Tóth Zsombor
Bethlen Miklós
Imádságoskönyvének
puritánus sajátosságai
„Minden
nap tanitatz Uram engemet, és a napnak járásábul változandó életemnek rövid voltát elõmbe adod.
Mitsoda az én életem? csak ollyan, mint most nyiló s majd hervadó virág szál...
folyó ez s patak s lengedezõ meleg szél, mostani tetezõ s már elenyészõ füst, köd és csak pára, ollyan mint
álhatatlan sasnak, nyílnak és hajónak a nyoma. Merõ árnyék s hamar fordul mint
takáts karikája.”[1]
(Szõnyi Nagy István)
A kimondott puritanizmuskutatás,
néhány kivételt leszámítva, megmaradt recepciótörténet-kutatásnak. Így a
Zoványi[2]–Berg[3]–Makkai,[4]
kevésbé Bodonhelyi[5] képezte
tradíció vonalán haladva a legújabb publikációk is csupán adalékokkal vagy
szövegközzététellel gazdagítják e téren elért tudományos eredményeinket.[6]
A kutatás, irányát mintegy kanonizálva, az angliai és kisebb részben németalföldi hatások felderítésére,
regisztrálására összpontosított, elhanyagolva a mozgalom és a létrejött
irodalom hazai (utó)életét. Bár a korszakkal kapcsolatos retorikatörténeti
kutatások (Bartók István,[7]
Kecskeméti Gábor[8]) vagy
szociológiai szempontú megközelítések (Molnár Attila[9])
révén a magyar puritanizmust érintõ kérdések, sõt megállapítások is születtek,
a legfontosabb puritánus életmûvek még feltáratlanok, néha ismeretlenek,
illetve ezek viszonya más mûfajokhoz (pl. emlékirat-irodalom), irodalmi
kontribúciójuk a 17. századi barokkhoz továbbra is megválaszolásra vár.
Ennek fényében jelen dolgozat
kettõs célkitûzést vállal fel: részint Bethlen Miklós puritanizmusához
igyekszik adalékokat szolgáltatni, részint pedig az emlékirat (Imádságoskönyv)[10]
és a kortárs puritánus irodalom alkotásainak
összehasonlításán keresztül szándékszik új fénybe állítani a puritánus
kegyesség irodalmi realizációit.
Ugyanis a kérdés – tisztán hermeneutikai vonatkozásában is – rendkívül
izgalmas (az emlékirat mint az angol puritánus irodalom magyar olvasatának olvasata), hiszen az emlékírókban
az angol példák alapján író/fordító/kompiláló magyar puritánus szerzõk
olvasóit kell felfedeznünk. Következésképpen az emlékiratokban jelentkezõ
kegyességeszme, néha ugyan kiegészülve „õsforrásokkal” is (Bethlen esetében pl.
Perkins), alapvetõen az angol elõzményekre
visszamenõ magyar szerzõk mûveibõl származó befogadásélmény eredménye. Így az
olvasatok mint interpretációk – akár rekonstruálható (ez esetben sajátosan
spirálszerû) megértésvonulata rajzolódik ki, a puritánusok elsõ generációjától
egészen az emlékírókig (pl. Medgyesitõl Bethlenig, azaz a Praxis pietatistól az Imádságoskönyvig).
A kegyességi irodalom
retorikai-szellemi hagyományának visszakereshetõ/igazolható jelenléte az
emlékiratokban a mûfaj történeti alakulásáról alkotott képünket is árnyalhatja.
Éppen ezért nem alaptalan a mûfaj alakulásának
történetében – a humanista történetírástól a barokk emlékírás alkonyáig[11]
– számottevõ állomásként felfogni a kegyességi irodalom találkozását az
emlékírással. Ezzel kapcsolatosan pedig Gyenis Vilmos egyenesen olyan közös
mûfaji alapokról beszél, amelyekbõl a jellegzetesen puritánus meditációk vagy
Rákóczi Vallomásai származnak.[12]
E gondolatnak folytatása, illetve árnyaltabb bemutatása érdekében
vizsgálódásaim – a puritánus sajátosságok kielemzése – lényegében a személyes
kegyesség problematikája köré szervezõdnek.
„Fides et conscientia bona
sunt junctae.”
(William Perkins)
A személyes kegyesség
vizsgálatakor megkerülhetetlen az a nehézség, amit minden 17. század végi és
18. század eleji életmû felad kutatójának, nevezetesen a lelki élet
egyértelmûen és minden kétséget kizáróan
puritánus vagy pietisztikus
meghatározása. Bethlen esetében a lelkiség puritánus vonásainak[13]
rekonstruálását az õáltala is emlegetett szerzõk (pl. Keresztúri, Apáczai, Pápai
Páriz, Tofeus stb.), illetve a századvég kortárs puritánus alkotásainak
elemzése, összehasonlítása révén kísérlem meg.
Szinte képtelenség a századvégen
„vegytiszta” puritánus kegyességrõl beszélni, ami alól Bethlen alkotása
sem kivétel (bár dicséretére váljék,
hogy az evangélikus Tofeus „soltár-resolutióiban” szintén talál puritánus kegyessége
számára is applicálható tanítást).
Továbbá nem könnyû az Imádságoskönyv
kizárólagosan református hagyományának a körvonalazása sem. Ugyanis „...nehéz kimondott református
imádságról beszélni, mert a 16. században sokáig nincsen meg az elkülönítés
református és evangélikus között még az egyházszervezetben sem, nemhogy az
imádságban és az imakönyvek használatában; a 17. században pedig nemegyszer
fordul elõ, hogy reformátusok evangélikus munkákat fordítanak és adnak ki magyarul”.[14]
Következésképp vizsgálódásaim
hangsúlya nemcsak a konfesszionalitás (kálvinizmus) szférájában megmutatkozó
sajátosságokat szándékszik kijelölni, hanem a pietas, vocatio – akár
felekezet feletti – vonzásából építkezõ lelkiséget is.
A puritánusoknál oly gyakran hangoztatott õszinteség (sinceritas) jegyében fogant Imádságoskönyvet tekinthetjük úgy is –
gyónó jellegénél fogva –, mint Bethlen penitenciatartását, ahol a személyes
bûnbánat/bûnvallás (privata confessio)
a puritánus lelki élet centrális elemévé a lelkiismeretet (conscientia), illetve ennek állandó vizsgálatát (casus conscientiae) teszi meg. Hiszen maga Bethlen jelenti ki: „...jobb így
nékem, hogy én ebben a szomorú tömlöcben az én édes nemzetségem, hazám
és abban kivált a te házadnak és az enyimnek s magamnak sok bûnét s romlását sirassam és Felségedet böjtölés,
könyörgés, penitenciatartással mindnyájunkhoz engesztelni igyekezzem...”[15]
(Itt és a következõ idézetekben kiemelések tõlem, T.Zs.)
A puritánusok
számára „a penitenciatartás a gyakorlatban szigorú lelkiismeret-vizsgálódással
egybekapcsolt törvényeskedést jelentett. Fontossá tették a hívõ számára a
törvény, az Írás állandó magára szabását.”[16]
Sõt a devotio igazi mélységét a
penitenciatartás eleme, a bûnvallás adta meg azáltal, hogy kifejezte
emberi nyomorúságunkat, tehetetlenségünket és a legfájdalmasabb felismerést:
önmagunkban mindenestül menthetetlenek vagyunk az isteni igazságosság elõtt.
Bethlen arról gyõz meg, hogy igencsak
tudatában van ennek: „ha érdemem és a te igazságod szerént fizetnél énnékem,
nem ez volna rég az fizetésem, hanem e
világon ennél is nagyobb romlás és ezután az örök kárhozat.”[17]
A penitenciatartás
nemcsak a bûnvallás és õszinte bûnbánat
kifejezõje, hanem a megtérés mozzanatát is implikálja, hiszen a bûnök
bevallása, megbánása valójában bûnös énünk megtagadása is. A Szent Pálra
visszamenõ „ó ember megöldöklése és az új ember megszületésének” gondolata
illusztrálja ezt, amit a puritánus gondolkodás a mortificatio/vivificatio terminuspárral jelöl. A kései puritanizmus olyannyira azonosul ezzel a
gondolattal, hogy a penitenciatartás
mint bûnbánat néha azonos jelentésûvé
válik a megtéréssel. A helvét irányt
követõ puritanizmus eme gondolatának természetesen megvan a kálvini elõzménye:
„az én véleményem szerint a bûnbánat helyesen úgy határozható meg, hogy az nem
egyéb, mint életünknek Istenhez való igaz
megtérése, mely az Isten iránt való õszinte és komoly félelembõl ered,
amely testünknek és a régi embernek a megöldöklésébõl és a léleknek megelevenítésébõl
áll.”[18]
Az angol puritánus kegyesség és a kálvini teológia hatása
alatt álló magyar puritanizmus a katolikus középkor „idevágó” szellemi
hagyatékát (Szent Bernát) is integrálja: „Mert az igazán bûneit sirató embernek
megtérését jelentõ könnyhullatásival ugyan meg-újulnak s mint kedves itallal
eltelnek az Angyalok, Lk 15 v. 7. 10. Ugyanis a Penitentia-tartoknak
könnyhullatása bora az angyaloknak, jó illattya az életnek, ízi a kegyelemnek,
kóstolója az engedelemnek, ékessége a meg-békélésnek, az újonnan vissza jövõ
ártatlanságnak épsége és gyönyörûsége a csendes lelki isméretnek. Bernhard. Serm. 30. in Cant.”[19]
A jelentõs magyar recepciót magáénak tudó Perkins szinonima értékû terminusként használja a megtérést. A megtérés és bûnbánat
ilyen egyértelmû megfeleltetésének
gyakori következménye, hogy a megszentelõdés gondolata is (és ezáltal az
egész üdvözülési folyamat /gratiagradus
vagy via salutis/, a megtérés pillanatától, az elhívás/kiválasztás felismerésén
keresztül, a megdicsõülés momentumáig) hozzárendelõdik. A korabeli magyar
(Perkins) fordításban olvashatjuk: „Az
harmadik dolog, mely az idvösségre szükséges, a Megtérés. Ez pedig két dolgot
foglal magában. Elsõt, a melly ennek tsak kezdeti, az Isten szerént való
bánatot. Másodikot, ez bánat után következõ változást, mely valósággal õ maga a
megtérés... ”[20]
Ebbõl
a szempontból releváns a Bethlen-féle Imádságoskönyv
indítása is, hiszen a nagy életgyónás – mint a bûnbánat és megtérési
szándék kifejezõje – a keresztség ürügyén már említi a kiválasztottságot, az
üdvözülés bizonyságát (certitudo salutis)
mint a via salutisállomásait: „a keresztségben
szerelmetes Fiad vérével kimosál minden
bûneimbõl,fiaddá fogadál és a te házad cselédi közé béállítál... Így hívál engemet még az gyermekségemben,
szent igédet kezembe adád, szent fiadban
megígazítál, szent testével s vérével lelkemben az örök életretáplálál...”[21]
A penitenciatartás – mint a
bethleni kegyesség alapdimenziója – valójában egy centrális elemre épít: a lelkiismeretre, illetve ennek vizsgálatára. A lefegyverzõ õszinteség, önigazolási szándék vagy az Istenre mint tanúra
való hivatkozás (a Bethlen-szakirodalom gyakori, az egész Önéletírásra érvényes szólamai) mind
erre az egyértelmûen puritánus gyökerû lelki folyamatra vezethetõk vissza. Szó sincs a világirodalmi léptékû õszinteség,
kitárulkozás – pl. montaigne-i – változatáról,
ez az önmagához következetes, de ugyanakkor könyörtelen sinceritas sokkal inkább a kegyes lélek mindennapi vívódása
önmagával és a halandó világgal, üdvössége érdekében.
A kálvini teológiai tradíciót
továbbvivõ angol puritanizmus nagyjai (Amesius, Perkins) hangsúlyozzák az igaz
lelkiismeret fontosságát, illetve a lelkiismeret naponkénti vizsgálatának
gyakorlását (praxisát). Már itt jelentkezik az a gondolat, miszerint a lelkiismeret
és munkája Istenre vonatkoztatható. Perkins – aki egy teljes (már a 17.
században magyarul is olvasható)
könyvet szentel a kérdésnek – úgy véli, hogy Isten törvénye beíratott a
lelkiismeretbe. A kései puritanizmus felöleli a perkinsi hagyományt, nemcsak
azáltal, hogy megõrzi a conscientia privilegizált helyét a praxispietatison belül, hanem
törvény és lelkiismeret viszonyáról értekezve
a transzcendens isteni törvény immanens formáját vagy reflexióját fedezi
fel a lelkiismeretben.
Mindezt Bethlen Imádságoskönyvére mint a
kegyességgyakorlás elõírta lelki folyamatok, vizsgálódások illusztrációjára
vetítve, azt látjuk, hogy Bethlen nemcsak szintén így közelít a
lelkiismeret(vizsgálat) problematikájához, hanem tudatában van annak is, hogy
„a lelkiismeretet meg kell tisztítani naponta a bûn terhétõl”.[22]
A puritánusok által körülírt lelkiismeret-fogalommal – miszerint a lelkiismeret
és munkája Istenre vonatkoztatható – találkozunk Bethlen mûvének elõszavában:
„magában az emberben lévõ Isten vicéjének,
a lelkiismeretnek ítéleti és beszédi...”[23]
Így válik érthetõvé a lelkiismeret megkerülhetetlen, ellenõrzõ funkciója a
becsület esetében is: „Ami pedig legnagyobb, eszes, keresztyén ember elõtt nagy
kérdés és casus conscientiae lehet, az: aki valamely tisztre in conscientia elégtelennek ismeri
magát, veheti-é fel avagy nem, még mikor kéretlen, erõvel adják is reá, nem
hogy még õ maga ambiálja, ûzze?”[24] Körvonalazódik tehát a bethleni koncepció,
mely a lelkiismeretet – pontosan isteni eredete és érintetlensége következtében – minden cselekedet, gondolat vagy
szándék helyességének egyedüli és kizárólagos visszaigazolójává teszi.
Mert: „az Isten hármas zabolájának, melyeket az ördög soha az emberi nemzetség
szájából ki nem szakaszthatott, egyike... a lelkiismeret”.[25]
Továbbá a Biblia alapos ismerete
és állandó hivatkozása, illetve argumentációs anyagként való rendkívül gyakori
citálása azt bizonyítja, hogy rendszeres lelkiismeretvizsgálata a puritánus
elõírásokat követte. Vagyis lelkiismeretét Isten törvényéhez mérte hozzá, és
azzal ellenõrizte. Ennek a vizsgálatnak célja a jó lelkiismeret megõrzése vagy
megnyerése volt.[26]
A lelkiismeretnek a fentiekben vázolt puritánus definíciója a kortárs
magyar kegyességi hagyományból is rekonstruálható. (Bethlen nemcsak olvashatta,
de akár prédikációikat is hallgathatta ezeknek a szerzõknek.) Bethlen
tanítómestere, Keresztúri Bíró Pál jelzi az isteni törvény és igazságosság jelenlétét a lelkiismeretben: „a
te lelked-ismereti oly igazat itilõ
bírája az Istennek,
hogy vagy megment, vagy pedig megsentenciáz érdemed szerént.”[27] Szintén õ
az, aki a jó lelkiismeret megõrzését
vagy megnyerését a penitenciatartás révén véli elérhetõnek, ha a bûnbánat/bûnvallás az Isten törvényeinek szigorú
figyelembevétele által történik. „...valaminémû dolgot magadban
fel-találsz az Istennek mind az õ tíz parancsolattya ellen, eggyül eggyig mind
el-vesd tõled: mert ha el nem veted, csak egy vétket ne vess-is-el tõled, im ez
három gonosz rajtad mindörökké. 1. Egy vétekkel az Istennek igasságát
megrontod. 2. Egy vétekkel az örök kárhozatra méltóvá teszed magad. 3. Egy
vétekkel az örökké való halálban ejted magadat.”[28]
A Perkinst is fordító/kompiláló Csúzi Cseh
Jakab ugyanezt a szemléletet képviseli, mikor az isteni törvény áthágásáról értekezik: „Az Isten törvényének megrontója
átkozott s kárhozatra méltó... Midõn
akképpen maga felöl ítéletet tött az ember, akkor származik õ benne nagy
törõdés és keserves félelem az Istennek igaz ítéletének súlyosságától; mely lelki-isméret fulánkjának avagy szivnek
megdobbanásának és bádgyasztó meg-keseredésének neveztetik.”[29]
Medgyesi Pál némiképp az ellenkezõ végletet mutatja be, mikor a kegyes ember
boldogságának Istentõl származó ajándékait sorolja fel: „Az Isten Szent Lelkét
adgya õnéki... Bé-tölti õtet Lelkiisméretnek
csendességével. A Sz’ Léleknek
örömével: mellyre nézve minden földi örömök haszontalanoknak és semmire
kellõknek látszanak õ néki.”[30]
A lelkiismeret csendességének
fontosságát emeli ki a Bethlen egyik állandó olvasmányának számító Tofeus-féle Soltár-resolutio: „lelkünk isméretit meg-oltalmazzuk s ne cselekedgyünk
úgy, mint sokan: hogy akármi alá való híjja való dolgot-is a lelkekre fogadnak;
hanem amit lelkünk isméretire apellálunk, az úgy légyen, edgyezzen lelkünk
isméretinek tanúbizonyság-tétele az Istennek tanúbizonyság-tételével: ha
edgyez, csendes lélekkel szállhatunk a koporsóban...”[31]
Végül pedig Tsepregi Turkovitz
(Perkins mûvének magyar nyelvû tolmácsolása által) ad kimerítõ definíciót: „Mi
légyen a lelkiismeret? ...ezáltal ismérjük meg mi magunk felõl, a mit annak
elõtte mi felõlünk ismert az Isten, mert a mi gondolatainknak két bizonysági vagynak:
az Isten és a magunk lelki-ismereti: Az Isten az elsõ és fõ, a lelki-ismeret a
második, a melly az Istennek, hogy úgy szollyak alá van rendeltetvén, néki
bizonyságot tészen avagy az emberért avagy az ember ellen... a lelkiismeret a
méltóságra és a hatalomra nézve az Isten és ember között köz helyre
tétettetett, ugy annyira, hogy jóllehet az Istennek alája tétettetett, de az
emberen felyül helyheztetett.”[32]
Tovább építve ezt a potenciális puritánus etikamodellt[33]–
a penitenciatartás mint a bûnbánat, bûnvallás,
továbbá a megtérés jelölõje is –, a következõ szegmentumot a gratia gradusvagy via salutis
stádiumai képezik, a megtérésnek és a
megszentelõdésnek már a penitenciatartásban való
implicit jelenléte következtében. Ez a potenciális etikamodell, már „elméleti”
változatában, feltételezi a folyamatszerûséget,
ugyanis a penitenciatartástól (mint
megtéréstõl) a predestináció tudatosításán és a kiválasztottság
felismerésén keresztül a megdicsõítésig (tehát az örök élet elnyeréséig) a
testi halál után történések, állapotok összefüggõ rendszere teremtõdik meg. Gyakorlati
megvalósulásában, tehát a praxis pietatisban az individuum számára
megtapasztalható, az egyes stádiumokat
egyenként elkülönítõ élményláncolatként definiálható. A puritánus lelkiség
ez esetben is kálvini forrásokból merít, ugyanis a via salutis teológiai megformáltságában az Institutióig megy
vissza. Kálvin a fentiekben szemléltetett lelki folyamatot az elválasztás, elhívás, megigazulás,
megdicsõítésegymásra következõ
állapotaiban azonosította, mondván: „azt állítjuk ..., hogy a választottakban
az elhívás az elválasztás bizonyítéka, azután, hogy a megigazulás az
elválasztás megnyilvánulásának másik jele, amíg el nem jut az ember a
dicsõségre, ami az elválasztásnak
beteljesedése.”[34] A kálvini változat sajátos magyar olvasatait
találjuk puritánus íróinknál, nyilván
az angol szerzõk recepciója következtében is. Nézzünk néhány példát:
Csúzi Cseh Jakab: (eleve elrendelés), elválasztás, megigazítás,
fiúvá fogadás, megszentelés, megdicsõítés;
Tsepregi Turkovitz Mihály: elválasztás, elhívás, fiúvá fogadás,
megigazulás, megszentelés, megdicsõülés;
Szõnyi Nagy István: kiválasztás, fiúvá fogadás, megváltás,
újjászületés a Szentlélek által;
Mikolai Hegedûs János: elválasztás, megváltás, elhívás,
megigazítás, megszentelés, megdicsõítés;
Bökényi Philep János: megigazítás, megszentelés, megdicsõítés.
A via salutisfentiekben
vázolt folyamatának pontos illusztrációja az Imádságoskönyv legutolsó imájában (A léleknek Istennel, magával és a testével való beszélgetése,
Vecsernyekori könyörgésem) elhangzó kijelentés: „(saját lelkérõl mondja) Így veté az Isten a te
nyakadba amaz üdvösségnek minden
arany és drágakövek felett való láncát, eleve elválaszta, elhíva,megigazíta, Szent fia testével, vérével az örök életre
táplála, Szent lelkének templomává fogada, megszentele, zsengébenmeg is dücsõíte.”[35]
Mindezt figyelembe véve, talán nem alaptalan, a Perkinst[36],
Amest[37]
ismerõ és ugyanakkor erõs kálvinista[38]
Bethlenrõl azt feltételezni, hogy az eleve
elválaszta, elhíva, megigazíta, örök életre táplála, megszentele, megdücsõíte
terminusok használata több, mint a korban elterjedt vallásos frazeológia
begyûrûzése mûvébe. Részint a terminológia jelenléte a penitenciatartást
implikáló Imádságoskönyvben, részint
az a tény, hogy e kiemelt szavakat visszahelyezve kontextusukba, egyértelmûvé
válik a folyamatszerûség az eleve elválasztástól a megdücsõítésig, arról gyõz meg, hogy a via salutisvagy gratia gradus
jelenségével van dolgunk. Következésképpen, a Bethlen által használt
kifejezések valóságos szinonimái a fentiekben idézett 17. századi szerzõk által
használt terminusoknak. Tehát Bethlen az
eleve elválasztás, elhívás, megigazítás,
örök életre táplálás, megszentelés, megdücsõítés kifejezésekkel, akárcsak a
17. századi magyar szerzõk, egyfajta olvasatát adja a Kálvin által leírt
folyamatnak. Nyilván a Bethlen-féle
olvasat mögött feltételezhetõen ott van az angol és magyar puritanizmus – akár
a fentiekben is idézett – kegyességi alkotásainak hatása. Bethlen lelkiségében
– mintegy visszaigazolva ama lehetséges etikamodell jelenlétét – a gratia gradus/viasalutis arra a
folyamatra utal, melyet például Mikolai Hegedûs János a következõképpen
fogalmaz meg:
„Az Isten hat gráditsokon viszi
az embert az üdvösségre. Mellyek azok?
1.
Az elválasztás 2. A megváltás 3. Az elhívás 4. Megigazítás 5. Megszentelés 6.
Megdicsõítés.
Mitsoda az elválasztás?
Istennek örökkévaló Decrétoma,
melybõl õ szabadosan és megmásolhatatlanképpen elrendelte, hogy az õ neve ditsõségéért
némely embereket az örök életre vigyen a Christus által.
Miben áll... a Megváltás, kit a
Christus ...vitt véghez?
1.
Az Isten igazságának lött elégtételben, melyet tött a bûn tellyes büntetésének
szenvedése által...
2. Az Isten törvényének betöltésében,
tökéletesen engedve annak.
3.
A mi megszabadéttatásunkban a bûnnek hatalmátul és annak méltó átkátul, reánk
ruházván, mind penig szenvedõ engedelmességeivel érdemlett
jó-téteményeit.”[39]
„Mitsoda az Elhívás? Az
Istennek olly szent és kegyelmes munkája, melyben az õ beszéde és lelke
által a bûnös és kárhozat alá vettetett embereket kihíya az õ természeti és
megveszett állapottyokból, hogy hidgyenek az Ur Jézus Christusban, és
vitessenek az uy életre.
Mitsoda a Megigazítás? Oly kegyelmes tselekedete az
Istennek, mely által a Christus igasságát tulajdonéttya minden igaz hívõknek:
És úgy a Christus érdeméért, ingyen és szabadon feloldozza õket minden bûnöktõl
és azontúl méltónak ítili õket az életre.”[40]
„Mitsoda a megszentelés? Külsõ és
belsõ. Miben áll a belsõ megszentelés?
Az elmének és értelemnek
felnyittatásában, mely által a tudatlanság elvétetik. Az akaratnak
elváltoztatásában, midõn az késszé és állandóvá tétetik a gonosznak
eltávoztatására és a jónak elválasztására. Az indulatoknak meguyéttatásában,
mely által a megszenteltetett ember alkalmatoséttatik az õ indólatinak igazán
és egyenesen hívásira és igazgatására...
Miben áll a külsõ
megszenteltetés?
Az egész külsõ magaviselésének az
Isten törvényével való egyezõségében...
Mitsoda a Megdütsõéttetés?
Az Isten népének boldog
állapattya ez élet után, melyben õk szabadosak és üresek lesznek minden
bûnöktõl és nyavalyáktul és a kegyelemnek s a ditsõségnek tellyes tökéletessége
lészen mind lelkekben, testekben.”[41]
A gratia gradus/via
salutis folyamatának ilyen részletes illusztrálása azért is fontos, mert a
Bethlen által használt terminológia implicit
módon jelöli ezt a folyamatot. Másrészt pedig e leírás alkalmazása a
Bethlen mûvére, folyamat jellegébõl adódóan,
rendszerezi és egyetlen egész struktúrába szervezi Bethlennek a
predestináció (ennek megfelelõje az elválasztás),
az unio mystica vagy más a gratia gradus
folyamatára utaló vagy annak egyik állapotaként (gradusaként) felfogható megjegyzéseit. Tehát ennek köszönhetõen
Bethlen lelkiségében is – az imádságoskönyv utalásait és a fenti
modellt figyelembe véve – teljességgel rekonstruálható az a folyamat (gratia gradus/via salutis), amelyet
a Mikolai Hegedûs változata illusztrál.
Ugyanakkor elkerülhetjük azokat a tévedéseket is, amelyeket – e probléma
ürügyén – a Bethlen-szakirodalom némely szerzõi elkövetnek. Szávai például
felfedezi a predestinációt, illetve az üdvözülés bizonyságát, tehát a folyamat
egyik alkotóelemét (gradusát), ám a
teljes rendszert (gratia gradus/via
salutis) már nem látja meg.[42]
A predestináció tana szervesen beépül a gratia gradus/via salutis folyamatába,
tehát Bethlen idevágó kijelentését is így kell értenünk, annál is inkább, mivel
az Imádságoskönyvben kibontakozó
lelkiség is mint potenciális puritánus etikamodell erre enged következtetni.
„Áldassál... én Uram ... hogy engemet világ fundamentomának
felvettetése elõtt az Úr Jézus Krisztusban
ingyen kegyelmedbõl választál
a szent, fegyhetetlen és azután az örök
életre.”[43]
A predestináció tanának receptálása a puritanizmus
kegyességében nemcsak a tan elfogadásában nyilvánult meg, hanem az üdvözülés
bizonyságának (certitudo salutis)
mint a lelki életben megtapasztalható – Isten által sugallt – élménynek a
hangsúlyozásában. Ezzel párhuzamosan a
puritánus kegyességi irodalom kidolgozta a hívõ számára a kegyességgyakorlás
azon vonatkozásait, melyek hozzásegíthették, hogy megtapasztalja
kiválasztottságát. Az üdvérdemek, a kiválasztottság jeleinek felkutatása, a
lelkiismeret vizsgálatának kapcsolódó vonatkozásai a korabeli conduct bookok népszerû témáit képezték,
amelyek programszerûen megfogalmazták a tennivalókat: „Az üdvbizonyosság
hitében a kereszténynek cselekedeteivel is meg kell próbálnia magát. A
választottságnak meg kell nyilatkoznia az Isten dicsõségére való keresztény életben.
Ez azt jelenti, hogy a hívõ lemondva saját igazságáról, minden emberi
erõfeszítésrõl, terveirõl, saját képességben való bizakodásról, mindenestõl
odaszánja magát hitben a lélek által Isten szolgálatára.”[44]
A kegyességgyakorlás[45]
mellett a misztikus élmények[46]
is nagyban hozzájárultak a kiválasztottság felismeréséhez, bizonyságként
való elkönyveléséhez. Fõként az unio
mysticagondolata, illetve élménye vezethetett el ilyen
felismerésekhez. A magyar puritanizmus lelkiségében az Istennel vagy
Krisztussal való misztikus egyesülés (communio
cum Deo/Christo) gondolata két változatban írható le: vagy az egyház és Krisztus egyesülése (fej és
tagok szimbolikája),[47]
vagy a középkori hagyományt továbbvivõ individuum és Isten/Krisztus egyesülése (az Énekek énekére visszamenõ jegyesi misztika szimbolikája) alapján.[48]
Eltekintve néhány kivételtõl[49]
megállapítható, hogy az unio mystica gondolata – mint a certitudo salutis
kifejezõje – leggyakrabban az úrvacsora kérdésköre ürügyén került tárgyalásra.
Ennek magyarázata abban rejlik, hogy részint a praxis pietatis egyik legfontosabb
„utasítása” a hívõk számára a
szentségekkel való élés (tehát üdvérdem),
másrészt pedig ugyancsak gyakori az a gondolat, miszerint a szentségekkel való
élés révén lehet felfedezni az üdvbizonyság
jeleit.
Bethlen lelkiségére is jellemzõ a misztika iránti affinitás. A
Krisztussal való misztikus egyesülés gondolata/élménye nemcsak kegyességének
alapvetõ fontosságú elemét képezi, hanem ugyanakkor Imádságoskönyvének legbensõségesebb mozzanatait teremti meg. Az
úrvacsora jelentõsége is puritán olvasatban jelentkezik, hiszen ennek
fontosságát nemcsak a misztikus élmény, hanem elsõsorban az üdvérdem,
üdvbizonyság perspektívái felõl hangsúlyozza. Bethlen lelkiségének alapvetõen
puritánus voltát igazolja az is, hogy az úrvacsoravétel hiánya rendkívül érzékenyen érinti. Itt azonban
többrõl van szó, mint egy már állandósult, hagyományszerûen gyakorolt rítus
hiányolásáról, sokkal inkább a kegyességgyakorlást végzõ ember azon
kétségbeesésével szembesülünk, mely szerint
nem adatik meg az üdvbizonyság megszerzésének lehetõsége egy misztikus
élményben való részesülés által (úrvacsoravétel). Ez magyarázza az álom – mint
Isten-látás (visio beatifica),
illetve az üdvbizonyságot, kiválasztottságot megválaszoló misztikus élmény –
rendkívüli fontosságát. (Önéletírásában
és Imádságoskönyvében is részletesen
elmeséli álmait, sõt õ maga is utal erre, mintegy utasítva eljövendõ olvasóit,
hogy akár ellenõrizhetik is e rendkívüli történések hitelességét.[50])
Az úrvacsoravétel biztosította misztikus élmény hiányában Bethlen az álmok
ajándék értékû isteni gesztusában, illetve az álmok konkrét történésében véli
megtalálni kiválasztottságának, üdvözülésének bizonyságát. (Ne feledjük,
Bethlen álmaiban Krisztussal és a Szentlélekkel szembesül!) Hiszen ki is
jelenti: „az Isten az õtet igazán félni igyekezõ híveit kiváltképpen való módon
álom vagy látások által is meg... vigasztalja, és elõttök álló magok kétséges
dolgokban... igazgassa ma is...”[51]
Érvelésének következõ szegmentuma az, hogy álmainak isteni eredetét igazolja,
tehát eloszlatja minden kételyünket afelõl, hogy ezek az álmok voltaképpen az
ördög megtévesztõ, félrevezetõ praktikái lennének.[52]
Döntõ érve az, hogy a csodálatos álomlátás után pontosan két év és hét hónap
múlva ugyanazon a napon megengedik, hogy úrvacsorát vegyen. Következésképp
Bethlen azt véli felfedezni, hogy álomlátásai az isteni kegyelem ajándékai
voltak, illetve azt, hogy álomlátásai az úrvacsoravétel bizonyságteremtõ
élményének megelõlegezését jelentették. Sõt arra enged következtetni, hogy
kiválasztottságából adódóan Isten mintegy kárpótolni akarta õt az álomlátásokkal
– mint misztikus és üdvbizonyságot teremtõ élményekkel – azért, mert neki nem
adatott meg az úrvacsoravétel. Ha az általa bemutatott álmokat alaposabban
megvizsgáljuk, felfedezhetõvé válnak a kortárs puritánus kegyesség irodalmi
hagyományának legfontosabb – a fentiekben ismertetett – jegyei. Az unio mystica
gondolatának mindkét változata, legalábbis terminológiai szinten, megtalálható.
A Krisztussal való találkozás líraian õszinte, igaz keresztényi alázatosságot
sugalló jelenete (Bethlen nem merészeli megcsókolni Krisztus feléje kinyújtott
kezét, ezért hát sebhelyes lábát csókolja meg) még az újramesélés alkalmával is
eksztatikus érzelmi kitöréshez vezeti: „Jöszte, nézd meg... Ne a lábom, látod,
sebes teéretted. Fejed vagyok én. Ó én mátkám! Ó én szépem! Ó én galambom!
Sebes lábom vagy te, ó ecclesia! Ó bûnös lélek!... De eredj, menj el
békességgel. Csak amikor itt ezt a
faciest írtam, az Isten lelkének kiváltképpen való gerjedezéseit tapasztaltam
magamban, kiért hála Istennek.”[53]
Ha ebben a részletben, az ecclesia emlegetése ellenére is, a személyes
élménybõl adódóan a misztikus egyesülés individuum és Isten/Krisztus változata
volt az erõteljesebb, az egyház és Krisztus hasonló viszonyára utal Bethlen Mindennapi reggeli imádságában: „mivel tartoznánk Felségednek a te egyetlenegy
fiadért... akit a bûnös testnek hasonlatosságában asszonyi állat által kibocsátál
e világra, hogy légyen az õ Anyaszentegyházának feje, váltsága, võlegénye...”[54]
A certitudo salutis gondolata
kettõs megformáltságban van jelen. Implicit jelenlétét jelzi az álmoknak az
isteni kegyelem kiáramlásaként való definiálása, illetve ugyancsak az álmok
ürügyén Bethlen kiválasztottságának – az álmok isteni eredete kapcsán
illusztrált – deklarálása. Továbbá részletes álomleírásaiban expliciten is
megfogalmazza, kimondja vagy kimondatja a „jó hírt”. A fejérvári álom egyik
csúcsmozzanatát képezte a bûnök bocsánatának Krisztus által való kijelentése.
Bethlen szinte rögeszmés gyakorisággal idézi fel ezt a számára üdvbizonyságot
eredményezõ kijelentést: „mondjad azt nekünk, amit annak az asszonynak s
másoknak is sokaknak mondottál a te
igédben, amit a te lelked szüntelenül és most
is mond az én lelkemnek, mondjad... amit énnékem régen Fejérvárt és itt
is mondál álmomban: Ne félj, fiam, mert megbocsáttattak a te bûneid, eredj,
menj el békességgel, a tü hütötök megtartott, mert ez az én ajándékom. A tü
adósleveleteket a keresztfára felszegeztem.”[55]
A Krisztussal való csodálatos
szembesülés, a kiválasztottság, az üdvözülés bizonyságának elnyerése szinte
középkorinak nevezhetõ érzelmi lángolást, felszínre törõ mámort szabadít fel
lelkében. Újra meg újra felidézi a csodálatos élményt, miközben
elragadtatottságát is nehezen palástolja: „Akkor is mind álmomban, mind émetten
azután is sokszor hol étel, hol egyéb dolgom közben, hírem nélkül is elmémbe
ötölvén az a látás, nékem olyan vigasságot szerzett szívemben, hogy azt csak az
hihetné el, aki magán hasonlót tapasztalna.”[56]
Spiritualitásának
középkorias misztikája még erõteljesebben nyer kifejezést abban az
álomleírásban, amely a Szentlélek látogatását örökíti meg. A „csudálatos
szózat” és az elérkezõ „rettenetes, nagy, drága, jó szagnak illatja,
nagy bõséggel”, az ezt követõ „rend és természet kívül s felett való”[57]
szívrepesés mondhatni szinte a középkor látomásirodalmának hagyományát idézi.
Összegzésképpen megállapítható,
hogy a predestináció által implikált certitudo salutis gondolat
irodalomesztétikai szempontból is legértékesebb illusztrációit az álmok/látomások
adják. A misztika ilyen hangsúlyos jelenlétében is puritánus hatást kell
felfedeznünk, hiszen Bethlen, akárcsak a korszak magyar (pl. Csúzi Cseh,
Kézdivásárhelyi Matkó stb.) és angol (Reyner, Taylor, Owen stb.) puritánus
szerzõi, az amor sanctus középkori
hagyományának alkalmazásában találja meg
az ideális eszközt kegyességének bemutatására.
A Bethlennél rekonstruálódó
lehetséges etikamodell tehát a következõképpen alakul: az alapot apenitenciatartás
képezi, amely tartalmazza a bûnbánat
és bûnvallás mellett a megtérést is; ezáltal kapcsolódik ehhez agratia
gradus/via salutis folyamat, amelybõl a predestináció és certitudo salutis mozzanatai kerülnek elõtérbe a misztikus élmények
közvetítése révén. Elsõ látásra is egyértelmû, hogy ama lehetséges etikamodellnek a Bethlen-féle
olvasatával van dolgunk, amely az egésznek mint folyamatnak nem minden elemét
jelöli ki (sokkal inkább implicit módon odaérti), sõt néha elvonatkoztatva a
folyamatszerûség diktálta kronologikus linearitástól, sajátságosan hangsúlyoz,
részesít kitüntetett figyelemben bizonyos fázisokat. (Ilyen pl. a predestináció
és a certitudo salutis, ezek kijelentésével, nem a megtéréssel kezdõdik az imádságoskönyv.) Ennek elsõsorban
mûfaji magyarázata van, Bethlen ugyanis emlékírást, ezen belül, de ettõl
elválaszthatatlanul imádságoskönyvet ír, nem conduct bookot. Tehát nem
bemutatnia és nem gradusról gradusra kell egyenként leírnia, definiálnia e
modellt, illetve ennek folyamatait, hanem sokkal inkább e modell sajátságos –
egyénenként eltérõ – alkalmazását kell szemléltetnie.
Az Imádságoskönyv mint Bethlen puritánus lelkiségének tükrözõje végkonklúzió gyanánt egy olyan
paradoxont ajánl, amely a puritánus elit lelki életében és
kegyességgyakorlásában is megmutatkozhatott. A reáliák és praktikus ismeretek
vonzásában élõ Bethlen – aki Descartes kétkedõ szellemét oly közelinek érezte
önmagához, és aki, mondjuk ki, Apáczai mellett valószínûleg a 17. századi
Erdély legfelvilágosultabb figurája volt – érdekes módon az álmok irracionális,
misztikusan-babonás, tapasztalatilag nem ellenõrizhetõ világában találja meg
hite bizonyságát, szenvedései, tragédiája méltó kárpótlását. Az Imádságoskönyv legerõteljesebben
keresztényi és puritán képeit az embléma értékû álmok képezik, az alázat és a
puritánus tanítások maximális beteljesedését a Krisztussal való találkozás
szentséges momentuma exemplifikálja. Mert a teológiai-dogmatikai argumentáció
bizonyítható jelenlétének, a következetesen kálvinista szellemiség és puritánus
életvitel kirajzolódásának meggyõzõ ereje elhalványul az álom, látomás
csúcsjelenetének – a Krisztus sebes lábát csókoló Bethlen – tanúságtévõ kisugárzása mellett.