Draskóczy István

Az  erdélyi Szászföld demográfiai helyzete a 16. század elején

Az erdélyi szászok középkor végi lélekszámának a kérdésével – mint közismert – több történetíró behatóan foglalkozott. A jelen dolgozat* elkészítésekor arra törekedtünk, hogy az újabb kutatási eredmények alapján próbáljuk meg a népesség létszámát meghatározni. Magunk is tisztában vagyunk a probléma nehézségével, a megoldás buktatóival.

Az erdélyi szász demográfia kutatója kedvezõ helyzetben van. A kitûnõ besztercei levéltáros – Albert Berger – ugyanis a múlt század végén három jegyzéket publikált. Ezek az összeírások tájékoztatnak bennünket – minden hiányosságuk ellenére – a hajdani Királyföldrõl. A szászok birtokában lévõ jobbágyfalvak (miként látni fogjuk) helyenként ugyancsak megtalálhatók bennük. Ezekrõl és a belõlük kimaradt birtokokról az 1494–1495. évi kincstári számadás ugyancsak tájékoztat. Ám ezt a dokumentumot a magyarországi történetírás az utóbbi idõben többször elemezte, s a jobbágynépességre következtetéseket vont le belõle. Így az átfedések elkerülése végett vizsgálódásaink az Albert Berger által közreadott számokon alapulnak. Dolgozatunkban szét fogjuk választani a kiváltságolt szászföldi helységekre vonatkozó adatokat és a birtokokra vonatkozó információkat. Külön fogjuk jelezni, amikor tájékoztató jelleggel az 1494–1495-ös kincstári számadás vagy más források híradásait is figyelembe vettük. Táblázatainkat is eme szempontok figyelembe vételével állítottuk össze.

A három jegyzék egyike a Hétszék (Szebeni provincia) háztartásfõirõl tájékoztat, és 1488-ból való. A dokumentum székek és települések szerint veszi sorra a lakosságot. Az értékes forrást a 15. sz. végén lemásolták, majd 1510-ben újabb másolatot készítettek róla. A következõ felmérés 1510-ben készült, és a barcasági szász helységekrõl ad képet. Német nyelvû változatának részlete a Szász Nemzet Levéltárából került elõ. Az utolsó összeírás a 16. század elsõ évtizedében készült Besztercén. A városi jegyzõ nem volt olyan részletezõ, mint a másik két forrás összeállítója, ugyanis a Szászföld négy nagy területi egységének (Hétszék, Barcaság, Kétszék, Beszterce vidéke) összesített adatait jegyezte le. Eme utóbbi forrás adatokat közöl az erdélyi jobbágyság létszámáról és a Szászföld rendes adójának, a Szent Márton-napi cenzusnak a megoszlásáról. Ez a három jegyzék az adózás miatt készült.1 Érdemes megnéznünk, hogy az adóztatás során mikor készíthettek olyan feljegyzéseket, amelyekben az adófizetõk számát igyekeztek megállapítani.

Az erdélyi szászokat a 15. sz. második felében és a 16. sz. elején kétféle módon adóztatták meg az uralkodók. Egyrészt fizetniük kellett a Szent Márton-napi cenzust, amelynek az összege az egyes területi egységek szerint változott. Így a Hétszéké 500, a Kétszéké 400, a Barcaságé 115–150 márkát tett ki, miközben Beszterce vidéke évente 2200 aranyforinttal tartozott. Hogy ez éppen hány forintot ért, függött az átszámítás kulcsától.

A rendkívüli adót a királyok többnyire egy összegben vetették ki. Az adó felosztását rábízták a szászokra. Õk kulcsszámot (domus numeralis) alkalmaztak, amely az egyes vidékek adózóképességét mutatta meg. A helységek terhelhetõségét ugyancsak ezzel a számmal fejezték ki. A domus numeralis nagyságát idõnként változtatták. A falvakon és a városokon belül a háztartásfõktõl vagyonuk szerint kértek kisebb vagy nagyobb összeget.2Az adóztatás természetesen megkívánta, hogy írásban rögzítsék, kik az adókötelesek és mekkora teher fizetésére kötelezhetõk.3 Szükséges volt az is, hogy az adómenteseket nyilvántartásba vegyék. Adóösszeírások azonban más alkalommal ugyancsak keletkezhettek.

Elõfordult, hogy Mátyás király szabadságaik ellenére portánként vetette ki rájuk az adót, vagyis úgy bánt velük mint a jobbágyfalvak lakóival. Így történt 1462-ben, 1467–68-ban, 1469-ben is. 1470-ben Mátyás arra utasította adószedõit, hogy a Beszterce tartozékain élõktõl „ultra numerum portarum populosarum” ne szedjék be a cenzust. Ekkor az uralkodó minden telek után fél forintot követelt, mégpedig úgy, hogy a gazdagok többet, a szegények pedig kevesebbet fizessenek. Ez a gyakorlat az 1470-es évek közepéig tartott.4 Úgy látszik azonban, maga a gondolat nem merült feledésbe. 1475-ben Mátyás pénzt kért a Szászföld lakóitól. Ha a szászok vonakodnának, arra utasította küldöttét, Domonkos székesfehérvári prépostot, hogy szigorúan birtokok és porták szerint haladva, õ hajtsa be az összeget. 1485-ben egy Szászsebesen lakó nemesembert mentett fel a király a terhek alól. A kötelességek között említette az egyforintos adót is.

         1489-ben a Barcaságban Tárcai Márton erdélyi kamaraispán embere végezte a dikálást. Olyan buzgón járt el, hogy olyanokra is kivetette a kötelezettséget, akik nem szoktak fizetni. Sajnos az okmányból nem derül ki, hogy a telkenkénti adóztatás régi módszerét elevenítette-e fel a király vagy pedig valamilyen más gyakorlatról volt szó.5 1505-ben II. Ulászló azért küldte Erdélybe Corbaviai Györgyöt, hogy dikálja a szászokat, és írja össze õket.6 Más esetekben is elõfordult, hogy Erdély eme kiváltságos lakóinak (nem csak jobbágyaiknak) telkenként kellett fizetniük. 1468-ban az erdélyi országgyûlés házanként egy dénár kifizetését írta elõ nekik. A következõ esztendõben minden hospes után Szeben öt dénárt kért.7 Ezekben az esetekben tehát az adókivetés az adóköteles háztartásfõk számán alapult.

         Az elv, hogy az adónak az adókötelezettek számához kell igazodnia, elõkerült a Kétszék és a Hétszék vitájában. A két terület rendkívüli adóját az uralkodó gyakran egy összegben állapította meg. A gyakorlat az volt, hogy ebbõl egynegyed részt kellett a Kétszéknek vállalnia. A Hétszék azonban egyharmadnyi arány megfizetésére akarta a másik területet kényszeríteni. 1464-ben Mátyásnak kellett a régi szokást helyreállítania. De a vita nem csendesedett el. Tíz esztendõ múlva a probléma az volt, hogy nem a lakosok létszáma szerint osztották el az adót, és így a Kétszék többet fizetett. Mátyás megintette a Hétszéket, hogy a lakosok számánál nagyobb összeg befizetésére ne kényszerítse partnerét. Úgy látszik azonban, ez a megoldás sem felelt meg, mert a vita tovább tartott. 1481-ben Orbán gyõri püspök, a kincstartó úgy intézkedett, hogy a Kétszéket képességén és lehetõségén túl ne adóztassák. A fentiekbõl az is következik, ahhoz, hogy a kötelezettséget – legalább részben – a lakosság számához igazítsák, a feleknek nyilvántartással kellett rendelkezniük. 1541-ben a falusi bírókkal együtt három brassói küldött számlálta meg a barcasági falvak és városok lakosságát. Hogy valódi „népszámlálás” történt, arra fennmaradt jegyzék utal. A háztartásfõk nevei mellõl ugyanis hiányoznak az adóösszegek.8

Azok a háztartások, amelyeket természeti csapás ért (pl. leégtek) vagy mások elpusztítottak, egy vagy több évig mentesek lettek a terhek lerovása alól. Róluk ugyancsak készültek külön jegyzékek. Erre már csak azért is szükség lehetett, mert eme listák alapján lehetett engedményre bírni az uralkodót.9

Az is elõfordult, hogy az uralkodó íratta össze a szászokat. 1496-ban például Polner Gábort küldte ezzel az utasítással Erdélybe. Az összeírást a szászság megbízottai intézték. Az ok az adózóképességük felmérése lehetett. Ugyanez a cél vezérelte 1523-ban az országgyûlést, amikor elrendelte az erdélyi Szászföld összeírását.101532-ben János király parancsolta meg a számbavételt. Mint Medgyesnek Brassóhoz címzett levelébõl kiderült, azért kellett ismét összeszámlálni a székek s a Barcaság lakosságát, megismerni a jövedelmezõséget, hogy a legutóbbi adófizetéshez képest új rendet és limitációt állapítsanak meg. A feladatot a szászoknak kellett elvégezniük. A rendelkezésbõl az is látszik, hogy az adókötelesek számát, valamint vagyoni viszonyait egyaránt fontosnak tartották a terhek megállapításakor. A jegyzék napjainkig fennmaradt.11

Fenti példáink azt mutatják, az adóztatásnak bármely formáját is alkalmazták a Szászföldön, jegyzékek készültek eme táj lakosságáról. Nemcsak olyan feljegyzéseket állítottak össze, amelyek egy-egy helység lakóit név szerint sorolták fel, hanem olyan regisztrumokat is kellett szerkeszteni, amelyek az egyes településen élõ háztartásfõknek a létszámát tartalmazták. Mint az idézett 1532. évi levél tanúsítja, a lakosság számának a megállapítása és az adózóképesség szerinti tehervállalás egyáltalán nem mondott ellent egymásnak. Nem is lehetett errõl szó, hisz éltek olyanok a szász falvakban és városokban, akik egyáltalán nem adóztak, vagy pedig csökkentett járadékot adtak. Õket – legalább elvben – számba kellett venni, még ha nem is rótták ki rájuk a terheket. Az adóterheket a közösségek teljes jogú, ingatlan tulajdonnal rendelkezõ tagjaira (hospes, Wirt) vetették ki. Velük szemben a zsellérek többsége általában kisebb összeget rótt le, vagy épp nem fizetett.12

Voltak olyan társadalmi csoportok, amelyek – legalább részben – adómentességet élveztek. 1489-ben Brassó városa – mint említettük – panaszt tett Tárcai Márton erdélyi fõkamaraispánnak, mert embere a szokásoson túlmenõen vetette ki az adóterhet. Így az allódiumokra, a molnárokra, az iskolamesterekre, a pásztorokra, a szegényekre, a szerzetesekre, az egyházi ingatlanokra egyaránt kirótta az adót. Adómentesek lehettek a közösségek szolgái, harangozók is.13 Ha a Berger által publikált jegyzékekre pillantunk, feltûnik az, hogy a hospes társadalmi csoport mellett feltüntették a molnárok, a pásztorok, a szegények, a zsellérek, az iskolamesterek számát. Több helyen találhatók adatok, amelyek a kenézekre, románokra, papokra, apácákra, egyházi ingatlanokra, szolgákra, allódiumokra, harangozókra vonatkoznak. Ugyanígy feljegyezték a puszta telkek mennyiségét.14 A jegyzéknek ezek a szempontjai azzal magyarázhatók, hogy a cél az volt, ne csak az adóköteleseket számlálják meg pontosan, hanem az adózás szempontjából más elbírálás alá esõ társadalmi csoportok tagjait, az elnéptelenedett (és így tehervállalásra már nem kötelezhetõ) telkeket egyaránt számba vegyék. Ilyen típusú összeállítások az egyes kisebb területeken belül (Barcaság 1510, Kétszék 1516) ugyanúgy készültek, mint ahogy a Szászföld egészérõl is összeállítottak hasonló listát.15

A besztercei levéltáros által közreadott jegyzékek közül a legkorábbi a Hétszék adatait tartalmazza. A dokumentumban néhány kivételtõl eltekintve a Szebeni provincia minden ebben az idõben létezõ helységét megtaláljuk. Nem olvashatjuk ellenben benne Dálya (Szászsebesszék), Gerdály (Nagysinkszék) falvaknak a nevét. Szászvárosszék helységei közül itt szerepel utoljára Volkány. Területén jött létre Kudzsir román falu 1488 és 1493 között. Eme szék helységei közül Kisromosz és Sebeshely csupán 1493-ban bukkant fel, nevüket így hiába is keresnénk a forrásban. Az 1488-as összeírás által a Vinc kerületéhez számított Újfalut Szászvárosszékhez soroltuk.16

Az 1488-as felmérés azonban nemcsak a kiváltságolt szász helyeket vette számba, hanem megtaláljuk benne azokat a jobbágyfalvakat is, amelyeket a szászság adományba kapott. A birtokok listája azonban korántsem teljes. A segesvári templom tulajdonában lévõ Fehér megyei Volkányt Segesvárszék helységei között vették fel (holott nem tartozott ide).17

Szeben 1424-ben jutott hozzá a szebeni prépostság falvaihoz (5 falu), 1474-ben pedig a város (illetve a plébániatemplom) a kerci cisztercita apátság javaival lett gazdagabb (9 helység).18 Az egykori prépostsági vagyont hiába keressük a jegyzékben. A kerci apátság falvai közül 3 (Mese, Szászkeresztúr és Miklóstelke) nevét Segesvárszék települései között olvassuk. A jegyzék készítõinek az eljárását az teszi érthetõvé, hogy ez a három helység a 16. sz. elején is eme szék községeivel és városaival együtt járult hozzá a terhekhez. Kerc más birtokrészei Szebennel együtt adóztak, így Szebenszék alatt lelhetõk fel (Orlát és Kisdisznód). A birtokállomány hátralévõ része kimaradt ebbõl a felmérésbõl (maga Kerc is).19 Az egresi cisztercita apátság erdélyi falvai terheiket a szászokkal együtt rótták le. Ennek az egyházi intézménynek a birtokait hasonlóképpen nem vették fel 1488-ban.20

Kedvezõbb a mérleg, ha az omlási és talmácsi uradalmakat vizsgáljuk. Omlásnak mind a 7 faluja felkerült a listára.21 A talmácsi birtoktestet a 7-bõl 4 hely képviselte.22Az 1488. évi felmérés készítõinek az az eljárása, hogy a jobbágyfalvakat is számba akarták venni, érthetõ, ugyanis ezeknek a helységeknek a lakossága a Hétszékkel együtt adózott, és az adózóképesség felmérése szempontjából ide tartoztak. Ugyanakkor az is tény, a megyék királyi adószedõi ezt a kiváltságot nem vették mindig figyelembe, és a terheket a szászság jobbágyi állapotú népeire is kivetették. Összesen 18–19 helység felmérését hiányolhatjuk.

Az 1495-ös kincstári számadás alapján a szebeni, kerci és egresi javak adóköteles háztartásainak a számát 919-ben állapíthatjuk meg (1494-ben szeben javaira 384 és 1/2 forintot számoltak, ami legkevesebb 385 füstöt jelent).23Az 1488. évi felvételben tehát összesen 129 kiváltságolt szász helységnek és 17 jobbágyfalunak az adatait találjuk meg.

1468-ban minden házra (hospesre) 1 dénár adót vetettek ki. Az errõl az adófajtáról készült kimutatás lehetõséget ad arra, hogy az 1488. évi jegyzéknek legalább egy részét értékeljük. Szebenszék 17 települését van módunkban összehasonlítani (lásd táblázatunkat). 1468-ban elõbb 1202, majd 1218 adókötelest találtak bennük. 1488-ban (ha a szegényeket is hozzászámítjuk) 1189 gazdát számolhatunk össze, amihez még 14 lakatlan ház társul. A szám 1203 lesz. Ez az érték már megközelíti az 1468. évi szintet. Ugyanakkor a települések között jelentõs eltéréseket találunk. 17-bõl 10 esetben csökkent a létszám, míg 7 helyen növekedést tapasztalhatunk. A változások nem olyan jelentõsek (Vurpódon látható nagyobb hanyatlás csak), hogy ne lehetne õket a 20 esztendõ népesedéstörténeti folyamatainak a rovására írni, vagy ne lehetne megmagyarázni az adatfelvétel hiányosságaival.

Szeben városa esetében több felmérést tudunk egymás mellé állítani. 1468-ban portánként 80 dénárt kellett fizetni. Az adószedõk összesen 897 hospesportát vettek számba. Az 1473–1477 között készült adólajstrom 896 nevet tartalmaz. Ugyanakkor egy 1478–79. évi felvétel 913, egy 1480. évi 948 hospest foglalt magában. 1518-ban 996 fõt vettek jegyzékbe.24Ebbe a sorba illeszthetõ be az a 951 hospesrõl szóló információ, amelyrõl az 1488. évi összeírás tájékoztat.

A következõ felvétel 1510-bõl származik, és a Barcaság kiváltságolt szász településeirõl ad képet. Szemben az 1488. évi összesítéssel, nem találunk benne adatot Brassó birtokairól, holott a város 1498-ban vette zálogba a törcsvári uradalmat. A király egyben azt is elrendelte, hogy a birtoktest falvai Brassóval együtt adózzanak.25Az 1510. évi jegyzékhez késõbbi kéz még hozzáillesztette 5 falu hospesekre vonatkozó adatait. Ezek a helyek részben a brassói plébániatemplomnak (Zernyest és Tohány), részben pedig magának a városnak (Sárkány, Mikefalva és Újfalu) a vagyonát alkották. Mátyás király engedélye alapján Brassóval együtt kellett rájuk is kivetni az adót. Ezt a szokást II. Ulászló király is megerõsítette (1496, 1500). 1494–95-ben a királyi adószedõk azt még elérték, hogy az egyforintos adót kiróják rájuk is. De a számadáskönyv tanúsága szerint ezektõl a helységektõl (csakúgy, mint a szászok többi jobbágyfalujától) ezt a terhet már nem szedték be. Az öt helységben – az 1510. évi listára utóbb feljegyzett információk szerint – 185 hospes lakott. Az 1494. évi kincstári számadás 203 forintot (1495: 221), vagyis legkevesebb 204 háztartást számolt el azon a címen, hogy Brassó tulajdonát képezik. A két érték közel áll ugyan egymáshoz, de mivel nem tudjuk, mikor toldották ennek az öt falunak az adatait az összeíráshoz, így a végeredmény kialakításakor, illetve a táblázatos számbavételkor nem vehettük õket figyelembe.26

A 13 barcasági helységben 1510-ben 1789 hospes- és szegény-, 102 pásztor- és 18 molnárháztartást számoltak össze. 1526-ban 1821 hospes- és szegény- (ha Rozsnyó 95 román háztartásfõjét leszámítjuk, 1726), 41 pásztor- és 7 molnárnak (?) tekinthetõ háztartást vettek számba. Az adatok a stabilnak tekinthetõ hospesek számában (a szegényeket is hozzájuk véve) olyan értékeket mutatnak, amelyek alapján azt mondhatjuk, a két felvétel kölcsönösen megerõsíti egymást. A románokkal együtt 101,79%-ra nõ, míg nélkülük 96,48%-ra csökken a hospesek és szegények együttes száma. Ha a Berger által közreadott harmadik (idõben korábbi) felmérést is figyelembe vesszük, ugyancsak erre az eredményre jutunk. Ebben a dokumentumban a szegények többen voltak, de a két társadalmi csoport tagjai 1815 háztartást tettek ki (101,45%-os gyarapodás). Ebben a forrásban a pusztán maradt házak is gyarapodtak 1510-hez képest (71-rõl 153-ra, azaz több mint a duplájára). A szegények és a puszta telkek magas aránya arra mutat, hogy amikor az alapul szolgáló összeírást elvégezték, átmenetileg nehéz helyzetben volt ez a táj. Utóbb azonban a csapást kiheverte. A mohácsi csata utáni belháborúk alaposan leapasztották az adófizetésre képes lakosságot. A korábbi egyensúly az 1540–es évek végére állt csak helyre.27

A brassói számadáskönyvek publikálói szerint a városban 1489-ben 1828 hospes- és 179 zsellérháztartás volt. (Maja Philippi elemzése 1730 hospest és 175 zsellért mutatott ki.) 1494-ben 1859 hospest és 250 zsellért számoltak össze a városban. A számadáskönyvek közreadói szerint 1500-ban a Portica negyedben a két társadalmi csoport megoszlása a következõképpen alakult: 486 és 52. Granasztói György véleménye szerint 1489-ben a település négy negyede sem a vagyoni viszonyokban, sem a lakosok számában nem különbözött egymástól, így a hospesnek feltüntetettek létszáma 1500-ban 1944-re rúgott, ami beleillik ebbe a sorba. Ha azonban azt vesszük figyelembe, hogy 1489-ben az adó 28,3%-át fizette ez a negyed, úgy az 1500 körülire megállapított érték 1718-ra esik vissza.281512-ben minden városi lakostól 1/2 forintot, 1514-ben pedig „de singulis capitibus utpote civibus, inhabitatoribus ac universis incolis” 25 aspert (=1/2 forint) szedtek be; ugyanez év júliusában „de singulis capitibus” 12 aspert. Az adóösszegekbõl kiszámítható az adófizetõk száma: 1883, 1740 és 1663.29

Az 1510. évi felmérés legfeljebb 1591 hospest, 7 lakatlan házat, 160 zsellért vett számba. A hospesek esetében helyesebb lenne az 1548-as szám, ugyanis 43 esetben valószínûleg egyházi ingatlant vettek a városban nyilvántartásba. A két szám közötti különbség nem túlságosan nagy.

Ha csak a hospesekre gondolunk, és az elõzõ évszázad számításaival vetjük össze ezt az értéket, kétségtelenül kevés. Különösen feltûnõvé válik a különbség, ha Berger harmadik listájára pillantunk, amely szerint a város 5005 hospes, 8 lakatlan telek, 31 zsellér háztartásfõ otthona volt. Elképzelhetõ, hogy az 5005 elírás, és helyette talán 2005 olvasandó. Ez a szám jobban megfelel a 15. sz. végi helyzetnek.30 Amennyiben azonban az 1510. esztendõ számait összeadjuk, úgy 1758-at kapunk, ami beleillik az 1512-re és az 1514-re kiszámított nagyságba. Úgy tûnik, az elõzõ évszázadhoz képest az adóra kötelezhetõk száma csökkent.31

Már többször elõkerült az a harmadik jegyzék, amely az egyes területi egységek összesített adatait tartalmazza. Berger véleménye szerint az 1503 és 1510 között mûködõ besztercei jegyzõ vetette papírra az itt olvasható számadatokat. Véleményünk szerint azonban 1508–1510 között keletkezhetett. Kiderül belõle, hogy a Hétszék területén 8663 hospes, 279 szegény, 63 molnár, 275 zsellér stb. lakott. Mivel a jegyzék szerkesztõje Vinc adatait az 1488. évi felmérésbõl vette át, felvethetõ, hogy munkája során a hiányzó információkért a többször átmásolt 1488. évi összeállítást lapozta fel. Eljárását azzal indokolhatta, hogy az 1480-as éveknek és a 16. sz. elejének a viszonyai véleménye szerint nemigen különböztek egymástól. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy más közigazgatási beosztást ismert, mint 1488-ban tevékenykedõ társa. Nem ismerte Szászvárosszéket, bár ennek a tájnak az adatait Vinc kerületének a számaiba beleérthetjük. Bárhogy is áll a helyzet, a két felvétel kölcsönösen megerõsíti egymást.32

A Beszterce vidékére vonatkozó bejegyzések közül ellenõrizhetõ a városra és a Radna völgyére vonatkozó információ. A Beszterce hospeseire megadott 560-as érték legalább 100 fõvel emelhetõ, így 660-nak kell tekinteni. Lehet, hogy a jegyzõ tévedett. 1508-ban tûzvész pusztította a helységet. Az uralkodó azokat a házakat, amelyek a lángok martalékává váltak, két esztendõre felmentette a rendes adó (Szent Márton-napi cenzus) fizetése alól. Említettük, eme papírlapon épp ennek az adófajtának a nagyságát jegyezte fel a jegyzõ. Így az sem elképzelhetetlen, hogy azért tüntetett fel kevesebb hospest Besztercén, mert a tûz áldozatává vált ingatlanokat levonta. Beszterce város birtokán, a Radna völgyében a városi jegyzõ véleménye szerint 193 hospes, 9 szegény és 1 malom található. Az 1494. évi kincstári számadás 444, az 1495. évi pedig 288 adókötelest vett számba ezen a tájon. Velük szemben a 193 hospes kevésnek látszik. Ugyanakkor tény, a völgy 1504. évi járadékából 164 adókötelesre lehet következtetni. Beszterce 1506-ban vásárolta meg Alsó- és Felsõborgót, és a két települést ehhez az uradalomhoz csatolta. Velük együtt 13–14 helységben lehettek a forrásunkban feltüntetett háztartások.33

Azok a feljegyzések, amelyeket a Medgyesen és a Kétszékben élõkrõl találunk ebben a dokumentumban, elfogadhatóak. Medgyesen 1516-ban ugyan csak 238 hospest (özvegyeket is beleértve) vettek figyelembe, ami a 16. sz. elsõ évtizedi szintjének (300) 79%-a, de a városi adóterhek is ennek megfelelõen csökkentek. Medgyes még 1532-ben (286 fõ) sem tudta elérni az 1510 elõtti állapotot. Pedig ha az 1516. esztendei számokat és az 1532. évi adatsorokat összevetjük, meglepve tapasztaljuk, hogy a vonatkozó helységekben a belháború után több adófizetõt vettek listára, mint a mohácsi ütközet elõtt 10 évvel. 1532-ben összesen 2769 hospest írtak össze, 1516-ban nagyjából ugyanannyian élhettek a szék területén, mint 1510 elõtt.34

A fenti, egymás mellé helyezett számok azt mutatják, hogy az adatok hullámzása mögött korántsem kell mindig népességhullámzást feltételeznünk. Sokszor csak arról van szó, hogy az adózás szempontjából valamilyen ok miatt (tûzvész, természeti csapás stb.) figyelmen kívül hagyott személyeket már nem írták össze.

A különbözõ felvételek adatainak az összevetésekor elsõsorban a hospes társadalmi csoportra voltunk kíváncsiak. Eljárásunkat azzal tudjuk indokolni, hogy az adóterhek is elsõsorban erre a társadalmi rétegre nehezedtek. A hospes, a telektulajdonos lett a szász falusi közösség tagja. „A telek viselte a különbözõ terheket, és – tekintet nélkül a személyek számára – adózott” – írja egy kutató.35

Érdemes a többi társadalmi réteget is megvizsgálnunk. Feltûnõen alacsony a zsellérek aránya. A magyarországi jobbágyságnak legfeljebb egyötöde sorolható ide. A királyságban található oppidumok népének 30%-a élt zsellérsorban. Szikszón a 16. sz. elején a lakosságnak majd a felét eme társadalmi csoport tagjai tették ki. A nagy szabad királyi városokban sem kevés zsellér bérlakó talált munkát. Sopronban 1458-ban 38%-ot, Kassa belvárosában az 1480-as években 43%-ot ért el a zsellérek aránya.36

Más az a kép, amit róluk a szász összeírásokból kapunk. A Hétszék területén 217 emberrõl jegyezték fel, hogy zsellér, ami az összes nyilvántartásba vett személy 2,25%–a. Közülük 173 (79,72%) Nagyszebenben lakott. Segesvárott és Szászsebesen még 26 élt. Más városi helységben 17 (a Szentágotán élõ városi szolgák – 2 fõ – még növelhetik a számot) lakott. Szenterzsébeten (Szebenszék) lakott egy zsellér. Hasonló kép fogad bennünket a Barcaságban is. Brassóban 160, két oppidumban (Földvár, Prázsmár) 7, a 9 falu közül 4-ben 7 személyt vettek fel a jegyzékbe. Õk 174-en az összes lajstromozott háztartások 4,67%-át alkották, és 91,95%-uk Brassóban lakott.37 Semmivel sem jobb a helyzet a Kétszékben. A 66 zsellér az összes személyek 2,68%-át tette ki. Medgyesen 38 lakott (57,58%), míg másutt 28. Ez a viszonylag kedvezõbb eloszlás talán a Küküllõ vidéke borkultúrájával függhet össze.38

A Beszterce kerületében élõ 188 zsellérbõl 138 (73,4%) a táj központjában élt. Az összes háztartásoknak a 8,12%-át találjuk tehát a bortermelésérõl ugyancsak nevezetes vidéken ebben a csoportban. Figyelemre méltó, hogy a Szászság egyetlen jobbágyfalujában sem találunk zsellért. Pedig ha másutt nem is, a bányászat miatt Radnán bizonyosan kellett lenniük. Az alacsony arányok meglepõek, s mindenképpen gyanússá teszik a számok valódiságát. Úgy tûnik, a három legnagyobb város kivételével másutt nem tartották fontosnak, hogy feljegyezzék õket. Ugyanakkor az is valószínûnek látszik, a falusi lakosság körében ritkábban fordult elõ ez a mozgékony társadalmi csoport, mint a magyar királyság jobbágyfalvaiban.39

A három nagyvárosban már tekintélyes számban van jelen ez a háztulajdonnal nem rendelkezõ, sokszor sanyarú körülmények között élõ réteg. Nagyszebenben 1480-ban 390, 1488-ban 173 a számuk. Az összes számba vett személynek (1344) tehát 29%-át, illetve 15,39%-át tették ki. Brassóban 1489-ben 175 (9,19% vagy 8,79%) zsellért és 1730, illetve 1816 hospest számolt ki Maja Philippi. 1494-ben 222-en, 1496-ban 185-ön voltak. A téma kutatója, Maja Philippi 200-ra becsülte a 15. századvégi létszámukat. 1510-ben közel hasonló eredményt kapunk (9,14%).

Besztercén 1489-ben az összeírt összes (761) háztartásból 125 tartozott ebbe a társadalmi csoportba (16,43%). A 16. sz. elsõ évtizedében arányuk 17,84%-ot tett ki (144 zsellér, összesen 807 háztartás). 1505-ben az arányok kicsit magasabbak (20%, 166 zsellér, és összesen 828 személyt írtak össze). A 16. sz. eleji összesítés Brassó városában 31 fõt állapított meg. Besztercén is volt olyan esztendõ, amikor a korábbi létszám harmadára-negyedére esett vissza az arányuk.40

A számok minden esetben hullámzást mutatnak. Ez a körülmény magyarázható eme társadalmi réteg mozgékonyságával, illetve azzal a ténnyel, hogy nem egyforma mértékben írták össze õket. A legtöbben Nagyszebenben éltek. Volt olyan idõszak, amikor legalább minden harmadik lakos közülük került ki. Ebben az idõszakban egy háztulajdonosnál 14–15-en is laktak.41

A bérlakók aránya magas ugyan, de elmarad például Soprontól. Kassán a belvárosban – mint írtuk – arányuk 43%-ot tett ki.

Brassóban 1489-ben minden harmadik városlakó zsellér (38,28%). Nagy többségük a szegények számát szaporította, s csak 18,13% volt képes arra, hogy az összeírás esztendejében legalább 1 forinttal járuljon hozzá a település terheihez.42

Az összeírások majd mindenikében találkozunk szegényekkel, akik semmilyen adó fizetésére sem kötelezhetõk. Arányuk alacsony. A hospeseket, szegényeket és a molnárokat együtt számítva 3,39% (birtokkal együtt 3,23%?), Beszterce és Radna vidékén 1,35%. Ha a nagyvárosokat leszámítjuk, az arányok így alakulnak:

A szegényekhez hasonlóan majd minden helységben találkozunk pásztorokkal. Néhány helyen a számuk magas. Például Szentágotán 9, Prázsmáron 12, Földváron 13, Rozsnyón 14, Feketehalmon 16. Eközben Beszterce egész kerületében 29 szolgált. Nagyszebenben nem tüntették fel ezt a társadalmi csoportot, holott 1480-ban még 6 tudott itt megélni. Közülük háromnak felesége is volt. Feltehetõ, ahol különösen sokan voltak, az állattartás is fejlettebb volt.44

Amíg a szegények és a pásztorok esetében az összeírások adatait – jobb híján – elfogadhatjuk, addig a molnárok, az iskolamesterek (iskolák) vagy épp papok, szerzetesek, szolgák stb. kategóriáival kapcsolatban felmerülhet a gyanú, hogy nem mindenkit vettek számba. Egy iskolamestert sem találtak Vinc, Beszterce kerületében és a Kétszékben. Olyan városoknál hiányzik a tétel, mint Szászváros, Szászsebes, Nagyszeben, Nagydisznód, Segesvár, Brassó, Beszterce, Medgyes (az 1516. évi felvételen is). Mint adómenteseket, ezeken a helyeken, amelyek Nagydisznód kivételével a székek, kerületek központjainak tekinthetõk, már eleve figyelmen kívül hagyták õket.45

Molnárokat sem jegyeztek le minden településhez, így hiányzanak pl. Nagyszeben, Brassó összeírásaiból. Ugyanígy esetleges lehetett az egyéb kategóriába sorolt társadalmi csoportok (lásd táblázat) felvétele. Az 1510. évi barcasági összeírásban lelhetõk õk fel leginkább, ami eme felvétel részletességével magyarázható. Pópákat és papokat pedig kizárólag a románság által sûrûn lakott Szászvárosszékben, illetve Szászsebesszék falvaiban jegyeztek fel. Ezzel szemben például a birtokok román településein egyáltalán nem regisztrálták õket.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a felvételek adatai beleillenek a más források által megismerhetõ képbe. Az a gyanú, hogy a valóságosnál kevesebb személyt írtak össze, elsõsorban a nem adófizetõ kategóriáknál fordulhat elõ. Ugyanakkor felvethetõ az is, hogy a valami miatt felmentett hospes háztartásfõk sem érdekelték az összeírókat.

Az összeírás készítõi arra is kíváncsiak voltak, hogy mekkora a lakatlanul maradt telkeknek a száma. A pusztásodással már régóta foglalkozik a magyar történetírás. Szabó István szerint a 15. sz. második felében az üres, lakatlan jobbágytelkek aránya egy–egy helyen 50–60% között mozgott.46

Eme kutatói tapasztalatoknak ellentmond mindaz, ami elemzett forrásainkból leszûrhetõ. A pusztán maradt házak száma szinte mindenütt elenyészõ. A Hétszék területén (1488) a legtöbb puszta telket Nagysink-, Szerdahely-, Kõhalom- és Újegyházszék helységeiben találjuk. Eme tájakon a hospesek és a szegények arányának 4, 5,44, 2,87 és 5,08%-át teszik ki. A Hétszék egészében (a birtokokat is hozzászámítva) 2,44%-ot állapíthattunk meg. A legmagasabb arányt 5,56%-ot a Kétszék területén tudtuk kiszámolni. A Barcaságban ez az érték 2,32%-ot, Beszterce vidékén pedig 2,36%-ot ért el. Ha az összes lejegyzett személyre vetítjük a puszta telkek összegét, még alacsonyabb értékekkel kell megelégednünk. Így például a Hétszék esetében 2,27% (1488), illetve 2,53% (16. sz. eleje) lesz a végeredmény. Akadtak olyan települések, ahol egyáltalán nem találtak pusztán maradt házat az összeírók. A Hétszék területén 69 (47,26%) ilyen helyre akadtunk. A barcasági felvétel ebbõl a szempontból is pontosabbnak látszik, hisz itt egy településen sem feledkeztek meg a lakatlanul maradt házak feljegyzésérõl. A városok közül Nagyszeben, Segesvár, Borberek, Nagydisznód neve alatt nem találkozunk az elnéptelenedett telkekre utaló feljegyzéssel. A Hétszék területén a városok nélkül (bennük 47 a lakatlan ház) marad 172 puszta telek. Ha csak a falvakat vesszük alapul, az arány a hospeseket és szegényeket együttesen számolva 3,05%, az összes háztartásokra kivetítve 2,86% lesz. A Barcaságban Brassóval együtt 78 puszta telek fog 3359 (hospes- és szegény), illetve 3728 háztartással (teljes szám) szemben állni. Ebben az esetben 2,32, illetve 2,09 százalék értéket kapunk. A városok nélkül (28 lakatlan) az értékek 2,99-re, illetve 2,67-re emelkednek.47

Ezek az eredmények – csak halványan ugyan – arra utalnak, hogy a szász falvakban a pusztásodás ugyanúgy valamivel felülmúlta a városokban tapasztalható helyzetet, miként az Magyarország egészében sejthetõ.48 Ugyanakkor magyarázatra szorul az a tény, hogy összeírásainkban alacsony értékeket olvashatunk. Az erdélyi Szászföld népesedéstörténeti folyamatai párhuzamba állíthatók mindazzal, ami Magyarország más tájain történt. A kutatás szerint a török betörések, a járványok következtében a Hétszék lankái között a középkor végére 15 helység tûnt el, 17 település bizonyosan, 12 pedig feltehetõleg átmenetileg elveszítette népességét. Szászvárosnak és környékének az etnikai összetétele a középkor végére átalakult. A szebeni provinciában tehát legalább minden negyedik helység középkori története során egyszer elpusztult, és csak hosszabb idõ eltelte után épültek fel ismét az emberi lakhelyek. Máskor bizonyos településrészek vesztették el lakosságukat.49 Kimutatható a környék paraszti népességének a városokba áramlása.50Így azt gondoljuk, hogy az összeírásainkban található számadatok legfeljebb az elõzõ felmérés óta elnéptelenedett telkekre utalnak, és nem törekednek arra, hogy hosszabb idõszak pusztulását konstatálják. Tudjuk, midõn egy-egy szék vagy helység az adója csökkentése mellett érvelt, sosem feledkezett meg ama pusztán maradt házhelyeknek az emlegetésérõl, amelyek az adózóképességnek a korábbi évekkel (vagy korábbi felvétellel) szembeni hanyatlását bizonyítják.51

Az erdélyi Szászföld kiváltságolt tájain a 15/16. sz. fordulója körüli évtizedekben (1488–1510) 15 807 hospes és 410 szegény háztartás talált megélhetést. Ezt az összeget egészíthetjük ki a jobbágyfalvak lakosságával. A Szebeni provinciával együtt adózó jobbágyság lélekszámát az 1495. évi kincstári számadás alapján minimálisan 1000 adófizetõre becsülhetjük (35–36 helység). 1488-ban a Hétszék tulajdonában lévõ 18 településen 521 hospes és szegény lakott. Eme adat alapján 35–36 helységben valóban élhetett 1000 hospes (vagyis nagyjából az 1495. évi érték – 915 – elfogadható).

A Brassó birtokában lévõ 5 jobbágyfaluban 204–221 háztartás népe élt (1494–95), a törcsvári uradalomban pedig 156–241 (1498–1514). A Radna völgyében 444–202 (193 hospes, 9 szegény) lakott (1494–16. sz. eleje/1508 k.). Vagyis a szászság birtokában lévõ vagy vele együtt adózó (az egresi apátság 4 faluja) mintegy 62–63 településen52 1562–1906 adófizetõ talált megélhetést. A szász adóközösségbe 17 779, illetve 18 123 hospes és szegény tartozott bele. A jobbágyság eme összegek 8,79%-át, illetve 10,52%-át tette ki. Másként: a földesúri alattvalónak tekinthetõ nép a kiváltságolt szászok 9,63–11,75%-ának felelt meg. Egy-egy jobbágyfaluban átlag 25–30 háztartás lehetett. Ennek a mennyiségnek a felsõ határa alig maradt alatta annak az átlagos településnagyságnak, amit az 1488. évi forrásban találhatunk. Ezen belül természetesen lehetett szóródás. Az 1488. évi felvétel ismeretében elmondhatjuk, hogy miközben az omlási uradalom egy-egy falujában átlag 22 háztartás tagjai gazdálkodhattak, addig a talmácsi birtoktest 4 községében 20 (összesen 80) jobbágyháztartás apraja-nagyja talált megélhetést. A kerci apátság birtokállományába tartozó 5 településen átlagosan 50,8 adófizetõ (összesen 254) lelhetõ fel. Igen alacsony a 16. sz. elsõ évtizedében a Radna-völgy középarányosa, mintegy 15–16 háztartásfõ. Ugyanakkor jelentõs népességmozgást feltételezhetünk.

A következõkben az összeírásainkból leolvasható számokat fogjuk elsõsorban figyelembe venni. Azért járunk el így, mert – mint a bevezetõben már utaltunk rá – az esetleges átfedések ellenére (szászföldi birtokok) számításaink kiegészítik az 1494–95. évi kincstári számadásból kibontakozó képet. A mind a két helyen megtalálható telkek alapján 4 %-os hibahatárral helyesbíthetnénk eredményeinket.

A Szászföld települései nemcsak aszerint oszthatók fel, hogy a kiváltságolt, tulajdonképpeni Szászföldhöz tartoztak-e, vagy a jobbágyvilágnak képezték-e részét, hanem aszerint is, hogy lakóik falvakban éltek-e, vagy pedig a jogilag városnak tartott helyeken. Munkánk során 23 helységet soroltunk ebbe a kategóriába. Közülük oppidum volt Vinc, Borberek, Szászváros, Szelindek, Nagydisznód, Kõhalom, Szentágota, Nagysink, Szászkézd, Medgyes, Kisselyk, Nagyselyk, Berethalom, Feketehalom, Földvár, Prázsmár, Rozsnyó (Barcarozsnyó), és a besztercei földbirtoknak számított Radna. Civitasnak titulálták velük szemben Szászsebest, Nagyszebent, Segesvárt, Brassót és Besztercét.53

Az oppidumok közül hagyományai alapján és gazdasági szerepköre révén emelkedett ki Szászváros és Medgyes. Mind a két helység kézmûipari központnak számított. Mind a két város részt vett a nagyváradi vámperben. 1497-ben Medgyes, 1500-ban Szászváros kapott jogot országos vásár tartására. Szászváros fejlõdését a török pusztítás megtörte ugyan, de továbbra is közigazgatási egység központja maradt. Mind a két helyen jelentõs számú lakosság élt. Kettejük közül Medgyes volt a fontosabb. Az 1440 és 1514 közötti idõszakban számos iparosának a fia felkereste a bécsi és a krakkói egyetemet. Ugyan csak 1517-tõl számított jogilag civitasnak, de már ezt a titulust alkalmanként korábban is megkapta. 1492-ben mint „civitas” adta beleegyezését a Miksa császár és II. Ulászló király között az elõzõ esztendõben megkötött békéhez. Medgyes, amelynek a városfalai ebben az idõben épültek, a szék vezetését akarta magához ragadni. Mindezeket a körülményeket mérlegelve ezt a két várost, noha jogilag csak az oppidum szinten álltak, a továbbiakban a nagy szász városok közé soroljuk. A civitas kategória velük gazdagabb lett. Ugyanakkor a másik városcsoportról alkotott kép nélkülük kétségtelenül szegényebbé válik. Jogi szempontból egyikük sem sorolható a legfelsõ kategóriába. A kora újkorban mind a két város a táj legfejlettebb települései között foglalt helyet.54

Eme 23 város mellett akadtak olyanok, amelyek vásártartási joguk révén bizonyos gazdasági szerepkörrel rendelkeztek, de még nem érték el a városi rangot (pl. Nagykapus, Muzsna, Ecel). Az összeírásokban található társadalmi csoportokat két részre osztottuk. Az elsõbe került a legfontosabb adózó csoport, a hospes, az esetlegesen szegénnyé válók, illetve a molnárok. Utóbbiak esetében nagyrészt feltételezhetjük a teljes háztartást. A többi társadalmi kategóriát a második csoportba osztottuk. Azért jártunk el így, mert korántsem biztos, hogy következetesen nyilvántartásba vették-e mindannyiukat, másrészt pedig többük magányos háztartást alkotott. Közülük sokan túlságosan könnyen változtattak lakhelyet. Számuk az elsõ csoporthoz képest alacsony (7,6%).

A Szászföld egy-egy településében viszonylag sokan éltek. Ha a hospesek, szegények és a molnárok társadalmi csoportjait számítjuk, 227 település középarányosa 75-öt fog adni. A jobbágyfalvak nélküli kiváltságolt világban az 1488 és 1510 közötti felmérések alapján 197 helységben 16 320 háztartás tartozott ebbe a kategóriába, azaz egy helységre 82,84-es értéket számolhatunk ki. A kép azonban pontosabb lesz, ha a városi településeket leválasztjuk, és azt nézzük meg, hogy a falvakban mekkora eme 3 társadalmi csoport nagysága. Meglepõen kicsiny (20,67%) lesz az az érték, amit Vinc kerületére megkapunk. Másutt is azonban a számok esését tapasztaljuk. Szebenszékben például a városok (köztük Nagyszeben) leválasztása után az átlagos településnagyság 44,26-ra esett le (92,19-rõl). Még nagyobb a hanyatlás Brassó kerületében (241,21-rõl 99,89-re). A 23 városra átlagosan 330 háztartás állapítható meg. Ez a magas szám a nagyvárosoknak, különösen Szebennek és Brassónak köszönhetõ. A 6 nagyváros kiugró hányadost mutathat fel (359,5), míg a 17 oppidum (ez esetben Radnát is közéjük véve) valamivel többet, mint ennek a felét (178,65). Velük szemben a 204 falu egyenként 46,34 háztartást foglalt magában.

A falvaknak háztartásokban mérhetõ nagysága a nyers számok alapján a magyarországi átlag fölé emelkedik (ha az oppidumokat is belefoglalnánk a községi adatsorba, még jobban érzékelhetõ lenne ez a tény). Ugyanakkor a nyers számok elleplezik azt, hogy mögöttük milyen háztartásszerkezetet értettek, ami a magyar királyság mintául szolgáló jobbágyfalvai között (porta, füst, család stb.) különbözõ lehetett.

A királyságban a községek 84,3%-a 30 háztartásúnál kisebb.55 Ezzel szemben a Hétszék területén 134 községbõl 49 esik bele ebbe a kategóriába (36,57%). Az adatok némileg torzítanak, ugyanis ebbe a számba belefoglaltuk a birtokokat is, ahol az átlag alig lépte túl a 30-as mennyiséget. A 49 faluból 11 a jobbágyfalvak között helyezkedik el, vagyis csupán 38 kiváltságolt szász falusi település (32,48%) helyezhetõ ebbe a csoportba. A Kétszékben (1516) 15 helységbõl kettõ (12,33%) sorolható ide. A Barcaságban egyáltalán nem lehet ilyen nagyságú helyet találni (vö. megfelelõ tábláinkat).56

Az is megfigyelhetõ, hogy a városias helyek (Radnát leszámítva) a nagyobb, legalább 60 háztartást számláló helységek kategóriája felett találhatók, de többségük a 150 feletti tartományban helyezkedik el (a nagyvárosok mindegyike itt fedezhetõ fel). Ez a körülmény egyrészt az átlagosnál nagyobb népességkoncentrációra mutat rá. Másrészt pedig a táj városiasodottságára utal (5. táblázat). A hospesek, szegények és molnárok 26,73%-a az általunk nagyvárosnak nevezett helységekben élt, míg az oppidumokra 17,82%-os érték jutott. Amennyiben Szászvárost és Medgyest a második csoportba értjük bele, az arányok 23,86%-ra (4068) és 20,68%-ra (3526) változnak. A nagyvárosok és az oppidumok egymáshoz viszonyított aránya is kiegyenlítõdik. Így amíg eme két településsel a 7594 városinak 60%-a a nagyvárosokban talált megélhetést, nélkülük már csupán 53,57%-ról mondhatjuk el ezt.

A szász tájakon élõ 647 zsellérbõl 559 (86,4%) 12 városban lakott. Többségüket, 471 fõt (84,26%) munkájuk Erdély három nagy kereskedelmi centrumához (Nagyszeben, Brassó, Beszterce) kötötte.

A 23 jogilag városias hely, amely a helységek 15,76%-át alkotta, a hospes, szegény és molnár háztartások 44,55%-ának lett otthona. Ha az összes háztartást figyelembe vesszük, az arány 43,4%-ra esik vissza (7959 fõ). Azaz majdhogynem minden másodikuk ebben a településtípusban élt. Ez a körülmény alátámasztja a történetírásnak a táj városiasodottságáról alkotott véleményét.57

Az elmondottak fényében az sem meglepõ, hogy az adott közigazgatási egységeken belül ezek a különleges helyzetû települések enyhén „túlsúlyosak” voltak (5. táblázat). Szeben- és Segesvárszékekben a háztartásoknak több mint a harmada a szék központjába koncentrálódott. Beszterce vidékén az arány valamivel kisebb. Egyedülállóan magas Brassó kerületének városiasodottsága. Jóformán minden második ember a fõvárosban élt, de a négy vidéki oppidummal együtt az emberek háromnegyede városlakónak tekinthetõ. Az arányok azt mutatják, hogy e települések, amelyek német jellegüket meg tudták tartani a középkorban, a környékükön lévõ falvak népességfeleslegét felszívták, és megélhetést tudtak nekik biztosítani. Ehhez a városok gazdasági fejlõdése biztosította a feltételeket. Természetesen más nemzetiségûek, távolabbi vidékek jobbágynépe ugyancsak megtelepedett utcáikban.58

Ha azt szeretnénk megtudni, hogy mekkora népesség élt ezen a tájon, nem vagyunk könnyû helyzetben. A szászföldi egyháziak (akik csupán esetlegesen kerültek be valamelyik összeírásba) az általunk kiszámítottnál némileg magasabb népességszámot valószínûsítenek. Nincs semmiféle információnk arról, hogy a tájon feltûnõ cigányságra (pl. Nagyszeben mellett) hány lelket feltételezhetünk. Ezek a hiányosságok azonban eredményeinket csak kis mértékben módosítják. Nagyobb fejtörést okoz az a tény, hogy sajnos nem tudjuk, egy-egy háztartásra hány személyt számolhatunk. A szakirodalom véleménye szerint a nagyvárosokra másfajta demográfiai magatartás jellemzõ, mint a falvak népére. A családok nem népesek, magas a halálozási ráta, sok az egyedülálló személy (különösen a zsellérek között). A lakosság a vidék népének a bevándorlásával gyarapszik.59 Így a védõmûvekkel rendelkezõ, gazdaság- és társadalomszerkezetükben, külsõ képükben leginkább a nyugati társaikra emlékeztetõ nagyvárosokat60 elválasztottuk a többi településtõl, és lélekszámukat más eszközökkel állapítottuk meg, mint az oppidumok és a községek lakóinak számát. Ezzel a kép a hospesek vonatkozásában nem lesz olyan kedvezõ, mint amit a nyers háztartásszámokból kikövetkeztethettünk. Ugyanakkor a zsellérek sokasága részben ellensúlyozza az eltolódott arányokat.

Az általunk elemzett jegyzékek – miként többször hangsúlyoztuk – az adóztatás megkönnyítése érdekében készültek. A hospesadó nem személyekre, hanem – mint említettük – ingatlanra (háztulajdonra) lett kivetve. A küldöttek az utcákat járva házról házra jegyezték le az ingatlantulajdonosokat.61 A falvakban és a városokban egyaránt ez volt a helyzet. Azoknak, akiknek több ingatlanuk, házuk volt, mindenik után fizetniük kellett, s ennek következtében az adójegyzékekben többször is megtalálhatók (ugyanakkor a bíró – polgármester –, a tanácstagok adómentességet élveztek).62 Ennek a körülménynek megfelelõen a hospesszám a házak mennyiségérõl és nem a természetes háztartásfõk valóságos létszámáról tájékoztat. Az 1473–77-es szebeni adójegyzék alapján a 896 hospes mögött óvatos becsléssel legfeljebb 884–886 természetes személyt sejthetünk (a valóságban még ennél is kevesebben lehettek). Másfelõl azonban – mint láttuk – egyetlen összeírás sem tekinthetõ teljesnek. Ez a tény megengedi, hogy mégis elõsorban a hospesszámot vegyük alapul.63

Abból a körülménybõl kiindulva, hogy a városi háztartások száma függött a társadalmi helyzettõl és a vagyoni viszonyoktól, kétféle számítási módszert alkalmazott a magyar történetírás. Paulinyi Oszkár a teljes jogú polgárságra az 5-ös koefficiens használatát javasolta. Mivel a zsellérek között több a magányos személy, rájuk a 2,25–2,5 közötti szorzószám alkalmazását tartotta helyesnek. Hangsúlyozta, amennyiben sok bérlakó lakott egy helyen, inkább az alacsonyabb értéket, abban az esetben pedig, ha kevesebb, akkor a magasabb számot kellene használni.64 Granasztói György véleménye szerint a kisebb létszámú háztartásmodell a polgárjoggal rendelkezõ szegény emberekre is vonatkozik, így reájuk ugyancsak a 2,5-es koefficienst kell alkalmazni.65

A kiemelt hat város lakosságának meghatározásakor szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis Medgyest leszámítva mindegyikükrõl maradtak fenn egy viszonylag szûk idõszakról (1487–1489) jegyzékek. Mivel ez a tény összehasonlításra is lehetõséget adhat, eme évkör információit vettük figyelembe. (Medgyes 15. sz. végi adózóiról nincs információnk, így a 16. sz. eleji számokat kellett felhasználnunk. Húsz évvel korábban feltehetõen alacsonyabb volt a város népességszáma.66) Ezt a lakosságszámot vetettük össze – jobb híján – az összeírásunk elemzése alapján kiszámítható népesség nagyságával (a nagyvárosokat a számítások során természetesen külön vizsgáltuk).

Az erdélyi szász városok differenciált társadalmi viszonyokkal rendelkeztek, s ennek megfelelõen viszonylag magas volt a szegények aránya. Ennek a körülménynek a figyelembe vételével csupán minimálisan 22–23 ezer fõre becsülhetjük a lakosságukat.67 

Ennél magasabb eredményt kapunk, ha Paulinyi Oszkár módszerét követjük: a hospesek számát megszoroztuk 5-tel, míg a zsellérekét s a többi társadalmi csoportét 2,5-tel. Az így kapott eredmény azonban nem lesz pontos. Egyrészt azért nem korrekt, mert a hospesszám – mint utaltunk már rá – az adózó ingatlanokról (házakról) tájékoztat. Másrészt azzal a körülménnyel is számolnunk kell, hogy sokan valamilyen okból kimaradtak az összeírásból. 1512-ben Besztercén három felmérést készítettek. A hospeseknek a legalacsonyabb létszáma 682, a legmagasabb pedig 721 lett. A különbség 5,8%. Nagyszebenben 1473–77-ben 896, 1478–79-ben 913, 1480-ban 948 házat, 1488-ban 951–et írtak össze. 1473–77, illetve 1480 között a változás 5,8% lesz (1478/79 – 1480: 3,8%). Maja Philippi – midõn a brassói szegénységet vizsgálta – 1730 háztulajdonos adózót számolt össze (ebben a számban benne található a nem adózó városi vezetés is). Figyelmen kívül hagyta az üresen álló ingatlanokat, azokat, akik tûzvész miatt váltak adóztathatatlanná. Azon személyeket sem vizsgálta, akiknél nem lehetett tudni, miért nem fizettek. Más alkalommal – a helység nemzetiségi viszonyait elemezve – 1816 háztulajdonost állapított meg. A növekedés 4,97% lett. A brassói adójegyzékek publikálói 1489-ben 1828, 1494-ben 1859, 1496-ban 1812 hospest számoltak össze. A hullámzás kicsi. A szakirodalom általában 10–12%-ra becsüli a jegyzékekbõl kimaradók arányát. A fenti példáink elgondolkoztatóak. Ugyanakkor egyik forrásunk esetében sem mellõzhetjük azt a lehetõséget, hogy némelyeket nem regisztráltak. Arról sem feledkezhetünk el, hogy mindegyik helységben éltek egyháziak. Így – tekintettel arra, hogy egy-egy polgárnak több ingatlana is lehetett – a valóságos maximális lélekszámot az 5–10% közötti skálán tudjuk elképzelni.68

Nem vagyunk könnyû helyzetben a mozgékony zsellérség létszámának felbecsülésekor. Arra, hogy a számok hogyan ingadoztak, már idéztünk példát. Nagyszeben 12 adókörzetébõl négyben 1479-ben még 147 zsellér élt. A következõ esztendõben ugyanitt csak 114 nevét olvassuk. A másik nyolc körzetben az 1478 és 1480 közötti 351 fõrõl 276-ra olvadt le eme réteg létszáma. A változás 77,55%-ban, illetve 78,63%-ban állapítható meg. Mivel mind a városból való elköltözéssel, mind pedig a más házba való átköltözéssel számolnunk kell, eme társadalmi csoport lélekszámának a megállapításakor indokoltnak tartjuk a legalább 10%-os emelést.69

Az oppidumok és a falvak népességszámának kiszámításakor az irodalom jobb híján az ötös kulcsszámot alkalmazza. Mi is végeztünk korábban számításokat ezzel az átlagértékkel. Újabban Kubinyi András a szász vidék népességének megállapítására a háztartásonkénti 6 fõt valószínûsítette. A jobbágylakosság esetében a családonkénti 6,2 koefficienst állapította meg. Eredményeit felhasználva a háztartásokat eme szorzószámok alkalmazásával számoltuk át, majd ezt a lélekszámot még 10%-kal megemeltük. A nagyvárosok esetében a népességet 5%-ra is és 10%-ra is egyaránt kiszámoltuk. Úgy gondoljuk, hogy a 6-os szorzószám a hospesekre, a vidéki szegényekre és a molnárokra tartható elégségesnek. A többi társadalmi csoportra (szolgák, iskolamesterek stb.) a Kubinyi András által javasolt 3,5-es koefficiens megfelelõnek látszik, hisz az egyedülállóak mellett akadhattak családos emberek is.

Eredményeinket táblázatba foglaltuk (4–5. táblázat). Kiderül belõlük, hogy a kiváltságolt szász vidékek lakossága 97 583 fõt tett ki (maximumként 106 179–107 358), vagyis körülbelül 100 000 lélek lakott ezen a tájon.  Az összeírásokban található jobbágysággal együtt 102 142 (111 105–112 204) fõt számolhatunk ki.

Mint arra már többször rámutattunk, összeírásunk a szászokhoz tartozó jobbágyoknak csupán egy részérõl ad képet.70 A szászokkal együtt adózó (illetve földesúri alattvalóik közé tartozó) jobbágyság létszáma más helyekrõl is meghatározható. Korábban ugyanúgy forrásként használtuk fel az állami adóegységet (1494–95), miként a szászok által készített felméréseket. Eme forrás hasznosításakor a kutatás véleménye szerint a háztartásszám növelhetõ 1,2-vel, így jutunk el a családok feltételezhetõ számához (2280).71 Lélekszámuk 14 136, illetve maximumként 15 832 (12%-kal emelve), míg 10%-os szorzót alkalmazva 15 550 lesz. Így együttesen 111 719, illetve 122 011–128 036 fõ teljesítette az uralkodó által megkövetelt adóterheket. Közülük a jobbágyság 12,7%-ot, illetve maximumként 13%-ot tesz ki. Ez a jobbágynépesség (beleértve a törcsvári uradalmat) 4 falu lakói híján a szászság földbirtokain lakott. Minden bizonnyal a jobbágyi költözködés (a románság egy részének a mozgékonysága) jelentõsen módosíthatja ezt a számot. Erre vonatkozóan a Radna-völgy adott példát, ahol az 1494. évi 444-gyel szemben a 16. sz. elején 200–203 háztartásfõt találtak, pedig az uradalom közben még Borgóval is gyarapodott. A Szászföld kiváltságolt és vele együtt adózó jobbágyi területeinek a nagyságát 11 986 km²-re becsültük. Ha becslésünk megállja a helyét, úgy 9,3–10,2/10,7 közötti értékre tehetjük az 1 km^2–re jutó népességátlagot. A szászokhoz köthetõ települések valószínûleg nagyobb területtel rendelkeztek, így a népsûrûség valamivel kisebb volt. A kibontakozó kép megfelel az országos átlagnak.72

Mást látunk akkor, ha csupán az elemzett összeírásra figyelünk. A kiszámítható népsûrûség valamivel magasabb lesz, 10–11 fõ (a területet 10.537 km²-re becsültük).Ugyanakkor, a jobbágyfalvakban tapasztaljuk az alacsony értékeket. Így a hegyvidékre esõ Radna-völgyben a népesség átlaga alig haladja meg a 0,5-ös hányadost. A jobbágyfalvakban jobb a helyzet (5–6 fõ).

Gyökeresen más helyzetet tapasztalunk, ha csupán a kiváltságolt tájak adataira pillantunk. Az átlagérték 14–15 fõ között mozog. Ugyanakkor ez a szám eltakarja a különbségeket, ami az alacsony népsûrûségû Nagysinkszék és a sûrûn lakott Segesvárszék vagy épp Medgyes vidéke között fennállt. A Szászföld kiváltságolt része az ország negyedik helyre rangsorolt közigazgatási egységei közé sorolható ugyan, de az említett két szék országos viszonylatban a második helyet foglalná el.

Az 1488 és 1510 közötti összeírások által felölelt terület kiterjedését tekintve Bihar vármegyét közelítette meg, de lélekszáma elmaradt eme tiszántúli megye lakossága mögött. Bihar népe mintegy 514 helységben talált otthont magának. Bihar vármegye 129 625 (vagy 147 300) lakójából például egy településre 252 (vagy 287) lélek jutott. A mintegy fele akkora Csanád vármegyében 209 helyen 70 610 (vagy maximális értékként 80 240) személy lakott, vagyis egy helyre 338 (illetve 384) lakos számítható. Zala és Somogy vármegyékben már jóval kisebb helységekre akadunk.

Érdemes tájékoztató jelleggel az erdélyi vármegyék hasonló adataira pillantanunk (12. táblázat). A 156 (vagy maximális 174) fõs lélekszámmal szemben a Szászföld településeinek nagysága a vármegyei átlag fölé emelkedett. Mi az összeírásaink által felölelt terület lakosságát – mint említettük – 102 142-re (111 105–112 204) becsültük. A 227 helység tehát egyenként 450 (489–494) léleknek adott otthont, mutatva a magas népességkoncentrációt. A Szászföld privilégizált (tehát nem jobbágyok által lakott) részén ezzel szemben a 97 583 (106 179–107 358) fõ mintegy 197 faluban és városban élt. A helységenkénti átlagos lélekszám 495-re rúgott (ha maximális népességet számolunk, az érték 542).73

Ez a jelenség fõként a városoknak köszönhetõ. A nagyvárosok és az oppidumok együttesen (ha a kicsiny Radnát is hozzászámítjuk) 41 736 (illetve maximális becslésként 44 704/45 891) személy számára biztosították az életet. Radna nélkül ez az érték 41 579 (illetve 44 526–45 241) lesz. A kiváltságolt táj (Radnát nem számítva) 22 városa adott tehát otthont a lakosság 42–43%-ának. (Ha az összeírásainkban található birtokokat is hozzászámítjuk, 40–42%-ot kapunk.)

56 009 (illetve 61 653–62 117) kiváltságolt parasztember lakott jogállás szerint falunak minõsíthetõ helységekben. Egy-egy faluban becslésünk szerint tehát átlag 320 (352–355) fõ élt. Érdekes kép bontakozik ki akkor, ha a nagyvárosokat leválasztjuk. Az oppidumokban és falvakban 72 559 (79–80 ezer) lakost találunk, vagyis egy településre 382 (416–421) személy jutott. Ezek a számok elvben már jobban összehasonlíthatók a bihari és csanádi adatokkal, hisz a két megye egyikében sincs szabad királyi város, csak falu és oppidum. Ám az összehasonlítással csínján kell bánnunk, hisz Csanádban is, Biharban is püspöki székhelyet találunk. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a kiváltságolt szász világban nem jobbágyok éltek, hanem szabad emberek. Az alföldi és az erdélyi tájak gazdasági adottságai eltérõek. A szászföldi oppidumok között akadnak igen iparosodottak, miként az általunk a jogi kritériumok alapján kiválasztott települések közül olyan fejlettebbek hiányoznak, mint a kétszéki Muzsna. Több szász falu rendelkezett piactartási joggal, és a mezõvárosokhoz hasonló számban küldte szülötteit egyetemre. A magas népességkoncentráció ugyanakkor rámutat arra, hogy a kiváltságok miként gyakorolnak vonzerõt a környék jobbágylakosságára, s miként teremtenek a gyarapodásnak kedvezõ feltételeket.

A városi lakosság többsége a nagyvárosokban élt. A legnépesebbnek Brassó tekinthetõ, ahol Maja Philippinek mind a két adatsorát figyelembe vettük (a kisebbik eredményt zárójelbe tettük). Rangsorban Nagyszeben és Beszterce következett, míg az utolsó helyen a falvakkal nem rendelkezõ Szászvárost találjuk. Az oppidumoknak a többsége is túl tudta szárnyalni ezt a szintet. A 16. sz. elején Beszterce tovább növelte lakosságát, míg Brassó – úgy látszik – veszteséget könyvelhetett el magának.74 Azt az értéket, amiben a nagyvárosok lélekszámát meghatároztuk, a lehetséges maximumnak gondoljuk, hisz közismert, hogy a polgári családok milyen kicsinyek voltak.75

A Szászföld nyelvileg nem volt egységes. A németek mellett románok és magyarok találtak megélhetést ezen a vidéken. Összeírásunk Szebenszék területén 39 helységet tüntetett fel, amelyek közül 15 faluban találunk románokat (Omlás és Talmács uradalmaihoz tartozó települések). 465 háztartásnak (27,61%) volt román lakosa. A barcasági Rozsnyóról 1510-ben csak annyit tudunk meg, hogy román pap és kenéz lakott ott. Ugyanitt 1526-ban 95 román háztartást említettek (az összeírt személyek 32,76%-a). A 16. sz. elején Radna kerületének a területén 203 háztartást jegyeztek fel, amelyeknek a többsége román volt. 1527-ben a városban szászok, románok és magyarok éltek.76 A nem szász anyanyelvûek száma nagyobb volt annál, mint az a Berger által publikált összeírásokból kiderül. A 16. sz. elején Vinc kerületében négy nemzet: német, magyar, román és délszláv élt együtt. Vinc és Borberek vegyes etnikumú volt, a kerület négy falvát már románok lakták. 1510-tõl a vinci tanácsba három magyar és három délszláv került, a bíró pedig felváltva hol német, hol magyar lett.77

A török dúlások nyomán megváltozott Szászvárosszék etnikai összetétele. A 15. sz. végén a királybírót magyarok, románok és szászok erõsítették meg. A városban magyarok és románok egyaránt éltek. A németség egyedül Szászvárosban és Romoszban õrizte meg a többségét. Tordosra és Alkenyérre magyarok költöztek.78 A Kétszék területén a 16. sz. eleji összeírás egyáltalán nem említ románokat. 1516-ban Hasságon már 11 schismaticust jegyeztek fel.79 Brassóban 1489-ben 116 magyar és 217 román háztartás volt. A magyaroknak több mint a fele a Blumenau városrészben lakott, míg a románok majdnem kizárólag Bolgárszegen telepedtek le. 1522–23-ban a számuk 200-ra tehetõ, míg 1600-ban 384 család élt itt.80

A török pusztításoktól sokat szenvedett Szászsebes is, a várost az oszmánok többször felégették. Szebenszék területén minden negyedik telek egyszer elpusztult.81

Kiragadott példáinkkal érzékeltetni akartuk, hogy a németségen kívül milyen más etnikumok éltek a Szászföldön. A szászság bizonyosan kisebbségbe szorult Vinc kerületében és Szászvárosszékben, míg másutt csak vesztett súlyából. A városok közül különösen Brassóban élt sok nem német. A török pusztítások, a lakosságcsere ellenére a középkor végén a németség többségben maradt. Az itt élõknek legalább a 4/5-ét õk alkották.82

Szászföld kiváltságos területeinek népessége a 15–16. sz. fordulójára megállapított érték alapján 1330 táján 49–59 ezer. 1400 körül pedig 65–75 ezer lélek lenne (3,5–4%-os növekedést alapul véve). Nem szabad elfelejtkeznünk azonban arról, hogy Szászföld déli részét többször érték török támadások. A járványok s a belsõ elvándorlás ugyancsak hatott a népesség alakulására. Országosan a 15. sz. alig hozott gyarapodást. Így az 1330 körüli, illetve a 15. sz. eleji népességszám magasabb lehetett. A szász történetírás a Hétszék 14. sz. közepi lakosságát 70–80 ezer fõre becsüli (1488: 45–50 ezer lélek).83Az a nem alap nélküli vélemény, hogy a 14. sz. közepéhez képest a 15. sz. végére a népesség megfogyatkozott, további vizsgálódást érdemelne.84

A népesség stagnálását vagy fogyását több tényezõ válthatta ki. A török betörések és az elvándorlás mellett gondolnunk kell a városiasodásra is. Láttuk, ezen a tájon különösen magas a városlakók aránya. Tudjuk, más demográfiai modell jellemzõ erre a településtípusra, mint a falvakra. A családok kicsiny lélekszámúak, a népesség önmagát nem tudja reprodukálni, rá van szorulva a falvakból beáramló tömegekre. Gondoljunk az egyedülállóak magas számára. A polgárság magas aránya miatt feltételezhetõ, hogy ez a modell jobban érvényesült ezen a tájon, mint a magyar királyság más vidékein. További vizsgálatok dönthetnék el, hogy a városlakók nagyobbik hányadának otthont adó nagyvárosok mellett melyek azok az oppidumok (vagy vásárhelyek), amelyek ehhez a típushoz sorolhatók, és melyek álltak közelebb a falvakhoz. A mezõvárosok között országosan is nagy különbségek voltak.85 További kutatások, szempontok alakíthatják még a szászokkal kapcsolatos területek lélekszámáról általunk kialakított véleményt.

 

Függelék

1. táblázat

Szászföld háztartásai 1488–1510 között (az összeírások alapján)

Megyjegyzés: Az egyes rovatok a következõ kategóriákat jelölik: 1) hospes, 2) szegény, 3) molnár, 4) pásztor, 5) zsellér, 6) iskolamester, 7) egyéb (pap és apáca, szerzetes, kenéz, allodium, szolga, harangozó), 8) lakatlan házak, 9) 1–3 rovatok összege, 10) 1–7 rubrikák összege, 11) az összeírásokban számba vett helységek száma, 12/ az 1–3 rovatban található társadalmi csoportokból hány esett egy helységre, 13) falvak száma, 14) egy falura esõ átlag (vö. 12.), 15) falusi háztartások száma (1–3). A 16. sz. elején készült összesített adatok számbavételekor (egyéb információ híján) a középkor végén meglévõ helységszámokat vettük alapul (vö. Wagner: i.m.), ill. a Hétszékrõl szóló 1488. évi összeírás településszámát. Újfalut Vinc kerülete helyett Szászvárosszékhez számítottuk (Wagner: i.m. 372). Az összeírásban Beszterce hospeseire vonatkozó adatot 100 háztartással növeltük meg. Hiányoznak a Brassó birtokaira vonatkozó információk. Ugyanígy nem tudtunk számolni azokkal a helységekkel sem, amelyek ugyan középkoriak, de csak az 1488. évi jegyzék után tûntek fel forrásban (Romoshely, Sebeshely pl.).

 

2. táblázat

Városiak aránya az egyes közigazgatási egységeken belül (hospesek, szegények
és molnárok együttes száma alapján) 1488–1510

¹ Vinc és Borberek; ² Szászváros; ³ Szászsebes; ⁴ Nagyszeben; ⁵ Szelindek, Nagydisznód; ⁶ Kõhalom; ⁷ Szentágota és Nagysink; ¹¹ Kisselyk (144) és Nagyselyk (67) az 1516. évi adatok alapján; Berethalom háztartásszáma becslés alapján 250; ¹² Brassó; ¹³ Feketehalom, Földvár, Prázsmár, Barcarozsnyó; ¹⁴ Beszterce; ¹⁵ Radna – az adó nagysága alapján megbecsült minimális érték (MOL. Filmtár 294. tekercs).

3. táblázat

  A Hétszék városai 1488-ban

Megjegyzés: A rovatok magyarázata megtalálható az 1. táblázat alatt.

4. táblázat

 A Szászföld lélekszáma a három összeírás adatai alapján (1488–1510)

Megjegyzés: kizárólag a három összeírást vettük alapul, a szövegünkben található kiegészítéseket nem használtuk fel.  A  városok lakosságánál található bizonytalanság magyarázza, hogy egyes területek esetében több számot adtunk meg. Ha a lélekszám kiszámításakor a hagyományos  5-ös szorzót alkalmazzuk, természetesen alacsonyabb eredményeket kapunk.  Ebben az esetben a teljes népesség 88 380 lesz, míg a népsûrûség 8,4 fõ lesz négyzetkilométerenként.

5. táblázat

Városok népessége – 1487–89 /16. sz. eleje/

6. táblázat

Szászvárosszék egymással párhuzamba állítható helységei (1334–1539)

Megjegyzés: az 1488. évi egyéb rovatba a pásztorokat, a molnárokat, az esetlegesen megemlített scolasticusokat, papokat (pópákat) vettük fel. Az 1539. évi egyéb rovatba rajtuk kívül még a kenézek kerültek. Az 1334. évi rubrika kiszámításakor a szászvárosi fürdõt, a beginanõvért figyelmen kívül hagytuk.  A #jellel azt akartuk kifejezni, hogy a települést 1539-ben románnak mondták. A + jel arra utal, hogy a helység lakói  ugyanebben az esztendõben magyarok. Romoszon 1488-ban pópa is lakott. Wagner (372). Újfalut román alapításúnak tartja. Forrás: Berger 51–52., Stenner i.m. 112 (70.jegyz.), Quellen II. 282.

7. táblázat

 Szebenszék egymással párhuzamba állítható helységei (1468–1536)

Forrás: Teutsch: Zur Steuergeschichte … 70; Stenner i.m. 111–112; Berger 54–56; Rechnungen 26–27.

8. táblázat

  A Barcaság háztartásai (Brassó nélkül) 1510-ben

Megjegyzés: 1) hospes, 2) szegény, 3) molnár, 4) pásztor, 5) zsellér, 6) egyéb (iskolamester, szolga, mezõõr, harangozó, egyházi vagy nemesi telek, apáca), 7) lakatlan telek, 8) 1–3. rovat összege, 9) 1–6. rovat összege.

9. táblázat

 A hospes-, szegény- és molnárháztartások megoszlása a Barcaságban 1510-ben

10. táblázat

  A Hétszék (benne a birtokok is) hospes-, szegény- és molnárháztartásainak
a megoszlása 1488-ban

Megjegyzés: A táblázat az 1488-ban számba vett helységeket tartalmazza. Az omlási uradalom 7 településére csak átlagot tudtunk számolni, mivel az összeírás együtt vette fel õket (155). Talmácsot a falvak között vettük számba, noha 1453-ban oppidumnak nevezték (UB. V. 2818.sz.). Késõbb azonban ezt a megjelölést elhagyták a neve mellõl. Megjegyezzük, nagysága sem mutat városra. Ha ezt a helységet is a mezõvárosok közé soroljuk, úgy a táj városainak a számát gyarapítani tudjuk, és valamelyest a népességen belüli súlyuk is növekedni fog. A végsõ eredményt nem befolyásolja számottevõen ez a helység.

11. táblázat

A  hospes-, szegény- és molnárháztartások megoszlása a Kétszék 18 helységében
1516-ban

Megjegyzés: A városok közé Medgyest, Kisselyket és Nagyselyket soroltuk.

 

12. táblázat

Az egy helységre jutó népességszám az erdélyi vármegyék területén

Forrás: Szabó: i. m. 69, 108 (73. jegyz.); Wagner: i.m.; Kubinyi: i.m. 158–159 (23.jegyz.); Erdély története. I. Szerk. Makkai László, Mócsy András. Bp. 1986. 608.

Gyakrabban használt helynevek

 

 

 

 

Az erdélyi Szászföld. 1. Vinc (Alvinc) kerülete, 2. Szászvárosszék, 3. Szászsebesszék, 4. Szerdahelyszék, 5. Szebenszék, 6. Újegyházszék, 7. Kõhalomszék, 8. Nagysinkszék, 9. Segesvárszék, 10. Kétszék, 11. Brassó és Barcaság, 12. Beszterce kerülete, 13. Radna-völgy, 14. Hétszékhez sorolt birtokok (az összeírásban megtalálhatók), 15. Hétszékhez sorolt birtokok (az összeírásban nem találhatók), 15. Brassó templomának falvai, 17. Törcsvári uradalom, 18. Az egresi apátságnak a szászokkal adózó falvai.