Alapkönyv a Téka alapítójáról
Deé Nagy Anikó: A
könyvtáralapító Teleki Sámuel.
Az Erdélyi Múzeum–Egyesület kiadása. Kvár 1997. 456 lap
A jelenlegi mûvelõdéstörténet szívesen vizsgál méréseken alapuló
társadalmi jelenségeket múltértelmezõ munkája közben. Ugyanakkor az
Annales-iskola már vissza is tért az általa valaha kárhoztatott hagyományos
módszerek egyikéhez: a reprezentatívnak tekintett egyéni teljesítmények
leíró-értékelõ vizsgálatához.
Ezt a tendenciát ismerjük fel a Teleki-témához évtizedek óta hûségesen
visszatérõ Deé Nagy Anikó legújabb könyvében is. Noha a teljes Teleki-portré
megrajzolására bevallása szerint nem vállalkozhat, a híres és máig mûködõ
könyvtár, a marosvásárhelyi Teleki Téka megalapítójáról szóló, gazdagon
dokumentált könyve természetesen jelzi egy gazdag életút egyéb aspektusait is.
A szerepteória segíti ebben a
különbségtételben a kutatót; tehát a személyiséget beállítódásokban,
magánemberi és társadalmi szerepekben tudja és akarja megragadni. Mindvégig
megtart valami rokonszenves távolságot vizsgált tárgyával szemben: a
beállítódás motívumaira utal, az egyes döntések pszichológiai alapját nem
feszegeti indiszkréten. A bemutatott értelmiségit rokonszenvvel ábrázolja, de pozitív elfogultsága érthetõ; kutatót (Deé
Nagy Anikó) és tárgyát (gróf Teleki Sámuel) összekapcsolja a közös preferencia:
a könyvek iránti pozitív elfogultság. Hasonló empátiával közelített Eszterházy
Károlyhoz mint kultúrapártoló egyházi emberhez nemrég Bitskey István (Könyvek, könyvtárak, mecénások. 1996).
Ugyanakkor a párhuzamosság a lokálpatrióta hajlamban is kimutatható
(Marosvásárhely, illetõleg Eger kulturális színvonalának emelése a mecenatúra
módozatai által).
A kulturális színvonal emelése a
18. században elsõsorban a könyvek kiválasztásától és terjesztésétõl függ;
ilyen értelemben a Teleki Sámuelrõl szóló monográfia a könyv 18. századi
kelet-közép-európai történetérõl is megbízható ismereteket kínál.
Deé Nagy Anikó valaha a Kriterion Könyvkiadó Téka-sorozatában Teleki Sámuel levelezésébõl kínált
azóta sokak által haszonnal forgatott válogatást (Teleki Sámuel és a Teleki-Téka. A leveleket válogatta, bevezetéssel
és jegyzetekkel ellátta Deé Nagy Anikó. Buk. 1976). Ha annak címe „Teleki
Sámuel, a levelezõ” lett volna, most már csak egy könyvvel adósunk a szakma a
részportrék jegyében: meg kellene kísérelni a politikus Teleki Sámuel pályáját
értelmezni, mert egy kancellár döntései és értékrendje, viszonyrendszere
önmagában is tanulságos, másrészt mert a politikus Teleki Sámuellel
kapcsolatban pillanatnyilag több az egymásnak ellentmondó vélemény, mint az
apró megfigyeléseken alapuló céltanulmány.
A könyv önálló egysége a monografikus tanulmány; 227
számozott oldal.
Az ezzel párhuzamosan (vagy
ettõl függetlenül) olvasható második „könyv” az iratoké. Levelek, leltárak,
háztartási költséglisták, évi bevételekrõl készített feljegyzések, adományok
okmányai, a Téka építésével kapcsolatos és a könyvtár használatára vonatkozó
iratok. Itt az intézménytörténész kápráztat el válogató ízlésével, a
gyûjtemények értõ megközelítésével. Teleki Sámuelt a könyvritkaságok,
tudománytörténeti alapkönyvek érdekelték elsõsorban.
A valamikori könyvtár két
könyvének sorsára külön is kitér Deé Nagy Anikó, ezek a gyûjtõ tudásán, értékrendjén
kívül utalnak egyrészt az európai (tárgyiasult) kultúrértékek vándorlására,
másrészt a központ és a periféria viszonyára a (nem csak könyv) kincseket
illetõleg.
Az elsõ a Mátyás király corvinái közül származó Tacitus-kódex esete, amelyet Teleki Sámuel
1805-ben 10 Lajos-aranyért megvásároltat egy strasbourgi egyetemi tanártól
könyvtára számára. (A könyvet 1935-ben vitték el
Marosvásárhelyrõl, ma New Havenben, a Yale Egyetemen található.)
A másik könyv szintén ritkaság
volt: Szervét Mihály Cristianismo
Restitutio címû könyve, amelyet a bécsi császári könyvtár elkívánt, és
amelyet Teleki 1786. január 27-én fel is ajánlott a könyvtárnak.
A könyvek emberek tárgyai, emberi viszonyokat is kifejeznek, sõt
alakítanak. Miközben e ritkaságok sorsának alakulását követjük, ne veszítsük
szem elõl a tényt, hogy hazai olvasók
hasznára nyitotta meg másokat megelõzve
magánkönyvtárát Teleki. (Ebben a péceli könyvgyûjtõ, Ráday Gedeon szándékaival mutathatók ki
párhuzamosságok, csakhogy Ráday közvetlen leszármazottai nem követték az apai
nagylelkû gesztust.)
Teleki Sámuel életútjára azért tér ki a szerzõ, mert keresi a könyves szakemberré válás meghatározó élményeit.
Fontosnak tartja a Teleki-sarj
celnai éveit. Lécfalvi Orbán Péter volt a magántanítója; Tõke István könyvébõl
tanult természettant – ez a karteziánus és a kísérleti fizika
összeegyeztetésére tett kísérlet –, Maróthi Debrecenben kiadott
matematikakönyvével is rendelkezett apja jóvoltából. De egyéb tankönyve is
volt: egy latin–német–magyar Orbis Pictus
(Comenius: Orbiis Sensualium Trilingvis.
Szeben 1738).
Az utazások során alakult ki
igényes életstílusa, nemesi életformáját érdekes módon hangolták át külföldi
tapasztalatai. 1759-tõl 1763-ig tartott külföldi utazása (A szerzõ ismételten
felhívja a figyelmet a külföldjáró erdélyi nemesek útinaplóira; Telekié
1908-ban nyomtatásban is megjelent [Gróf
Teleki Sámuel úti naplója 1759–1763. Sajtó alá rendezte ifj. Biás István. A
bevezetést írta dr. Imre Sándor. Maros-Vásárhely 1908]. Az 1906-ban elõkerült
kötet ismét elveszett az iratrengetegben; a MOL levéltár-anyagában korábbi
iratok közé sorolva Deé Nagy Anikó talált rá ismét.)
Nagy sikernek számított az
utazás lehetõsége.
„Így váltja fel a még a
reformáció idején kialakult szegény vándordiák típusát lassan-lassan a 18.
századi utazó nagyúr típusa, aki a hazai földön megkezdett tanulmányait
külországban fejezi be.” A kötet szerzõje szerint Mária Terézia a rendi
mûveltség eszményének szerez érvényt azzal, hogy a vagyonos nemeseket a saját
maga által bevezetett szigorítások ellenére külföldi tanulmányútra engedi.
Aztán hazatérve nem is volt olyan könnyû Telekinek a
könyvszeretõ-könyvgyûjtõ életformát folytatni: a nagyváradi kerület biztosa és
Bihar megyei fõispán (1785), alkancellár (1787), újra Bihar megyei fõispán (1790).
Az erdélyi adminisztrációs ügyek intézõje volt elsõsorban Teleki kancellár, de
a könyv szerzõje jó érzékkel finomítja tovább Mályusz Elemér
feladatkör-leírását: Deé Nagy Anikó szerint nem mellékes tény, hogy a kancellár
megbízatásának mintegy kétharmada alatt háborús ügyek rendezésével kényszerült foglalkozni. És ez – tesszük hozzá
a könyv magánlevél-anyagából is inspirálódva – egy könyves embernek a
legnagyobb nyomorúság.
A kancellár erdélyi
népszerûtlenségét a szerzõ azzal magyarázza, hogy Teleki „rendíthetetlen
aulikus” volt. Kimondhatjuk, továbbgondolva a Deé Nagy Anikó által leírtakat,
hogy a jozefinizmusnak Erdélyben voltak hívei és alkalmazói, és ezeket nem kell
feltétlenül a nem magyar lakosság értelmiségi rétegével azonosítanunk.
Itt az „értelmiségi”
kifejezésnél hadd idõzzünk el. Teleki életformáját valóban külföldi utazásának
tapasztalatai határozták meg (ebbe a külföldön tartózkodó erdélyi kolónia
szokásai és értékrendje is belevonandók). Nem túlozunk a kifejezés Telekire
való alkalmazásával; ahogyan a tudáshoz magán- és közemberként viszonyult,
ahogyan arra áldozni is folyamatosan hajlandó volt: ezekre a viselkedésmódokra
találóbb kifejezést, mint az értelmiségiét, hiába keresnénk.
Visszatérve az indulás
problémáira (amelyeket a késõbbi erudíció és mecénáskodás ellensúlyozni
kívánt), az ifjú Telekinek nem tudománya volt korszerûtlen, hanem gyakorlati
képzettsége, pontosabban nyelvismerete. A
nyelvbezártság élményét éli át már Bécsbe kerülve is: magyarul és latinul tud. De naplót vezet:
nemcsak kiadásairól (ennek késõbbi,
átírt változata maradt fenn). A tudni
vágyó erdélyi nemes 1760. január 2-án érkezett Bázelbe; matematikai (Daniel és Johann Bernoulli révén), jogi,
elektromosságtani, egyetemes történelmi elõadásokat hallgatott; ezeket maga választotta ki nagyobb
kínálatból.
Bázelben magyar kompániáról
(magyar társaságról) beszél, amelyet
bátyjával, a Párizsból érkezõ Teleki Józseffel meglátogattak. Vívó-,
fuvola- és táncleckéket vett; ezeknek késõbb mint mûvelt magánember vette
hasznát. (A könyvgyûjtõ mûveltségeszménye a
reneszánszban gyökerezik – mutatja ki érvelésével Deé Nagy Anikó.)
Ez a könyv „közszolgálatban” is ábrázolni kívánja könyvszeretõ
hõsét; pedáns hivatalnokként mutatja be, akinek
eszmerendszere nincs ellentétben hivatali teendõivel.
Janus Pannonius mûveinek sajtó alá rendezése is Teleki Sámuel
érdeme. A könyvek szakértõjérõl, gyûjtõjérõl, de a könyvtárépítõrõl is vallanak
a korabeli okmányok. Bethlen Zsuzsannáról mint a kancellár könyvgyûjtésben is
méltó társáról emlékezik meg a szerzõ.
Figyelemmel követhetjük a máig
eleven marosvásárhelyi olvasóhely kialakulásának mozzanatait. Ritka könyvek,
korszerû irodalom helye lett a Téka a kancellár tervei alapján, amely a
közmûvelõdés célja mellett régi kéziratok, másolatok õrzési helye volt; a
teremkönyvtár pedig az olvasói viselkedésre tanított. (A könyvtár katalógusát
kétszáz példányban küldi Teleki a debreceni vásárra, 2 rénes forintot kér
darabjáért.)
A könyvtárhasználat
szabályzatából 1798-ból egy, az alapító bölcsességére utaló cikkelyt idézünk
(eredetije persze latin nyelvû): „A közhatalom által betiltott könyvek a
javaltaktól választassanak külön, egy helyre összegyûjtve rostély mögé
zárassanak, és csak az érett ítéletû férfiaknak, tudósoknak, doktoroknak és
közhivatalt viselõknek engedtessen meg használni és olvasni azokat” (434).
Az iratok önmagukban is (a nem
kommentált okmányok közvetlenségével) beszélnek a címben felvetett problémáról.
Névmutató, forrásjelzések egészítik ki a könyv anyagát.
Adatgazdag és inspiratív könyv; tagolása, az összefüggések könyvgrafikai
megjelenítése lehetne karakteresebb.
Összességében azonban ez a
Teleki-breviárium régen várt, komoly teljesítmény; a 18. század kutatója
számára ezentúl nélkülözhetetlen mûvelõdéstörténeti szakkönyv. Köszönet érte.
Egyed Emese