A 19. század eleji mezõgazdaság tõkés
átalakulásának kérdéséhez
Dáczer Károly: A kamarai
dohánykertészségek telepítése a Dél-Alföldön.
Szeged 1998. 264 lap + térképmelléklet
A
Blazovich László szerkesztette s a Csongrád megyei levéltár gondozásában megjelenõ
Dél-Alföldi Századok sorozatban tizedik kötetként jelent meg Dáczer Károly
könyve.
Címét tekintve apróságnak tûnik a magyar
mezõgazdaság történetében, de tárgyánál és tartalmánál fogva mégis lényeges.
Mindenekelõtt azért, mert a magyar dohánytermesztésrõl Takács Sándor könyvén
kívül alig-alig találunk a kérdést érintõ feldolgozást, eltekintve néhány apró
történeti s néprajzi jellegû cikkecskétõl, illetve néhány falumonográfiától.
Lényegesebb azonban, hogy a dohánykertész közösségek
telepítése fontos társadalmi mozzanat volt (ezt a szerzõ jó szemmel alaposan ki
is elemzi). Mind a magán, mind a kamarai telepítések esetében a telepesek szerzõdéses
viszonyban álltak akár a kamarával, akár a bérlõvel vagy késõbb a kamarai
jószágok eladása után az új tulajdonosokkal is (pl. Nákó, Csekonics vagy br.
Sina birtokainak esetében). Következésképpen a dohánykertész közösségek nem úrbéresek. Bár az összeírásokban
zsellér kategóriába sorolják õket, a valóságban azonban szabad bérlõk, dézsma-
és robotterhektõl mentesek. Valójában a tõkés rendszer úttörõi, komoly rést
ütnek a földesúri–jobbágy függés rendszerének egészében.
A szerzõ 12 fejezetre osztja munkáját.
Az elsõ fejezetben a magyar kamara és
birtokigazgatás szerveirõl ír summás bevezetõt, ami hasznos útbaigazítás a
késõbb tárgyalt fejezetek megértéséhez. Elemzi a magyar kamara dohánykertész
telepítési szándékának hátterét, illetve a kamarához benyújtott konkrét
javaslatok tartalmát (II. és III. fejezet). A IV. fejezetben br. Ambrózy
sajátos szerepét taglalja a kertészségek telepítésében, míg a következõ, V.
fejezetben a legfelsõbb körök szándékaitól eltérõ nézeteket ismerteti a
kincstári dohánytermesztéssel kapcsolatban. A VI. fejezet Geöcz László szerepérõl szól, kirõl az egyik új telep nevét is
kapta.
A legsikerültebb fejezetek lényegében ezután
következnek. Ezek érintik igazában 19 község telepítését, tisztázzák a
telepítések körülményeit, részletes leírást nyújtanak a betelepítendõ
dohánykertész falvakról. Különösen jók és hasznosak a 36 pontos szerzõdések
részletes leírásai, melyekbõl kitûnik a határmûvelés rendszere, továbbá a
szerzõdéses telkek nagysága (általában fél jobbágyteleknek megfelelõ terület, a
hármas, illetve négyes nyomáskényszer feltételei között). A szerzõ elemzi a
megkötött szerzõdések értékét a kertészek és a kincstár szempontjából.
Végezetül a telepítések következményeinek ismertetésénél kiváló adatokat
találunk az egyes kertészközségek gazdálkodásáról a jövõ évtizedekre
vonatkozóan is.
A szerzõ forrásaiban mindenekelõtt közöletlen
levéltári anyagra támaszkodik, és hasznos táblázatokat mellékel munkájához.
Igyekszik áttekinteni az ide vonatkozó szakirodalmat is.
Bár elsõ látásra helytörténeti
jellegûnek tûnik
Dáczer Károly könyve, a maga valóságában
azonban annál tágabb, mivel a kamarai gazdálkodást érintõ általánosabb
és átfogóbb kérdésrõl van szó. A telepítések egy olyan korszakban zajlottak le,
amikor a kamara sorra eladja birtokait, ugyanakkor azonban a megmaradt kamarai
birtokok gazdálkodását is igyekszik korszerûsíteni a különbözõ tiszttartóságok
(ménesi, pécskai, temesi, temesvári, csanádi, szentandrási, dettai, zombori
stb.) keretében.
Az 1843–1844-ben telepített dohánykertészségekrõl a
szerzõ pontos statisztikai adatokat közöl. Ezek a kertészségek többnyire Csanád és Arad megyében keletkeztek. A következõ
falvakról van szó: Kübekháza, Újhely,
Almáskamarás, Kisszentpéter, Kistelep, Ószentiván,
Nagymajlát, Csanádapáca, Geöcztelep, Csanádalberti,
Fakert, Ambrozfalva, Királyhegyes,
Mednyánszkyháza, Töviskes, Kovácsi, Beka,
Ürményháza, Aurélháza.
Ugyanakkor hasznos adatokat
találunk más, dél-alföldi dohánykertészségek létrejöttére is, mint például Magyarszentmárton, Magyar- és Németszentmihály, Majlátfalva (nem azonos Nagymajláttal), Pitvaros,
Bánkút, Zimánd, Csebza, Medgyesháza. Csak egyetlen példára hivatkozzunk.
Mindmáig mit sem tudtunk arról, hogy például Nagykamarást a korábban több
évtizedig szerzõdéses alapon gazdálkodó eleki németek alapították.
Engedtessék meg néhány kritikai észrevétel is, noha
Dáczer Károly hosszú évekig tartó kutatómunkájának értékét kellõképpen
becsülöm.
Jóllehet a szerzõ által felhasznált irodalom
bõséges, talán hasznos lett volna az egyes megyemonográfiák (Márki, Borovszky)
alaposabb elemzése. Történetesen Arad megye esetében Gaál Jenõ gazdasági
monográfiája helyett hasznosabb lett volna Márki Arad megyére vonatkozó
monográfiájának gondos áttekintése, ebben ugyanis kiváló adatokat találunk a
megyei dohánykertész falvakra vonatkozóan (Tornya, Elek, Glogovác, Szenttamás, Kis- és Nagyiratos, Varjas, Zimándpuszta,
Bánkút, Almáskamarás, Medgyesháza, Medgyesbodzás). Hasonlóképpen sok
értékes adatot talált volna Borovszky Samu bánáti megyemonográfiáiban az olyan
magánuradalmakra vonatkozóan, amelyek maguk is termesztettek dohányt, illetve
telepítettek dohánykertészeket (a Nákó-, Csekonics-, Karácsonyi-, Lázár-,
Gyertyánffy-, Zichy-, Buttler-, Batthyány-, Sina-féle uradalmakra gondolunk).
A szerzõ minduntalan kitér nemcsak a Kübek-féle
telepítésekre, hanem az elõzményekre is (Majlátfalva, Németszentmihály,
Ürményháza stb.). Mégsem látjuk tisztán, hogy a korábbi magántelepítések s a
kamaraiak is miként indultak meg. E tekintetben hasznos lett volna az 1828-as
általános összeírás statisztikai adatainak felhasználása, hiszen ebben sok jó
adat található a korábbi telepítésû dohánykertészségekre is.
Dáczer Károly statisztikai adatai jól használhatók.
Tisztázza a területmértékeket is, megmagyarázza a különbözõ holdak nagyságát
(1100, 1200, 1600 stb. négyszögöles), a kérdés bonyolultsága miatt azonban
hasznos lett volna bõvebb magyarázattal kiegészíteni. A területmértékeknél
például a Marostól délre a réteket is kataszteri holdakban mérték, a Marostól
északra pedig, az 1767-es úrbéri törvénynek megfelelõen, embervágóban (kb. 1000
négyszögöl).
Bõvebb magyarázatra szorul a sessio (jobbágytelek) kérdése is, mely szintén változó. Az
úrbérrendezés nagy általánosságban ezen a vidéken 2 pozsonyi mérõben szabta meg
a belsõ telket, 26–32 kisholdban (1100 négyszögöl) a szántóföldet (a föld
minõségének megfelelõen) s 8–12 embervágóban a kaszálókat. A szõlõket és kenderföldeket
nem számították be a telekbe. Persze az egész telek osztódik. Ebben a
tekintetben talán meg lehetett volna említeni az úrbéri terheket is, annál is
inkább, mert ezektõl a dohánykertészek mentesek voltak. Az 1780-ban hozott
bánsági úrbértörvény már másképpen döntött. Mint a szerzõ is megemlíti, a
Bánságban a telkeket kataszteri (1600 négyszögöl) holdakban mérték, a réteket
is, s itt csak három osztályt különböztettek meg, szemben a Marostól északra
alkalmazott négy osztállyal. A Bánságban egy egész telek tartozéka 1 hold
házhely (kert), 24 hold szántó, 6 hold rét és 3 hold legelõ (1600 négyszögöles
holdakban), ami lényegesen több, mint a Marostól északra. A szerzõ nem hagyja
figyelmen kívül az úrbéres földeken kívüli, sok esetben bérelt paraszti
földeket sem (az úgynevezett überlandot).
Talán árnyaltabban lehetett
volna megítélni a kamara és Bécs szerepét. A Habsburg-adminisztráció nem csak ártott, a kameralista elveknek megfelelõen
igyekezett rendet is teremteni. Az
államérdek fontos tényezõként jött számításba. Végeredményben a kamara
bérletrendszere, sõt a birtokok elidegenítése is jótékonyan hatott a gazdasági
fejlõdésre, rést ütött a hûbéri viszonyokon. Maga az a tény is, hogy a
telepesek szerzõdéses alapon gazdálkodtak, mentesek voltak a jobbágyokra
nehezedõ úrbéri terhektõl, bár ezen a vidéken s különösen a Bánságban már
eléggé elterjedt a jobbágyterhek pénzbeni megváltása. Igaz, az állam bõven
lefölözte a szerzõdéses dohánykertészek jövedelmét, alapjában véve azonban a
dohánykertészetek a tõkés fejlõdést szolgálták.
Dáczer Károly a dohánykertészeket általában
szegényeknek tekinti. Igaz, nem hasonlíthatók a bõséges állatállománnyal
rendelkezõ, szolgákat és napszámosokat is alkalmazó egész- vagy többtelkes
jobbágyokhoz, mégis az északi vagy erdélyi megyék jobbágyságához viszonyítva
jóval módosabbak. Hiszen maga a szerzõ is aláhúzza az új községek
rendezettségét, tisztaságát, a telepesek szorgalmát, községi önkormányzatát. De
ha beletekintünk az 1828-as összeírás adataiba, meglepõen bõséges állatállományról
szerezhetünk tudomást. Íme csak egyetlen kirívó példa. A Taynaiak által
1806-ban telepített Torontál megyei Szaján 462 zsellérként összeírt családnak
állatállománya 437 jármos ökör, 1011 tehén, 204 növendékmarha, 904 ló és 298
tenyészsertés. De hasonló a helyzet az állatállomány tekintetében a többi
szerzõdéses közösség esetében is. Ugyanakkor a korabeli viszonyokhoz képest az
új telepesek haladó gazdálkodási rendszert vezettek be (vetésforgó, lóval való
mélyszántás, rendszeres trágyázás, takarmánytermesztés stb.). Ez mind
felemelkedõ paraszti rétegre utal. Másképpen alig érthetõ, miként tudták késõbb
megváltani magukat.
Mindezt összegezve a szerzõ rendkívül érdekes és
tanulságos kérdést vizsgált, s agrártörténetünk egyik fontos fejezetének tisztázásához
járult hozzá.
Kovách Géza