Nagy György (1937–1998) emléke
1988. december 29-én, szülõhelyén a Nyárád menti Lukafalván
temettük 61 esztendõs tagtársunkat, Nagy Györgyöt. Kevesen voltunk jelen.
Utolsó találkozásunk karácsony elõtt volt. A kolozsvári
Református Teológia dísztermében Bánffy Miklósra emlékeztünk. Arra a Bánffy
Miklósra, akinek emlékét korábban, az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1995. január
26-i budapesti bemutatkozása alkalmával éppen Nagy György idézte a fõvárosi
hallgatóság elõtt. Nem gondoltam, nem gondolhattam arra, hogy a találkozás az
utolsó lesz. Karácsonyra tekintõ gondolatokkal vettünk búcsút, s kívántunk
áldott ünnepeket egymásnak.
Ennek az utolsó találkozásnak, az utolsó kézfogásnak az
emléke nehezedik lelkemre és teszi különösen nehézzé a búcsúszavak formálását.
Különösen nehéz, ha közben arra kell gondolnom, hogy ma,
amikor egyre sûrûsödnek a tennivalók, amikor az erdélyi magyar tudományosságnak
oly nagy szüksége van a munkás kezekre, a gondolkodó, tiszta elmékre, ismét
kidõlt valaki sorainkból, ismét kevesebben vagyunk, ismét búcsúznunk kell egy
munkatárstól. Egy olyan munkatárstól, aki több fiatalabb nemzedéket indított el
a szellemi munka, a gondolkodás útján.
Nagy György azon csendesen, búvópatakként munkálkodó tudósok
sorába tartozott, akik mindig tudták, hol a helyük, mi a tennivalójuk. Ott
volt, amikor egyesületünk életét
kellett újraindítani a diktatúra bukása után. De akkor is tudta, hogy mi a
kötelessége, amikor igen nagy fájdalmunkra úgy vélte, hogy már nem tudja a
saját maga által állított mérce szerint cselekvõ tisztségviselõként szolgálni
az EME-t, és visszavonult.
Ám mindannyian tudtuk azt, hogy Nagy György lemondhat
tisztségérõl, de nem fog soha lemondani a szolgálatról. mint ahogyan abban sem kételkedtünk, hogy ha majdan egyszer
az önálló magyar tudományegyetem – idestova a beláthatatlan jövõbe merülõ és
felelõtlenül elhanyagolt – ügye mégis idõszerûvé válik, Nagy György velünk
lesz, és vállalja a reá háruló újabb feladatokat.
Azon igen kevesek közé tartozott, akik a Kolozsvári Babeº–Bolyai
Tudományegyetem Filozófia tanszékének tanáraként és történészként is nagyon
higgadtan, józanul, illúziómentesen mérlegelte az 1989 utáni történéseket.
Tudatosan szemlélte az eseményeket, és készült talán arra, hogy egykor majd
tudományos vizsgálódás tárgyává tegye azokat. Errõl tanúskodik az a hatalmas
gyûjtemény, melyet örökül hagyott, és ma egyesületünk õriz. Tájékozott és
tájékozni tudó emberként mérte fel a tennivalókat. Amikor 1991-ben újabb útjára
indult folyóiratunk, az Erdélyi Múzeum, a fõszerkesztõi köszöntõ nyomán õ
indította meg tanulmányával a tudományos közlemények sorát. Megszívlelendõ az
az érett józanság, ahogyan az akkor még csak oszladozóban lévõ túlfûtött
reménykedések közepette figyelmeztetett feladatainkra: „tudjuk azt is, hogy
Európának e szögletében, ahol élnünk adatott, kiváltképpen nagy ma a távolság a
karteziánus értelem és a hatalmi akarat között. Az agorán itt még jó ideig nem
a különbözõ törekvések értelmes dialógusa, nem az eltérõ nézetek és felfogások
jószándékú vetélkedése, hanem a ricsaj és a retorika lesz a meghatározó
tényezõ. Mindezek ellenére – ami akként is érthetõ, hogy éppen ezért –
vélekedünk úgy, hogy minekünk egész kisebbségi-közéleti tevékenységünket a
»kétszer kettõ józanságára«, a kognitív intellektus és a cselekvõ szellem szövetségére,
a tárgyszerû érvek meggyõzõ erejére és a professzionalizmus magabiztosságára
kell építenünk. demográfiát és
statisztikát, statisztikai elemzést és jogtudományi rigorozitást kell a közélet
hisztérikusaival szemben felvonultatnunk. Egy olyan kisebbségi-közéleti
stratégia és politikai-közügyi küzdésforma, amely következetesen a kétszer
kettõ józanságára alapoz, s a szakszerûséget állítja – mindenütt, ahol csak
lehetséges – sorompóba, az úgynevezett »élettudományok« magas szintû
fejlettségét feltételezi. Nézetünk szerint a hazai magyar tudományosság ma még
csak részben tud megfelelni azoknak a feladatoknak, amelyeket egy ilyen
stratégiai-politikai gyakorlat ró reá... Nagyon komoly erõfeszítésekre lesz az
elkövetkezendõ esztendõkben szükség, ha a diktatúra idõszakában keletkezett
hatalmas »episztemológiai ûrt« be kívánjuk tölteni.”
Nagy György tagtársunk nyolc esztendõvel ezelõtt megjelent
figyelmeztetõ szavai ma is idõszerûek. és
annak kell hogy tekintse mindenekelõtt Egyesületünk. Ezzel tisztelgünk
méltósággal emléke elõtt, és a figyelmeztetõ szavakból fakadó feladatok
fölvállalásával teljesítjük kötelességünket az általa a „kétszer kettõ
józanságával” látott jövendõ iránt.
Tonk Sándor