Az 1999. június 5-i közgyûlés iratai
Benkõ Samu elnöki megnyitóbeszéde
Tisztelt Közgyûlés! Hölgyeim és
Uraim!
A múlt évi
tisztújító közgyûlés óta eltelt idõ bõséggel hozott reánk, a tudomány körül
forgolódó erdélyi magyarokra olyan eseményeket, melyek hol reménységgel, hol
aggodalommal töltöttek el. Aggodalomra több volt az okunk, mint a reménységre.
Ha a megelõzõ évek közgyûlésein ismétlõdõen a pangás, az egy helyben topogás
láttán keseregtünk, ma már nem kell túlságosan mélyre látó tekintet annak felfedezéséhez,
hogy a tudományos teljesítményeket is meghatározó gazdasági-szellemi és
erkölcsi viszonyaink már nem panganak, hanem folyton-folyvást romlanak.
Közállapotaink nem csak a mi kis erdélyi magyar mikrovilágunkban, hanem az
országos és a kontinentális dimenziókat tekintve is sok kedvezõtlen jelenséget
mutatnak. Ha romló gazdasági feltételek között, a közszolgálattól való
félrehúzódást mint általános társadalmi jelenséget tapasztalva, sõt azt napról
napra megszenvedve valamit mégiscsak elvégeztünk az elmúlt évben, azt a
fõtitkári jelentés tartalmazza, s ami hiányzik belõle, azt a napirend szerinti
szóbeli kiegészítés, illetõleg az Önök felszólalásai a tanácskozás rendjén
bizonyára felszínre hozzák.
Elnöki megnyitómban nem
eredményeinkrõl kívánok beszélni – hiszen ha valaki ezekkel elégedetlen, az
mindenekelõtt én vagyok –, hanem néhány szót fordítanék kívánatos, illetõleg lehetséges
tudománypolitikánkra.
A nagybetûs TUDOMÁNYPOLITIKÁNAK
megvannak a jól meghatározható mûködési szintjei és cselekvési körét kirajzoló
határvonalai. Ezért beszélhetünk egyetemes, kontinentális, állami, illetõleg
nemzeti, intézményi (ezen belül vállalati és köztestületi), végezetül a kutató
személyiség által konstruált (legalább önmaga számára megfogalmazott) egyéni
tudománypolitikai szintekrõl vagy típusokról.
Politika és tudomány létezett már
az ókorban, természetesen a kettõ egymástól függetlenül. A két tevékenység
egymásra találása és fogalmi megjelölése egy összetett szóval (vagy más
nyelvekben jelzõs szerkezettel) csak a 18. század folyamán, a polgárosodásnak s
ezzel összefüggõen a felvilágosodásnak köszönhetõen következett be. Azt is
látnunk kell, hogy a tudománypolitika egy-egy szintje annál fiatalabb, mentõl
nagyobb a befogadó körének az átmérõje. Értelemszerûen a legfiatalabb szint az
egyetemes tudománypolitika. Szinte a szemünk elõtt született. A mi korunkban
teszi elsõ tipegõ lépteit, annyira, hogy ezredfordulónk idején az útját keresõ
egyetemes tudománypolitikának egyelõre még csak halványan kirajzolódó
filozófiai alapvetése tünedezik fel a szellemi élet (a közgondolkozás)
láthatárán. Legitimációs alapja az 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes
Nyilatkozata. Az általános emberi jogok egyikérõl, a gondolkodás és az
ismeretszerzés szabadságáról lévén szó, a Nyilatkozat közzététele után
szervezeti intézkedés is történt abba az irányba, hogy az ismeretszerzésnek –
így a tudománynak – egyetemes organizációs támasza legyen. Így jött létre az
Egyesült Nemzetek Szervezete Nevelési, Tudományos és Mûvelõdésügyi Szervezete,
angol nevének rövidítésével megnevezve: az UNESCO. Az egyetemes
tudománypolitikáról szólva jóreménységgel tölthet el, hogy három hét múlva,
június 23-án kezdõdik Budapesten az UNESCO rendezésében a Tudomány
Világkonferenciája. A körülbelül 2500 fõs zártkörû rendezvénynek értesülésem
szerint egyéni meghívottja lesz egyesületünk
néhány tagja is. A konferencia a Tudomány
a 21. századért: új elkötelezettség programcímet írta tájékoztatója
címlapjára. Felhívással kíván fordulni a világon mindazokhoz a tényezõkhöz, akiknek
tehetségük és lehetõségük van arra, hogy a tudományt mint hatalmas szellemi
erõforrást a hatékony kihasználás ösvényére vezéreljék. Tudatosítani kívánja az
egyetemes tudomány nagy felelõsségét abban, hogy égitestünk és nemünk megmaradjon,
hogy az emberi létfeltételek javuljanak. A tennivalók természetesen
kontinensek, országok és régiók szerint bomlanak mindennapi teendõkre.
A kontinentális szintû
tudománypolitika ma már ugyancsak erõs szervezeti keretek között az Európai
Unió keretprogramjaiban valósul meg. A keretprogramok feladata, hogy kiemelt módon
támogassák az államhatárokat, nemzeti kultúrákat átlépõ tudományos
tevékenységet. Az Európai Unió integrálódást szolgáló keretprogramjai 1984-ben
vették kezdetüket, és 1998-ban már az ötödik tematikus programot tették közzé a
brüsszeli központ szakemberei. A most kezdõdõ program kulcsakcióként jelöli meg
az élet minõségének a javítását, a felhasználóbarát információs társadalom
létrehozását, a versenyképes és fenntartható növekedés támogatását, földrészünk
ökoszisztémájának a megõrzését. Részletezve a feladatokat, különös hangsúlyt
helyez a keretprogram az egészség megóvását szolgáló tudományos kutatásokra, a
biológiai folyamatok kölcsönhatásainak a vizsgálatára. Az Európai Unió
tudományos keretprogramjai nem terveznek létrehozni nemzetközi vagy nemzetek
feletti intézményrendszert, hanem a meglévõ nemzeti intézmények
modernizációjával igyekeznek egységes fejlõdési mederbe terelni a kontinentális
tudománymûvelést. Ezért a kirajzolódó koncepció szerint a jövõben sem csökken a
tudománypolitika állami, illetõleg nemzeti szintjének a rádiusza. Verseny
viszont lesz a tudományban is, s annak mérhetõ programadó eszköze a jó
pályázat. Pályázni elsõsorban természetesen a tagállamok intézményei
pályázhatnak, de már most is megvan a lehetõsége, hogy a várományos, belépni
készülõ országok tudományossága is pályázatok útján különbözõ európai programokban
részt vehessen.
A mi esetünkben különleges
jelentõsége van annak, hogy a következõ szinten különbséget tegyünk a tudománypolitikában
is az állami és a nemzeti szféra között. Nekünk állami tekintetben a román,
nemzeti tekintetben a magyar tudománypolitikára kell figyelmeznünk. Tekintettel
arra, hogy az integrálódási folyamatok nem a nemzeti jelleg minimalizálása
irányába akarják terelni az európai kultúrát, hanem ellenkezõleg, éppen a
nemzeti sajátosságok megõrzésével és a nemzeti értékek felszínre hozatalával
kívánnak globalizációs folyamatot elindítani, nekünk, erdélyi magyaroknak
különleges érdekünk, hogy a román és a magyar integrálódási akarat egy irányba
mutasson, és lehetõleg nagy idõbeli diszkrepancia se válassza el õket
egymástól. Egészen drasztikus jelenségek, így például árvizek, a fokozódó
környezetszennyezõdés, hagyományos agrárkincseinknek a folyamatos pusztulása
figyelmeztetnek a közös és lehetõleg egyidejû cselekvés elodázhatatlanságára.
Századokon keresztül megõrzött
össznemzeti értékeink, elsõsorban a nyelvünk jövõbeni birtoklása érdekében a
romániai mellett a korszerûen koncipiált magyar nemzeti tudománypolitika
célirányaihoz is igazítanunk kell a magunk tevékenységét. Az erdélyi magyarság
tudományos teljesítményeinek a potenciális fenntartása, illetõleg fokozásának
támogatása a két államnak egyaránt érdeke lenne. A természettel való emberi
kiegyezésünk csak egy olyan romániai természetóvó programnak a keretében
lehetséges, melynek egyformán haszonélvezõje kell hogy legyen a máramarosi
erdõmunkás, a székelyföldi állattenyésztõ vagy az erdélyi Hegyalján jó hírû
bort termelõ magyar és román szõlõmûvelõ. Amikor tudománypolitikai
tennivalóinknak a magyar nemzeti célirányokhoz való alkalmazkodását említjük,
akkor például annak természetes voltát hangsúlyozzuk, hogy nincs szükségünk a
Magyar Tudományos Akadémiájáétól eltérõ magyar helyesírási szabályozásra, nem osztjuk
a szociolingvisztikának azt a megállapítását, miszerint a magyar nyelv
többközpontúvá vált, s az egyik „központnak” nevezett jelenség éppen itt
Erdélyben lenne. S arra sincs szükségünk, hogy az összmagyarságétól eltérõ
nemzettudatunk legyen. A nyelvi, mûvészeti, intézménybeli regionalizmusainkat
nem kívánjuk letagadni és nem kívánjuk elsorvasztani, de ezeket sohasem az
anyanemzettõl elválasztó jegyekként valljuk a sajátunknak és kívánjuk átmenteni
a jövõre, hanem azért, mert ezek is szerves alkotóelemei, építõkövei, olykor
egyenesen ékkövei a magyar örökségnek.
Egyszerre figyelmezve az állami
és a nemzeti tudománypolitikából következõ sajátos helyzetünkre, ím eljutottunk
a magunk szûkebb feladatkörének, az intézményi tudománypolitikának a
szemrevételezéséhez. Történelmi tapasztalatban ezen a téren sem vagyunk
szegények. Hiszen e két szféra alkotóelemét: a köztestületit (az egyesületit)
vagy a vállalatit már hosszú ideje ismerjük. Nemzeti fejlõdésünk sajátossága
következtében az egyesületi önszervezõdés bizonyult az egyetlen olyan formának,
amely a 18. századtól kezdõdõen fölvetette a tudományok mûvelõinek
összefogását, szervezetben való egyesülését. Közel százesztendõs
tudománytörténeti elõzménye van egyesületünk 1859-es megalakulásának is.
Hasonlóképpen a modern gyáripar tette társadalmi szükségletté azt Erdélyben is,
hogy az egyes vállalatok tudományos kutatásokat kezdeményezzenek és
finanszírozzanak saját ipari potenciáljuk emelése, illetve versenyképességük
javítása érdekében. A két világháború közötti magyar érdekeltségû erdélyi
vállalatok saját kutatólaboratóriumokat hoztak létre a festékgyártás, a
bõripar, a fémmegmunkálás stb. technológiai módszereinek a korszerûsítésére.
Természetesen, az államosítással ezek a feladatok a magántudomány szférájából átkerültek
az állami kutatóintézetek munkaprogramjaiba.
Egyesületi életünk múltjának is
tanulsága az, hogy az általános európai tudományszervezési gyakorlatnak
megfelelõen 1872-tõl, vagyis a kolozsvári tudományegyetem felállítási évétõl
kezdõdõen a tudományos kutatásnak a legjobban dotált és a legnagyobb
eredményeket elérõ intézménye maga az egyetem lett. Régi szóhasználattal a
tanszékeket intézeteknek nevezték, és ezekben folyt nemcsak az utánpótlást
biztosító pedagógiai tevékenység, hanem a tudósképzés is. Persze idõvel
mifelénk is, akárcsak Európában, megszülettek az egyesületek és az egyetemek
mellett az állami vagy alapítványi vagyonból dotált önálló tudományos intézetek
is. Erdélyi magyar tudományosságunk múltjában a legjobb szervezõdési lehetõség
akkor adódott, amikor egymás mellett létezett magyar tudományegyetem, Erdélyi
Tudományos Intézet és az EME.
Újjászervezõdésünk jelszava lett,
hogy tudománymûvelésünknek két alappillérre, az egyetemre és egyesületünkre
kell támaszkodnia. Az a körülmény, hogy az elmúlt kilenc esztendõben az önálló
magyar egyetem visszaállítása körül semmilyen érdemleges eredményt nem értünk
el, és belátható idõn belül nem számíthatunk arra, hogy a tudománymûvelésünk
otthonai a professzorok által vezetett egyetemi kutatóintézetek legyenek,
magunknak kellett vállalkoznunk arra, hogy elkezdjük szervezni egyesületi
kutatóbázisainkat.
140 év történelmi tapasztalata és
a közelebbrõl elmúlt év idején egyre markánsabban körvonalazódó erdélyi magyar
tudományos igények együttesen határozzák meg mai feladataink rangsorolását és a
vállalhatóságukhoz nélkülözhetetlen anyagi javak minimumának a meghatározását.
Történelmi távlatból tekintve és
napjaink közvetlen parancsainak hallatán és láttán az Erdélyi
Múzeum-Egyesületnek posztulátuma volt és marad, hogy a tudományok egészének magyar
nyelvû mûvelésére kell vállalkoznia. Ennek a tudománymûvelésnek a
tudásgyarapítás (kutatás) és megõrzés (a muzeális tevékenység) mellett,
mindaddig, amíg nem rendezõdik az önálló magyar egyetem ügye, óhatatlanul
bizonyos oktatási feladatokat is támogatnia kell.
A hagyományos és az új feladatok
vállalásának feltételeit elsõsorban anyagi viszonyaink határozzák meg.
Az EME ingatlanainak és
gyûjteményeinek román állami tulajdonból való visszaszerzésére az Egyesületnek
nincs ereje. Ez csak a romániai magyarság egészétõl támogatott politikai
döntések útján érhetõ el. Ehhez egyaránt szükséges a romániai magyar politikai
élet közszereplõinek az igényeink melletti kiállása, a politikai partnerségre
igényt tartó román vezetõk megértése, valamint a magyarországi diplomácia
illetékeseinek jótékony közremûködése. Ebben a tekintetben az EME igényeire
éppen annyira kell figyelnie minden illetékesnek, mint a történelmi egyházak
jogos követeléseire. Errõl már 1993-ban megjelent, A romániai magyar tudomány helyzete és az Erdélyi Múzeum-Egyesület feladatai címû dolgozatomban írtam.
Visszhangja – egyetértõ magánvéleményeken túlmenõen – alig volt.
Gyûjteményeinkrõl szólva a
hagyományosakról csak annyit mondhatunk, hogy azok a nacionál-bolsevizmus
államosítási gyakorlata következtében változatlanul román állami kezelésben
vannak, tárgyai a legkülönbözõbb intézmények: Babeº–Bolyai Tudományegyetem tanszékei,
a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár, az Állami Levéltár, a Román Akadémia
Kolozsvári Fiókjának könyvtára, a
Történelmi Múzeum, a kolozsvári Képzõmûvészeti Múzeum, a kolozsvári Néprajzi
Múzeum stb. levéltárában vannak bevezetve. Ezekrõl külön nem beszélek, hiszen
vagyoni ügyeink rendezésének körében folyamatosan hangoztattuk gyûjteményeink
tulajdonjogának a fenntartását.
Szólanom kell viszont mai
gyûjtési feladatainkról. Elmúlt közgyûléseinken beszámoltunk azokról az
örvendetes eredményekrõl, melyek annak következményei, hogy erdélyi tudós
személyiségek örökösei a megboldogult tudományos hagyatékát egészében vagy
részben Egyesületünkre testálták. Ezeknek értékét és magának az adományozásnak
az erkölcsi üzenetét nem lehet túlértékelni. Szûkös anyagi lehetõségeink
ellenére néhány erdélyi mûvelõdéstörténeti emléket (kéziratokat, könyveket,
fotógyûjteményt) meg is vásároltunk.
Mi az, amit elmulasztottunk?
Az alaposan megváltozott
viszonyok között nem tisztáztuk az Erdélyi Múzeum-Egyesületre háruló mai
gyûjtési feladatokat. Vélhetõen azért, mert gyûjteményeink egész állományának
visszaszerzésében reménykedve azzal kecsegtettük magunkat, hogy elõbb-utóbb
gyarapítani tudjuk valamennyi gyûjteményünket. Csakhogy idõvel maguk a
körülmények is sokat változtak. Nemcsak anyagiak híján nem vállalkozhatunk
mindarra, amire a 19. század folyamán Egyesületünknek egymagában vállalkoznia
kellett, hanem azért sem, mert idõközben létrejöttek olyan intézmények,
melyeknek határozott gyûjtési feladataik is vannak. Ezek között vannak már régtõl
mûködõk, de vannak az utóbbi idõben születettek is. Csak példának említem, hogy
a székelyföldi múzeumok – éppen magyar személyi állományuk vállaló készsége
folyományaként -- a maguk területén becsülettel végzik a muzeális értékmentés
munkáját is. A képzõmûvészeti értékek megõrzése terén pedig az EMKE tett
dicséretes lépést azzal, hogy elfogadta a Györkös Mányi-hagyatékot is, és az is
elég széles körben ismert törekvés, hogy a Barabás Miklós Céh tervezi egy
Kolozsváron létesítendõ magyar képzõmûvészeti gyûjtemény létrehozását. Az 1918
utáni romániai magyar irodalmi örökség õrzésére vállalkozott az EMKE azzal,
hogy a Szabédi-emlékházat találta alkalmasnak a hagyatékok befogadására.
Hallgatólagosan tehát a mi
számunkra egyelõre a felajánlott tudományos örökségek befogadása és szakmai
õrzése a feladat. Sajnos még nem jutottunk oda, hogy az érvényben lévõ román
törvényeknek megfelelõ gyûjteményi szabályzatot szerkesszünk, és megfogalmazzuk
azokat az irányelveket, melyek szerint a felajánlott adományokat, hagyatékokat
fogadnunk kell. Mit tegyünk például egy olyan apáink korából való orvosi
könyvtárral, melynek csak tudománytörténeti jelentõsége van? Fogadjuk el, és
minden kötetet õrizzünk meg? Meg sem próbálok itt erre a kérdésre válaszolni,
mert ezer összefüggése van – de az ilyen és hasonló kérdésekrõl egész gyûjtési
tevékenységünkre való tekintettel kell meditálnunk és döntenünk.
A tudományos munkálkodás legjobb
intézményes kerete kétségen kívül a tudományos intézet. Ezért hoztuk létre
közvetlenül az 1994. évi tisztújító közgyûlésünk után kutatócsoportunkat. A
rendelkezésre álló anyagi keret három kutató felvételét tette lehetõvé: egy
nyelvtörténészt, egy az erdélyi írásbeliség múltjával foglalkozó történészt és
egy a romániai magyar értelmiségi állomány összetételét és teherbíró képességét
vizsgáló társadalomkutatót. Kezdettõl fogva hangsúlyoztuk
– és a királyi többes szám mellett legyen szabad egyes szám elsõ személyben is
mondanom: hangsúlyoztam, hogy
kutatócsoportunkat úgy kell intézménnyé fejlesztenünk, hogy az eljövendõ
tudományos munkálkodás fokozatosan kiterjedjen mindazokra a szférákra, ahol az
új ismeretek feltárása nincs összekötve nagyarányú infrastrukturális beruházásokkal
– laboratóriummal, kísérleti teleppel, klinikával stb., idõrendben pedig
élvezzenek elsõbbséget az erdélyi magyarságot egzisztenciálisan érintõ
kérdések, így a népesedési, népállomány-javító gazdasági, közegészségügyi
kérdések. Dolgoznunk kell olyan témákon, ahol anyanyelvûségünk a dolgok
természetébõl következõen különösen hátrányos helyzetben van, mint például a
mûszak, a jog, a közigazgatás területén. A szakszótár-szerkesztés ebben a
tekintetben különös figyelmet érdemel. Folyó költségvetésünk bemutatásakor
látni fogja a Tisztelt Közgyûlés, hogy ez év folyamán sikernek kell tartanunk,
ha meglévõ alkalmazottainkat fizetni tudjuk. Ezért bõvítésrõl ma itt felelõsen
gondolkodva nem beszélhetünk.
Persze a bõvítéshez az anyagi
háttéren kívül megfelelõen felkészült szakemberek is szükségeltetnek. S már el
is érkeztünk egyik fájó kérdésünkhöz. Említettem, hogy az EME-nek nem volt
hagyományosan kijelölt feladata a felsõoktatásban, illetõleg a posztgraduális
képzésben való részvétel. Mindezekre akkor vállalkozott, amikor a Magyar
Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium 1990-ben erre felkérte.
A döntésekben való részvételünk
azonban évrõl évre csökkent, de a közvéleményben a számonkérés és felelõsségünk
hangoztatása egyre gyakoribb lett. Ma már ott tartunk, hogy kimondjuk: az
ösztöndíjrendszernek az a formája, melyet a magyar tanügyi hatóságok meghonosítottak,
a romániai magyar tudományosságnak kevés hasznot hozott, és az agyelszívás hatékony
eszközének bizonyult. Az évrõl évre kapott egyéves akadémiai ösztöndíjak is –
melyeknek odaítélése kizárólag a mi feladatunk volt – kevés közösségi hasznot
hajtottak. Igaz, ebben nagy része volt annak, hogy a hazatérni kívánók egy
része a létezõ tudományos intézményrendszerben nem tapasztalt fogadókészséget.
– Az elmúlt pár évben egyéves akadémiai ösztöndíjra csak olyan romániai magyar
fiatalokat javasoltunk, akik itthon már beiratkoztak, illetõleg sikeresen
felvételiztek doktori képzésre. A korábbi akadémiai ösztöndíjak helyébe a Domus
Hungarica- és a Bolyai-ösztöndíjak lépnek, melyeknek odaítélésére a
magyarországi kuratóriumok vállalkoznak. Csak remélni tudjuk, hogy ezek a
kuratóriumok ígéretükhöz híven messzemenõen tekintettel lesznek a mi
ajánlásainkra, pontosabban szólva azokra, melyeket az EME szakosztályai,
illetõleg az azokban tevékenykedõ egyetemi oktató tagtársaink adnak. Általános
vélemény, hogy a legjobb szellemi befektetésnek a 3—6 hónapos ösztöndíjak
ígérkeznek, melyeket a doktorátusra itthon beiratkozott olyan fiatalok kapnak,
akik disszertációjuk elkészítéséhez veszik igénybe a megfelelõ magyarországi
tudományos mûhelyek lehetõségeit – a személyieket és a technikaiakat egyaránt.
A tudományos utánpótlásnak, úgy
tûnik, egészséges biztosítéka lesz az a támogatási rendszer, melyet az induló
Apáczai Alapítvány honosít meg. Most készülnek Egyesületünk körül csoportosult
fiataljainknak a pályázatai, melyeknek jó megszerkesztéséhez Tonk Sándor alelnök
úr ígérte támogatását, sõt azt is, hogy személyesen viszi azokat az
Alapítványhoz.
Arról beszéltem, hogy a
tudománypolitika végsõ vagy elsõ – attól függõen, hogy honnan nézzük
– letéteményese maga a kutató, hiszen életreszólóan dönt arról, hogy milyen cél
szolgálatába állítja tehetségét, munkaerejét. Az erdélyi magyar tudományosság
évtizedeken keresztül úgy éldegélt, hogy annak egyetlen erõforrása, ha úgy
tetszik, intézménye a magános kutató
volt. Nem akarom sem az életbõl eltávozottak, sem a még élõk neveinek a
felsorolásával bizonyítani állításom érvényességét, csak nagyon halkan
emlékeztetnék arra, hogy az elmúlt évek jelesebb kiadványai is ezeknek az
egyszemélyes mûhelyeknek a termékei. De az EME gondozásában megjelentek mellett
egyéni kutatási stratégiáknak a mostanra beérett gyümölcsei a fehér könyveknek
nevezett (legutóbb világoskékre változott) Kriterion-kiadványok és a
Téka-kötetek mellett azok a magyarországi kiadóknál megjelent tekintélyes mûvek
is, melyeknek szerzõi kutatásaikat a mi köreinkben végezték.
Az EME, amikor ugyancsak napi
igények parancsára könyvkiadási feladatokat is vállalt, nem tett egyebet, mint
a tudományos könyvkiadás elsorvadása évadján vállalta, hogy háttérintézménye
lesz azoknak a tudományos mûveknek, melyeket kéziratban megismerve valós értékek
hordozóinak vél, és amelyek kiadására az EME-n kívül senki más nem
vállalkozott. Nem akarom itt most ecsetelni, hogy egy-egy mû úgynevezett
nullszaldós elõállításához milyen erõfeszítéseket kellett tennie azoknak,
akikre Önök az Egyesület kormányzását bízták. Az érdem elsõsorban azoké, akik
kilátástalan idõkben sem hagytak fel a tudományos kutatással.
Publikálási gondjainkról szólva
külön fejezet lenne folyóirataink, illetõleg sorozataink sorsának a
megtárgyalása. Hol van ezeknek a helye a mai romániai magyar nyomdai termékek sorában?
mennyiben elégítenek ki reális
szükségleteket, hol mutatkoznak az alkalomszerûség, a végig nem gondoltság
jelei? Bátran szembe kell néznünk szerkesztési és terjesztési gondjainkkal.
Kimondom, hogy a nyugdíj biztosította létminimum kétes biztonságérzetével nincs
jogunk a fiataloktól önkéntes
tudományteremtést elvárni. Csak azt nem tudom, hogy például tisztes honorárium
fizetéséhez Egyesületünk vezetõi honnan szerezzenek pénzt. Kérem, a kérdésre ne
azok válaszoljanak, akik elõszeretettel külföldön publikálnak.
1990-ben máig érvényben lévõ
alapszabályaink szövegezésekor elsõsorban a történelmileg reánk testált
tudománypolitikai feladatokra összpontosítottuk figyelmünket. Azóta egyre
inkább az idõ parancsaira hallgatva vállaltuk az itt felsorolt, régebben nem
egyesületi munkakörbe tartozó teendõk ellátását. És tettük ezt néhányan idõs
fõvel azért, hogy azoknak a fiataloknak adhassuk át a stafétabotot, akik – úgy
látszik – otthonuknak tekintik az Erdélyi Múzeum-Egyesületet. Jómagam minden
bizalmamat a most induló, útkeresõ fiatalokba helyezem. Õket még nem sikerült
elrontanunk. Remélem, nem is lesz már erre idõnk.