Szabó Levente

„Hogy a nemzet önmagára ismerjen benne”

Gyulai Pál és a nemzeti identifikáció narratívái

Premisszák

Ha a 19. század presztízsmûfajainak a hierarchiáját kellene fölállítanunk, szinte minden bizonnyal az eposz vinné el a pálmát. Már Toldy Aesthetikai levelei csak szuperlatívuszokban („De ismered azt az eposzt, melyet nemzetinek hívunk. Ez a poezisnak culminatiója.”[1]) beszél róla, és teljesíthetetlennek tûnõ követelményeket állít föl: „tõle egy bizonyos popularitás kívántatik, mely persze ne hasonlítson a Bereiéhez – hanem egy prófétáéhoz; s ha nemzete múltját, jelenét a mûben, mint egy tündértükörben, azon valóságban nem találja, mellyel önnönmaga érzi, örökké késik a koszorú.”[2]

Igaz, hogy a negyvenes években és az ötvenes évek közepétõl felerõsödik a megvalósítás módozataira (a korszerûsítés lehetõségeire) való rákérdezés, ám státuscsökkenés – a regény térhódítása ellenére[3] – nem áll be. A regény átvehette az eposz bizonyos funkcióit (amint arra kortárs és utólagos reflektálások is rámutatnak[4]), ám a nemzeti reprezentáció feladatát felölelõ funkciók betölt(het)etlenek maradtak. Egy nemrégiben megjelent kiváló tanulmány szerzõje szerint „A 19. század második felének literátorai szinte közmegegyezésként ragaszkodtak a reprezentatív nemzeti nagyelbeszélés funkciójához, de betöltõjével szemben szigorú régi és új követelményeket támasztottak; ezek közül az elavuló eposz jóformán csak a régieknek tudott volna eleget tenni, a történelmi regény pedig legföljebb az újak némelyikének. Olyan mûfajra volt szükség, amely egyszerre transzcendens és világi, fenséges és okadatolható, eredetmonda és fejlõdéstörténet. Ilyen mûfaj azonban nem látszott a szépirodalom horizontján.”[5] Ilyen körülmények között az eposz nem egy funkcióját egy tudományos mûfaj: az irodalomtörténet vette át.

Úgy vélem, hogy a „nemzeti kánon”[6] szerkezetének kialakulásában, pontosabban annak egységesülésében központi szerepet játszó Gyulai Pál – mint szerepe folytán a közösségi elvárásokra rendkívül fogékony kritikus és irodalomtörténész – írásainak kritikatörténeti vizsgálata révén jól megragadható ez a váltás.

Ugyanakkor jelen problémafelvetés egy olyan kérdéshorizontot keres, amelybõl a kánon peremére került Gyulai-életmû megszólíthatónak bizonyul.

„…egy kerek mesének bár elmosódott váza”. A „mûalkat” poétikája:
eposzkritikai normák mûfajvándorlása

Gyulai eposzkritikai normakészlete rendkívül következetes elsõ bírálataitól századvégi egyetemi elõadásaiig. Írásaiból egy olyan kompozíció eszménye körvonalazódik, amely zárt és befejezett egészet alkot; további ismertetõjegyei közé tartozik a körülhatároltság (az eszményi mûnek nemcsak külsõ határai erõsek, hanem a belsõ tagolódását elõsegítõek is). Gyulai önnön szóhasználata alapján ezt a kompozícióeszményt a mûalkat normájának[7] nevezhetjük. A mûalkat normája nem kizárólagosan eposzkritikai norma, líra- és prózakritikai elõfordulásai is fellelhetõek. Egyik ritka prózakritikai elõfordulása az a Bérczy Károly beszélyei kapcsán tett megjegyzés, miszerint: „A ritka beszélyek, melyekre alig találhatni, a bevégzett, a kidolgozott [...] beszélyek.”[8] A norma azonban nemcsak a mûegészet illetõen merül föl, hanem nyomon követhetõ többszintû érvényesülése. Gyulainál gyakran fölbukkanó követelmény a cselekmény kereksége, olyan folyamatos eseményláncolatra utalóan, amelyben az események egymásból következnek, szoros ok-okozati viszonyban vannak. „Nem az érdekes események és váratlan kalandok halmazában áll a valódi lelemény, hanem egy kerek, bármely egyszerû mese erõs megalkotásában”[9] – állapítja meg Bulla Sándor A tündéröv címû beszélye kapcsán. Az események hézagtalan okozatiságát kéri számon Jókain is, aki „csak tényeket dob elõnkbe, s mintegy mondani látszik: ne legyünk okosabbak a tényeknél, ne kutassunk. De azt már mégis kutatnunk kell, hogy Erzsike miért lett épp Bagotay jegyese?”[10]

A tettek lélektani megindoklásának számonkérése ugyancsak része ennek a normának: „A gyávából egész hõs lesz minden belsõ szükségesség nélkül”[11] – rója meg Boross Mihályt. A Lukácsy Krisztina-féle költõi beszélypályázatra beérkezett egyik mûvet azért találja kevéssé kielégítõnek, mivel „a szerzõ inkább csak elmondja, mint alakítja [az ismeretes világhírû eseményt], de a lélektani indokok nincsenek kiemelve”.[12] Széchy Károly Szép Ilonkáját pedig azért marasztalja el, mivel „inkább csak tényeket, helyzeteket nyújt, mint fejlõdést, az emberek és viszonyok bensõ mivoltát”.[13] Ez a mûalkotáseszmény a véletlent csak mint értéktelent, a mû kohézióját bomlasztót tartja számon: Szathmáry Károly Varga Jánosa azért nem fogadható el, mert „folyvást a véletlen sodorja bajba, s nem saját lelkiereje, hanem szintén csak a véletlen segíti ki belõle”.[14]

A mûalkat normája legkövetkezetesebben és legmarkánsabban eposzkritikai normaként érvényesül. A norma következetes érvényesítését mutatják a Zrínyi, Gyöngyösi, Vörösmarty és Arany eposzairól írt Gyulai-bírálatok és tanulmányok.

A század végén lejegyzett egyetemi elõadások egyike Arany érvrendszerét és logikáját követve úgy beszél Zrínyirõl, mint aki „kerek cselekményt alkot eposzában, mely elejétõl kezdve emelkedik, melynek minden része, minden epizódja az egészet támogatja, és a kifejlésre hat”.[15] S a Zrínyi–Gyöngyösi irodalomtörténeti dichotómia általa kanonizált logikájának értelmében amíg az elõbbi „eszmét lehel anyagába”, addig az utóbbi csak „érdekes históriákat mesél el”,[16] s „compositioja [...] nem tud kikerekedni”.[17]

A Zalán futását író Vörösmarty elõtt „egy mondával vegyülõ történelmi nagy tény állott [...], melyben a költõi lelkesülésnek sok eleme rejlett, de ami fõ, az hiányzott belõle, egy kerek mesének bár elmosódott váza”.[18] A „zseniális, de elhibázott mû”[19] hibáit Gyulai a fõ cselekmény, a kerek mese, az erõs szerkezet hiányában véli fellelni.

Az organikus mûegész romantikus gondolata ugyancsak része e normának: „Vörösmarty költõi szelleme mindent összeolvaszt: eget, földet, mondát, történelmet, fantasztikust és valót, hõsiest és idillit, egyénit és eszményit: a hangok és színek egész új világát nyitja meg a magyar költészetben; megzendíti a legkülönbözõbb szenvedélyek húrjait; hõsei az õskor levegõjében tûnnek föl, s meglátszanak rajtok a nemzeti és egyéni vonások; de mindez nem egy erõs szervezetbõl nõ ki, hanem egymásból tapad, rakódik.”[20]

Arany alakja pedig – a mûalkat Gyulai-féle normájával összhangban – a rhapszodoszé, aki „a régi maradványokat javítgatja, darabosságukat egyengeti, [...] s töredékeibõl egészet alkot”.[21]

A mûalkat normájának összetevõit és mûködését mutató korpusz értelmezése több problémát vet fel.

Nyilvánvaló Gyulai eposzkritikai normarendszerének, nevezetesen a mûalkat normájának az érintkezése az organikus forma romantikus elméletével. A kérdés csupán az, hogy hogyan érintkezhet vagy lehet akár része Gyulainál az utóbbi egy olyan klasszicisztikus normának, mint amilyen a mûalkat normája.

Értelmezésemben, akárcsak Arany Jánosnál,[22] Gyulainál sem összeférhetetlen ez a két norma. A Vollendungot, a szervességet az ok-okozati összefüggés teszi megragadhatóvá, elsajátíthatóvá és fõként: számonkérhetõvé. Az utóbbi attól is olyan hatékony, hogy az elõbbit mint a hagyomány szervesült, kánoni részét implikálja, sõt legitimálja azt az újabb követelményekkel szemben is: megragadhatónak, elsajátíthatónak és számonkérhetõnek mutatja.

A korpusz értelmezésének kérdése elválaszthatatlan a tényalakítás és a tényfelülbírálás kérdéskörétõl, melynek irodalomkritikai alakváltozata Toldy Ferenctõl Erdélyi Jánoson és Kemény Zsigmondon át Arany Jánosig egyaránt föllelhetõ, és világképszervezõ következetességgel fogalmazódik meg, sõt a kritikatörténet korszakformáló elveként is értelmezhetõ.[23]

A tényfelülbírálás elvének értelmében valamely irodalmi mû megléte csak annyiban tekinthetõ létjogosultnak, amennyiben igazolható. Az igazolás kérdéséhez – tehát tágabban: a „bevégzett tények” felülbírálásához – kapcsolódik nemcsak az eposz létjogosultsága és korszerûsége körüli, többszörösen felújuló vita, hanem – esetünkben – a tényalakításnak és ténykiválasztásnak tulajdonított rendkívüli fontosság az eposz attribútumainak körüljárásakor. A tényszelekció és a tények megformálása a „kerekdedség”, körülhatároltság és egészség alapvetõ feltételeként tételezõdik.

A térfelülbírálás attitûdje felõl válik értelmezhetõvé a mûvészet eszmekifejezõ funkciójának kritikai követelménnyé avatott és a megírandó nemzeti eposztól (és annak „elõfutáraitól”) számon kért esztétikai elve. Tehát az a centrális pozícióba emelt meggyõzõdés, miszerint nem rekedhet meg a közvetlen valóság reprodukálásánál, alapvetõ, ugyancsak a mûalkat poétikájába beépített norma.

Továbblépve: az eposzhoz mint a nemzeti reprezentáció par excellence mûfajához csakis az az érték volt rendelhetõ, mely a korabeli közösségi értékhierarchiában a legcentrálisabb helyet foglalta el: a nemzeté.[24]

Gyulai értékhierarchiájában sem kevésbé központi helyet foglal el ez az érték: „[Jókai] elevenebb és magyarosb elbeszélõ minden eddigi regényírónknál. Ez oly tulajdonság, mely aesthetikai [!] szempontból valódi érdem, s mellyel éppen ezért sok más hiányt is eltakarhatni”[25] – írja egy helyütt. Bajza összegyûjtött munkáiról írt bírálatában pedig amellett érvel, hogy „írhatunk mi szép angol ízû regényt, hatásos francia drámákat, kedélyes német dalokat anélkül, hogy megörökíthetnõk szellemünket, láthatóvá tévén képzelõdésünk, alkotó erõnk. Így sohasem fogunk teremteni magyar irodalmat...”[26] A Petõfi Sándor és lyrai költészetünk egyik bekezdése arról szól, hogy „[a Pesti Hírlapban] B. Eötvöstõl egy hosszabb cikk jelent meg, mely [...] általánosságban igen helyes szempontot mutat ki, melybõl Petõfi megítélendõ. »Petõfi a szó legszigorúbb értelmében magyar költõ – mond többek közt –, s ez az, mi valamint magyarázatul szolgál a nagy hatásnak, melyet mûvei gyakoroltak, úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfõbbikét képezi.« Ez volt a legigazibb szózat, mely ügyében fölhangzott, menten azon hiú bálványozástól, mit némely barátai elkövettek, s az ellenszenvtõl, mely kritikusain kisebb mértékben érezhetõ volt.”[27] A nemzeti tehát olyan értékként határozódik meg, amely kompenzáló jellegû (vele „más hiányt is eltakarhatni”), közösségi érdekeltségre és legitimálásra tart számot, kívül és felül áll minden más értéken („õ” az irodalmi érdemek „legfõbbike), és a tárgyilagos értékelõ sajátja (se nem a bálványozó barát, se nem az ellenszenvezõ kritikus).

Az az érték, amelynek Gyulai ilyen jellemzõket tulajdonít, jól illeszkedik a mûalkat követelményrendszerébe: a kerekdedség, lezártság, rendkívüli homogenitás elfogadja egy centrális szervezõérték jelenlétét.

Másrészt: az így meghatározott érték kompatibilis az eposz közösségi identifikációt és reprezentációt megcélzó jellegével, mely az értelmezõt a közösséggel való azonosulás – a közösséggel való meghasonlás dichotomikus szerepébe kényszeríti: „elevenebben és költõibben fejezhetjük ki a nemzetiség eszméjét és érzését, mely politikai és társadalmi életünket annyira áthatja, s melynek kifejezésére az eposz képesebb minden más mûfajnál. Nem szónoklat és lírai ömledezés eszközlik ezt, hanem a cselekmény és jellemrajz olynemû összehatása, hogy a nemzet önmagára ismerjen benne, szelleme visszasugárzását, szíve lüktetését érezze. A magyar eposz csak mint nemzeti egyéniségünk megtestesítése éleszthetõ föl.”[28]

A mûalkat normája által implikált követelmények mûfajváltása mindenekelõtt abban tapintható ki, hogy míg például Aranynál a „történeti elbeszélés” és az eposz következetesen elválik egymástól, sõt oppozíciópárként használatos[29] („Amaz a történeti elbeszélés, melynek célja az igaz; ez a költõi, melynek célja a szép. [...] Amott az események híven, amint megtörténtek, egymás után adatnak elõ; itt a fõ cél az, hogy egy kerek egésszé olvadjanak össze, tehát egymásból folyjanak.”[30]), Gyulainál ez a distinkció nem ellentétpárt hoz létre, hanem két olyan kategóriát, melynek az egyikére (eposz) vonatkozó normák érvényesek lesznek a másikra (irodalomtörténet-írás): „Az adatgyûjtés, a történetnyomozás még nem történetírás, csak anyaga a történetírásnak. Egy valódi történelmi mû nemcsak a tudomány, hanem a szorosb értelemben vett irodalom körébe is tartozik, s a tárgyhoz képest megkíván bizonyos mûvészeti bensõ formát, melyet leginkább a compositio ereje, az elbeszélés eleven folyamatossága, az események arányos csoportosítása, a fõbb egyének kiemelkedõ rajzai alkotnak [...] A kritika inkább csak tudományos szempontból bírálja a történeti munkákat s nem egyszersmind irodalmiból is. Magok a szerzõk is inkább vágynak a történettudós, mint a történetíró koszorújára. Inkább történeti értekezéseket írnak, mint történeti mûveket, s mintegy megvetni látszanak a történetírás mûvészetét [...] A történetíró nem regényköltõ, de vajon nem kell-e tudnia elbeszélni s rajzaival mintegy megeleveníteni, elõnkbe varázsolni a múltat? A kutató adatai, a kritikus boncolata, a philosoph pragmatizmusa csak magokban kielégíthetik-e az olvasót, s válhatnak-e a nemzet közkincseivé?”[31]

Az eposzról eddig elmondottakat szem elõtt tartva megragadhatóvá és értelmezhetõvé válik az irodalomról való történeti beszéddel szemben a közösségi akceptálás és legitimizáció szempontját („a nemzet közkincsévé” válás) célelvként megfogalmazó gesztus (valamint, tágabban, a normaátvitel): a tudománnyá válás során az irodalom történetérõl való beszéd mint a „mi magunkról” való beszéd legújabb módja, mûfaja nem vonhatja ki magát azon normák alól, melyeket a „rólunk való beszéd” eddigi nagymûfajával szemben a 19. század elsõ felének értelmezõközössége oly aprólékosan kimunkált.

Az érvrendszer nemcsak az irodalom (és fõként az eposz), hanem a tudomány (intézményi aspektusa) felõl is vonultat fel érveket az eposzi normák maradéktalan érvényesítését célozva meg. Például a Gyulai–Herman polémiában Gyulai válasza a fentebb már idézett követelményekhez hasonlók felsorolása után az Academie Française-re hivatkozik, mint olyanra, amely „a költõkön és a szónokokon kívül csak oly tudósokat választ tagjaivá a tudományok akadémiáiból, akik egyszersmind a széppróza mûvelõi, ami magában foglalja a mûalkat követelményeit is”.[32]

Ilyen kontextusban olvasva most már nem lehetnek meglepõek az eposszal szembeni elvárások: kerekség, lezártság, homogenitás, tényszelekció és tényformálás, eszmekifejezés érvényesítésére való törekvés az (irodalom)történettel szemben.

„Ki rajzolni akar valamely korszakot, ismerni és megbírálni tartozik minden kútforrást és adatot a lehetõ teljességben. De ez még nem elég, noha sok. [...] Az összehalmozott és megbírált anyagot alakítani kell, életet lehelni belé [...] A történetírónak érteni kell az elbeszélés epikai folyamát és élénk plastikáját [...] megkísérlenie minden eszközt, mi a compositio kikerekítésére vezet” – írja az Erdélyihez intézett Polémikus levelekben.[33] Jámbor Pál irodalomtörténetét azért is megrója, mert „szerzõ a történelmet mint krónikát fogja fel”.[34] Imre Sándorral pedig azért nincs megelégedve, mert „inkább csak krónikát írt, mint irodalomtörténetet [...] Egy csoport tény áll elõttünk, anélkül hogy a bensõ kapcsolatot [...] láthatnók. Írók állnak elõ, munkák születnek, s nem tudni, hogyan és miért [...] A munkának nincs organizmusa, mi – úgy látszik – leginkább abból foly, hogy a szerzõnek, kivéve a nyelvészetet, nincsenek határozott elvei s mélyebbre ható eszméi.”[35]

Az értelmezés jelen pontján felmerül a mûalkat rendkívül összetett normájának egy olyan konzekvenciája, amely épp a normaátvitel felõl válik értelmezhetõvé. A kerekség, lezártság, tényszelekció és tényformálás és mindennek egy célelv: a nemzet(iség)hez való hozzárendelése egy olyan szerzõi szerepet határoz meg, amely a közösség reprezentációját, a közösség nevében való szólást vállalja. Az így értelmezett szerep egyaránt presztízshordozó és kötöttségek eredõje. Olyanoké például, amelyek a reprezentáció beszédének legkitûnõbb realizációjaként tekintett opust – mint ezen beszéd fokalizációját – az értelmezõ közösség minden tagjára maradéktalanul érvényesíthetõnek tekintik, az attól való eltérést normaszegésnek minõsítik. A legparadoxálisabb eset akkor áll fenn, amikor magának az opusnak a szerzõje szembesíttetik ugyanezekkel a kötöttségekkel. Gyulai a Toldy által kiadott A magyar nemzet klasszikus írói kapcsán így érvel: „Ez mind igen jól van mondva; teljesen helyeseljük Toldy nézeteit, kivéve kettõt: elõször azt, hogy van klasszikai (ha ez a remek értelmében van mondva) mûeposzunk. Másodszor azt, hogy Virág klasszikusaink sorába tartozik. Ez a költészet történelmében a Toldy által felállított nézettel is ellenkezik.”[36] Vagy Jókairól írott egyik bírálatában a szerzõ azon érvére, hogy anyagát Toldy szóbeli közlése alapján veszi, és ha neki nem hinne valaki, akkor „higgyünk Toldynak, ki e kornak nemcsak történetírója, de egyszersmind egyik bajnoka is”,[37] Gyulai így válaszol: „De vajon beszélhetett-e Toldy ellenkezõt azzal, amit irodalomtörténetében és más munkáiban írt, s ha beszélt, tartozott-e Jókai elhinni, s tartozunk-e mi, olvasók?”[38]

„…szûz múzsáját néha kéjhölggyé aljasítja”. Egy világnézeti norma mûfajvándorlása

A korabeli bírálatokból egy olyan közmegegyezés olvasható ki, amely az irodalomtól elsõsorban kiengesztelõdést vár.[39] E közös világnézeti norma különös viszonyban van az eposz mûfajával: „Szeretnénk borongani a múlton és lelkesülni az õsi dicsõség fényképein; szeretnénk kigyógyulni fásultságunkból, a tettek és az események világából merítvén ösztönt és erõt újabb tettdús közhasznú életre; szeretnénk kiemelkedni a szûv önmagába való süllyedésébõl, az objektív költészet karjain, egy emelkedettebb pontra, hol a tágabb láthatár mozgalmas világa oszlassa ködbe veszõ ábrándjaink, elûzze démonaink, kibékítse meghasonlásunkat”[40] – írta Gyulai Gyõrfi Gyula kötetét bírálva.

S ha tekintetbe vesszük, hogy az „objektív költészet” azon esetérõl beszél itt Gyulai, mely az „õsi” „múlt” „tetteit és eseményeit” prezentálja, semmi kétely nem fér ahhoz, hogy a kiengesztelõdés világnézeti normáját az eposzra vonatkoztatja, sõt úgy vonatkoztatja rá, mint a meghasonlás kibékítésének kiemelt módozatát.

A norma megnyilvánulásának egyetlen összetevõjét kívánom megragadni: azt, amely szerint az objektív költészet, nevezetesen az eposz nézõpontja[41] egy „emelkedettebb pont”. Innen értelmezhetõvé válik az a Gyulai által az eposznak tulajdonított funkció, miszerint az „a történelem és társadalom fönséges magyarázója”, s ha megszûnik ilyennek lenni, akkor „a történeti érzék és a nemzeti szellem zsibbadoz, s az erkölcsi és társadalmi érdekek cultusa hanyatlóban”.[42]

A követelményátvitel a Polémikus levelek egyik kitétele révén ragadható meg, mely szerint: „A történetírásnak elvégre is határozott érzülettel kell bírnia és mernie, ítélõbírónak tolván fel magát, megnyugtatni olvasóit.”[43] A kiengesztelõdés világnézeti normája kétségkívül itt is hatáskritikai normaként értelmezhetõ, amennyiben a mindenkori irodalomtörténettel szemben imperatívuszként („kell”) fogalmazza meg az olvasó pozitív létértelmezésének kialakítását, illetve megerõsítését.

e hatáskritikai normaként értelmezett követelménynek felmerül egy kifejezéskritikai aspektusa is. A norma realizációjának feltételérõl van szó: az „ítélõbírói” pozíció meglétérõl. Ha a Polémikus levelek idézett részlete felõl olvassuk a kiengesztelés eposzkritikai normáját felállító, három évvel korábbi Gyulai-szöveget, akkor az „ítélõbírói nézõpont” az eposz által biztosított „magasabb nézõpontnak” feleltethetõ meg. Az utóbbi szöveg nemcsak a privilegizált nézõpontot hangsúlyozza, hanem egy olyan ideális szerzõt is megkonstruál, aki csak úgy kerülheti el a normaszegés („meg nem nyugtatás) vádját, hogy problémátlanul beszél.

Ha az elsõ attribútum (tudniillik a privilegizált elbeszélõi pozíció) mentén folytatjuk tovább vizsgálódásainkat, akkor egy újabb szöveg hozható az értelmezés terébe, azokat a jellemzõket hangsúlyozandó, amelyekkel ez az értelmezõ pozíció összeférhetetlen: „sok történetíró a küzdõ hatalmak udvaronca, s pártok nézõpontjából ítél, a történetírás szûz múzsáját néha kéjhölggyé aljasítja, vagy a legjobb esetben akkor ír történetet, mikor még lehetetlen. Mégis az ily mûvek sincsenek minden becs nélkül, mert tények-, vélemények- és szenvedélyeket fejeznek ki, melyek a kor küzdelmeit vezérlik, s adatokkal szolgálnak az eljövendõ történetírónak, ki mindig csak akkor képes megjelenni, midõn bizonyos kornak bevégzettsége mutatkozik, s ez nem a szereplõ egyéniségek halálával kezdõdik, hanem mikor az általuk képviselt eszmék küzdelme határozott viszonyokat teremt, s mintegy elhasználta magát.”[44] E szöveg felõl jól belátható az, ahogyan Gyulai Toldy-recepciójának öntörvényû logikája mûködik: Toldy egy olyan korról beszél, amelynek önmaga is „küzdõje”, az általa képviselt eszme ily módon nem konszolidálódhatott még, így csupán „tények, vélemények és szenvedélyek” „kifejezésére” tarthat igényt, s nem arra a történeti elbeszélõi nézõpontra, melynek feladata a megnyugtatás. Az általa fölállított kánon ezért, mint vélemény, bírálhatónak, mint tény, alakíthatónak minõsül.

Másrészt, az irodalomtörténetre érvényes kompozíciótani érvrendszer logikája értelmében az irodalom történetének mint fejlõdéstörténetnek kiemelt helye kezdõ- és végpontja. A kezdet a végpont (a télosz) archéjaként jelenik meg egy ilyen történetben. Toldy úgy válik fontossá mint a nemzeti történetként elmondott magyar irodalomtörténet elsõ elmondója s így archéjának elsõ kijelölõje: tehát maga is arché a Gyulai-kánon számára.

Visszatérve az irodalomtörténet elbeszélõi pozíciójához, ez felveti annak a párt feletti, eszme feletti, konszolidálódott értéknek a kérdését, amelynek nevében az irodalom története „vigasztaló”, „gyógyító”[45] történetként mondható el. Minden olyan történet, amely nem tölt be ilyenfajta létmegerõsítõ szerepet, nemcsak érvénytelen, hanem „bûn, melyet szerzõnek valaha enyhíteni is nagyon nehéz lesz”[46] – ahogyan Jámbor Pál irodalomtörténetét minõsíti 1863-ban. Ha a szóban forgó irodalomtörténet Gyulai által különös minuciózussággal, ízekre szedve megcáfolt bevezetõjét megnézzük, akkor érthetõvé válik a minõsítés: „Oh! Sötét történet az, mit mi irodalom történetének nevezünk! Mert míg egy részrõl dicsõséget vet a nemzetre, más részrõl e fény többnyire egyesek megtört szívébõl hasad [...] hány koszorú kitépve a kézbõl, érdemetlenek által! – mindez az irodalomban történik! Mindez a tartalma a történetnek, melyet elõadunk!” Ez minden, csak épp nem a Gyulai által normaként állított „vigasztaló” történet.[47]

A „vigasztalóan” és „gyógyítóan” elbeszélt irodalomtörténet kiiktat mindent, ami a jelen által legitimált centrális értékhez rendelt elv[48] „fejlõdését” feltartóztatná, vagy úgy állítja be azt mint ami az elv és ezáltal a történet jelenbeli végkifejletét szükségszerûen elõsegítette. Tehát a hatáskritikaiként értelmezett világnézeti normának egy tárgykritikai aspektusa merül fel erõteljesen.

Úgy vélem, ennek a tárgykritikai aspektusnak az érvényesülése az, ahogyan a kettõs kánon[49] „alsóbbrendû” kánonját Gyulai a szervezõelvnek maradéktalanul megfelelõ „szuperkánon”-hoz rendeli hozzá: „e kisebb költõk nem hagyják elaludni a költészet Vesta-tüzét, melynél egy leendõ lángész isteni fáklyáját majdan meggyújthassa”.[50]

Ugyancsak az említett tárgykritikai aspektus érvényesítéseként értelmezhetõ az, ahogyan megkonstruálja és minõsíti az Arany–Petõfi dichotómiát: szerzõi nevekhez rendel szerepeket; Petõfihez a lírai költõét (óvatosan kiküszöbölve vagy „megszelídítve” azokat az aspektusokat, amelyek „nyugtalanítóvá” tennék történetét[51]), Aranyéhoz az eposz- és balladaíróét, s ugyanazon dichotómia logikájával, mely a beemelés, a szereptársítás és az egymás mellé való rendelés folytán elfogadtatja magát, minõsíti is õket – „Petõfi költészete az ifjúságé, Arany költészete az érett koré”[52] –, tehát eleget tesz önnön mûfajhierarchiájának is, melyben az élhelyet az epikus költészet s annak „magasb pontja” foglalja el.

„…s mint az elsõ keresztyének, bátorították, lelkesítették egymást”. A szakrális
nyelvhasználat mûfaji vándorlásának egy aspektusáról

A korszak legeltérõbb nézetû kritikusai egyaránt vallási hasonlatokkal beszélnek az eposzról mint a nemzeti reprezentáció alapmûfajáról. Gyulai maga is részletesen idézi (annak ellenére, hogy a Zalán futását „zseniális, de elhibázott mû”[53]-nek tekinti) Vörösmarty életrajzában Teslér Lászlót, aki „a betelt vágy lelkesült örömével” írta Vörösmartynak: „A haza nevében köszönöm neked, az egeknek pedig hála Zalánodért, s érte ezerszer csókollak, ezerszer ölellek és áldalak. Horváttól régen vártuk, s te adtad azt elõbb, melynek híjával valánk; vedd érte köszönetemet. Értsd pedig röviden: Cserhalmod a kritikát jobban kiállja, de szíveink jobban Zalánodhoz nyúlnak. Köszönöm, köszönöm, barátom, s hidd el, azt volna kedvem eldallani Szent Simeonnal: Domine, nunc dimittis servum tuum in pace.”[54]

Az eposzról – de néha egyáltalán: az irodalomról – való beszédnek a transzcendens tartományra átutaló vallásos világkép szakrális nyelvezetével való affinitásait, érintkezési pontjait Dávidházi Péter egy részben teológiai gyökerû valláserkölcsi követelmény irodalmi hatásnormájára, a „kiengesztelõdés” világnézeti követelményére vezeti vissza,[55] nem elhanyagolható tényezõként tüntetve fel az isteni teremtés hasonlatához folyamodó romantikus mûvészetfelfogást is.[56]

A „kiengesztelõdés” világnézeti normájának mûfajátlépését jómagam az elõbbiekben, egy más kontextusban már értelmeztem. A következõkben a néhol a romantikus mûvészetfelfogással érintkezõ, szakralizált nemzetfogalom mûfajvándorlására kívánok rámutatni. Az így behatárolt vizsgálódás kivitelezésére Gyulainak arról a Toldyról szóló szövegeit választottam ki, akinek „munkáit kivéve még csak valami figyelemre méltó sem jelent meg e téren” [tudniillik az irodalomtörténet-írásén, Sz.L.].[57]

A Toldy-memoriálé szerint: „a kegyelet erõs érzése, mondhatni irodalmi vallásosság dobogott szívében. Minden jelesb írót testvérnek, rokonnak nézett, s kötelességének tartotta, hogy emlékkõvel jelölje meg sírját, és koszorút tûzzön reá. Kegyelettel szedett össze minden hagyományt, nagy gonddal állapította meg a hibás szöveget, s fáradhatatlan buzgósággal járt utána minden adatnak, hogy minden írót hozzá méltó életrajzzal s méltánylattal vezethessen a közönsége elébe.”[58]

A részlet úgy is értelmezhetõ, mint egy definiálandó körüljárása; azaz arról szól, hogy mitõl az, ami a kegyelet, azaz a (kvázi) irodalmi vallásosság. Ebben az esetben az irodalmi vallásosság tartalma egy olyan, a családszervezõdés – mint a legintimebb közösség – mintájára konstituált virtuális írói közösség és az ezzel szembeni legoptimálisabb viszonyulás.

Hogy mitõl közösség ez a közösség? Gyulai egy, az elõbbi szöveghez képest tíz évvel késõbbi, a Kisfaludy Társaság ülésén felolvasott Irodalmunk befolyása nemzeti fejlõdésünkre címû szövegében helyeslõen idézi Toldyt, aki szerint „a magyar írókat legfõképp a hazafiság vezette, életük feladata a magyar nyelv mûvelése és terjesztése volt, s mindkettõt nem mint végcélt tekintette, hanem mint eszközt a nemzetiség [...] felelevenítésére. Erre törekedtek nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar írókat, erõseket és gyöngéket testvérekké, s mint az elsõ keresztyének, bátorították, lelkesítették egymást azon büszke önérzetben, hogy végre is õk fogják a nemzetet életben tartani.”[59]

Az említett virtuális közösség szervezõelve a nemzet(iség); az õskeresztényekhez való hasonlítás nemcsak legitimálja a virtuális közösséget, hanem minõsíti is szervezõelvét.

Ebbõl a horizontból egyáltalán nem meglepõ az a mód, ahogyan a Toldy-emlékbeszéd értéktelített archéként[60] mutatja föl a Toldy-féle irodalomtörténészi magatartásformákat: Toldy „kegyelettel” gyûjt minden hagyományt, „fáradhatatlan buzgósággal” ellenõrzi adatait; „emelni [kívánja népe] önérzetét, erõsíteni önbizalmát és hitét, megõrzõje jellemének és sugalmazója eszméi- és reményeinek [kiemelések tõlem, Sz.L.]”.[61] Sõt: „Toldy állott elõször a romokra hirdetni a régi hitet. A forradalom után megjelent elsõ könyv elõszavában vigasztalja és bátorítja elcsüggedt nemzetét.”[62]

Gyulai által értékesként felmutatott irodalomtörténészi magatartásformák kanonizálódásuk után egy inkább kultikus, mint kritikus nyelvhasználatot hívnak elõ épp a szervezõelv szakrális jellege következtében. Az utóbbit illetõen csöppet sem elhanyagolható az, hogy a nemzet közösségszervezõ funkciója a 18. század végén – „párhuzamos” egymás mellett való érvényesülés után – épp a vallás közösségszervezõ funkcióját váltotta fel.[63]

„…meghalni tudni koszorútlan, bár dicsõn”. Exkurzus egy fél mondatról

„Engem legalább mindig lelkesedés fog el, valahányszor amaz irodalmi újjászületés korszakára gondolok, melynek Bajza is egyik utóharcosa volt. Hõsi küzdelem vala ez és nagyszerû diadal. Csak keveseké a hír kegyelme, de közös a gyõzelmi dicsõség. E férfiak nagy eszméket képviseltek, s hatásoknál csak szenvedésök nagyobb. Midõn mindenki aludt, virrasztottak, midõn senki sem érzett, szenvedtek, midõn alig áldozott valaki, magokat áldozták fel. [...] De nemhiába fáradtak. Föltámaszták a magyart halottaiból [...] Az ifjú nemzedék pedig, mely ama férfiak nyomába lépett, hadd vándoroljon el emlékökhöz. Irányt, elvet tanuljon bárkitõl, egyet tõlük kell megtanulnia: munkálni jutalmazatlan és sikerrel, csalódni és soha el ne csüggedni, meghalni tudni koszorútlan, bár dicsõn.”[64]

A passzus utolsó kitétele („meghalni tudni koszorútlan, bár dicsõn”) egy olyan diakrón érvrendszer felõl is olvasható, amely érveket és ellenérveket vonultat fel a hõsi halálra. Szilasi Lászlónak errõl az argumentia mortisról szóló tanulmánya[65] vázolja azt a megroppanást, amely végbemegy a halál mellett szóló politikai, vallási és „becsületes” érvek rendszerében Tinódi Históriás énekétõl Bethlen Miklós Önéletírásáig. Az 1848-as forradalomról szóló szövegek tetemes része (példának okáért Petõfi Nemzeti dala, Arany Szondi két apródja vagy épp Szilágyi Sándornak a forradalom után megjelent folyóiratai) ugyanezt az érvrendszert vonultatják föl, annak ellenére, hogy az érvrendszer alapja, a becsületközpontú emberkép már Bethlennél föloldódóban van, s helyét az emberi méltóság, a társadalmi meghatározottságoktól független emberi lény mivoltának és értékének mint adottságnak a tudata veszi át.

Tehát Gyulai egy olyan érvrendszerre alludál, mely közeli, történeti vetülete folytán rendkívüli hatásra számíthat.

Másrészt egy olyan személyiségeszményt implikál, mely a maga során összefügg egy adott mûfaji rendszerrel: a „dicsõn meghalni tudó”, tehát a hírnév által vezérelt hõs tipikusan ... eposzi figura.

Kontextus: a tudomány presztízsnövekedése

A probléma vizsgálatában megkerülhetetlen az a kontextus, amelyben a funkcióátvitel végbemegy; a tapasztalati elvû természettudomány példaértékûvé válásáról van szó.[66] „A magyar költészet és a szorosb értelemben vett irodalom hetven év alatt megtette, amit megtehetett; teljesítette kötelességét, és átalakítóan hatott a nemzetre. Felköltötte a szunnyadó hazafiságot, öntudatra emelte a nemzetiség eszméjét, kimûvelte a nyelvet, és hathatósan elõsegítette a társadalmi és politikai fejlõdést. Ezután is be kell töltenie hivatását, de oly nagy, mondhatni kizáró befolyásolást többé nem gyakorolhat. Most leginkább a tudományon, hogy úgy szóljak: a magyar tudományon a sor, hogy egész erejével hasson a magyar állam konszolidálására.”[67] A Toldy-memoriáléból idézett kijelentés relevanciáját erõsíti az is, hogy az idézett szövegrészt csaknem változtatás nélkül veszi át Gyulai egy négy évvel késõbbi, A költészet s az irodalmi mûveltség címet viselõ elõadásában.[68]

„Az állami és társadalmi intézmények magokban nem biztosíthatják eléggé a nemzetiséget; az irodalom varázsa, a tudomány súlya az, ami leginkább biztosít, hódít és fejleszt.”[69] Melyik az a mûfaj, amely teljesíti ezeket az új elvárásokat? A Pákh Albert szerkesztette Újabb Kori Ismeretek Tárának Toldy-címszavánál a következõk olvashatók: „[Toldy] összeszedvén a hajótörésbõl szerencsésen kimenekült barátait, velök egy tudományos havi iratot alapított, melyet, jelentõs vonatkozással a' régi Magyar Múzeum korára és hivatására, Új Magyar Múzeum cím alatt indított meg 1850-ben, s azóta megszakadás nélkül folytat. Kiterjed az minden tudományra, így a bölcsészetre, jog- és természettudományra is, de fõleg a kiválólag nemzeti tudományt: az irodalom és történet érdekeit képviseli.”[70]

A vizsgálódás miértjérõl

A kritikák alanyi és tárgyi vonatkozásainak elválasztása lehetõséget nyújt a mindenkori kritikusi normakészlet mûködésének megragadására. Ily módon – az implikált elõfeltevések és világnézeti értékválasztások feltárásán[71] túlmenõen – az irodalmi tradíció kialakítottsága is megmutatkozik.

Mindez úgy is felfogható, mint az irodalmi (esetünkben irodalomtörténeti) hagyomány legitimációjára való értelmezõ jellegû rákérdezés. Az irodalomtörténetnek mint kanonizált mûfajnak az értelmezõen való megközelítése, az irodalomtörténeti kérdésfelvetések újraszituálása, úgy vélem, termékenynek bizonyulhat a tradíció konstruáltként való felmutatása által.