Veress Károly
A tudományelmélet sepsiszentgyörgyi
mûhelyérõl
Éppen tíz évvel ezelõtt, 1989
tavaszán a Kriterion Könyvkiadó Századunk sorozatában egy szerény külsejû kis
könyv látott napvilágot Tény és való
címmel. A kötet tudományelméleti írásokat tartalmazott fiatal hazai szerzõktõl.
Megjelenését hároméves csapatmunka elõzte meg és tette lehetõvé, amely
Tudományelméleti Mûhely névvel vált akkoriban ismertté az értelmiségi körökben.
A történet
A Tudományelméleti Mûhely 1985
õszén jött létre Sepsiszentgyörgyön, és 1988-ig mûködött. Megalakításának
lelkes kezdeményezõje és a csapatmunka mindvégig kitartó szervezõje Salat
Levente fiatal rendszermérnök volt. A Mûhely résztvevõi az akkoriban
Sepsiszentgyörgyön élõ és a fiatalabb generációhoz tartozó mérnökök és tanárok
közül kerültek ki, akiket a tudományelmélet s általában a filozófiai kérdések
iránti érdeklõdés hozott össze.[1]
A Mûhely rendezvényeinek a
megszervezését mindvégig a Megyei Könyvtár támogatta, és a lebonyolításukhoz is
a könyvtár helyiségei nyújtottak otthont. A rendezvényekre általában 15–20
résztvevõ, hallgató gyûlt össze. Állandó résztvevõkként általában azok voltak
jelen, akik tudatosan vállalták a csoporthoz való tartozásukat.
A Mûhelyben kibontakozó
teoretikus tevékenységet a résztvevõk egy közösen kigondolt és elõre
megállapított programhoz igazították. Az októbertõl júniusig kéthetente tartott
találkozókon egy-egy témára vagy mûre irányuló, problémafelvezetõ szándékkal
készült elõadások, beszámolók, referátumok hangzottak el, melyekhez általában
egy vagy két koreferátum is kapcsolódott.[2]
A többszempontú megközelítések mindig jó lehetõséget kínáltak az elõadásokat
követõ vitákra, problematizáló beszélgetésekre.
Már a csoportmunka elsõ évében
érlelõdni kezdett egy közös kötet összeállításának a terve az elõadások
anyagából. A csoport tagjai 1986 tavaszán kötetjavaslatot nyújtottak be a
Kriterion Könyvkiadóhoz. Az 1987 végére elkészült kötet, az eredeti
elgondolástól eltérõen, önálló írásokat tartalmazott. Megírását a Mûhely
tagjainak egy bemutatkozó összeállítása elõzte meg 1987 tavaszán, amelyet A tény megragadása címmel 1987
novemberében publikált A Hét címû
hetilap. A könyv 1989 kora tavaszán jelent meg Salat Levente elõszavával és
szerkesztésében Tény és való címmel.
A kötet megjelenésével egy idõben
a Mûhely – a résztvevõk érdeklõdési körének fokozódó differenciálódása,
valamint az élet egészére mind jobban ránehezedõ politikai-ideológiai nyomás
következtében – beszüntette a rendszeres mûködését.
A
körülményekrõl
A helyszín: Sepsiszentgyörgy.
Az érdeklõdõk általában fel
szokták tenni a kérdést, hogy miért éppen ott és akkor jöhetett létre egy ilyen
csoportosulás. Hogyan válhatott egy megyeszékhellyé avanzsált vidéki kisváros
jelentõs szellemi teljesítmények otthonává?
Ez nagymértékben összefüggött az
egyetemet végzett fiatal szakemberek akkori kihelyezési politikájával. A
nagyvárosok, kultúrközpontok ún. „zárt városoknak” számítottak, ezért az olyan
kisvárosok, mint Sepsiszentgyörgy – amely egyelõre még mûködõ magyar iskolákkal
és kulturális intézményekkel rendelkezett –, az értelmiségi állások és
lakhelyek megválasztása szempontjából vonzó helységnek bizonyultak. Itt kedvezõ
feltételek alakulhattak ki a hasonló érdeklõdésû fiatal értelmiségiek
összetalálkozására, kapcsolattartására, kommunikációjára.
A külsõ szemlélõben a „vidékiség”
kérdése is felmerül. Merész vállalkozásnak tûnik aktuálfilozófiai kérdésekkel
foglalkozni egy kisvárosban, ahol a könyvtár – egyébként tekintélyes –
könyvállománya alig tartalmazott néhány figyelemre méltó filozófiai mûvet. Ez a
kérdés terjedelmesebb elemzést érdemelne, de néhány lényeges vonatkozása itt is
megemlíthetõ. A Tudományelméleti Mûhelyt mint csoportosulást nem a vidékiség
termelte ki magából, és nem a vidéki állapotokhoz kívánt igazodni. Sokkal
inkább a vidékiség ellenében, azzal
szembeszegülve formálódott. A résztvevõk magukkal hozták s mintegy
„átmentették” a Mûhelybe az egyetemi évek alatt kialakult szellemi
beállítódásukat, és mindvégig megõrizték és fenntartották kapcsolataikat az
egyetemi központokkal, volt tanáraikkal, a kiadókkal, a kultúra életét szervezõ
és irányító értelmiségiekkel. Ily módon a Mûhely inkább a centrális kulturális
törekvések vidékre kihelyezett szigeteként mûködött. Ezt a Mûhely tagjainak a
személyes részvételi motivációja, valamint a hagyományostól eltérõ értelmiségi
credója is elõsegítette. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az
egyetemisták körében – a bölcsészhallgatóktól a mérnökökig a legkülönbözõbb
szakokon – nagymértékben megnövekedett az elméleti, kiváltképp a filozófiai
problémafelvetések és szakirodalom iránti érdeklõdés. Ezzel együtt járt a
népnemzeti értékeket kultiváló hagyományos értelmiségi magatartás ideologikus
tartalmainak és a fennállót legitimáló szerepének kritikai felülvizsgálatára
irányuló törekvés is. A fiatal értelmiségiek egy olyan új típusú értelmiségi
magatartást igyekeztek kialakítani a maguk számára, amelyben a szakmai
kompetencia és a morális elkötelezettség komoly filozófiai-szociológiai
képzettségen alapuló világ- és társadalomszemlélettel társul. Ez biztosíthatta
az adott viszonyok között a szellemi fennmaradás és túlélés esélyeit. A
kibontakozásnak indult új értelmiségi önszemléletet számottevõen befolyásolta a
fennálló kritikájára összpontosító másként
gondolkodási mozgalom életre kelése a térség egészében, melynek szamizdat
irodalma a személyes kapcsolatok útján nálunk is hozzáférhetõvé vált.
Nem hagyhatók figyelmen kívül a
kisvárosi szellemi életre való berendezkedést közvetve megkönnyítõ ideológiai
körülmények sem. Az alkotó és a másként gondolkodásban kifejezésre jutó
értelmiségi törekvéseket elfojtó politikai-ideológiai nyomás ebben a
környezetben talán kevésbé hatékonyan mûködött, mint a nagyobb szellemi
központokban. Itt még viszonylag könnyen ki lehetett alakítani s nyilvános és
legális körülmények között mûködtetni is lehetett egy ilyen mûhelyszerû
csoportosulást, különösen akkor, ha a tematika és a mondanivaló a külsõ
megfigyelõ számára a napi politika eseményeitõl távolabb esett, de látszólag
mégis kellõen közel állt a fõ ideológiai szólamok valamelyikéhez: ez esetben a
„tudományos-mûszaki forradalom” fogalma köré kiépült pártpolitikai
frazeológiához. Ebben rejlik egy lehetséges magyarázata annak, hogy a
nyolcvanas évek közepén létrejöhetett és a Megyei Könyvtár rendezvénysorozataként
viszonylag zavartalanul és nyilvánosan mûködhetett a Tudományelméleti Mûhely,
az ún. „tudományos-mûvelõdési egyetem” keretében. Témaválasztása és megszervezési
formája kifelé tudománynépszerûsítõnek álcázta, ami a korabeli
propagandaérdekekkel is egybevágott (tudományos-materialista világszemlélet
terjesztése, tudományos-ateista propaganda stb.). Fennmaradásához az elõadások
és viták sokszor szándékosan is túlbonyolított, magas elvonatkoztatási
szinteken kifuttatott, de a metaforikus kétértelmûségeket is magába építõ és
mûködtetõ ezoterikus nyelvezete is hozzájárult.
A mûhelytevékenység viszonylag
hosszú idõtartamú mûködtetésének egy korántsem elhanyagolható belsõ tényezõje is volt: a csoportmunka. A Mûhely tagjai a szó
igazi értelmében vett önképzõköri csapatmunkát végeztek, ami az adott
kontextusban példamutatónak számított arra nézve, hogy miként lehet egymást
tanítva tanulni, hogyan sikerülhet különbözõ képzettségû és érdeklõdésû
embereknek egy, a mindennapi foglalkozásuktól többnyire távol esõ témakörben
szabadon és alkotó módon együttmûködni úgy, hogy közben az önmaguk számára
magasra állított mércét, egyszersmind a vitaetika íratlan szabályait betartsák.
Ezt a problémák szakszerû ismertetésével, a viták dokumentált és tárgyszerû
tartalmával, a vélemények ütköztetésében a személyeskedések elkerülésével
sikerült elérni. E csoportmunka lényegét egy közös és nyitott szellemi horizont és az ezzel társuló fokozott
problémaérzékenység kialakítására
irányuló törekvés képezte, amely a kérdések sajátos
felvezetési módjában, a használt nyelvezet és fogalomrendszer közössé
formálásában, valamint az ismeretkritikai
beállítódás következetes érvényesítésében is megnyilvánult. Mindez a résztvevõk
szûkebb érdeklõdési körének, egyéniségének, szellemi szabadságának messzemenõ
és kölcsönös tiszteletben tartásával társult. Ily módon a Mûhely, az adott
viszonyok között, a szokásostól elütõ színezetû, a zárt és elkötelezõ jellegû
intézményi formákon túllépõ, a szellemi autonómiát érvényesítõ laza keretû
önszervezõdésként mûködhetett.[3]
Miért
éppen a tudományelmélet?
A tudományelmélet a csoport
értelmezése szerint – miként az Salat Leventének a Mûhely tevékenységét
megnyitó szövegében elhangzott – „az önmagára reflektáló tudomány diskurzusa”.[4]
A Tény és való c. kötet elõszavában
még pontosabban és körültekintõbben megfogalmazódik, hogy mit nem jelent és mit jelent a Mûhely munkatársai számára a tudományelmélet.
Mindenekelõtt nem jelent „valamilyen szentesített fogalmi keretet és rögzített
problémahorizontot”.[5] Sokkal
inkább egy olyan „szellemi égtáj”, amely alatt lehetõvé válik a tudomány természetére,
mûködésére és alapjaira, valamint a társadalmi kapcsolataira való „rákérdezés”,
az ehhez fûzõdõ „problématudat”.[6]
Ugyancsak e szöveg szerint a csoport szellemi arcélére a „radikális és
intranzigens ismeretkritikai irányultság” jellemzõ.[7]
A Mûhely munkatársai által
felvállalt problématudat és a vele
járó ismeretkritikai beállítódás több
körülmény együttes hatásaként jelentkezett. Egyrészt a 20. századi tudomány
helyzetének alakulása általános értelemben is felkeltette a figyelmet, ami e
térség országaiban még egészen sajátos ideológiai színezetet is öltött.
Másrészt a nyugat-európai filozófiában egyre szembetûnõbbé vált a
tudományelmélet gyors felfejlõdése és az a törekvés, hogy a tudománnyal szemben
új és határozott követelményeket támasszon, ami könnyen magára irányította az elméleti
szakirodalom iránt amúgy is növekvõben levõ, odafigyelõ érdeklõdést.
E két alapvetõ körülményen kívül
még egy sor sajátos, objektív és szubjektív természetû tényezõ is
közrejátszott. A mindennapi élet történéseinek átélése, az ott szerzett
tapasztalatok tartalmaival szembeni problémaérzékenység az adott helyzetben a
csoport tagjai számára is mondhatni állandósította a valóság és a látszatok
összemosódásának szubjektív élményét, a tényekkel való manipulációk perverz
játékában szövõdõ illúziókat, az értelmesen belátható határok idõnkénti szem
elõl tévesztését. A helyzet süllyesztõjébõl való menekvésként, egyedüli egyéni
vagy kollektív túlélési stratégiaként csakis az elméleti tisztánlátás irányában tett erõfeszítés ígérkezett. Ez
bizonyult egyetlen járható útnak az alapok felderítése, az egész helyzetet kiváltó
és fenntartó mechanizmusok feltárása és megértése felé.[8]
A tudományelméleti érdeklõdés
felkeltését és fenntartását nagymértékben elõsegítették a román nyelven
egyetemi szinten is erõteljesen beindult tudományelméleti kutatások és a
hozzájuk kapcsolódó könyvkiadás. A hetvenes-nyolcvanas években a Politikai,
valamint a Tudományos és Enciklopédiai Könyvkiadónál sorra megjelentek az
alapvetõnek számító mûvek román fordításai, amelyeket a romániai szerzõknek a
témakör fontosabb problémáira kiterjedõ összefoglalói, ismertetõi, egyéni
munkái egészítettek ki.
A tudomány helyzete
A 20. század folyamán egész sor
olyan átalakulás ment végbe a tudomány világában, amely nemcsak a tudományon
belül volt észlelhetõ, hanem a külsõ szemlélõ számára is szembeszökõ átrendezõdések
formáját öltötte. Ezek a változások annyira mélyrehatóan érintették a tudomány
egész építményét, hogy egyes szerzõk „forradalmiaknak” minõsítették õket. Olyan
új jelenségek álltak elõ a tudományon belül, mint az interdiszciplinaritás, a
határtudományok, az alapkutatások és alkalmazások szétválása; egy egész sor új
tudományág megjelenése; erõteljesen felfejlõdtek a társadalomtudományok
(szociológia, antropológia), és szerepük lényegesen megnövekedett a tudomány
egészén belül; élénk viták tárgyává váltak az alapvetõ módszertani kérdések.
Ezeknél is fontosabbnak bizonyul azonban két másik tény. Egyrészt a jelenkori
tudományok számára egyre elkerülhetetlenebbnek mutatkozik és a hagyományos
tudományágakban sorra be is következik a teljes fogalmi apparátus és a
klasszikus (pozitivista) módszertani szemlélet revíziójának szükségessége.
Másrészt alapvetõen megváltozik a tudomány és a társadalom viszonya, ezáltal
megnövekednek a tudományos eredmények alkalmazásával járó kockázatok, és
elõtérbe kerül a tudósok felelõsségének kérdése.
A jelenkori társadalomban élõ
ember számára a tudomány ellentmondásos tapasztalatok forrásává válik. Egyrészt
a társadalom és a szakemberek tudatában még él egy hagyományos tudománykép,
miszerint a tudomány egy „minden kételyen felül álló racionalitás által kitermelt, ellenõrzött, legitimált ismerethalmaz, amely a lineáris
folytonosság közepette és kizárólag kumulacionista alapon fejlõdik.[9]
Ez a tudománykép a mindenek fölött álló racionalitás mint abszolút kognitív
autoritás képzetére támaszkodik, amely az univerzális kompetencia-kritériumok
és relevancia-szempontok forrása. E szemléletmód az autonómia, az
érdekmentesség, a társadalmi semlegesség látszatával ruházza fel a tudományt.
Másrészt viszont a tudományon belül és kívül egyaránt és egyre nagyobb
mértékben észlelhetõ a tudomány társadalmi függõsége, kiszolgáltatottsága,
integrációja és intézményesülése. Ebben a kontextusban a tudomány éppen hogy
nem mutatkozik függetlennek, semlegesnek vagy érdekmentesnek. Autonómiája
csupán megtévesztõ látszatnak bizonyul.
A „létezõ szocializmus”
társadalmában mindehhez hozzáadódott még a tudomány egyfajta ideologizálása és
mitizálása is. A tudományosság külsõdleges formai szempontjainak harsány
hangoztatása, a tudományra való folytonos hivatkozás éppen ott, ahol a tudomány
a maga hagyományos értelmében a legilletéktelenebb volt, vagyis a hivatalos
ideológia „tudományos” tartalma terén, a tudományt a fennálló hatalmat látható módon legitimáló tényezõvé
változtatta. A hatalom a tudomány tekintélye által vélte megnövelni a saját
tekintélyét. Ugyanakkor a hivatalos ideológiának egy jól bejáratott másik
tétele – a tudomány mint termelõerõ – viszont éppen a tudomány vélt
társadalomfölöttiségével és autonómiájával helyezte szembe a tudomány gazdasági
és társadalmi integrációjának elvét, szintén jól kivehetõ ideológiai
megfontolásból. Ezúttal az ideológia a tudományt a szocialista haladáskoncepció
alapjait képezõ hivatalos gazdaságpolitika legitimációs bázisaként kezelte.
A tudomány látszatai és valója között észlelhetõen növekvõ távolság – ami
egybeesett az érvényes tudományképben kifejezõdõ tudományszemlélet, a
tudományos önszemlélet, illetve a tudomány valós társadalmi helyzete közötti
növekvõ távolsággal – a tudománnyal szemben felébredõ elméleti kételyek forrásává vált. Az ezzel
kapcsolatos kérdések a Tudományelméleti Mûhely munkatársai számára is alapvetõ
problémákként merültek fel. Mi bizonyul a tudomány egész jelenségegyüttesében
pusztán látszatnak, és mi a tudomány a maga valójában? Hogyan rejtõdik el a
tudomány szembeszökõ látszataiban az igazi valója, és hogyan lehet e
látszatokat lebontani, a tudomány valós természetét feltárni és megérteni?
Hogyan válhat a tudomány e kettõs és belsõleg ellentmondásos természetébõl
kifolyólag külsõ ellentmondások kitermelõjévé és annak kiszolgálójává, amitõl
éppen saját önszemléletében igyekszik elhatárolni magát?
Az ilyen és hasonló kérdések
feltevésével vállalt kritikai beállítódást a Tudományelméleti Mûhely mindvégig
egy konstruktív program ösztönzõjeként fogta fel. A kortárs tudományos
jelenségeket elemezve és a tudománnyal kapcsolatos elméletek nézõpontjait
egymással összevetve a résztvevõk igyekeztek egy olyan mûködõképes és
viszonylag egységes fogalmi apparátust és szemléletmódot kialakítani, amely
alkalmasnak mutatkozott egy sor – az idõk folyamán jól bejáratott, de a jelzett
tapasztalatok értelmében egyre kétségesebbé váló – ismeretfilozófiai
elõfeltevés és evidencia kritikai felülvizsgálatára. E foglalatoskodást animáló
felismerés tartalmát Salat Levente fogalmazta meg a legfrappánsabban: „Az a
tudás/megismerés/tudomány, amely fölszámolja saját dogmatizálódásának
körülményeit, jobban megérti tulajdon természetét, és fölfedi természetes
környezetéhez: a társadalomhoz való szoros kötõdéseit, ha nem is jut közelebb
az abszolút igazság eszményéhez, de több eséllyel és eredményesebben szegõdhet
az önmaga tökéletesítésére törõ és adottságaira reflektáló gyakorlat
szolgálatába.”[10]
Tudományelméleti
problémafelvetések
A Tudományelméleti Mûhely a saját
szellemi horizontját és kritikai alapállását a kortárs nyugat-európai szellemi
irányzatokkal és teljesítményekkel való megismerkedés során alakította ki. A
résztvevõk fõ törekvése nem egyszerûen valamiféle szellemi importra irányult,
hanem sokkal inkább a tanulmányozott módszerek és ismeretek olyan jellegû
feldolgozására és integrálására, ami a sajátként
vállalható álláspont kialakítását teszi lehetõvé. Ezért az elõadások, viták,
beszélgetések keretében végzett szellemi erõfeszítések – a puszta
ismeretszerzésen túllépve – a különbözõ álláspontok és nézetek kritikai
szembesítésére és megértést eredményezõ értelmezésére irányultak. Ez a
foglalatosság a résztvevõk számára egyúttal egy valóságosan is átélt hermeneutikai élményt jelentett, mert a
vizsgált értelmek és jelentések esetenkénti lefordítását
feltételezte a saját kulturális-szemantikai közeg nyelvezetére.
A több mint három évig tartó
együttmunkálkodás folyamán sorra került mindazoknak a fontosabb irányzatoknak
és szellemi teljesítményeknek a megbeszélése, amelyek valamiképpen érintkeztek
a tudomány jelenségegyüttesével, mint: a neopozitivista-analitikus
tudományfilozófia, a Popper-féle tudományelmélet, Umberto Eco szemiotikai
koncepciója, a husserli fenomenológia, a szociologizáló-historicista szemléletû
tudományelméleti „radikálisok” nézetei (Kuhn, Feyerabend), a gadameri
filozófiai hermeneutika, a frankfurtiak kritikai elmélete (Horkheimer, Adorno),
Habermas kommunikatív cselekvéselmélete s az egésznek mintegy összefoglaló és
irányadó vonatkoztatási rendszereként: a tudásszociológia. A számottevõ
irányzatok ezen belül is gondosan elkülönítõdtek és artikulálódtak a mannheimi
tudásszociológiai koncepciótól Schütz, majd Berger és Luckmann fenomenologikus
szociológiáján át a hetvenes évek „kemény vonalát” képezõ Edinburghi Iskoláig
(Bloor, Barnes).
Az irányzatok és koncepciók
puszta felsorolása is jelzi, hogy a Tudományelméleti Mûhely által felvállalt
problématudat „meglehetõsen messzire esik a tudományelmélet klasszikusnak
számító hagyományától”, attól a Bolzano-féle úttól, melyen az ismeretfilozófiák
szokásos kérdéseit fogalmazták újra az újabb tudományos teljesítmények
szellemében.[11] Ehelyett a
Mûhely érdeklõdésének homlokterében elsõsorban a tudományelmélet tudásszociológiai
fordulata állt. Tagjai ebbõl a nem hagyományos nézõpontból reflektáltak arra a
hagyományos ismeretfilozófiák sorsát beteljesítõ jelenségre, amelyet Habermas
nyomán a „tudatfilozófiai paradigma kimerüléseként” szokás megnevezni.[12]
A Mûhely tagjai idejekorán
felismerték azt a tényt, hogy a jelenkori tudománykép problematikussága által
motivált kételyek gyökerei a szembetûnõ tudományos jelenségek megtapasztalásánál
mélyebbre nyúlnak. A tudomány önértelmezési és legitimációs zavarainak
indítékait e tapasztalat túloldalán, a jelenkorba átnyúló modern tudományképet
(és tudományeszményt) kitermelõ újkori ismeretfilozófiák elõfeltevéseiben kell
keresni. E vizsgálódás menete a Mûhely munkatársainak hozzáállásában nem csupán
egy ismeretfilozófiai paradigmaváltás belátására és közérthetõ leírására
összpontosított. ennél jóval
tovább léptek: egy, a tudomány önrevíziója szempontjából fontos irányba.
A tudásszociológiai koncepciók
tanulmányozása során körvonalazódó és megfoghatóvá váló új paradigma nézõpontjából
a Mûhely tagjai számára kézenfekvõnek mutatkozott a hagyományos
ismeretfilozófiák elõfeltevéseinek és tételeinek, valamint a hozzájuk kötõdõ hagyományos
tudományképnek az ezeket kitermelõ társadalmi-kulturális körülményekkel való
szembesítõ elemzése. ily módon
kimutathatóvá válnak az evidensnek látszó elõfeltevések és a „tiszta” tételek
mélyén meghúzódó ideologikus tartalmak és a velük összefüggésben mûködõ
társadalmi-kulturális mechanizmusok. Ez az eljárás ébresztheti fel – a Mûhely
munkatársainak felfogása szerint – a tudomány belsõ önreflexióját, melynek
folyamatában önmaga következetlenségeivel és ideologikus kiszolgáltatottságával
szembesülve beláthatja az újkorból átörökölt és manapság már egyre
korszerûtlenebbnek mutatkozó ismeretfilozófiai alapjai meghaladásának a
szükségességét. Ugyanis a korszerû tudományelmélet feladatát a Mûhely
résztvevõi a tudomány egy új „öntudatának” a megalkotásában és a tudomány
mûvelõi általi tudatosításában látják. Ennek az egyszerre kreatív és
emancipatív jellegû feladatnak a kivitelezése a tudományra irányuló újszerû
filozófiai reflexió, valamint az ezzel egy idõben a tudományban is kiváltódó új
szempontú filozófiai önreflexió beindulása/beindítása révén valósulhat meg,
amelynek eredményeként egy reálisabb, a tudomány tényleges valójának inkább
megfelelõ új tudománykép jöhet létre.
Ebben az elemzõ-tisztázó
folyamatban a Mûhely munkatársai érdemesnek tartották külön is foglalkozni az
újkori ismeretfilozófiai hagyomány néhány olyan problematikus elemével, melyek
nem simulnak bele zökkenõmentesen egy leegyszerûsítõ episztemológiai összképbe.
Ilyen jellegû vizsgálódásaik tárgyát képezte a Berkeley-féle idealizmus, a
hume-i okság-koncepció, a kanti kriticizmus, a kierkegaard-i szubjektivizmus.
Mindezeket megkísérelték az ismeretfilozófiai hagyománynak a paradigmaváltás
felé mutató fontos elemeiként értelmezni.
A Mûhely koncepciója szerint a
tudásszociológiai nézõpontot magáévá tevõ tudományelmélet lényegében két olyan
alapvetõ problémát kifogásol az ismeretfilozófiai hagyományban, melyek a
tudatfilozófiai paradigma alapvetõ ismérveinek bizonyulnak.
a) Az egyik a szubjektum–objektum viszony kettõsségében, a
megismerés dichotóm modelljében rejlõ ismeretfilozófiai problematika, amely
eleve megszabja a megismeréssel kapcsolatban feltehetõ kérdések rendjét, és
elkerülhetetlenné teszi azt a kérdést, hogy megfeleltethetõ-e az ismeret a
tárgyának. Más szóval egy bizonyos objektivitás-eszmény horizontjába helyezi az
ismeretet.
b) A másik az elmélet–gyakorlat dichotómiája, amelyben kialakul a
megismerési folyamat kontemplatív-teoretikus alapállása, és az ismeret a
racionalitás-eszmény horizontjába helyezõdik. Ebben a modellben az ismeret és a
tudás a maga természetes szociális közegébõl és empirikus megalapozottságából
kiragadva idõ- és társadalomfeletti, érdekszempontoktól mentes „tiszta” tudássá
alakul át. Ez a modell, nem számolva a megismerés szociális környezetével,
kognitív módon „megrövidíti” a tudást.[13]
Mivel ezeket az újkori
ismeretfilozófiai elõfeltevéseket a 20. század elsõ felében a neopozitivista és
popperiánus tudománykoncepció – eltéréseik ellenére – tovább éltette, a
hatvanas években körvonalazódó új
alternatíva ezek kritikájaként és meghaladásaként jelentkezett. A
fordulatot egyrészt a Kuhn-, Feyerabend-féle tudománytörténeti felfogások,
másrészt a fenomenológiai megalapozottságú tudásszociológia teremtette meg.
Ez utóbbi a tudás erõteljes
szocializáltságának tételét helyezi szembe a hagyományos elgondolásokkal.
Felfogása szerint a tudás a mindennapi élet interszubjektív jelentésvilágában
cselekvõ szubjektum folytonosan képzõdõ produktuma. Ebbõl a nézõpontból
feltárhatóvá válnak a tiszta teoretikus tudás végsõ értelme mögött meghúzódó
csoportérdekek, a tudás normakövetõ és normastatuáló természete,
intézményesülésének menete.
A fenomenológiai
tudásszociológiával egy idõben a frankfurtiak egy más értelemben is elvégzik a
hagyományos tudománykoncepció kritikáját. A társadalomtudományok
objektivitásigénye felõl közelítve a kérdéshez kimutatják, hogy az empirikus
tudomány az adottat reprodukálja, ahelyett hogy meghaladná. „A hagyományos
tudomány feltételezi, hogy az éppen adott világ alapelveiben a lehetõ legjobb,
és a felajánlott változtatások csak preventív stabilitását célozzák. Az a mód,
ahogyan a világot megpróbálja tudatilag elsajátítani, hozzájárul reprodukciós
feltételeinek újratermelõdéséhez.”[14]
A tudományelméleti „kemény vonal”
képviselõi néhány lépéssel még tovább mennek a tudománykép átalakításában.
Szerintük a tudomány a tudás és a vele összefüggõ kompetencia társadalmilag
hozzáférhetõ forrása. A tudomány nemcsak egyszerûen elméletek, eljárások,
módszerek tárháza, mely eredményessé teheti a gyakorlatot, hanem az intézményesült kognitív autoritás
forrása is egyben, amely egyedüli elbírálója lehet az ismeretpretencióknak és a
kompetenciaforrásoknak.
Miért éppen a tényrõl?
A Tudományelméleti Mûhely
munkatársai Tény és való címû közös kötetükben olyan írásokat jelentettek meg,
amelyek a maguk módján a hároméves csapatmunka egyénileg leszûrõdõ eredményeit
tükrözik.
Miért választották éppen a „tény”
fogalmát a megírás egyéni módjában messzemenõen elütõ szövegek közös témájául?
A válasz tudományelméleti nézõpontból kézenfekvõ mind a tudomány, mind pedig a
közvetlenül megtapasztalt léthelyzet vonatkozásában. Egyrészt a 20. századi
tudományelméleti koncepciók számbavétele során megszerezhetõ egyik
legtanulságosabb tapasztalat a tényfelfogás átalakulására vonatkozik, melynek
során a szilárd pozitív és objektív tények fokozatosan emberi-társadalmi
készítményekké minõsülnek át. Másrészt – Fehér Márta megállapítása szerint – az
„orwelli »létezõ társadalmak« szolgáltatták (történetileg és elméletileg is) a
tudásszociológiai felfogás legalkalmasabb kiindulópontját és bizonyítékait,
mert láthatóvá tették, hogy a »tények« szférájának körvonalazása és
monopolizálása hatalmi kérdés, továbbá hogy ahol a minimális társadalmi
konszenzus hiányzik, ott a kognitív konszenzus szövete is felbomlik.”[15]
A tényekre való folytonos
hivatkozás korában, ami az objektivitás látszatát kelthette, és az elmélet legitimitásának
forrásaként mûködhetett, igazi tudományfilozófiai kihívásnak számított kritikai
reflexió tárgyává tenni a tényeket. E reflexió révén tárható fel a tények
természetében rejlõ kettõsség. Másmilyennek tûnnek a tények, ha gondolkodunk
róluk, mint ha csak gondolunk vagy hivatkozunk rájuk. Hasonlóképpen
szembetûnõvé válik a tények „önmagukon túlmutató” jellege is, és
megkerülhetetlenné válik a kérdés: mire mutatnak a tények önmagukon túl? És
önmagukat ott túl miként mutatják? A válaszkeresésben az elméleteket is szóra
kell majd bírni...
A Mûhelyben kialakult közös
szellemi horizontra utal a tényeknek az emberi világgal való kapcsolatát
kifejtõ gondolat is, amely a kötet majd minden írásában jelen van. Sommás
megfogalmazásban: „A tények az ember jelenlétét feltételezik.”[16]
A
tények vizsgálatának tudományelméleti aktualitását így összegezi a könyv egyik
recenziója: „Mindenesetre az olvasó – többek között – azzal a
konklúzióval zárhatja a kötet tanulmányozását, hogy az állandóan változó
tényvilág nem választható el az emberi szubjektivitástól, s a tények nem olyan
értelemben végsõ adottságok, hogy az ismeretkritika rákérdezéseitõl mentesíthetõk
lehetnének.”[17]
A problématudat jelentõségérõl
A Mûhely munkatársai számára –
saját megfogalmazásuk szerint – a tudomány természetének és társadalmi
kapcsolatainak vizsgálata egy sajátos „problématudatként”
jelentkezett. Megkérdezhetõ: miben állt e problématudat lényege olyan
értelmiségiek számára, akik mindennapi képzettségük, elfoglaltságuk és
életvitelük, valamint a létüket meghatározó politikai-ideológiai kontextus
tekintetében egyaránt „távol estek” azoktól a központoktól, ahol a tudományt és
a tudományelméletet professzionális szinten mûvelték?
E problématudat lényege két
irányból is megközelíthetõ. 1) A tudomány felõl nézve úgy fogható fel mint a
tudomány önmagáról alkotott képe – illetve a társadalomnak a tudományról
alkotott képe – és a tudomány tényleges mikéntje közötti egyre fokozódó
eltávolodás észlelése, valamint ennek lereagálása a különbözõ tudományelméletek
átértelmezési törekvéseiben. 2) A gondolkodók léthelyzete felõl nézve, akik
számára éppen akkor és ott fontossá vált a tudományról
gondolkodni, a tudománnyal kapcsolatos diskurzust fenntartani és mûködtetni.
A Tudományelméleti Mûhelyt
összetartó problématudat sajátossága
véleményem szerint éppen abból adódik, hogy az elsõ megközelítésben
megmutatkozó dimenziója nem önmagában, hanem a második megközelítés
összefüggéseiben nyeri el tényleges értelmét. Az elsõ megközelítésben mutatkozó
problématudat a Mûhely mint szellemi vállalkozás számára készen kapottnak
tekinthetõ. Egy hároméves kollektív és egyéni tanulási folyamat során kész,
illetve éppen alakulóban lévõ elméletek, koncepciók tartalmi és módszertani
összetevõinek megismerése és értelmezõ megértése révén épült be fokozatosan a
saját, személyes gondolkodási erõfeszítésekbe és szellemi stratégiákba.
Ugyanakkor viszont e tanulási folyamatban bejáratódott és személyiség-, illetve
magatartáskomponenssé vált egy sor olyan intellektuális készség, mely az újabb tudományelméleti gondolkodás antidogmatizmusának,
nézõpontváltási törekvéseinek volt a velejárója: olyanok, mint a beállítódás megváltoztatása, vagyis a
hagyományos szemlélettõl és gondolkodásmódtól eltérõ szellemi áthangolódás; a rákérdezõ viszonyulás a hagyományhoz
fûzõdõ elfogadó, reprodukáló, a tényszerûséget adottként kezelõ viszonyulással
szemben; a kritikai hozzáállás, amely
során egy, a hagyománytól elütõ nézõpontból az addigi evidenciák és
elõfeltevések is megkérdõjelezhetõkké válnak. Mindez együtt a filozófiai
perspektíva megnyitását, a filozófiai reflexió beindítását és gyakorlását
eredményezi egy olyan területen, amely az elõzõ idõszakokban egyre fokozottabb
mértékben elidegenítette magától a filozófiai megközelítéseket (olyannyira,
hogy a filozófiát mint „metafizikai” értelmetlenséget szerette volna végképp
önmagán kívül helyezni).
Mindezek a problématudatnak az
egzisztenciális szituáció oldaláról történõ megközelítése vonatkozásában is
jelentõssé válnak, több értelemben:
a) A beállítódásváltás, rákérdezés, kritikai hozzáállás a nyolcvanas
évek második felében a sepsiszentgyörgyi környezetben gesztusértékûnek számított. Az adott létszituációban és
kulturális-ideológiai kontextusban a Mûhely tevékenységének tárgya – a
tudományról és a tudományelméletrõl való rendszeres, problematizáló gondolkodás
– a szokásostól eltérõnek, majdhogynem mellékesnek és mindenképpen egzotikumnak
számított, aminek a környezet nem tulajdonított különösebb jelentõséget,
esetenként nem vett róla tudomást. E tárggyal foglalkozni tehát, önmagában
véve, nem bírt különösebb kommunikatív jelentõséggel, s talán éppen ennek
köszönhetõen lehetett vele
foglalkozni. Viszont ezen a tárgyon – és lehet, hogy éppen ezért – kiválóan meg
lehetett mutatni azt, hogy az elfogadó, reproduktív magatartástól eltérõen, a
dolgokhoz másképpen is, vagyis
kérdezõleg, kritikailag lehet viszonyulni. E tárgy kapcsán – éppen azért, mert
maga a tárgy viszonylagos kommunikatív jelentéktelensége okán nem fedte el a
hozzá való viszonyulás módját – jelenlevõvé
és mûködõképessé lehetett tenni a
kérdezõ, kritikai viszonyulást.
Ez a felmutatás és jelenvalóvá
tétel ebben az esetben – a Mûhely tevékenységében – nemcsak szimbolikus értékû
gesztus formájában valósult meg, hanem a tényleges mûvelés, a másról és a másként való gondolkodás mûvelésének
formájában is.
b) A jelzett problématudat lényegét – az egzisztenciális és a
kulturális-ideológiai kontextus felõl közelítve hozzá – éppen abban lehet
megragadni, ami megmutatkozott és jelenvalóvá vált ebben a folyamatban. Az, ami
ily módon a Mûhely egész tevékenységében megmutatkozott, egy fontos felismerés
eredménye volt. Annak a felismerése, hogy a tudomány az önmagáról való beszélés
nyelvezetébe reflektálatlanul beépítheti a róla szóló ideologikus beszélés
nyelvezetét és szemantikai tartalmait. A Mûhely tevékenységét körülölelõ
ideológiai környezetben ez talán még élesebben és közvetlenebb módon volt
felismerhetõ – hisz a tudománnyal szemben explicit pártpolitikai elvárásként
fogalmazódott meg –, mint a nyugati társadalmak tudományképei esetében. Itt
határozottan szembetûnt, hogy a tudományról egy bizonyos nyelven lehet és ajánlatos beszélni, és ennek a
nyelvezetnek a szelleme és jelentéstartalmai magának a tudománynak az
önértelmezésébe is fokozatosan beivódtak, beépültek. Ezzel szemben a problématudat
konstitutív elemeként éppen az mutatkozik meg, hogy íme a tudományról, a
tudomány kapcsán lehet más nyelven is
beszélni. Lehetséges egy, a hivatalos, uralkodó ideológia nyelvétõl eltérõ
nyelvezet mûködtetése, mely a maga nyelvi kompetenciáit erre az ideologikus
nyelvezetre való rákérdezésben és a vele kapcsolatos kritikai vizsgálódásban
fejleszti ki és járatja be. E megmutatkozás alanyi oldalán kirajzolódó
csoportkép is számottevõ volt: mi, akik más nyelven szólunk a felvetett
problémákról, mi magunk is mások vagyunk, és ezt a másságunkat érvényesítjük
azokkal szemben, akik számára az ideologikus nyelvezet használata a
természetes; más nyelven beszélve egyúttal a környezettõl elütõ, másfajta
identitást is tulajdonítunk magunknak.
Mindez anélkül mutatkozott meg és
vált jelenvalóvá a Tudományelméleti Mûhely tevékenységében, hogy explicite
megfogalmazódott és kimondódott volna. Az adott helyzetben csakis annak
köszönhetõen mutatkozhatott meg, hogy nem mondódott ki.
c) A jelzett problématudat jelentõsége egy harmadik irányból is
megközelíthetõ. Egy ilyenszerû tevékenységben, mint amilyen a nyolcvanas évek
második felében a Tudományelméleti Mûhelyben folyt, nem mindenképpen a kitûzött
eredmény volt a fontos – sem a maga ténylegességében, sem gesztusértékében –,
hanem a problématudat által motivált beszélés
maga. E tevékenység horizontján – a kötet összehozását leszámítva – nem
létezett konkrét, kézzelfogható, kitûzött cél, valamiféle realizálandó
eredmény. A résztvevõk nem kívántak sem kollektíve, sem egyénileg valamiféle
végérvényes álláspont birtokába jutni, amelyet kizárólag a sajátjuknak
tekinthetnének. Sokkal inkább az a hermeneutikai
teljesítmény volt a fontos az egészben, amely egy más nyelvi világba való
belehelyezkedés, bennelevés, újabb megértések felé való elõrehaladás formájában
konkretizálódott. A menet közben felmerülõ fogalmi-kategoriális jellegû
tematizálások többnyire addig voltak érdekesek, amíg nem kerültek újabbak a
helyükbe. Amennyiben e folyamatban mégis leülepedtek ismétlõdõ, állandósuló,
sajátos álláspontot körvonalazó gondolati elemek és jelentéstartalmak is, azok
minden bizonnyal a megjelentetett kötet írásaiban felismerhetõk.
Ezen túlmenõen azoknak, akik
minduntalan elcsodálkoznak azon, és különbözõ magyarázatokat próbálnak találni
arra, hogy egy valamikor annyira életképesnek és hatékonynak bizonyuló
csoporttevékenység egy idõ után miért számolja fel önmagát, csak azt lehet
válaszolni: csodálkozásuk merõben más nyelvi fogantatású.