Mozsolics Amália (1910–1997)
A századunkkal mondhatni egyidõs Mozsolics Amália korának
egyik legkiválóbb régésze volt, azon kevesek közül, akiknek sikerült az
archeológiát hiteles történelmi diszciplínává emelniük. De nemcsak tudásával,
szakmai tekintélyével, hanem erkölcsi tartásával, emberségével is példaként
állhat az utókor elõtt. A második világégést követõ sötét évtizedekben is hû
maradt az európai tudományosság legjobb hagyományaihoz és világszemléletéhez,
amelyben nevelkedett. S noha egyetemi katedrához nem jutott-juthatott, az
ötvenes-hatvanas évek elzártságában felnõtt régésznemzedék számára – munkái és
nyíltszívû személyiségébõl fakadó segítõkészsége révén – Mozsolics Amália volt
a nemzetközi õstörténeti kutatás új elméleti és módszertani eredményeinek egyik
legjelesebb közvetítõje.
Pályája nem volt töretlen, s a külföldi szakkörökben elõbb
szerzett tekintélyt, mint hazájában, ahol hivatalos elismerésben is csak késõbb
részesült.
A vasvári születésû Mozsolics Amália a bécsi egyetemen
tanult Oswald Menghin tanítványaként; 1935-ben itt nyerte el a doktori címet
is. 1939-tõl fizetés nélküli gyakornok a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd rövid
ideig a szombathelyi múzeum munkatársa lesz. 1941 és 1944 között Kolozsvárott,
az Erdélyi Nemzeti Múzeum kötelékében tevékenykedik. 1945-tõl élete és
munkássága mintegy három évtizeden át szorosan összefonódik a Magyar Nemzeti
Múzeum sorsával, ahol az õskori részleg munkatársa, majd vezetõje. Innen vonult
nyugdíjba 1973-ban, de azt is mondhatnánk, hogy nyugdíjazták, hisz az 1967-ben
megszerzett akadémiai doktori minõsítés birtokosaként 70 éves korig megillette
volna a munkaviszonyt biztosító kedvezmény. Ám ez nem törte meg munkakedvét,
megadatott neki, hogy még több mint két évtizedig fiatalos lendülettel
dolgozzon, publikáljon. Továbbra is részt vett a bel- és külföldi tudományos
élet eseményein, be-bejárt a múzeumba és Victor Hugo utcai kis lakásának ajtaja
is nyitva állt a szakmai útbaigazításért hozzá forduló idõsebb és ifjabb,
magyarországi vagy külföldrõl érkezõ kollégák elõtt. errõl nem egy (és nem csak magyar ajkú) honfitársunk
tanúskodhatna...
Mozsolics Amália számos nemzetközi értekezleten,
kongresszuson vett részt, és éveken át képviselte a magyar régészetet az UNESCO
mellett mûködõ Õs- és Koratörténeti Tudományok Nemzetközi Szervezetének (UISPP)
Állandó Tanácsában. Tagja volt a Német Régészeti Intézetnek, az Olasz Õs- és
Koratörténeti Intézetnek, a Jugoszláv Régészeti Társaságnak, és különösen
idõsebb korában megbecsült vendégtanára volt nyugati, fõképp német egyetemeknek,
ahol kedvenc kutatási területérõl, a Kárpát-medence bronzkoráról és
fémmûvességérõl tartott elõadásokat. Az idõsödõ tudóst munkásságának hivatalos
elismerése jeléül Magyarországon Rómer Flóris és Széchenyi Emlékéremmel
tüntették ki, és Akadémiai Díjban részesült.
Elég egy pillantást vetnünk könyveinek, tanulmányainak,
cikkeinek, recenzióinak csaknem másfélszáz írást tartalmazó, a 85.
születésnapja alkalmából tiszteletére kiadott kötetbe foglalt jegyzékére, hogy
meggyõzõdhessünk tudományos érdeklõdésének széles skálájáról, a régészet,
õstörténet és néprajz különbözõ területeihez való vonzódásáról. Mindezeken
túlmenõen munkásságának java része kezdettõl fogva a bronzkor kutatásához,
különösen a bronz- és aranymûvesség, az ún. depot- (raktár) és kincsleletek meg
a kronológia sokat vitatott kérdéseinek tanulmányozásához fûzõdött. Alapos
anyagismerete, széles körû szakirodalmi tájékozottsága, az interregionális
kapcsolatokra is kiválóan ráérzõ finom elemzõképessége elõkelõ helyet biztosít
számára az európai régészettudomány panteonjában.
Ásatásai közül kiemelkedõ jelentõségûek a már a múlt század
óta ismertté vált két tell-típusú településen (Tószeg–„Láposhalom”;
Dunapentele/Sztálinváros/Dunaújváros–„Kosziderpadlás”) a negyvenes évek végén
– az ötvenes évek elején végzett feltárásai. Rétegtani megfigyeléseivel, a
telepjelenségek, temetkezések és depot-leletek összehasonlító vizsgálatával új
megvilágításba helyezte a Kárpát-medence középsõ és késõ bronzkorának
kronológiáját, közép- és délkelet-európai kapcsolatait. Értelmezései nyomán
mintegy megelevenedett a régészeti emlékekben testet öltõ, már-már holtnak tûnt
múlt, amit legjobban talán az a rendkívüli visszhangot keltõ tanulmánya tükröz,
amit a nyomaiban Közép-Európától az Égei-tenger medencéjéig kimutatható ún.
„nagy vándorlás” történetérõl írt, a hozzáfûzhetõ régészeti források alapján (Archeologische Beiträge zur Geschichte der
Großen
Wanderung. Acta Archaeologica Academiae Scientiarium Hungaricae, Budapest.
8. 1957. 119–156).
Fõ mûvéül az utókor kétségtelenül azt az elõtanulmányok
sorával elõkészített, körültekintõen megtervezett és felépített
monográfiasorozatot fogja számon tartani, amelyben a Kárpát-medence bronz- és
aranyleleteit dolgozta fel aprólékos gonddal, az általa felállított kronológiai
rendszer korszakainak és „depot-horizontjainak” sorrendjében. Két évtized alatt
három, a bronzkor III, IV. és V. periódusa
fémleleteinek szentelt kötetet jelentetett meg a budapesti Akadémiai
Kiadónál: Bronzefunde des
Karpatenbeckens, Depotfundhorizonte von Hajdúsámson und Kosziderpadlás
(1967); Bronze- und Goldfunde des
Karpatenbeckens. Depotfundhorizonte von Forró und Ópályi (1973); Bronzfunde aus Ungarn. Depotfundhorizonte
von Aranyos, Kurd und Gyermely (1985). Az elsõt mintegy kiegészíti az A.
Hartmann, E. Schubert és F. Schubert közremûködésével írt Goldfunde des Depotfundhorizontes von Hajdúsámson címû terjedelmes
tanulmánya (Bericht der Römisch–Germanischen Kommission, Berlin. 46–47. 1968.
2–76). Reméljük, hogy volt munkatársai, tisztelõi jóvoltából a bronzkor VI.
periódusába sorolt Hajdúböszörmény, Románd és Biharugra/Bükkszentlászló-típusú
bronzleleteket tárgyaló negyedik kötet is megjelenhet, melyen oly buzgó
odaadással dolgozott, s melynek már évekkel ezelõtt táblákba rendezett illusztrációit
szívesen meg is mutatta látogatóinak.
Mozsolics Amália már csak kutatásterülete, személyes
kapcsolatai révén is sok szállal kötõdött Erdélyhez, a romániai
tudományossághoz. A pályája elején Kolozsvárott töltött évek sem szálltak el
nyomtalanul. Itt írta elsõ összefoglaló munkáját A magyarországi bronzkor kronológiájáról (1943) s elsõ tanulmányát
egy bronzkori depot-leletrõl (Az
erdõszentgyörgyi bronzlelet. Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és
Régiségtárából I/1941. 100–107). Ugyanebben a kiadványban még két dolgozata
jelent meg: Kútban talált õskori
bronzbalta és a leletek a bánlakai Kismagyar-barlangból (Közlemények III.
1. 84. és 86–87). A cófalvi (Þufalãu)
aranyleletrõl már Budapestre való visszatelepülése után írt összefoglaló
tanulmányt (Antiquitas Hungarica 3. 1949. 14–27). A késõbbiekben külön
foglalkozott az ismeretlen lelõhelyû Bihar megyei aranycsészékkel és a
Máramaros megyei Szarvaszón (Sarasãu) elõkerült aranylelettel (Der Goldfund aus dem Komität Bihar.
Mitteilungen der Anthropologischen gesellschaft in Wien. 93–94. 1965. 104–114; Die
Goldfunde von Nyíregyháza und Szarvaszó. Acta Archeologica 18. 1966.
15–33), de alig akad olyan munkája, mely ne érintené Erdély, sõt a Kárpátok
ívén kívül fekvõ vidékek bronzkorát is. Tájékozott volt a romániai szakirodalomban,
errõl nemcsak bibliográfiai hivatkozásai, hanem A.C. Florescu, M. Petrescu-Dîmboviþa,
D. Popescu és M.Rusu munkáiról írott recenziói is tanúskodnak. Túlzás nélkül
állíthatjuk: Mozsolics Amália munkáinak ismerete nélkül elképzelhetetlen Erdély
és általában a mai Románia õskorának, különösképpen bronzkorának
tanulmányozása.
A 85. születésnapja alkalmából tiszteletére kiadott kötet,
benne munkásságának rövid áttekintésével, írásainak jegyzékével és számos
magyarországi meg külföldi régész tanulmányával (Studien zur Metallindustrie im Karpatenbecken und den benachbarten
Regionen. Festschrift für Amália Mozsolics zum 85. Geburtstag.
Herausgegeben von Tibor Kovács. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp. 1996. 425 lap) immár
emlékkötet lett: alig néhány hónappal megjelenése után, 1997 októberének végén
Mozsolics Amália kiköltözött szülõvárosa temetõjébe, örök pihenõre az általa
egy emberöltõn át vallatott dunántúli földbe.
Nyugodjék békében!
László Attila