbiakban a
motívumot hordozó verseket ebben a fogalmi keretben mozogva tárgyalja: a
messianizmust mint az expresszionista irányzat egyik elemét, a költõ
evangéliumi utalásait mint „egy legenda parafrázisait” értelmezi. Elismerem e
vonatkozási rendszerek – mint értelmezési szempontok – létjogosultságát,
azonban ismerve Dsidát, úgy vélem, hogy a Bibliával és Krisztussal való kapcsolata sokkal mélyebb annál, hogy mindezt pusztán az
„expresszionista messianizmus” irányzati sajátosságából vezessük le, illetõleg
hogy „legendának, mítosznak” nevezzük azt, ami Dsida számára nem pusztán
egyfajta vallási kultúra része, hanem élõ valóság. Ugyancsak a bibliai
motívumkörbe tartozó versek kapcsán megkockáztatnám azt az ellenvetést is, hogy
a költõ Istenhez és általában a szentséghez fûzõdõ kapcsolatát nem tradicionális
avagy „új katolicizmusából”, nem az egyházhoz mint intézményhez való
viszonyából lehet legadekvátabban levezetni, hanem abból a hitelesen megélt
Isten-élménybõl, mely összes idevágó verseinek alapvetõ inspirációs forrásakánt
fogható fel. Láng Gusztáv azonban
következetesen csak „katolicizmusnak” nevezi mindazt, amit Dsida
költeményeiben inkább a szent és a profán csodaszámba menõ találkozásainak
lehetne minõsíteni, és amihez nem sok köze van a hivatalos egyház által elvárt
katolikus magatartás követelményeinek.
A szóban forgó versek alapján (és ezek közül fõként
a Krisztus és Az utcaseprõ a tipikus) kiviláglik, hogy Dsidához – a Megváltóval
kialakult bensõséges viszonyában – Krisztus emberarca, a meggyötört, a félelmében
vért verítékezõ arc áll legközelebb, ennek megfelelõen ezek a versek nem csupán
a keresztényi humánum – Isten és a felebarát szeretetét összekötõ, metaforikus
– dokumentumai, hanem a szent és a profán találkozásának jelképes
határhelyzetei. Ezek a találkozások az esztétikumnak olyan dimenzióját
valósítják meg, melyben a transzcendenciaélmény és a szépségélmény összefonódásából
ered a különös hatás. Feltételezem, hogy Dsida idevágó verseinek értelmezése új
perspektívával gazdagodnék, ha ezeket a hatásokat, melyek még szerelmes
verseinek legerotikusabb részleteiben is tetten érhetõek, ilyen – a szent és a
profán eliadei értelemben vett – viszonyából eredeztetnénk. Úgy gondolom, a
Dsida és a hozzá hasonló, mélyen vallásos költõk esetében nagyszerûen
kiaknázható lenne Sík Sándor esztétikai felfogása, akit érdemeihez méltatlanul
mindmáig elhanyagol a kritika és az irodalomtörténet. (Revelációszámba menõ
kivétel ez alól Szigeti Lajos Sándor, aki Evangélium
és esztétikum címû, nemrégiben megjelent tanulmánykötetében gyakran
hivatkozik rá.) Ugyancsak Sík Sándor írásainak tanulságai alapján állítom, hogy
a katolikus, avagy keresztény irodalom és a tragikum nem összeegyeztethetetlen
(lásd a Keresztény tragikum címû
írást Sík Sándor Kereszténység és
irodalom címû kötetében. Vigilia Bp. 1989. 21–49). E megjegyzésem a Merre száll? címû vers – egyébként
ragyogó – elemzésének olyan passzusaira vonatkozik, mint például a következõ
sorokhoz fûzött kommentár: „Ó merre száll az a langy dal / az a fényes mennyei
angyal? / kinek lila szárnya ragyog / kinek én csak az árnya vagyok.” „Vallásos
hit?” – teszi fel a kérdést Láng, majd így folytatja: „Jelenléte Dsida
verseiben tagadhatatlan. A zárójelkép azonban a mítoszban nem megnyugvást
talál, hanem az elõzõ három szakaszban felvillantott tragikus lét újrafogalmazásának
lehetõségét. Nem a túlvilági cél boldogító ígérete csendül ki ebbõl az
angyal-látomásból, hanem a transzcendens célért, az ideális létért vívott
evilági küzdelem önsebzõ fájdalma és igazolása.” (119.) A tökéletesség
evangéliumi imperatívusza és az emberi tökéletlenség közötti diszharmónia,
igenis, a keresztényi lét tragikumának egyik forrása, s egy bizonyos teológiai
felfogás szerint kereszténynek lenni nem más, mint az agónia sajátos változata.
Nos, Dsida költészetében a keresztény életöröm és harmónia mellett
természetszerûen megjelenik e tragikum is, melynek feloldása nem valamely
mítoszba való kapaszkodás, hanem csupán a nagyon mély istenhit által lehetséges.
Roppant kockázatos egy költõ megközelítésében ilyen
intimitásokig elhatolni és erre építeni egy egész életmû java részének
értelmezését. De ott, ahol legalábbis szövegszerû bizonyítéka van a költõi
személyiség Istenhez fûzõdõ viszonyának, nem indokolja semmi, hogy megkerüljük
a kérdést. Mert például a Nagycsütörtök
címû vers értelmezését is – ismerve Dsidát – már a szenvedéstörténet jeles
napjára utaló címmel kellett volna elkezdeni, hiszen ennek asszociációs
holdudvara sem a költõ, sem az olvasó szempontjából nem hanyagolható el. Ahogy
a hermeneuták mondanák: mi, keresztények „benne állunk” abban a hagyományban,
mely – ha nem hagyjuk figyelmen kívül – a Nagycsütörtökhöz
fûzõdõ események alapos ismeretével gazdagít, s ezen belül is méltán
juttathatja eszünkbe – ha az utolsó sort is figyelembe vesszük – a Lukács
evangéliumát, õ ugyanis egyedül említi meg az evangélisták közül, hogy Krisztus
a Gecsemáné kertben a reá váró szenvedéstõl félvén vért verítékezett. E hagyomány ismeretében a Dsida-vers következõ
sora: „sors elõl szökve, mégis szembe sorssal”, elkerülhetetlenül arra a
bibliai passzusra emlékeztet, mely így szól: „Atyám, ha akarod, vedd el tõlem
ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied”
(ökumenikus fordítás, Bp. 1979. Lukács 22: 42). Hogy ezek a finom utalások Láng
értelmezéseibõl kimaradtak, az talán a hetvenes évek mostoha politikai
körülményeivel magyarázható, amikor nemigen lehetett vallásos hitrõl, bibliai
utalásokról beszélni. Hogy e kiegészítések ma lehetségesek, az a recenzens
helyzeti elõnyébõl adódik.
Cs. Gyímesi Éva