Ferenczi István
Pósta Béla, a múzeumszervezõ tudós
Fölöttébb nehéz kellõ szavakat találni és a kegyelet
csokrába kötni az egy személyben messze tekintõn, távlatosan gondolkodó nagy
tudós, a hallgatóival személyes kapcsolatokat kiépítõ kiváló egyetemi tanár, a
társadalmi újításokért küzdõ politikus, a mindennapi élet apró-cseprõ bajaival
foglalkozó, minden arra szoruló nincstelen ember ügyét szíves készséggel fölkaroló
városatya, a körültekintõ és ügyéért bátran kiálló múzeumszervezõ, a magyar és
román egyetemi hallgatókat egyaránt szíves vendégszeretettel váró elsõ
kolozsvári diákotthon, a „Mensa Academica” (a mai E. Racoviþã
otthon) létrehozásáért semmilyen feladattól vissza nem riadó, erõs társadalmi
kötelességtudatú nevelõ jellemzésére. Sokoldalú, mindig önzetlen és becsületes,
folyvást a köz, a mások érdekeit szem elõtt tartó, a korabelinél jobb jövõt
tervezõ, szervezõ és építõ tevékenységének gyarló méltatásához is szánalmas
dadogásnak tûnik minden, személyével, életmûvével kapcsolatos értékelési kísérlet.
Társaságbeli szerénységének nagyszerû ellentéte volt magas fokú szellemi
igényessége. Írásainak a vezérlõ gondolata
mindenkoron az igazság kihámozására való becsületes törekvés volt.
Gazdag ismereteivel sohase kérkedett, de sajátos szerénységével inkább leplezni
iparkodott. Szerénysége azonban nem jelentett bátortalanságot a tudományos
alkotásban. Ellenkezõleg, nem riadt vissza egészen új, addig szokatlan
módszerek bevezetésétõl vagy éppen kikísérletezésétõl sem, ha ezeket
alkalmasoknak vélte az ezerarcú történelmi valóság kiderítésére. A mások által
kimondott tudományos megállapításokat sohase fogadta el egészen hiteleseknek.
Nem egy ízben a legfáradságosabb kutatásoktól sem riadt vissza azok
helyességének megvizsgálása érdekében, és csak alaposságuk felõl teljesen
megbizonyosodván fogadta el, illesztette bele értekezéseibe; a téveseknek
ítélteket viszont merõben elvetette. Városatyai szerepkörében sem az ékes,
szépen hangzó, hanem az okos szólást tekintette fõ feladatául, és a gazdasági
részletkérdések megoldására való közremûködésre buzdítgatott. Nem beszélni, de
tevékenykedni, nem léha, meggondolatlan beszédekkel szenvedélyeket korbácsolni,
hanem a közért cselekedni kívánt. Másban se a fényes, ám esetleg haszontalanul
elfecsérelt tehetséget, hanem a csorbítatlan jellemet, a lelkiismeretes, odaadó
s kicsinységekben is hûséges tetteket becsülte.
1863. augusztus 25-én született Kecskeméten. A külsõségeket
megvetõ, szigorú erkölcsû, a bírói pályán az emberies igazságosság föltétlen
érvényesüléséért küzdõ, feddhetetlen jellemû édesapjának egyenességet sugárzó
világszemléletét örökölte. A Duna-parti Baján, majd Kalocsán járt
középiskolába. A latin nyelvben és a római élettel kapcsolatos tudásanyagban
való otthonosságát, az önfegyelmezésnek, az önmaga fölötti uralkodásnak további
élete tartamára érvényesülõ gyakorlását jórészt a kalocsai iskolának
köszönhette. Önállóságáról, magának törvényt szabó akaratáról azonban nem
tudott lemondani. Ezért, noha serdülõ korában foglalkozott ezzel a gondolattal,
nem lépett be a jezsuita rendbe. A családi hagyomány, no meg a római életben
oly sajátságosan kifejlõdött és megerõsödött, még ma is, kései nemzedékekben
bámulatot keltõ jogrend a jogász pályára lendítette ugyan (1880-ban a Budapesti
Egyetem jogi karára iratkozott be), de csakhamar másfajta tudomány vonzáskörébe
került, s ennek következtében eredeti szándékának fölhagyása kezdte
foglalkoztatni. A döntõ fordulat jórészt a kusza római társadalom- és
gazdaságtörténeti kérdések kibogozgatásán fáradozó kiváló német történetíró,
Th. Mommsen, a Corpus Inscriptionum
Latinarum világhírû szerkesztõje hatásának tulajdonítható. Akkoriban
kezdték ugyanis – éppen Mommsen ébresztõje nyomán – belátni, mennyire
nélkülözhetetlen minden jól képzett római jogásznak az ókori latin feliratos
emlékek ismerete. Ez a felismerés vezette az erdélyi, alsóilosvai származású
Torma Károly régészprofesszor, az erdélyi limeskutatás elindítójának
tanítványai közé.
Egyetemi szigorlata után a budapesti Magyar Nemzeti
Múzeumban induló, nemsokára egyre gyümölcsözõbbé váló tudományos
tevékenységének vonala töretlenül ívelt fölfelé. A rá nagyon ható Pulszky
Ferencnek, a neves magyar régésznek az ösztönzésére bejárta Ausztriát, Svájcot,
Francia- és Németországot, látta a skandináv országok gyûjteményeit is. Svájcban
és Skandináviában inkább az õskor leletei, Francia- és Németországban viszont
mindenekelõtt a római kor régészete foglalkoztatta.
1899. április 14-én nevezték ki a kolozsvári Ferenc József
Tudományegyetem régészeti tanszékére. Ettõl kezdve haláláig Kolozsvárt is
maradt, és alig összefoglalható, sokirányú alkotótevékenysége múltán, mindössze
57 éves korában, 1919. április 16-án fejezte be eredményekben gazdag életét.
Szinte még halálával is mintázza a tudósok szabatosságra törekvését.
Noha Torma Károly aquincumi (óbudai) ásatásaiban 1883-tól
1885-ig segédkezett, a római régészet mégsem kötötte le teljesen érdeklõdését.
Elõbb éremtani tanulmányokban mélyedt el, s ebben a tárgykörben búvárkodva
készítette el doktori értekezését is. (Késõbb is az érmészetet tartotta a
régészek legjobb iskolájának. Az érmeken nagyon sok az aprólékos megfigyelni
való, kis felületre szorulnak a jellemzõ egyéni vonások, ezért nemcsak türelmi
kísérletként kitûnõ, hanem a kezdõ régészek komoly érdeklõdésének,
megbízhatóságra való törekvésének, megfigyelõ- és ítélõképességének is egyik
sarokköve.) Nemsokára sorra kerültek a régiségtan különbözõ csoportjai: az
õsrégészet, a görög és római emlékekkel való foglalkozás; nagyon is számottevõ
címertani vizsgálódása, szorgalmasan foglalkozott a kis- és nagymûvészetek
történetével. Végül a népvándorlás kori, magyar honfoglalás kori és középkori
emlékek ismertetésével és magyarázatával európai nevet és elismerést szerzett.
Érem- és pecséttani értekezései, címertani tanulmányai széles körû történelmi
tájékozottságának ékes tanúbizonyságai, ásatásai pedig a régészet úgyszólván
minden akkori és jövendõ ágára kiterjedtek.
Elsõ nagy összegezésében, a múlt század kilencvenes éveinek
közepén a sajtó alól kikerült Baranya
vármegye története az õskortól a honfoglalásig címû mûvében kora általános
gondolkozási szintjén jóval felül emelkedve, a régészeti anyagon keresztül
igyekezett megrajzolni a halottá dermedt õsi tárgyak készítõinek, az embereknek, a közösségnek az életet is. Ugyanebben az idõben készült el Szolnok-Doboka vármegye monográfiája I.
kötete számára, szerénységbõl névtelenül közölt Szolnok-Doboka vármegye õsrégészete címû, erdélyi tekintetben elsõ
ilyen természetû összefoglalása is.
További tudományos érdeklõdésére és mûködésére jótékonyan hatott
a Zichy Jenõ kaukázusi és közép-ázsiai utazásairól beszámoló mû II. köteteként
megjelent Az archaeológiai gyûjtemény
leírása címû alapvetõ összegezésének megalkotása. E mûvében – bátran
kimondhatjuk – Rudolf Virchow, Ernest Chantre és Paul Reinecke mellett szinte
egész Közép-Európa viszonylatában elõször hívta fel a tudományos világ
figyelmét a Kárpát–Duna-táj kora történeti sokszínû, változatos emlékanyagának
keleti, többek között pl. kaukázusi régészeti kapcsolataira. A szerzett
felvillanyozó tapasztalatok alapján az addigi egyoldalú nyugati beállítottság
helyett mohó érdeklõdéssel fordult kelet felé!
Érthetõ örömmel fogadta tehát Zichy Jenõ fölszólítását.
Utóbbi a magyarok õshazájának fölkutatására tervezett harmadik tanulmányútjára
Póstát kérte föl régész szakembernek. Az ajánlat egyébként nem érhette
váratlanul, hiszen a Zichy-féle elsõ kutatóúton gyûjtött régészeti anyagot,
mint tudjuk, õ dolgozta fel. A nemcsak megtisztelõ, de nagy várakozásokat
kielégíteni hivatott tudományos kutatóút, tehát a felelõsséggel terhes feladat
vállalása elõtt azonban kötelességének érezte bizonyos feltételeket is szabni.
Elsõ feltételként kérte: tegyék lehetõvé számára, hogy a tanulmányút régészeti
vonatkozásainak elõkészítése végett teljes esztendõt tölthessen az akkori cári
Oroszországban. Ezt az évet orosz nyelvtudásának kiegészítésére, valamint az
orosz szakirodalom és gyûjtemények alapos áttanulmányozására szánta. Második
feltételként fönntartotta – az orosz szakkörökkel való elõzetes tanácskozásai
alapján – az ásatások útján részletesebben kikutatandó területek kiszemelésének
és kijelölésének jogát is. Ezekbõl kitetszõn nem csupán alapos, de nagyszabású
terv alakult ki benne. Ennek komoly eredményét semmi esetleges szeszélytõl nem
akarta függõvé tenni. Az elképzelés tetszett ugyan az illetékeseknek, a
munkálatok azonban mégsem végzõdtek ennek megfelelõen.
Régészeti tanulmányok
az oroszföldön címû nagyszabású értékelõ beszámolója átfogó képet nyújt a
tervezett fölmérhetetlen nevezetességû tudományos útkeresés eredményeirõl. Ezen
az úton továbbhaladva igen jelentõs végsõ következtetésekre juthatott volna, ha
a vállalkozás költségeit néhány hónapra vállaló „mecénás” elõre látott
szeszélyei, az igazi tudományosságtól messze rugaszkodott elképzelései oly
erõsen nem hátráltatták volna a maga elé tûzött feladat megvalósításában. Õ
ezért tekintette a kutatóút régészeti oldalát csupán elõzetes tájékozódásra
alkalmat adó tanulmányi utazásnak. Az idézett mû ennek ellenére ma is jelentõs,
forrásértékû, és Nagy Gyula, a Székely Nemzeti Múzeum egykori neves igazgatója
elismerõ, részben történeti kiegészítésként írott bírálatával egyetemben
bizonyos tekintetben a régészeti kutatások történetének egyik fordulójaként
becsülhetõ.
Az akkori orosz szakkörök is õszinte érdeklõdéssel várták a
(párhuzamosan magyarul és németül) sajtó alól kikerült munkát. Nem is
csalódtak, mert a magyar honfoglalás kori (9–10. századi) emlékekkel
kapcsolatos régészeti anyagcsoportokon kívül a népvándorlás (4–9. sz.), a római
császárkor (Kr.u. 1–3. sz.), azonkívül az ún. szkíta idõszak (Kr.e. 6–1. sz.)
meg az õskor más emlékcsoportjait is vizsgálta, holott – és ezt nagyon
hangsúlyoznunk kell – terveinek az értékesebb, eredetibb részleteit kellett
önhibáján kívül elhagynia.
Jelentéktelenebb megállapításoktól eltekintve, a tõle
szakszerûen összeválogatott orosz földi anyag által a közép-európai
régészettudomány három számottevõ eredményhez jutott:
a) lehetõvé vált a népvándorlás kori régészeti anyag ún. hun csoportjának a nyomon követése.
b) A népvándorlás kori anyagban az ún. avar emlékek ún.
szarmata, gyérebben ún. germán elemekkel vegyesek. Vizsgálódásai
eredményeképpen, éppen az õ alapvetése nyomán nemsokára sikerült a valóban avar emlékeket elkülöníteni a többi
anyagi emlékektõl.
c) Végül neki sikerült meghúznia a Nyugat-Európában „nyugati gót”-nak hívott kézmûipari ízlés
legkeletibb lelõhelyeit összekötõ vonalat.
A honfoglaló magyarokat tekintve azonban nem juthatott
ennyire szembeötlõ eredményekre. Nagyon érdekes és egyben értékes
részletkérdéseket meg tudott oldani, ám a területileg egymástól távol esõ
helyeken felfedezett adatokat összekötõ kapcsokat nem sikerült megtalálnia. Nem
is sikerülhetett, hiszen a Zichy-féle harmadik kutatóút idején nem valósították
meg az eredeti elképzeléseket, mivel éppen ezeknek a hiányoknak az
eltüntetésére hivatott ásatások maradtak el. Mindeme keserves tapasztalatok
érlelték meg lelkében azt az egyre erõsödõ meggyõzõdést, hogy a szóban forgó
kérdések megoldása érdekében Oroszországban, Kazány városában e kutatásoknak az
elõmozdítására állandó tudományos intézetet szervezzenek. Közbejött okok miatt
ez a terv azonban nem ölthetett testet.
Hosszúra nyúlnék akárcsak
vázlatosan is szemügyre vennünk Pósta Béla minden tudományos
tevékenységét. Ennek felmérését Ferenczi Sándor végezte el, lásd Pósta Béla irodalmi munkássága
(1885–1919). Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából. I.
1941. 33–40. 75 cím. E munkásságot csupán a tanulmányok száma és terjedelme
alapján megítélõk helytelenül járnának el. Viszonylag keveset alkotott, de
közben egyáltalán nem kímélte erejét, rendkívül sokat dolgozott: a múzeumi
anyag rendezése közben rajzolt és rajzoltatott, tanítványokat nevelt. Noha
intézetének 1910 óta sikerült kiharcolnia a saját tudományos folyóiratot
(Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából. I–X.
1910–1919.), még akkor sem igyekezett annak nyomdai terét saját cikkeivel
kitölteni, egyszerûen mert nem akarta elvenni tanítványaitól az érvényesülés
lehetõségét. Csak midõn ezek nagy része kikerült az elsõ világháború emberek
százezreit telhetetlen Moloch módjára elnyelõ irtózatos forgatagába, és
emellett a háborús viszonyok akadályozták a múzeumi tevékenységet, jelentette
meg tanulságosabbnál tanulságosabb, módszertani tekintetben is sok újat hozó
cikkeit, nemegyszer valóságos történeti becsû értekezéseit. Valamennyibõl
kicsendül az alábbi idézetbe sûrûsödõ, mai napig egészen helytálló fölismerés:
„Hazánk földje régészeti tekintetben közvetítõ a tõle keletre és nyugatra levõ
területek között. Mégpedig nem egyszerûen átvevõ és továbbadó, hanem az átvett
mûvelõdési anyagra kitörölhetetlenül nyomja rá a maga bélyegét, és úgy adja
tovább...”
Ez a meglátása nem hirtelenjében kiagyalt, minden valós
alapot nélkülözõ elmélet. Nem. Az õskor, a népvándorlás kor és a magyar
honfoglalás kor minden részletével bámulatra méltó alapossággal foglalkozó
részlettanulmányokon keresztül érlelõdött benne elevenen ható meggyõzõdéssé.
Erdély tudatosan elõször éppen tõle ismertetett kisebb
emlékei: a gyulafehérvári székesegyház sírleletei, a pókafalvi egyház hímzései,
a vízaknai kehely, a lúdvégi református egyházközség régi edényei vagy a
Kolozsvári testvérek szobrászati alkotásai újabb korok felé is terelték
figyelmét. Ezekben, a maguk nemében nem egy esetben igazán úttörõ, új irányt és
utat mutató tanulmányokban sohasem csupán a megvizsgált tárgykörökkel
összefüggõ fejtegetéseket olvashatunk, hanem mindenkor az egész mûvészeti irány
hátterébõl megfelelõen kiemelve szemlélhetjük az éppen eme távlattal
elmélyített képet. Ezzel jellemezhetjük leginkább, és ebben rejlik a titka
annak is, hogy kolozsvári intézetének messze kiszélesített gyûjtési körének
továbbfejlesztése érdekében tanítványokat nevelhetett. Ennek megvalósítására
nemcsak egyetemi elõadásain törekedett, hanem a régészeti oktatásban
nélkülözhetetlen leletanyagra is múlhatatlanul szüksége volt. Ezt nyújthatta
volna a kolozsvári tanszék elfoglalásakor az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek immár
csaknem fél évszázada fönnálló Érem- és Régiségtára.
Tanszékének és tárigazgatói állásának elfoglalásakor
lelkében erõs elhatározás fogant, hogy a szinte még csak magzati állapotban
levõ gyûjteményekbõl Erdély viharos, de dicsõ múltjához méltó múzeumot
fejlesszen, és egyfelõl annak jelentõségére ébredõ közönséget, másfelõl a tárak
kezelésére megfelelõ képzettségû szakembereket neveljen. Mindkettõt
megvalósította, méghozzá a kezdetben bizonyára magától sem remélt mértékben.
Pósta Béla a húszezer érembõl és tízezernél több tárgyból összetevõdõ
gyûjteményhalmazból múzeumot szervezett, még ha csak a tudomány akkori
állásának megfelelõen is. Pedig nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. A
krajcároskodó pénzügyi kormányzat a kérdés jelentõségét föl nem ismerve
fösvénykedett, személyes ellenszenv és szakmai féltékenykedés, elvakult polgári
pártpolitika mindmegannyi sziklafalként tornyosult elõtte. Egyszer egyik,
másszor másik, néha, a változatosság kedvéért egyszerre több is. És az
akadályokkal szemben ott állt egyedül, a küzdelemben is építve, néha
el-elcsüggedve, aztán ismét erõre kapva, ütéseket adva és elviselve, régi
barátokat elveszítve és újakat szerezve.
Az egyetemi tanárrá és tárigazgatóvá való kinevezésétõl
eltelt húsz esztendõnek tetemes részét az eredményes munka feltételeinek
megteremtéséért vívott küzdelem emésztette fel. Ha viszonylag kevés tanulmánya
jelent is meg, Pósta Béla az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának
szervezésével és fejlesztésével állított magának igazán maradandó emléket. Az
Erdélyi Múzeum-Egyesület már Pósta Kolozsvárra jövetele elõtt is ezen
fáradozott. A tudós és szellemes Finály Henrik annak elõtte átvette ugyan
gondozásra a Múzeum-Egyesület érem- és régiséggyûjteményét, ám szellemi
segédszemélyzet hiányában és egyetlen, félállásos kisegítõ altiszt segédletével
inkább csak az értékesebb tárgyak megóvására, semmint a gyûjtemény további
bõvítésére és hozzáférhetõségének megvalósítására gondolhatott. Így aztán Pósta
Béla az érem- és régiségtár kincseinek átvételekor azokat szobácskákba
zsúfolva, közhasználatra hozzáférhetetlenül találta. Pósta Béla erélyének, meggyõzõ
érvelésének, kilincselgetésének, ismételt sürgetéseinek tulajdoníthatón azonban
mindössze néhány éves igazgatói mûködése révén a mûvelõdni vágyó közönség máris
bámulhatta a közkinccsé emelt múzeumi gyûjtemény addig nem is sejtett
gazdagságát.
Az egyetemi építkezések, nemkülönben a helyiségek szûk volta
miatt Pósta intézete a múló évek folyamán négyszer is költözködött. A
költözködõkre rendszerint bénítón ható minden egyes helyváltoztatás Pósta
szervezõkészsége, messzemenõ gondossága, varázskeze nyomán nem romlást,
ellenkezõleg, féltett kincsei újabb és – mondhatnók – dicsõbb föltámadását
eredményezte. Addig földön heverõ, sötét folyosókra bezsúfolt, a szó szoros
értelmében eldugott kõemlékek immár õket egészen más fénybe helyezõ talpazatra
kerülve dicsérték értõ, szeretõ gondviselõjük leleményes igyekezetét. Pósta
iparkodott mintaszerûen, mindenfelõl jól megközelíthetõn kiállítani az arra
érdemes tárgyakat és mûkincseket. Emellett nem lankadt a gyûjtemény anyagának
állandó gyarapításával kapcsolatos törekvése sem. Nem is egy ügyes, önzetlen
megbízottja, ügynöke járogatta az országot, és múzeuma így ajándékokkal, de
nagyobbrészt vásárolt tárgyakkal bõvült. Ezenkívül Erdély-szerte megindultak s
buzgón folytatódtak a közvetlenül vagy közvetve Pósta vezette, számos nevezetes
eredménnyel záruló, szakszerû ásatások; a mûvelõdési rétegeknek, a leletek
fekvésének mérnöki szabatosságú rajzban való rögzítésével, egyes rendkívül
jelentõs tárgyaknak, síroknak eredeti helyzetüket megõrzõ gondos, figyelmes
kiemelésével.
A tárgyak, emlékek kiállítása – Pósta fölfogása értelmében –
azonban nem végsõ törekvés, mindössze eszköz, lehetõség volt azoknak minél
alaposabb megfigyelésére, tanulmányozására. Erre viszont nevelni kell a
látogatót; utóbbi pedig csakis iskolázással valósítható meg. Ezért tehát Pósta
iskolát teremtett a múzeumi kincsek megértése és megértetése érdekében. Jól
tudta: a múzeumokban kiállított vagy raktározott különbözõ tárgycsoportok a
múzeumi elv alapján ugyan együttesen állíthatók ki, egyazon intézmény keretében,
ám egy ember már képtelen egyenlõképpen ismerni, vizsgálni, áttekinteni.
Véleménye szerint tehát az egyes emlék- vagy tárgycsoportoknak különbözõ
osztályokban a helyük; az osztályoknak viszont, külön osztályvezetõkkel,
többé-kevésbé önállósulniok kell. Ezért, amiképpen maga nem követelte
alaptalanul a mindenekhez egyenlõképpen való értést, úgy a nevelendõ
kutatónemzedéktõl sem várta el a múzeum minden egyes szakcsoportjában egyenlõ
mértékû jártasságot. Egyet azonban mindenkitõl egyaránt megkívánt: senki se
keresse önmaga kedvenc eszméit, elgondolásait az emlékekben, hanem saját énjén
uralkodva, csakis a tárgyakat nézze, vizsgálja, csakis a valósághoz híven,
ennek megfelelõ módon lássa azokat. Sokszor egészen igénytelen holmikkal
kapcsolatos nagy szeretet, de annak dialektikus ellentéteként erõs önfegyelem
szükséges az emlékek effajta szemléletéhez. Osztatlanul másban élni, másban
lenni: ez minden tárgyi tanulmányozás egyik alapfeltétele.
Különösen az ugyanazon csoportba tartozó, nem egy ízben
csupán a véletlen következtében eltérõ veretû, sokszor csak egy-egy apró
jelben, pontocskában különbözõ érmék szemlélése, leírása alkalmas ilyen
önfegyelmezõ, odaadó megfigyelésre. Éppen ezért minden egyes tanítványával
kapcsolatosan az érmészetet tekintette bármely fajta régészettudományos
tevékenység nyitányának, kötelezõ bevezetõjének. A „jelölt” csakis ennek az
önmérsékletre, elmélyülésre, alaposságra, figyelmes szemlélõdésre, szinte
önmegtagadásra szoktató „próbaidõnek”, „kísérleti tevékenységnek” az elvégeztével
térhetett át a hajlamának, érdeklõdésének és tehetségének megfelelõ
részlettudományban való búvárkodásra. Nevelési és oktatói mûvészetének ezutáni
lépéseként Pósta lehetõleg magára hagyta az illetõt. Itt-ott buzdította,
gondoskodott a szükséges segédeszközökrõl, különben azonban az immár „szárnyára
bocsátott” kutatót önállósította. Ellensége volt a „iurare in verba
magistri”-nek, és sohase szégyellte bevallani: ez vagy az a tanítványa ebben
vagy abban a tudományágban jártasabb nála. Utálta a hízelgést, megvetette a
hajbókolást. Az egyéniségnek, az egyéni tevékenységnek és tanulmányozásnak
szeretettel ötvözött megbecsülése, irigység nélküli elismerése, értékelése volt
a tanító és tanítványok családias viszonyának az alapja. Kicsiny
kutatóközössége nem szigetelõdött el a külvilágtól, eleve gondoskodott ennek
elkerülésérõl. Tanítványait külföldi tanulmányi, sõt kutatóutakra is küldte;
mások kutatási módszereivel nemcsak a szakirodalom segítségével, hanem
személyes érintkezés révén is megismerkedhettek.
Az elsõ világháború kitörését megelõzõ években Pósta
Kolozsvárott a vidéki, különösen görög–latin nyelv- és történelemszakos tanárok
részére szünidei önkéntes továbbképzõ tanfolyamokat szervezett. Ezeken immár
önállósult tanítványai (köztük a messze kimagasló Kovács István) is elõadtak.
Neveltjeinek a tanítványai (mindig Pósta vezetõ, szervezõ tanácsát követve)
több középiskola keretében szerveztek múzeumot. A Múzeumok és Könyvtárak
Országos Fõfelügyelõségének felügyelõjeként jelenlétével, többszörös látogatásával
is buzdította, tanácsaival irányította közvetlen és közvetett tanítványainak
lelkes törekvéseit.
Múzeumi feladatainak valóra váltása érdekében elsõ teendõi
közé tartozott az anyag tartósítása, leltározása és megfelelõ keretben való
kiállítása, illetõleg az elõírt körülmények közötti raktározása; amellett
szakkönyvtár szervezése; a tudományos személyzetnek a megfelelõ színvonalon
való kiképzése, mûszaki segédszemélyzet oktatása, betanítása; a megkívánt
anyagi alapok intézményes biztosítása és a rendszeres kutatások megindítása.
Kolozsvárra való kinevezése után alig négy évvel, 1903. május 29-én a
kolozsvári egyetem (mai központi) épületének alagsorában máris megnyithatta az
akkori viszonyok között korszerû szellemben, a pozitivista tudományosság
irányelveinek tekintetbe vételével berendezett Érem- és Régiségtárat.
Pósta Béla húsz évig vezette egyrészt az egyetemi intézetet,
másrészt az Érem- és Régiségtárat. Személyes példamutatásával egész nemzedéket
nevelt a tudomány szolgálatára. A keze alól kikerült fiatal kutatók a
régészettudomány minden ágában segíteni tudták szellemi vezetõjüket, tõle távol
kerülve pedig vidéken is követni tudták a tudomány érdekében kiterjedt levelezése
keretében nyújtott jótanácsait.
Pósta Bélának a Société Royal d'Archéologie de Bruxelles
tagságán kívül semminemû elismerés nem jutott a hatásában nem egy vonatkozásban
sokáig megnyilvánuló fáradhatatlan tevékenységéért. Az említett külföldi tudós
társaság is csak folyóirata, A Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és
Régiségtárából révén megismert érdemeiért választotta tagjai sorába. Itthon a
múzeumért vívott, egészségét lassan felõrlõ harcban – ez késõbb a politika
terére is elragadta – szerzett magának olyan ellenségeket, hogy amikor az
ország legismertebb öt szakembere ajánlotta a Magyar Tudományos Akadémia
levelezõ tagjául, már az osztályban elbukott. De õ nem kitüntetésekre vágyott,
nem arra áldozta még pihenésre fordítható idejét is. A vezetõ körök teljesen
elhidegültek tõle a kolozsvári intézet és múzeum ügyében való „folytonos
alkalmatlankodásai” miatt. A kolozsvári tartózkodása kezdetén a politikáról még
csak hallani sem akaró Pósta Bélát a múzeum fejlesztésének nyugton nem hagyó
ösztökélése vetette a politikai élet sodrába. „Hatvanhetes alapon, a gazdasági
függetlenség programjával” a század elején alakult Új párt (egy jelentéktelen,
többé-kevésbé haladó irányzatú politikai csoportosulás) tagjai közé lépett. E
minõségében Kolozsvár városának közügyei terén és az egyeseket ért sérelmek,
méltánytalanságok orvoslásának érdekében nagyon sokat tett. Pedig õszinte
becsületességével, jóakaratával gyakran durván visszaéltek, s az önzetlen munka
jutalmául a szûk, önzõ egyéni érdekeikben sértettek fékezhetetlen gyûlöletét
kapta viszonzásul.
Saját rendeltetésû múzeumépületet azonban mindeme
testét-lelkét elcsigázó áldozatok árán sem sikerült szereznie. (Ez az
elgondolása csak a húszas évek elején ölthetett testet, és ma, a szemünk
láttára teljesedik ki a Kolozsvári Történeti Múzeum új szárnyának a közeli
jövõben várható felépítésével.) Háromszor kínálkozott rá alkalma: egyszer
meggyõzõdése ellenére politikai szívességet kellett volna tennie; másodszor
súlyosan megbetegedett, s õ már „úgysem látná hasznát” volt a gyermekes
hivatalos indokolás, mintha éppen csak az õ kedve teljesítéséért, nem pedig a
közmûvelõdés olyannyira szükséges fejlesztése miatt került volna erre sor;
harmadszor az építkezésre elõirányzott összegeket is tartalmazó költségvetésbõl
nem született törvény. Politikai gerincességére nézve azonban nagyon jellemzõk
az alábbi, Bánffy Dezsõnek, az Új párt egyik vezetõjének a korholására
válaszképpen elhangzott öntudatos szavai: „Mondd meg Bánffynak – szólt az
üzenethozónak –, hogy õ nagyon gazdag ember, s én koldusszegény vagyok; õ lehet
még nagyon hatalmas, miniszterelnök is, én ellenben soha hatalommal nem fogok
rendelkezni. De: soha olyan gazdag és hatalmas nem lehet, hogy engem a jobbra
lépésre kényszerítsen, ha én úgy látom, hogy balra kell lépnem!”
Pósta Bélában fiatalon gyúlt ki az alkotás tüze, és ki se
hunyt halála pillanatáig. Még élete utolsó elõtti napján is a tudós megszokott,
arra a napra kitûzött, terv szerinti munkáját végezte. Ezt a hallatlan
munkakedvet az õt ért méltánytalanságok, az agyonhallgatás, a semmibevevés se
tudták elfojtani. Nem is fojthatták el, mert ekképpen tevékenykedni csak
egyfajta tudós képes: az, aki igaz meggyõzõdéssel hiszi, hogy a társadalom
javára, annak elõmeneteléért, haladásáért cselekszik. Pósta ezt nemcsak hitte,
de – eredményei láttán – személyesen is meggyõzõdhetett felõle.
Mit alkothatott volna, ha inkább megértették volna,
támogatták volna az arra illetékesek, élhetett volna a mai, hasonlíthatatlanul
nagyobb lehetõségekkel!
A szakadatlan kilátástalan erõfeszítésben, az állandó meg
nem értéssel, hideg közönnyel, jeges gúnnyal vagy éppen számára ellenséges
felsõbb környezettel való meddõ küzdelemben idõnek elõtte föl kellett õrlõdnie,
mind a múzeumi ügy, mind az egyetemi oktatás, mind a közép-európai régészet
mérhetetlen kárára...
Emlékének nagysága elõtt meghajolva összefoglalásul Torma
Károly fölött mondott saját szavaival jellemezhetjük õt igazán: „Tudós volt, a
szó nemes értelmében, és eszménye a tanárnak, aki elõtt a tudomány mûvelése nem
az egyéni érvényesülés létrája, hanem az igazság keresésének az eszköze; aki
nem azt ítélte fontosnak, hogy valamely tudományos igazságot õ állapított
légyen meg, hanem azt, hogy az csakugyan igazság legyen. Ezért tanítványainak
igaz barátja, minden féltékenység nélküli vezetõje és sikereik õszinte
méltánylója volt.”
Halálának félszázados évfordulóján mélységes
megilletõdöttséggel helyezzük a kolozsvári házsongárdi temetõben levõ, még
halálában is az élõ szerénységét hirdetõ sírjára a hálás megemlékezés
hervadhatatlan virágait.
O . S . T . T . L
*
Az „aranykorszak” „sajtóigazgatósága” (cenzúrája) Pósta Béla
fél évszázaddal korábbi halálának évfordulójára írt megemlékezésemet nem
engedte megjelenni sem ebben, sem más alakban. Hasztalan kísérleteztem 1979-ben
is. 1989-ben már nem is terjesztettem elõ közlésre. Most nyílik végre alkalom
megjelentetni ennek az erdélyi régészet, általában a tudományosság berkeiben
rendkívüli szerepet játszó férfiúnak az emlékét felidézõ méltatást. Noha
voltaképpen Pósta az erdélyi (magyar) régészeti „iskola” megalapítója és
fölvirágoztatója (bizonyos ideig C. Daicoviciu is hallgatója volt), 1919, a
kolozsvári román egyetem alapítása után személyére a „jótékony feledés” fátylát
borították, mintha kerek két évtizedig a kolozsvári Ferenc József
Tudományegyetemen nem õ lett volna az európai régészet elõadója, az Erdélyi
Országos Múzeum Érem- és Régiségtárának a tulajdonképpeni szervezõje, az elsõ, közönségtõl
is látogatható kiállítás létrehozója.
Ennél is fájdalmasabb az a
megdöbbentõ tapasztalat, hogy – noha különleges érdemeire való tekintettel
Kolozsvár város vezetõsége a kolozsvári egyetemi tanárok sírkert-részében
díszsírhelyet adományozott földi maradványainak méltóképpeni elhantolására,
valamikor a hetvenes évek derekán csontjait kidobálták! Ma egy román lelkésznek
a sírhalma domborodik azon a helyen, otromba kõkereszttel a fejénél... Így
tehát a még 1969-ben írt megemlékezésem utolsó mondata sajnos idejét múlta!