Az írott folklór mûfaji megosztottsága

Keszeg Vilmos (szerk.):Írás, írott kultúra, folklór.
Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Kvár 1999. 334 lap.
Keszeg Vilmos(szerk.): Kicsiny dalaim. Népi költõk antológiája.
Székelyudvarhely 1999 215 lap.

 A hagyományos folklorisztika mindenekelõtt a szóbeliség-írásbeliség szempontja alapján határolta el/be saját kutatásterületét a magaskultúrával szemben. Mindaz, ami orálisan hagyományozódott, a közösségi és nyilvános, az alkalomszerû és anonim, a variatív és szinkretikus, a népi kultúrához tartozott. Az írásbeliség fogalma egyértelmûen az elit kultúrát asszociálta, amelynek immanens tartozéka az individuális és invariatív jelleg.

A legújabb kutatások ezt az el/behatároltságot cáfolják, létjogosultságot követelve a folklorisztika eddig olyan mellõzött területének, mint a népi írásbeliség.

A szóbeli–írásbeli elkülönítés nem releváns, mivel e szempont a kultúra egy külsõdleges jegyére utal, éspedig a közvetítõ csatornára.  A közvetítõ csatorna, illetve csatornák megválasztása mindig bizonyos szükségletek, igények (társadalmi,  gazdasági, mûvelõdéstörténeti, pszichikai) kielégítésének függvényében történik. A preferált csatorna a sajátos funkciók betöltésére bizonyos tartalmakat más/új formában/mûfajban fejez ki, s ezáltal gondolkodásbeli változásokat is elõidéz(het).

Az írás megjelenését a népi kultúrában a stabil életforma, a zárt és homogén közösségek felbomlása, az intézmények szerepének megnövekedése és a társadalmi mobilitás által bekövetkezett kommunikációs folyamatok sérülése eredményezte. Az írott kultúra elsõdleges funkciója kezdetben csak a rögzítés általi megõrzés volt. Ez mára fokozatosan az egyéni interpretációk, reflexiók lehetõségét, a tér- és idõkoordináták legyõzését jelenti a közösség/egyén számára. Az írásbeliség azonban nem zárja ki, hanem kiegészíti a szóbeli kultúrát.

A Kriza János Néprajzi Társaság 7. Évkönyve a népi/paraszti írásbeliség problémakörével foglalkozik. Az ajánlás szerint a szerkesztõ, dr. Keszeg Vilmos egy olyan tanulmánykötetet kíván az olvasók elé tenni, amelyben a szerzõk különbözõ módszerekkel ugyan és olykor sajátos terminológiával közelítik meg a közös és vitatott témát, ám így a kötet éppen változatosságában lesz adekvát tükrözõje a témakörnek.

Valóban a tanulmánykötet mind mûfaji szempontból, mind pedig a részlettémákat illetõen színes. A kötet nagy része esettanulmányokból áll, de találunk benne szakirodalmi tájékozottságot és minden interpretációt nélkülözõ nyers adatközlést és mellette határeseteket körüljáró elméleti értekezéseket is. A tanulmányok tematikája átfogó képet nyújt a népi írásbeliség fõbb mûfajairól és azok értelmezési lehetõségeirõl. Így elemzésre kerül a kézzel írott história, a népi verses levél, a felirat (kapu-, falfelirat és egyéb), a gyászjelentõ és a végrendelet, az emlékvers, a lakodalmi rigmusok, a vallásos ponyva, a parasztkrónika/napló, a népi vers, a verses füzet és a népi levél mûfaja. A tanulmányok kiindulópontjaként funkcionáló gyûjtések területi megoszlás szempontjából fõként Erdélyre korlátozódnak.

A huszonkét tanulmány a terminológiahasználatban is színes, a még fiatal kutatásterület bizonytalanságait tükrözi.

Néhány tanulmány témafelvetése külön is említést érdemel.  Nagy Olga rövid esszéje a szóbeli és írásbeli kultúra nemek szerinti megoszlására és e két csoport sajátos jellemzõire irányítja a figyelmet (57–64.). Keszeg Vilmos a gyászjelentõk társadalom-, ember- és halálképét vázolja fel szociális, szemiotikai és pragmatikai szempontok alapján.(95–111.). Folklór és irodalom kapcsolatára világít rá Kríza Ildikó tanulmánya (183–200), kiemelve, hogy olykor maga az irodalom merevíti(heti) be a népköltészet tér- és idõ szabad alkalmazásának technikáit. („Az élõ hagyomány törvénye szerint a tényközlés feltétele a hihetõség, a vélt realitás.” (195.). Vagyis Toldi és Mátyás király alakja csak a néphagyományban fonódhat össze, de ugyanazon irodalmi mûalkotásnak nem lehet szereplõje e két, különbözõ történelmi kor  híres személyisége (183–200). A vizualitás döntõ szerepérõl értekezik Benõ Attila. Tanulmánya bár csak közvetetten kapcsolódik a témához, mégis jelentõs: a szókölcsönzés kapcsán a vizualitás meghatározta kognitív folyamatokra világít rá (266–281.). A mass media és a népi kultúra viszonyának új szempontú megközelítését nyújtja Fosztó László a Nyomtatott folklór címû tanulmányában (300–310.). Az írás megjelenése a népi kultúrában olyan folyamatok kutatását is implikálja, mint a globális kultúra kialakulása, egy új típusú személyiség megjelenése, amely már elveszítette a jól definiált társadalmi szerepeit, s csupán csoportidentitással rendelkezik. A kötet egy másik színfoltja Balázs Géza nyelvész tanulmánya (310–331.), amely a MA folklórmûfajait vizsgálja. Jelzi, nincs tiszta mûfajúság, szükséges a szakterminusok újradefiniálása és olyan új fogalmak elfogadása , mint az internet-folklór.

A tanulmánykötet érdeme az aktuális témaválasztás színes körüljárása mellett a gazdag szakirodalmi jegyzék. Így forrásként is szolgálhat a további kutatásokhoz, és segítheti a terminológia egységesülését.

A népi írásbeliség egyik részterületét mutatja be Keszeg Vilmos a Kicsiny dalaim. Népi költõk antológiája címû kötetben. A könyv bevezetõ, elméleti kérdéseket boncolgató tanulmánnyal kezdõdik, majd huszonkilenc népi költõ alkotásaiból  közöl válogatást.

A bevezetõ ilyen kérdésekre keres választ: Melyek az írásbeliség funkciói a népi kultúrában (ezen belül az „írásmotiváció”, az „írásszokás és szerepei”, az „írástechnika” kulcsszavak értelmezése)? Mi a népköltészet, és hol helyezkedik el a folklór és az irodalom viszonyrendszerében? Szükséges-e e kultúraszelet tanulmányozása, vagy irreleváns az adott közösség szempontjából?

A szerkesztõ egy tömör meghatározással válaszol: „E költészet saját identitással és saját funkcióval rendelkezõ kultúra. Helye a folklór és a hivatásos költészet között van, mindkettõvel érintkezik, ám egyikkel sem kíván azonosulni” (46.).

A bevezetõ tanulmány újdonsága a népi vers kontextusának felvázolása, valamint a versek tartalmi-stilisztikai elemzése és ennek alapján egy verstipológia felállítása. A vizsgálódás következtetései:

–  A vers az események lírai átélését teszi lehetõvé.

– Az alkalom, az esemény kijelöli a vers funkcióját, tartalmát és ennek megfelelõen a szereplehetõsége(ke)t.

– A tartalom és forma összekapcsolása nem végleges. A tartalom állandóan adaptálható, variálható, aktualizálható. „A versírók az irodalommal és a népköltészettel való elõzetes kapcsolat után kezdenek verset írni. Ezért költészetükben mind az irodalom, mind a népköltészet  mûfaji, poétikai, prozódiai eljárásai fellelhetõk” (22.)

A bevezetõt az ábécérendben  elrendezett népi költõk alkotásai követik. Az egyes népi költõket rövid ismertetéssel (a születés éve, helye, családi helyzete, iskolai végzettsége és megjelent mûveinek helye) mutatja be a szerkesztõ. E forrásértékû adatok után következnek a kiválogatott versek.

Azt  már nem jelzi a szerkesztõ, miért épp ezek a versek kerültek az olvasó elé (csak ezeket írta a szerzõ, ezeket kérte megjelentetni; önkényes a választás, a mûfaji megosztottságot kívánja szemléltetni stb.)

Szükséges-e e költészet vizsgálata? Hiszen az egyéniség, mihelyt tartósan tud és mer szakítani a hagyománnyal, egy más közegbe lép át. Vajon a szubjektum elõtérbe kerülése megszünteti a közösséggel való kapcsolatot? A közösségi normákból, értékrendbõl, esztétikumból való kilépésre készteti az egyént?

Nem. Csupán egyén és társadalom sajátos viszonyát, egy közösséget, egy történeti szituációt az individuum alkotta interpretációs világkép függvényében láttat.

A könyv jelentõsége, hogy egy „kortárs” mûfajt mutat be. Ugyanakkor kutatási és értelmezési lehetõségeket is vázol.

Becze Márta