Egy csíki falu tanulságos
története
Pál-Antal Sándor–Ördögh
Imre–Balázs Dénes–Miklós Márton: Csíkmadaras.
Egy fel-csíki falu hét évszázada. Marosvásárhely 1996. 356 lap
Az ébredõ helytörténetkutatás
egyik ígéretes ágazata a falumonográfia-írás. erre
valló adat, hogy az utóbbi években néhány székelyföldi falu monográfiáját már
kézbe is vehették az érdeklõdõk. S ha ezek elemzésével még adós a történetírás,
az bizonyosan azért van, mert a megjelent kötetek száma még nem nyújt elég
támpontot a felmerülõ módszertani s elméleti kérdések tárgyalásához. Ezért
legyen szabad ezúttal csak egyik, nevezetesen csíkmadaras
falumonográfiájára kitérnem.
A
falumonográfia elsõsorban történeti jellegû mûfaj. Arra törekszik, hogy tárgyát
történetiségében, változásaiban bemutassa. Feladata természetesen az is, hogy
az illetõ település értékeit feltárja és megörökítse.
Falvaink
különbözõ értékek hordozói voltak, ezek közt rendszerint a történelmi mellett a
néprajzi, építészettörténeti s kulturális örökségekre összpontosítanak a szerzõk.
Bár a fenti kérdések általában nem hiányozhatnak a falumonográfiákból, ezek
sablonos megoldásokhoz vezethetnek, ha a szerzõk nem tartják eléggé szem elõtt
az egyes települések sajátosságait, s megfeledkeznek a megkülönböztetõ jegyek
bemutatásáról. Csíkmadaras monográfiáját ezért is sikerült munkának tartom,
mert az általános és sajátos kérdések szerencsésen ötvözõdnek benne.
Csíkmadaras
monográfiájának történeti része teljes egészében Pál-Antal Sándor ismert
marosvásárhelyi levéltáros munkája. A szerzõ igyekezett hasznosítani a
foglalkozásából adódó lehetõséget – mint a bevezetõben írja –, elsõsorban a
levéltárakban felkutatott adatokból építkezve próbálta megírni szülõfalujának a
történetét. Ennek köszönhetõen sikerült Csíkmadaras helyzetét hitelesen
bemutatnia a hét évszázad egymást követõ, különbözõ történeti korszakaiban. Ez
a módszer lehetõvé tette, hogy a település helytörténete az általános székely
történelem tükrében is értelmezhetõ legyen. Ezt tartom módszertanilag a szóban
forgó monográfia egyik erõs oldalának.
A
település elsõ írásos említése 1567-bõl való, de a szerzõ feltételezése szerint
a valóságban már 1200 körül faluvá válhatott, s így Csík (elsõ írásos
feljegyzés 1285-bõl maradt ránk) legrégibb települései közé tartozik. Ezt a
megállapítását a helynévanyagra hivatkozva teszi Pál-Antal Sándor: a falu
helynevei közt szerepel ugyanis a Dudor és Pozsony székely nemzetségi ágnév.
Következtetését azzal is támogatja, hogy a Csíkmadaras környékén fekvõ
településekben (ábránfalva,
Jenõfalva) „számottevõ õsfoglaláskorra utaló” helynév fordul elõ. A szerzõ
feltevése figyelmet érdemel, de a korai eredeztetés nem tekinthetõ eléggé
bizonyítottnak. Ezért egyetértünk a szerzõvel abban, hogy a falu keletkezésének
pontosabb meghatározását a majdan elvégzendõ régészeti ásatások, valamint a
történeti helynévanyag eredményeinek „együttes elemzése teszi lehetõvé” (14).
Hogy Csíkmadaras eredetileg is székely település volt, azt a fennmaradt
írásos emlékek egyértelmûen bizonyítják. Arra a kérdésre pedig, hogy a falualapítók
milyen nyelven beszéltek, a falu neve s teljes magyar helynévanyaga, valamint
személy- és családnévanyaga több mint elegendõ
bizonyítékot szolgáltat (15, 185–197, 202–210). Idegen eredetû
családneveket elenyészõ számban mutatnak a források, s azok viselõi máshonnan
betelepült zsellérek és szolgák voltak (186).
A
székelység társadalmi megoszlására vonatkozó fejezetek gondos elemzésrõl
tanúskodnak. A madarasiak helyzete nem sokban különbözött a székely társadalom
általánosan ismert képétõl. Viszont sok újat tudhat meg az érdeklõdõ a
csíkmadarasiak részvételérõl a nagy országos eseményekben (a Rákóczi-féle
szabadságharc, a határõrség elleni harc, 1848–1849). Pál-Antal Sándor a székely
önkormányzat elismert szakértõje. Ezt a csíkmadarasi helyi önkormányzatról írt
fejezetben ismételten bizonyítja.
Csíkmadaras
gazdasági-társadalmi viszonyait, valamint a falu határait jóval meghaladó
szerepét vasbányászata és a vashámora határozta meg. Általa vált „kiváltságos”
községgé. Errõl Pataki József már korábban kitûnõ könyvet írt. Pál-Antal Sándor
újabb adatokat sorol fel, s kitér a hámor hanyatlására. A madarasi vashámor
története a székelyföldi iparfejlõdés szomorú történetét is jól példázza. Azt,
hogy jelentõs régi létesítmények úgy tûntek el, hogy nem tudtak átnõni egy
fejlettebb formába. A feudalizmus kori hámorokból, kisipari mûhelyekbõl nem
nõtt ki nagyipar, s emiatt sokat késett a Székelyföld polgárosodása is. A
madarasi vashámor Erdély osztrák megszállása után elveszítette a fejedelmi
korból származó „kiváltságát”, sõt – tegyük hozzá – a piacait is (a fejlettebb
osztrák és cseh gyárak versenye miatt), és megszûnt.
1848–1914
közt Csíkmadaras – eltekintve az abszolutizmus korától – csendes évtizedeket
élt át, és jelentõs átalakulás, sok tekintetben fejlõdés volt jellemzõ rá. A
hagyományosságból csak lassan kibontakozó földmûvelés és állattenyésztés
mellett az erdõkitermelés, fazekasság és a háziipar képes volt a szaporodó
népesség nagy részét eltartani; 1850-tõl 1910-ig a lakosság száma 1532 fõrõl
2255-re növekedett. De a háború kitörése és az azt követõ változások véget
vetettek a fejlõdés folyamatosságának. Az elsõ világháború s az 1916-os román
betörés 138 személy pusztulását okozta.
A
trianoni döntés utáni hatalomváltás megpróbáltatások egész sorát zúdította
Csíkmadaras életére is. Ez különösen az iskolai oktatásban és a közigazgatásban
az anyanyelvhasználat háttérbe szorítását, erõszakos korlátozását jelentette.
Ebben a helyzetben megnõtt az egyház szerepe, s felértékelõdött a
közbirtokossági vagyon és szervezet jelentõsége is.
A
csíkmadarasi római katolikus egyházközség történetérõl szóló fejezetet Balázs
Dénes, az oktatási részeket Ördögh Imre, a mûvelõdését Miklós Márton írta. Ezek
a részek is mind szervesen beletartoznak a monográfia szerkezetébe. Érdekes és
színvonalas írások. A falu személyiségeit külön fejezet tárgyalja: Cs. Bogáts
Dénes, Kiss Ferenc és Száva János életét és tevékenységét tartották a szerzõk
különösen kiemelkedõnek a falu történeti örökségében.
Meg
kell említenünk azt is, hogy hiányérzetünk támadt a lakásviszonyokat ismertetõ
fejezetnél. Úgy vélem, hogy itt lehetett volna kitérni a népi építészeti
hagyományokra, azok továbbélésére (vagy netán pusztulására). A népesedési
viszonyokat tárgyaló fejezet igen jó része a monográfiának, nem ártott volna
azonban a népesedési magatartás változásairól is megemlékezni. S talán az
erkölcsi szokások is megérdemeltek volna néhány sort. Ezek a hiányosságok
azonban nem érintik a monográfia egészét.
Meggyõzõdésünk,
hogy Csíkmadaras monográfiája hasznos ismeretekkel gyarapítja a község lakóinak
történelmi tudatát s hozzájárul a szülõfaluhoz való kötõdés megerõsödéséhez,
értékei megõrzésének, továbbfejlesztésének tudatosításához. Ugyanakkor a
monográfia történetírásunkat értékes kötettel gazdagítja.
Egyed Ákos