Dr.
Demény Pál
(1913–1999)
Egyedül
élt, de nem volt társtalan. Akik szép számmal megjelentek végtisztességén,
valamennyien a barátság, a tisztelet – gyakran a rokoninál erõsebb – szálaival
kötõdtek hozzá. Ezek közé tartoztak az Erdélyi Múzeum-Egyesület tagjai
is, akik ravatalánál vettek búcsút Egyesületünk önzetlen, segítõkész tagjától,
barátjuktól. A koporsót körülállók és az elhelyezett koszorúk feliratai pedig
azt tanúsították, hogy az igaz embert tisztelõket nem választották el nyelvi határok.
Élete Gyulafehérváron sarjadt ki,
abban a fejedelmi városban, ahol már a 17. századtól törvény biztosította az
országban kereskedõ zsidók állandó megtelepedését. Apja, a jónevû, izraelita
vallású magyar ügyvéd ahhoz a polgári réteghez tartozott, amely annyi értékkel
gazdagította a magyar társadalmat. Mint annyi polgártársa, a fõhatalomváltozás
után hûségesen és öntudatosan vállalta a kisebbségi sorsot. A nagy
iskolafenntartó erdélyi püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly jogtanácsosaként a
már katolikus vallásban nevelkedett fiát a gyulafehérvári római katolikus
líceumba íratta be. Demény Pál elkerülte tehát azt, hogy annyi magyar ajkú
kortársához hasonlóan, az akkoriban bevezetett diszkriminatív iskolai szabályok
értelmében megtilthassák neki is magyar (felekezeti) iskola látogatását.
Sikeres
érettségi vizsgája után a kolozsvári I. Ferdinand Tudományegyetem jogi karára
iratkozott be, ahol akkoriban olyan
kiváló egyetemi tanárok adtak elõ, mint a magánjogász Camil Negrea vagy a büntetõjogász Traian Pop. Jogász- és
gyakorló ügyvédként fõleg a magánjogi kérdések felé vonzódott. Széles körû jogi mûveltségre tett szert, német és
francia szakmunkákat is olvasott.
Természetesen a román mellett követte a magyar szakirodalmat is. Azon ma már
kevés jogász közé tartozott, aki még
Grosschmid Béni munkáiban is elmélyült, sõt egykori tanára, Camil Negrea mellett telekkönyvi jogi munkájához hasznosította
is a nagy magyar magánjogász nézeteit.
Öntudatos polgár volt, aki egész
életében az ügyvédi erkölcsi normák szerint élt hivatásának, méltatlanoknak
tartotta az ügyvédi pályára a pénzhajhászó kijárókat, zugügyvédeket.
1989
decembere után abban reménykedett, hogy helyreáll a polgári jogrend,
megtörténik a magántulajdont sértõ hatalmi intézkedések orvoslása.
Beadványokban, véleménynyilvánításokban elutasította a magántulajdonnak nem
egységes intézménykénti kezelését. A megsértett tulajdonjog orvoslásának
elõsegítése érdekében újraközölte és értelmezte az ingatlannyilvántartás és
tulajdonjogi biztosítás nagyszerû intézményére, a telekkönyvre vonatkozó
jogszabályokat (Telekkönyvi jog. Bukarest 1993; Legea cãrþilor
funciare nr. 115/1938 comentatãºi adnotatã.
Cluj 1995).
Csalódottan tapasztalta, éppen az
Erdélyi Múzeum-Egyesület jogainak helyreállításáért végzett munkája során, hogy
elképzelései nem váltak valóra.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület
újraindulásától önzetlenül, minden tisztség nélkül odaadóan járt el az
Egyesület ügyeiben. Az indulás elsõ szakaszától kezdõdõen mellettünk volt, ezt
bizonyítja az is, hogy az Egyesület jogi személyként történõ bejegyzésének
bírósági eljárásában neve ott szerepel a bejegyzést elrendelõ tárgyalás
jegyzõkönyvében is. Ezt követõen élete utolsó napjaiig tanáccsal,
véleményezéssel, különbözõ indoklások megszerkesztésével részese volt az
Egyesület jogaiért folytatott eljárásoknak. Példaadó lelkiismerete, kitartása
nemegyszer lendítette elõre ügyünket.
Emlékét nemcsak azok mulandó
emlékezete õrzi, akik tanúi voltak munkájának, tisztelték és becsülték, hanem
írásos hagyatéka is beszédesen tanúsítja az Erdélyi Múzeum-Egyesület jelenkori
történetével foglalkozó majdani kutató számára azt, hogy mit tett Demény Pál
önzetlenül Egyesületünkért.
Kiss András