Györgyjakab Izabella
A kérdezés problémája Wittgenstein Tractatusában
Wittgenstein korai fõmûve, a Logikai-filozófiai értekezés
vonatkozásában felvetett kérdezésprobléma marginálisnak tekinthetõ. A
klasszikus Wittgenstein-értelmezés a mû logikai aspektusát hangsúlyozva
figyelmen kívül hagyja a tiszta, zárt logikai rendszert feltörõ vallási,
esztétikai és etikai vonatkozású kérdéseket. Jelen tanulmánynak sem célja a
fent említett problémák tisztázása, csupán egy olyan módszertani és értelmezési
szempontot kíván körvonalazni, amely lehetõvé teszi az etikai, esztétikai,
illetve vallási kérdések problematizálását, anélkül hogy a mû belsõ egységét
megbontaná. Ebbõl a szempontból a kérdezésnek módszertani kiindulópontként való
érvényesítése a Tractatus utolsó tétele felõl indokolt. A kérdezés saját
határainak felismerésében generálódik.
A kérdezés terepének elõkészítése. A kérdezés mint
aktualizálás
Említettük, hogy a kérdezés
problémája marginálisnak tekinthetõ a korai fõmû vonatkozásában. A probléma
aktualizálása a következõképpen indokolható:
a) bár a wittgensteini életmûben
a kérdezés problémája nem jelentkezik kifejtetten, amennyiben figyelmünket a
mondás lehetõségeire irányítja, implicite a kérdezés lehetõségeit is vizsgálnia
kell;
b) a kérdezés-probléma a (ki)mondás
felõl exponálható, és fordítva;
c) a kérdés kérdezettje a mondás
lehetõsége felõl meghatározott.[i]
Kiindulópontként Arisztotelész
kutatásra, illetve kérdezésre vonatkozó szövegrészeinek két – a kérdés-kérdezés
más-más aspektusát hangsúlyozó – fordításából adódó következtetéseket
javasolom:[ii]
a) a kérdezés lehetõsége
nyelvileg meghatározott, a kérdezésben maga a nyelv áll elõttünk;
b) a kutatás mint a kérdezés
lehetõsége a logika, de elsõsorban az ontológia irányából meghatározott, itt
magunk is a nyelvben állunk, a nyelv az, ami mintegy elõállóként behatároló és
behatárolt.
A Logikai-filozófiai értekezés címmel megjelenõ mû megjelenés elõtt
elvetett címváltozata: „Der Satz” (A kijelentés/A mondat).[iii]
A címváltoztatás gesztusa a mû tárgyának, a vizsgálódás irányultságának
megváltozását jelentheti. E hipotézis ellen a legerõsebb érveket a Tractatus
szerkezete szolgáltatja. Amennyiben a logikai-filozófiai vizsgálódás tárgya a
kijelentés marad, a következõ kérdésre kell választ adnunk: leszûkíthetõ-e
Wittgensteinnél a filozófia a szimbolikus logika két területére, vagyis az,
hogy a Tractatus szerkezetében különösebb nehézség nélkül elkülöníthetõek az
„elhanyagolt” területek? Milyen értelemben tekinthetõ a mondat a filozófiai vizsgálódás
tárgyának?
A választ az elõszóban találjuk:
„A könyv a filozófia problémáival foglalkozik, és – úgy hiszem – kimutatja,
hogy az a mód, ahogy e problémákat megfogalmazzuk, nyelvünk logikájának
félreértésén alapul.”[iv]
Ennek megfelelõen: a filozófiai
problémák megfogalmazásbeli problémák, nyelvünk logikájának (mûködésének) a
félreértésén alapulnak. A mondatnak az értekezés fókuszába kerülése jelzi, hogy
Wittgenstein célja a filozófiai nyelvben elõforduló „mûködési zavarok”
felfedése. E felfedés módszertani alapját az analógia képezi.
Az „analogon” grammatikai
vizsgálata lehetõvé teszi jelentésének feltárását. Az ana- prefixum a kettõs
tagadás jeleként értelmezõdik. Így az ana-logonban, a kettõs negáció
formulájával leírva, a logosz önmagán kívüliségében mutatja meg önmagát,
ki-jelenti önmagát.
A Tractatus feltérképezését
szintén analogikus összefüggések biztosítják. A kép–tény–kijelentés; képelem–tárgy–név; képelemek
konfigurációja–tárgyak konfigurációja–nevek konfigurációja; a képelemek
konfigurációját meghatározó szabályok–tárgyak konfigurációját meghatározó
szabályok–nevek konfigurációját meghatározó szabályok stb. analogikus sorok
felállítását a logika (logosz) teszi lehetõvé. A logosz önmegmutatkozása,
megmutatása egységes struktúrát feltételez. Wittgenstein számára ezek az
analógiasorok biztosítják a látszólag különálló területek közti átjárást.
Jellemzõ ebben a vonatkozásban a 3.221 pont: „A tárgyakat csak megnevezhetem. A
jelek képviselik õket. Én csak beszélhetek róluk, de nem tudom õket kimondani.
A kijelentés csak azt mondhatja meg, hogy milyen egy tárgy, de nem mondhatja
meg, hogy mi.”
Nyilvánvaló, hogy e területek
közti átjárhatóság a leírásban adott. Így az analógia a leírás, leírhatóság
feltétele is egyben. Az olvasó/értelmezõ részérõl jogos a kérdés: szükséges-e
feltételeznünk a különbözõ szabályok (pl. leképezési szabályok, a tárgyak
konfigurációját meghatározó szabályok stb.) szabályát? Wittgenstein elkerüli
ezt a kérdést. A szabályok szabályának feltételezése a szabályok szabályának
szabálya feltételezéshez vezetne, és így tovább a végtelenségig. Az alap vagy
egység meg nem határozó jellege a leírás elvetését implikálná.[v]
A megfogalmazásbeli problémák
felfedezése a leírhatóság feltételeinek felfedezését, illetve a leírható
körülhatárolását is biztosítja. A leírhatóság feltételeként megjelölt egység
(alap) tulajdonképpen kettõsség-analógia. Az analogon ilyen értelmezése
visszavezet az Arisztotelész-szöveg kettõsségéhez. Egyrészt a nyelv áll
elõttünk, másrészt mi magunk a nyelvben állunk, a nyelv az az analogon,
amelyben a logosz megnyilvánul, önmagát megmutatja. A nyelvprobléma kitartó
hangsúlyozása akkor válik érthetõvé, ha a nyelvet megnyilvánulásként,
aktualizációként határozzuk meg, fogjuk fel.
A nyelv ebben a megközelítésben
az arisztotelészi logos apofanticos
alárendeltje. A megkülönböztetõ, differenciáló dis-kurzivitás. A folyamatosság
állandó felfüggesztése, e törésvonalak rendezése. Ezért tartom indokoltnak a
„mondás” (kimondás) helyett a kérdezés problémáját állítani az elemzés
középpontjába.
A kérdezés mindig valahonnan
valahová való elmozdulást, kimozdulást jelent. A kérdezés feszültségét a
valamitõl való elfordulás biztosítja. Így egyszerre õrzi a megnyilvánulás
folyamatjellegét, ugyanakkor a kérdezõ szigorúsága, célirányítottsága egyben a
lehatárolást, a kérdezés területének behatárolását is biztosítja. A kérdezés a
nyelv határát célozza, ugyanakkor csak a nyelv határának irányából jöhet, ezért
a mondás/mondható lehetõségeként is felfogható. A kérdezés mindig egy
válaszadás elõlegezése, beleértve a válasz elhallgatását is.
Ahhoz, hogy a kérdezésrõl módszertanilag
és filozófiailag érvényes megállapításokat tegyünk, a mondásból kell
kiindulnunk. A mondható a már meghatározott, meghatározódott. A kétely,
kérdezés ezzel szemben a mondás feszültsége, amellyel önmaga logikai rendjét
túlhaladja lehetõségei függvényében.
A kifejezéstõl megfosztott,
lecsupaszított Tractatus tételeitõl a következõ axiómához jutunk: A világ
mindaz, aminek az esete fennáll, tehát tárgy, körülmények megléte, tehát
gondolat, tehát értelemmel bíró kijelentés, tehát az elemi kijelentések
igazságfüggvénye, tehát amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ennek
alapján, ha arra a kérdésre próbálunk választ adni, hogy Mi az, ami kimondható? – akkor be kell érnünk annyival, hogy: a
világ. Minden magyarázat, pontosítás tautológiához vezetne. A nyelv a mondatok
összességét gondolja el.[vi]
A nyelv különleges státusra tesz
szert: nem nekem van világom, hanem a nyelv az, aminek világa van, nem az én
nyelvem, hanem én vagyok õbenne, s csak azáltal vagyok, hogy õbenne
határozhatom meg magamat.[vii]
A nyelv a differenciálás lehetõsége és eszköze is egyben. A nyelv leírása ezért
kívülrõl lehetetlen, a metanyelv tételezése elméleti nehézségekbe ütközik.
„A kijelentés ábrázolhatja az egész valóságot, de nem ábrázolhatja azt,
aminek közösnek kell lennie benne a valósággal, hogy annak ábrázolása lehessen
– a logikai formát.
Ahhoz, hogy a logikai formát ábrázolhassuk, képesnek kellene lennünk
arra, hogy magunkat a kijelentéssel együtt a logikán kívülre helyezzük.” (4.12)
Egy viszony nem fejezhetõ ki, de
megmutatható (amennyiben e megmutatás számára elõ-áll). A mondás–mutatás a
logika aspektusai.
Az analogon hipotézis révén
nyilvánvalóvá vált a nyelv–logika viszony tárgyalásának értelmetlensége
(logikán és nyelven kívülisége). Ha arra a tautologikus formulára hivatkozva
próbáljuk viszont a viszony problémáját megkerülni (illetve semlegesíteni),
hogy a logika tulajdonképpen ontológia, és mindkettõ a nyelv analogonja
Wittgenstein számára, akkor szükségképpen el kell fogadnunk annak lehetõségét,
hogy a nyelv szintaxisra, illetve leíró grammatikára egyszerûsíthetõ. Ha a
nyelv határait a pozitív nyelv határaira redukáljuk, akkor a filozófiai
problémák leleplezhetõek egy pozitív diskurzusban. A filozófia nyelve és a
pozitív (tudományos) nyelv megkülönböztetése lehetetlenné válik.[viii]
(D. Pears) A filozófia nyelve a maga esetlegességében kiszorul a „filozófiai
vizsgálódás” területérõl.[ix]
Egy ilyen megközelítés számára maga a nyelv válik esetlegessé, lehetõségét az
biztosítja, hogy rendelkezik a „világ formájával”, a „világ szubsztanciájával”.
Ebben jelölhetõ meg a nyelv lényege. A nyelv lényege a világ vagy a logikai tér
lényege is, apriori adottság. Megismerhetetlen, de megnyilvánul magában a nyelvben.
Elkerülhetetlen viszont a kérdés: milyen értékkel bír a nyelv lényege? Vagyis
mi biztosítja a kijelentések igazságát?
A fentiek alapján egy pusztán
szintaktikai szerkezetre gyanakodhatunk. A nyelv lényegét, az apriori
szabályokat egy szintaxisba helyezve viszont értelmetlenné válik a
kijelentés–valóság viszony tárgyalása. Apriori nem mondhatunk semmit az elemi
kijelentésekrõl, maga a kijelentés referenciájától megfosztva egyenértékûvé
válna az artikulálatlan dadogással.
„Hogy megértsük a kijelentés lényegét, gondoljunk a hieroglifaírásra,
amelyik leképezi az általa leírt tényeket.” (4.016)
„A kijelentés a valóság egy képe. Mert ha értem a kijelentést, akkor
ismerem az általa ábrázolt tényállást. Viszont a kijelentést megértem anélkül
is, hogy értelmét megmagyarázták volna.” (4.021)
„A kijelentés mutatja az
értelmét.
A kijelentés mutatja, hogyan
állnak a dolgok, ha igaz. És azt mondja, hogy így és így állnak.” (4.022)
„A kijelentésnek a valóságot igenre és nemre kell meghatároznia. Tehát
teljesen le kell írnia.” (4.023)
Lehetõvé válik a fent
hangsúlyozott analógia tárgyalása. A nyelv annyiban tekinthetõ a logika és
ontológia analogonjaként, amennyiben a kettõ „köztesét” képezi. A kijelentésre
vonatkozó megállapítások mindig a valóság–logika (gondolkodás) szintézisét
elõlegezik meg egy képben; a kijelentés azáltal tesz szert értelemre, hogy
egyszerre a valóság és a logika megnyilvánulása, a kettõ megmutatkozását az
egyszeriben teszi lehetõvé. Ez a következtetés egy, az ismeretelmélet
szempontjából vitatható tételhez vezet: a kijelentés értelmét nem egy
korrespondencia (valóság–gondolkodás megfelelése) biztosítja, hanem az apriori
szabály, mely e megfelelés lehetõségfeltétele. Ez utóbbi már eleve
megkülönböztetõként mûködik a megkülönböztetettségben.[x] Ha az
analitikus filozófia irányából próbáljuk értelmezni ezt a tételt, a már idézett
Russell függvényparadoxonához jutunk: egy függvény meghatározható, ha
elemei meghatározottak, viszont az elemei akkor és csakis akkor
meghatározhatóak, ha maga a függvény meghatározott. Az apriori szabály
megmutatható a kijelentés értelmének (igazságának) irányából, viszont a
kijelentés értelmét az apriori szabály határozza meg. A kijelentést
denotátumától megfosztva üres konnotációvá fokozzuk le, a logika–ontológia
analógia elveszti érvényességét.
A probléma megoldásához a
valóságfogalom újraértelmezésére van szükség. A valóság Wittgenstein számára
nem más, mint fennállás, a lehetõségek aktualizálódásának területe, pontosabban
az aktualizálódás maga. Amennyiben az aktualizálódó mögött valamit feltételezünk, illetve feltételeznünk kell, a Russell által
felállított „hibás kör” elkerülhetetlenné válik. Másrészt ha a fennállás mögé
nem próbálunk semmilyen dologiságot, valamit
becsempészni, akkor a husserli fenoménfogalomhoz közeledünk. Ez nem jelenti azt,
hogy a Tractatus teljes egészében alávethetõ egy fenomenológiai elemzésnek, de
indokolt a megállapítás, hogy a wittgensteini elemzés több ponton érinti a
fenomenológia problémáit. A valóság a „lehetséges körülmények tere” (2.013),
ugyanakkor a körülményekben való elõfordulás lehetõsége, a tárgy formája. A
tárgy természetére vonatkozó kérdés irrelevánssá válik: a tárgy az, ami megmutatkozik.
A fenomén nem azonos a szimptómával, õ maga a valóság. Egy kijelentés
igazságértékét a fenomén irányából nem határozhatom meg, csupán ellenõrizhetem.[xi]
Ily módon kiküszöbölhetõ az
apriori szabályokon kívüli, azoktól különbözõ igazságalap feltételezése. Az
igaz kimondása egyenértékû az igazságban való éléssel.[xii]
Az igazság saját mondásában megtörténik.
Az eredeti kérdezés csak az igazságban állás pozíciójából képzelhetõ el. A
kérdezés a logosz aktualizálódásának története/történése.
Az eddig elmondottak pontosításra
szorulnak. A kifejtés lehetõség-feltételeinek vázlataként is felfogható
Tractatus a kérdezés feszültségében alapozódik meg. Ebben a vonatkozásban a
„kifejtés története” mindig másodlagos, az eredendõt utánzó/tükrözõ
választásából és egyszersmind saját korlátozottságának félreismerésébõl adódik.
Ezzel szemben a kérdezés mint önmagát meghaladó törekvés a határ felé el- és visszamozdulás, valamint a határ felõl való elgondolás
kettõsségében körvonalazódik. Az ebbõl származó következményeket a kikérdezett,
illetve a kérdezõ én vonatkozásában tárgyaljuk.
A kikérdezett
A logosz aktualizálását mint
kérdezést rekonstruálva az aktualizálódó (a fenomén, a tényállás) rejtve
maradt. Mi az, ami kérdezettként (ki-kérdezettként) magát a kérdezést
irányítja, behatárolja és meghatározza? Kiindulópontunkban ismételten
Arisztotelészre kell hivatkoznunk.[xiii]
A mondás–mutatás különbségtétel a kérdések differenciálódását implikálja,
amennyiben a mutatható a „Mi a(z) ...?”, a mondható pedig a „Miért a(z) ...?”
kérdések révén megkülönböztetõdik. Míg az elsõ kérdésben egy lényegiségre
kérdezünk rá, a második kérdés egy fennállást faggat. Az elsõ elhallgatása a
második kérdés lehetõségét képezi. Amennyiben a kérdezés már mindig egy
apperceptív szinten mozog, a kérdés egy szintézist elõlegez meg.
A korai és késõi Wittgenstein
közötti eltérés részben ehhez a problémakörhöz kötõdik. Míg a Tractatus név és
tárgy megfelelésének spekulatív tézisét dolgozza ki, így a mondat jelentését a
tárgyi valósággal való megfelelésétõl kapja,[xiv]
az átmeneti korszak már megelõlegezi azt a felfogást, amely szerint a mondat
jelentését a használatából nyeri, így ugyanannak a mondatnak a különbözõ
használatai, kontextusai különbözõ jelentéseket biztosítanak. Míg az elsõ
megközelítés számára a szó jelentése rögzített, állandó, a második
megközelítésnél jelentésekrõl, a jelentések mozgásáról, dinamikájáról, egy
paradigmatikus síkról beszélhetünk.
A korai Wittgensteinnél a
problémát részben az generálja, hogy a kérdés egy „nevet”, egy „szót” kérdez
ki, viszont az igazi kikérdezett egy tárgy. A név maga is a tárgy által, melyet
reprezentál, tárgyiságra tesz szert. Ugyanakkor a tárgy névtelen marad egy
megnevezésben, és egy általános alá rendelve kváziáltalánossá válik. A név egy
tárgy absztrakciója, mint argumentumhely szemantikai realitást feltételez. A
név valóságossága névtelenségében határozódik meg. Ugyanakkor a név egy
jelentésösszefüggés irányából mûködik. Elszigetelten tekinteni annyit jelent,
mint saját horizontjától megfosztani, statikus elemmé lefokozni.[xv]
E kettõsséget Wittgenstein a képelméletben véli feloldani.
A kép fogalma a Tractatus
egészére meghatározó. A kép biztosítja számunkra az átjárást a valóság és a
logika között. A gondolkodás a valóság logikai képe, ugyanakkor a kép az
általánosban, az elvontban a megkülönböztetés forrása. J. Bouveresse három
képfogalmat különböztet meg: egyrészt a kép a reprodukció formája, másrészt a
reprezentációs forma leképezési forma, harmadsorban a valóság formája, illetve
a logikai forma.[xvi] Véleményem
szerint e hármas felosztásban egy újabb szintézis lehetõsége rejlik.
a) a kép mint reprodukciós
forma (leképezésviszony)
A magyar nyelvû fordításban nem
található meg a reprodukciós forma-leképezési forma megkülönböztetés. Maga az
eredeti szöveg is ugyanazt a terminust használja a kettõ megjelölésére. A német
„das Bild” viszont egyszerre jelent képet és valaminek a tudását, valaminek a
megértését. Ebbõl a jelentésbeli megkülönböztetésbõl próbálom levezetni a
terminus két különbözõ használatát. A kép azáltal valaminek a tudása, hogy már
mindig konstrukció, egy összefüggésrendszerre utal.
„2.13 A tárgyaknak a képben a kép elemei felelnek meg.”
„2.131 A képelemek a tárgyakat képviselik a képben.”
„2.15 Az, hogy a kép elemei meghatározott viszonyban állnak egymással,
azt jeleníti meg, hogy a dolgok úgy viszonyulnak egymáshoz.
A képeknek ezt az összefüggését nevezem a kép leképezési formájának.”
„2.151 A leképezési forma az a lehetõség, hogy a dolgok úgy
viszonyulnak egymáshoz, mint a kép elemei.”
„2.154 A leképezési viszony nem más, mint a kép elemeinek és az
objektumoknak egymáshoz rendelése.”
A kép mint reprodukciós forma
(re-produkció) azáltal határozódik meg, hogy a kép már nincs a tárgyánál, de a tárgyát (a valóságot) érinti. A kép
valóságosságát látszólag egy megfelelés biztosítja. Hogyan jön létre maga a
kép, ha a tárgy nem a maga egészében észlelt, hanem mindig ebbõl vagy abból a
nézõpontból?[xvii] Az
észlelésben a tárgy részlegesen adott, leírásának viszont teljesnek kell
lennie, mert a kép nem a tárgy egyik vagy másik aspektusát, hanem a tárgyat
(látható és sejthetõ részleteivel együtt) egészként konstruálja meg. A tárgy
képe már a reprodukciós forma révén általánosságra tesz szert. Ez a bizonyos
„valami” a valamiként jelenik meg.
Az, ami által mégis képes a valóságot érinteni, és a tárgy hiányában annak
valóságosságát fenntartani, a leképezési viszony. A kép modellként a valóságot,
azt, ahogyan megmutatkozik, és számunkra van, kép-es reprodukálni. A reprodukció eredménye egy konstrukció, amely
fenntartja kapcsolatát a valósággal. A reprodukcióban a valóság analogonját
hozzuk létre, alkotjuk meg.
b) a kép mint reprezentációs
forma (leképezési forma)
Már az a) pontban körvonalazódott a leképezési forma és viszony közti
különbség meghatározása. Ha a leképezési viszony a kép valóságosságát
biztosítja, és ezáltal a kép „érinti a valóságot”, a leképezési forma magát a
kép–valóság viszonyt hivatott biztosítani. A leképezési viszony révén
megalkotjuk a valóság analogonját, azonban ezt a lehetõséget egy apriori
adottság, a leképezési forma biztosítja.
„2.15 Az, hogy a kép elemei meghatározott viszonyban állnak egymással,
azt jeleníti meg, hogy a dolgok így viszonyulnak egymáshoz.
A képelemeknek ezt az összefüggését nevezem a kép leképezési
formájának.”
„2.17 Aminek közösnek kell lennie a képben a valósággal, hogy azt a
maga módján – helyesen vagy hamisan – leképezhesse, az nem más, mint a kép
leképezési formája.”
„2.22 A kép – függetlenül igaz vagy hamis voltától – azt ábrázolja,
amit ábrázol a leképezési formán keresztül.”
Úgy tûnik, Wittgenstein számára
sem teljesen elkülöníthetõ ez a két funkció. A leképezési forma viszonyba
állít, ugyanakkor megjelenít (a megjelenítés, mint azt az a) pontban kimutattam, a leképezési viszony funkciója). Vagy a
leképezési forma azáltal állít viszonyba, hogy megjelenít? Így egy folyamat
részeseivé válunk, amely az elméleti megközelítés során törést szenved, a
megkülönböztetésben a folyamatjelleg eltûnik. A leképezési forma ugyanakkor nem
lép túl a viszonyba állításon. Nem rendelhetõ hozzá értékelési szempont. A
valóság–kép analógia a logikai forma irányából válik értékelhetõvé.
c) a kép mint logikai forma
Az a) és b) pontban a
megjelenítés és viszonyba állítás lehetõségét tárgyalva körvonalaztam a kép két
különbözõ funkcióját. Tisztázatlan maradt azonban az, hogy mi biztosítja a
viszonyba állítás lehetõségét. Ha a valóság–kép megfelelést az appercepció
szintjén tárgyaljuk, akkor a wittgensteini leképezéselméletet legfeljebb
pszichológiaként kezeljük.
„2.11 A kép a tényállást, a körülmények fennállását vagy fenn nem
állását a logikai térben jeleníti meg.”
„2.2 A képben a leképezés logikai formája közös a leképezettel.”
A kép egy lehetséges tényállást
képez le a logikai térben. A hozzárendelhetõ logikai modalitás: a valószínûség.
A logikai forma a kifejezés lehetõségfeltétele, amennyiben a valóság (a tények)
szerkezetével egyenértékû. Késõbb, a kifejezések logikai formájának
tárgyalásánál Wittgenstein az egyenértékûséget a helyettesíthetõséggel
kapcsolja össze.[xviii]
Következésképpen a logikai forma azonos a valóság formájával.
Az a), b), c) pontok alapján két következtetést fogalmazhatunk meg:
1) A kép a logika irányából meghatározott.
2) Wittgensteinnél nem három képfogalmat, hanem a képalkotás három
mozzanatát különböztethetjük meg.
A képelmélet nehézségeit az
generálja, hogy Wittgenstein egy hasonlóságon alapuló elmélet és egy
helyettesítési elmélet között ingadozik (végül az utóbbi mellett dönt). A
helyettesítési elmélet nem teszi lehetõvé a nevek játékát, dinamikáját, egy
szintagmatikus síkra korlátozódik az elemzés. A név rögzítettségének feloldását
a hasonlóságon alapuló elmélet biztosíthatja. Az átmeneti szakasz úgy is
tekinthetõ, mint egy hasonlóságelmélet megalapozására tett kísérlet.
A Tractatus elõkészíti a
hasonlóságelméletet. A kép–valóság viszony analógián (hasonlóságon) alapszik,
mégsem rendelkezik „olyan, mint...” struktúrával. A kép azonossá válik a
tárgyával. A tárgyát megjeleníti, reprezentálja. Az átmeneti szakasz nagy
felismerése az, hogy a tárgy nem egy névben, név által rögzül, hanem a leírás
felõl meghatározott. Ugyanaz a tárgy több leírást enged meg. Egy ceruzáról
elmondható az, hogy ceruza, de az is, hogy fából
van, egy ceruzáról (éppen errõl)
beszélek, kemény stb. E leírások nem
egyenértékûek abban az értelemben, hogy nem egy meghatározást rögzítenek, de
ennek a ceruzának az észlelhetõ (lényeges és lényegtelen) jegyeit leírják.[xix]
A leírások révén kiküszöbölhetõvé válik az, amit Wittgenstein a filozófia
eltévelyedésének nevezett. Az a törekvés, hogy minden dolgot közös jegyek
alapján egy általános terminus alá rendeljünk, és ezáltal rögzítsük, ugyanakkor
saját horizontjától megfosszuk, ugyanúgy elutasítódik, mint a tudományosság
módszere, vagyis az a törekvés, hogy a természeti jelenségeket, a valóságot a
legkevesebb számú törvényre redukáljuk. Ez a leegyszerûsítés metafizikához
vezet, a filozófust teljes sötétségben hagyja. Elutasítja azt a tanulási formát
is, amikor neveket sajátítunk el, és ezeket a neveket egy korlátozott területen
„használjuk”, mondatokat alkotva velük. Már itt megtörténik az áttérés a nyelvjátékelmélet
irányába. A tanulás ily módon cselekvést jelent, cselekvésben tanulhatunk meg
egy nevet használni, már nem egy rögzített jelentéssel/jelentést bíró név kerül
a középpontba, a név változóvá válik, amely kielégít egy meghatározást.
Ugyanannak a névnek a különbözõ használatai (jelentései) érintik és átfedik
egymást, a saját horizontjukon belül maradnak. A név már nem egy tárgyat
denotál a mondatban, hanem egy horizontot tár fel. Megnyílik, felnyílik az
értelmezés elõtt.
A leíráselmélet új megértéselméletet
feltételez. Ha a Tractatusban a megértés egy objektumhoz rendelõdik, egy tárgy
által biztosított, a Kék füzetekben már magyarázó megértésrõl
beszélhetünk, a megértés a használatból adódik.
A leíráselmélet a
mondható–mutatható viszonyt is megfordítja. Ha a Tractatusban a kérdés
mondhatóját egy név jelentette, hiszen a tárgy csak megmutatkozása által
neveztetik meg és tartatik fenn ebben a megnevezésben, a Kék füzetek kérdezettje már maga a tárgy. A név használatától
megfosztva üres hangsorrá degradálódik. Itt a tárgy épp azáltal válik
kérdezhetõvé, hogy megmutatkozik, egy horizontot tár fel. Valaminek az igazsága
vagy hamissága a helyes–nem helyes megkülönböztetéssel váltható fel. „A macska
lábtörlõ” mondat a logikai atomizmus képviselõi szerint hamis kijelentés.
Következésképpen „A macska nem lábtörlõ” mondatnak igaznak kellene lennie. Az
elsõ kijelentés elutasítása a szubjektum–predikátum megkülönböztetésen belül
marad, a szubjektum (macska) meghatározása nem tartalmazza a predikátum
(lábtörlõ) meghatározását. Ugyanígy elutasítható „A macska szürke” kijelentés
is, amennyiben az általános „macska” nem rendelkezik ezzel a jellemzõvel. A
leíráselmélet az elutasítás értelmetlenségére hívja föl a figyelmet. Ha
következetesek akarunk maradni a logikai atomizmuson belül, akkor az egyetlen
igaz kijelentés, amely a macskáról megfogalmazható, az, hogy: „A macska macska”
vagy „A macska négylábú gerinces”, ami ugyanúgy tautológia, mint az elõzõ
kijelentés. A nyelvjátékelmélet és az azt elõkészítõ leíráselmélet elkerüli ezt
a veszélyt, amennyiben a jelentés a ki-jelentésben jön létre, alakul.
Elõnyei ellenére azonban a
leíráselmélet súlyos problémákat rejt magában. A Tractatussal szemben az egyik
legsúlyosabb kifogás a név rögzítettségére vonatkozott. Az általános vált
meghatározóvá a konkréttal szemben, ily módon a kérdés kérdezettje a
„noumenálisan valóságos”[xx],
tehát a „nem létezõ”. A leíráselmélet ezt a rögzítettséget számolja fel, a
noumenális helyett a fenomenálist állítva a középpontba, anélkül azonban, hogy
a leírás kritériumait megjelölné. A kérdés nyelvi jelenséggé válik, ennek
következtében minden kérdezhetõ, ami leírható és fordítva. Az értelmességi
kritériumok hiánya diffúzióhoz vezet. A leíráselmélet mûködése egy „racionális
attitûdöt” feltételez. A logika válik a nyelvjátékelmélet határává.
A kérdezõ (én) destrukciója
A kérdezésre vonatkozó elemzés
leírása elõtt meg kell vizsgálnunk a kérdezõ, pozicionáltságát a kérdezésben.
Az elemzés tehát nem a kérdezõ ki-létére,
ki-ségére irányul, hanem a kérdezõ hol-ját, helyét próbálja felvázolni, az
értelmes kérdezés lehetõségeit kutatva. Ha a kérdést elõidézõ, kiprovokáló
észlelésadatok az apperceptivitás szintjén maradva egy észlelõ-érzékelõ lényt,
egót feltételeznek, ezzel szemben azt kell vizsgálódás tárgyává tenni, hogy a
kérdezõ – mint ego – milyen kitüntetettséggel bír, hol történik meg a kérdezés.
A probléma elsõ megfogalmazásával
a Tractatusban találkozunk.
„5.6 Nyelvem határai világom határait jelentik.”
„5.61 A logika betölti a világot, a világ határai az õ határai is. Amit
nem tudunk elgondolni, azt nem tudjuk gondolni; tehát mondani sem tudjuk azt,
amit nem tudunk elgondolni.”
„5.62 [...] Az, hogy a világ az én világom, abban mutatkozik meg, hogy
a nyelv határai (a nyelvé, amelyet egyedül én értek) az én világom határait
jelentik.”
„5.63 Én vagyok az én világom.”
„5.631 A gondolkodó, képzelõ szubjektum – ilyen nincs.”
„5.632 A szubjektum nem tartozik a világhoz, de õ a világ határa.”
Kiindulópontként elfogadható az,
hogy a kérdezés mindig valami „más”-t, valami újat próbál felszínre hozni, és a
mondással szemben bizonyos kitüntetettséget élvez. Azt, hogy mi töltheti be a
kérdezett/ki-kérdezett funkcióját, kimerítõen tárgyaltam az elõzõ alfejezetben.
Amennyiben Wittgenstein egy általános nevekre épülõ és ezáltal mûködõképes
nyelvet állít a kérdezés terébe, a mondás–kérdezés lehetõségei egy nyelv
rögzített jelentésösszefüggéseire redukálódnak. Egyáltalán van-e értelme a
kérdezésnek, ha minden logikailag levezethetõvé válik az elemi kijelentésekbõl?
A kérdezést egy kétely implikálja, de egy következtetési séma fölötte áll a
kételkedésnek. Egy ilyen rendszerben a kérdés csak az alapokat, tehát az elemi
kijelentéseket, illetve az apriori szabályokat vonhatja a kérdezés játékterébe,
ami a kérdezést értelmetlenné teszi. Ebben az esetben a nyelv (világ)
infrastruktúrájáról beszélhetünk. Az apriori szabályokra rákérdezni nem
jelenthet többet, mint kívülállást a nyelven, a logikán, a gondolkodáson, a
határ transzcendálása már csak
gesztus, a mutatás számára fenntartott lehetõség. Az igazi kérdezés önmagam
meghaladását, kívül-létet feltételez.[xxi]
A kérdezõk helye u-toposzként, nem-helyként nevezhetõ meg, metaforizálható. A kérdezõ (mondó stb.)
nem helyként egy helyet határoz meg, világot határol körül úgy, hogy õ maga
egybeesik a határral. A határ–kérdezõ–logika–nyelv analógiasor azzal a
megszorítással állítható fel, hogy itt már nem egy apperceptív kérdezõt kell
gondolnunk, pontosabban feltételeznünk, hanem azt, akit Wittgenstein
„metafizikai szubjektum” megnevezéssel illet, a fenomenológia pedig
transzcendentális egóként nevez meg. Kérdéses, hogy beszélhetünk-e ebben a
vonatkozásban akár szubjektumról, akár egóról. Wittgenstein megõrzi e beszédmód
látszatát (és a kérdezés lehetõségének látszatát is ezáltal), a „nyelvem”, az „én”, a világom”, vagyis
az egyes szám elsõ személy, valamint az elsõ személyt illetõ birtokjel
használata által. Fenntartja és megerõsíti azt a beszédmódot, amelyet elméleti
szinten elutasít.
Gyanakodhatunk arra is, hogy a
nyelv az, ami kizárja egy másfajta beszédmód lehetõségét, grammatikánk az, ami
az én-ségébe zárt által képes megszólalni. Ellenkezõ esetben alaptalan lenne a
szolipszizmus meghaladását, pontosabban elkerülését jelzõ megállapítás (5.62,
5.64). Wittgenstein maga is saját nyelvfelfogásának foglya marad, a kérdezõ én
dekonstrukciójának lehetõségét csak sejteti, de megfelelõ nyelviség (nyelvi
apparátus) hiányában, valamint egy, a nyelvi jelentések rögzítettségét,
korlátozottságát hangsúlyozó hipotézisre támaszkodva a dekonstrukció nem valósulhat
meg. Úgy tûnik, hogy az 5.63 és 5.631 tételek megalapozás nélkül maradnak,
viszont átvezetnek az átmeneti szakasz problematikájához, elõkészítve azt.
Mindaz, amit a szubjektumról elmondhatunk, kívül esik a szubjektumon, a
szubjektum világát képezi. A szubjektum azzá válik, ami a világa.
A Kék füzetek problémakörét az észlelésre és az érzékelésre vonatkozó
elemzések határozzák meg. A kiindulópont megváltozása a kérdezés erõterét is
megváltoztatja. A kérdés már nem egy noumenálisan valóságost faggat, hanem maga
a fenomén, a fennálló kerül a középpontba. Ugyanakkor nem az észlelés,
érzékelés, gondolkodás stb. mint absztrakciók képezik a vizsgálódás tárgyát,
hanem az észlelés leírása, az érzékelés leírása stb. biztosítja a kérdezés
terepét. Észlelésrõl az észlelés aktusában beszélhetünk, az észlelõ az, aki
aktualizál, maga az aktus. A kérdést Wittgenstein nyomán a következõképpen
fogalmazhatjuk meg: milyen viszonyban van a gondolkodás a gondolkodó
szubjektummal, illetve az észlelés az észlelõ szubjektummal? A gondolkodás
aktusában felfüggesztõdik a gondolkodó szubjektum szubjektum-léte, alanyisága.
A kérdésben rejlõ problémákat egy Wittgenstein-példa elemzésén szemléltetem.
Az alapszituációt egy parancs
képezi: „Hozzál egy piros virágot arról a rétrõl!” Hogyan azonosítódik a „piros
virág” szintagma egy piros virággal, hogyan fordítja le (át) a parancs végrehajtója
a parancsot a cselekvés szintjére? Wittgenstein két megoldási lehetõséget
tárgyal:
a) A parancs hallatán egy piros virágot jelenít meg a képzeletem,
ennek alapján, ezzel összehasonlítva az elõttem levõ virágokat tudom
kiválasztani a megfelelõt.
b) Ugyanennek a megoldásnak az alapján elképzelhetõ az is, hogy nem
egy képzeleti képet, hanem egy színskálát használok a virág azonosításához,
kiválasztásához.
Mi történik akkor, amikor azt a
parancsot kapom, hogy: „Képzelj el egy piros foltot (Képzeld el a pirosat)”?[xxii]
Itt is színskálára van szükségem ahhoz, hogy elképzeljek egy piros foltot? Vagy
talán értelmezem a szavakat a parancs teljesítése elõtt? Wittgenstein példája
egy egyszerû parancsra és egy tapasztalatra (tapasztaltra) épül. Bárki képes
azonosítani egy piros virágot – gondolkodás nélkül. Nyíri Kristóf szerint
„lennie kell egy pontnak, ahol az elképzelések, minták, jelek, képek a
cselekvést már nem támogatják: ahol a
cselekvésnek önmagára kell hagyatkoznia”.[xxiii]
A cselekvésben egy parancs aktualizálódik. Az aktust nem a cselekvõ–parancsot
teljesítõ végzi, õ az aktus része vagy fenntartója. Az aktust maga a parancs
„végzi”.
Az „élõ nyelv” az aktualizáció
feltételévé válik. Ezáltal megszûnik az aktus kijére vonatkozó kérdés. A ki
aktualizál, maga is aktualizáció, vagyis maga az élõ nyelv. A ki egy helyre cserélhetõ fel, egy holra
konvertálható. Megszûnnek, pontosabban értelmetlenné válnak az észlelõ szubjektum,
gondolkodó szubjektum, cselekvõ szubjektum stb. szintagmák. Az „észlelõ szubjektum”
maga az észlelés, a „gondolkodó szubjektum” maga a gondolkodás, a „cselekvõ szubjektum”
maga a cselekvés. Az aktualizációban felfüggesztõdik nemcsak a szubjektum szubjektum-léte,
hanem az objektum-lét is. A szubjektum–objektum megkülönböztetés érvényét
veszti.
Wittgenstein érvelését egyszerû
rekonstruálni: ahhoz, hogy észlelésrõl beszéljünk, egy lehetõség meglétét kell
feltételeznünk, mely lehetõség aktualizálódik. Példánkban: tudom, hogy a
„piros” szó egy színt jelöl, valamint azt is, hogy éppen ezt a színt jelöli.
Amikor a piros virágot kiválasztom (megkülönböztetem), akkor ez a tudásom
aktualizálódik. Amennyiben különbséget teszünk az észlelés és az észlelésrõl való
beszéd, a gondolkodás és a gondolkodásról való beszéd stb. között, észre kell
vennünk azt is, hogy e különbségtétel során megkülönböztetettek megvalósulásuk
szintjén kizárják egymást. Egy idõben nem észlelhetek és beszélhetek az észlelésrõl,
nem gondolkodom és beszélek arról, hogy gondolkodom; ez különbözõ aktusokat,
tehát idõbeli eltolódást feltételez. Az észlelésemrõl beszélni
észlelés-utániságot feltételez.
Az utolsó érv egy súlyos
filozófiai kérdést von maga után: beszélhetünk-e gondolkodó, érzõ, cselekvõ
lényrõl, ellenkezõ esetben hogyan határozódik meg az „ember”? A válasz az eddig
bemutatott érvek alapján körvonalazható: az ember: gondolkodás, cselekvés,
észlelés. Az apperceptivitás szintjén még beszélhetünk gondolkodó, érzõ,
cselekvõ egóról, és ezt a beszédmódot a nyelv(játék) is fenntartja, de
amennyiben a modernitás szubjektum–objektum, külsõ–belsõ megkülönböztetésének a
meghaladására törekszünk, el kell hajítanunk a létrát, miután felmásztunk rajta
(6.54 parafrazálása).
Azt kell mindenekelõtt megvizsgálnunk,
hogy mit jelent az apperceptivitás meghaladása. Vagyis: mi a különbség a
következõ kijelentések között: „Én észlelek” és „Észlelés vagyok”?[xxiv]
Ha én vagyok az, aki észlelésként határozom meg magamat, akkor a második
kijelentés redukálható az elsõre. A megfogalmazásbeli nehézségekbõl arra is
következtethetünk, hogy nem kizárólag nyelvi fordulatról van szó, inkább
attitûdváltásról beszélhetünk. Nyelvtanunk õrzi az alany–állítmány felosztást,
az ennek meghaladására tett kísérlet kudarcot jelentene. A váltás leginkább a
saját fizikai valóságomhoz, testiségemhez való viszonyulásban rejlik.
A „test” szerepe átértékelõdik.[xxv]
Ha a modern filozófiában a test az „én testem”, tehát a külsõ–belsõ közti
határt jelenti, ahol a külsõ mint világ (objektum), a belsõ mint saját
lényegiségem (szubjektum) határozódik meg, Wittgenstein megfordítja ezt a
viszonyt. E megfordítás lehetõsége már a Tractatusban felbukkan:
„5.632 A szubjektum nem tartozik a világhoz, de õ a világ határa.”
„5.33 [...] Azt mondod, ugyanúgy áll a dolog, mint a szemmel és a
látótérrel. De a szemet valóban nem látod. [...] És a látótérben nincs semmi,
ami arra engedne következtetni, hogy valamilyen szembõl látszik.”
Az, ami eddig külsõként
határozódott meg, tulajdonképpen belsõ; a transzcendentális pedig külsõvé
válik. Feltételezhetem a transzcendentálist (sõt kell is feltételeznem ahhoz,
hogy apperceptivitásról tudjak beszélni), de az láthatatlan marad abban az
értelemben, hogy nem tehetõ a vizsgálódás tárgyává. A test a fenomén–látszat
közötti ontikus kapocs.[xxvi]
A viszony megfordítása
attitûdváltást implikál. Nem az észlelés változik meg, hanem az észlelés
mikéntje, módja. Egy tárgy azonosítása nem egy meghatározás alapján történik,
nem egy általánosnak való alárendelés révén, egy „tárgy” azáltal nyeri el
„identitását” (jelentését), hogy ott-létében feltárul és a-mi-ként feltárul. Egy tárgy éppen így létével egy horizontot tár fel. Megszûnik az észlelõ–észlelt
közvetettsége, az aktus az a közvetítõ közeg, amelyben az észlelõ
kitüntetettsége érvényét veszíti. Az észlelés maga az aktus, a testben való
lokalizálása, a modernitás öröksége értelmetlenné válik.[xxvii]
Sejthetõ, hogy a filozófiai
tévhiteknek mélyebb, nem egyszerûen nyelvi forrásai vannak. Mégis, vagy talán
épp ennek tulajdoníthatóan, a filozófia feladatává a nyelv „megtisztítása”
válik. A grammatika lehetõségeinek újragondolása, egyfajta nyelvterápia a
feladat, azoknak az észlelésre, gondolkodásra stb. vonatkozó elemzéseknek a
függvényében, amelyeket vázoltam. A kérdés nyelvi jelenséggé válásával a
kérdezõ maga a nyelvhasználat: a nyelv lehetõségei a kérdezésben
aktualizálódnak.
A nyelvhasználat során maga a
nyelv faggatja „önmagát” saját lehetõségeirõl. Metaforikusan fogalmazva: a
nyelv használ nyelvet. A kérdezõ „valaki”-ségének megszûnte nem vezet
miszticizmushoz, nem jelent teljes elszakadást a „valóságtól”. Utaltam már a
test szerepének az újraértékelésére. A test válik a kérdezés, gondolkodás,
észlelés stb. vehikulumává. Ha a modernitás számára a test leírása
helyettesítheti az ént, egyenértékû
az „én”-nel, Wittgensteinnél ez a logikai mûvelet elveszíti érvényességét.[xxviii]
Maga a létezés is egy megnyilvánulásban, aktualizációban affirmálódik. Létezni
nem jelent mást, mint gondolkodni, észlelni, beszélni stb. Az „Én gondolkodom”,
„Én észlelek” megfogalmazásra mindig a reflexió irányából fogalmazható meg a
kérdés. Így a kérdezés már visszakérdezés,
egy visszautalást jelent.
Következésképpen az „Én kérdezem” megfogalmazás mindig már egy reaktualizálásra
utalhat. Csak ezeknek a következményeknek a figyelembe vételével
érthetõ/értelmezhetõ a nyelvjátékelmélet alapnélkülisége.[xxix]
A nyelvjáték maga is aktusként határozódik meg, a kifejezhetõvel azonosul,
amely egy kifejezhetetlen háttér elõtt nyilvánul meg.[xxx]
A kérdezés területének,
lehetõségeinek és hogyanjának körülhatárolásával már egy következõ elemzés
feladata is meghatározódott. a
kérdezés nem marad meg önmagánál, egy értelmezést készít elõ, egy értelmezésben
aktualizálódik. Miközben a kérdezhetetlen háttérre utal (mutatható), egy
értelmezés (mondható) számára kínál terepet.