Gyimesi szokásvilág?
Tankó Gyula: Gyimesi szokásvilág. Székelyudvarhely 1996. 117 lap.
A kötet 120 oldalon
a gyimesi szokásvilágot kísérli meg bemutatni. Elõszava nincs, így a címbõl
megítélve a teljesség igényét támasztja önmagával szemben: monográfiának
ígérkezik. Az elõszó hiánya miatt a szokás fogalmának tisztázása sem történik
meg, az ünnepi és hétköznapi szokások monografikus leírását egyaránt várhatjuk
a kötet elején.
De nézzük, tulajdonképpen mit tartalmaz a kötet.
Agyimesi csángók
általános bemutatása után atáncélet, illetve a párkeresés témakörét
vizsgálja. Ezt követõen a hagyományos gyimesi lakodalomról, párkeresésrõl,
párválasztásról olvashatunk. Az Ünnepek,
ünnepi alkalmak fejezetcím alatt a gyimesi írott tojásokról olvashatunk,
majd a völgy lakóinak pünkösdi búcsújárásáról, mely valóban egyik jellegzetes
megnyilvánulása az ünnepi szokásvilágnak a Gyimesekben. Még a kommunizmus
idejében is tömeges keresztalják indultak a Gyimesekbõl Csíksomlyóra, kijátszva
nagyon sokszor a „biztonsági ügyeletet” is. Pünkösd után karácsony következik
(a kötetben átmenet nélkül), és ekkor Gyimesben a néprajzos betlehemest gyûjt:
ezt közli a Karácsonyi maszkurázás
fejezetcím alatt.
Két lehetõség áll a szerzõ-szerkesztõ elõtt: pusztán az
adatok közlésére hagyatkozik, nem törekszik ezek elemzésére, a meglévõ adatai
alapján összeállít egy gyûjteményes kötetet, amelyben leírásokat talál az
érdeklõdõ olvasó, kutató – ezeket felhasználhatja, elemezheti. Ebben az esetben
a közlõnek törekednie kell arra, hogy pontosan és teljesen leírja az illetõ
jelenséget (ez esetben szokást), annak minden vonatkozását és – ami nagyon
fontos a majdani elemzéshez – kontextusát is. Egy másik lehetséges szerkesztési
elv az, amely szerint monográfia írására törekszik a szerzõ, adatait egy ciklus
teljességére vonatkozóan összegyûjti: minden jeles napjáról, minden ünnepi
szokásáról közöl adatot (amennyiben eldöntötte, hogy az ünnepi szokásokat
szeretné bemutatni), és ezeket elemzi, értelmezi is az etnológia módszereivel.
A második eset megkívánja a létezõ szakirodalom felhasználását, a hozzá való
viszonyulást.
Ez a kötet sajnos egyik kategóriába se sorolható, ugyanis
adatai nem teljesek, a szokás fogalmát nem tisztázza, a leírt jelenségek
kontextusával nem foglalkozik. Némely helyen értelmez, de nem hivatkozik (három
címtõl eltekintve) semmiféle szakirodalomra.
Ez azért is nagy vesztesége a munkának, mert a Gyimesek
néprajzának bõ, jól használható szakirodalma van. A kötetben is megjelenõ,
fentebb felsorolt tematikákhoz, hogy csak néhányat említsünk: a völgy, a
gyimesi csángók általános bemutatásához jól használható Antal Imre 1992-ben
megjelent munkája (Gyimesi krónika. Bp.–Buk.); a párválasztás
témakörében a már említett szerzõ egy másik tanulmánya (Udvarlás és leánykérés Gyimesben. Népismereti Dolgozatok. 1983). Az
írott tojásokról Kovács Dénes jelentetett meg egy kötetet 1994-ben, amelyre
legalább hivatkozás szintjén reflektálnia kellene a szerzõnek (Gyimesi csángó írott tojások.
Csíkszereda). Tánchagyományokról is van szakavatott kutatatók tollából származó
tanulmányunk (Kallós Zoltán–Martin György: A
gyimesi csángók táncélete és táncai. Tánctudományi Tanulmányok. Bp.
1969–1970). A betlehemes játékról, de általában a karácsonyi szokások körérõl
számtalan szakmunka jelent meg (Dömötör Tekla, Ujváry Zoltán munkáit kellene
felsorolni). A hagyományos megközelítési lehetõségeken túl számos kutatásra
érdemes téma bukkan fel egy ilyen szokás kapcsán: pl. a társadalmi
vonatkozásait teljesen figyelmen kívül hagyja a szerzõ. Újabb megközelítési
lehetõséget nyújt Lajos Katalin tanulmánya, amelynek problémafelvetése,
módszertana jól használható lett volna a Gyimesekben is (Betlehemes játék Csíkszentmiklóson. Korunk VI(1995). 12. sz.
117–124.).
Nézzünk egy saját értelmezést a betlehemes kapcsán: „A
zsuka – a bötlehemes pásztortánc – is beilleszkedik a szertartásba. A föld
istenítése a csoszogó mozgású tánc, ugyanis úgy mozognak, mintha földbe gyökerezett
volna a lábuk, de ezek a gyökerek szabad mozgást engednek, mintha kereken
gördülnének. Körbejárás közben még a fejüket is lehajtják, a földet nézik,
görbe testtartással csoszognak, mintha a földbe vetették volna minden
reményüket, bizakodásukat, és Földanyához fohászkodnak” (77.). Sajnos az
érdekes elmélet mellõl elmarad a bizonyítás, ugyanis egymagában az a tény, hogy
nem egy ugráló táncot járnak, fejüket pedig a föld fele hajtják, nem jelenti
azt, hogy itt valamiféle archaikus föld-istenségnek/anyának intézett fohászról,
áldozatról lenne szó. A tánc az egyik nagyon archaikus része ennek a játéknak,
amit a gyimesiek ma is õriznek és minden karácsonykor a „patakokat” maguk közt
felosztva a betlehemes társulatok házról házra járva elõadnak. Azonban az
archaizmusnak más vonatkozásairól, valóban kimutatható elemeirõl nem tesz
említést a szerzõ a fent idézett helyen.
A kötetben domináns a szerzõ szubjektív látásmódja. A
betlehemes tematika így zárul: „Milyen szép is volt Karácsony estéjén kiállni a
tornácra! Bent pattogott a tûz, gyenge sárgás fények pislákoltak a kicsi
ablakokból, s a nagy csendben mintha kánonban énekeltek volna a külön-külön
járó éneklõk: kemény férfihangokra csengõ gyermekhangok válaszolgattak:
Fel-felhúzza,
megzúdíccsa,
Zúg az erdõ, zúg a mezõ.
S valóban zúgott. A szûk
völgyekbõl felhangzó éneket visszaverték a nagy erdõs hegyek” (78–79.). Természetesen
a szubjektív látásmód nem rontja a hitelességét egy szokásleírásnak, azonban
alapvetõ követelmény volna a tudományos értelmezése is, amennyiben erre
vállalkozott a kötet szerzõje, mint a mi esetünkben is. Ugyanakkor az idézet
alapján kiemelhetjük a kötet legnagyobb érdemét: sok szöveget közöl, melyeket
adattárként is jól használhat az utókor.
A kötet hátralevõ részébõl kiderül, hogy a szerzõ
meglehetõsen tágan értelmezte a „szokásvilág”
fogalmat. Az itt következõ fejezetek folklorisztikai szemszöget kínálnak
Szent-László-legendákGyimesben,
valamint Hiedelmek fejezetcímek alatt. Sajnos itt is teljesen elmarad a
filológiai apparátus használata, semmilyen hivatkozást nem találunk az eddigi
kutatásokra, annak ellenére, hogy a Szent László-legenda kutatását is több
jeles néprajzos, mûvészettörténész végezte, végzi – néhánynak helyi vonatkozása
is van. (Lásd Magyar Zoltán: A széphavasi Szent László-kápolna és
búcsújáróhely. Néprajzi Látóhatár V(1996). 99–105.). A hiedelmek terén pedig
már viszonylag korán megjelent két helyi vonatkozású munka is. Salamon Anikó
kötete csak részben érinti ezt a témát (Gyimesi csángó mondák, ráolvasások,
imák. Bp. 1987), azonban Bosnyák Sándor a Folklór archívum XIV. kötetét kitöltõ
gyimesi anyagot közöl már 1982-ben (A gyimesvölgyi magyarok hitvilága. Bp.
68-157. p.). Az értelmezések itt is sántítanak: „Amint látjuk, napjainkban is
nagyon gazdag még a csángók hiedelemvilága, ami rendkívüli fantáziagazdagságról
tanúskodik” (94). Talán errõl is tanúskodik, de valójában egy sokkal
bonyolultabb elméleti kérdést vet fel a megállapítás: a hiedelemrendszer ép
fennmaradásának számtalan más oka is van/lehet, korántsem ennyire egyszerû a
hagyományozódás kérdésének elmélete.
Az utolsó fejezet, bár 20 oldalt tölt be, kimaradt a
tartalomjegyzékbõl. Ennek ellenére megtalálhatja az érdeklõdõ olvasó: a
temetkezési szokásokról van szó (96–116). Erénye és hiányossága ennek a
fejezetnek is ugyanaz, mint az elõzõknek: bár gazdag anyagot közöl, sajnos nem
vesz tudomást az elõtte járókról, és az értelmezések is személyesek és túl
eredetiek.
Láthatjuk, hogy a népi kultúra sok területét érinti a
kötet, ami nem azt jelenti, hogy kimerítõ igényû volna. És végképp nem
nevezhetjük „egy igényes – úgyszólván monografikus – felmérésnek”, ahogyan azt
Nagy Olga – írja ajánló soraiban.
A Nagy Olga által is kiemelt szubjektivizmus nem
feltétlenül jelenti a belülrõl látást és ezáltal mélyebb rétegek megértését.
Ehhez néha a látás távolsága szükséges. És nem állítható szembe ez a
szubjektivizmus – mintegy felmentve így a szerzõt – a „száraz adatokkal”.
Alapvetõ követelmény lenne, – ha értelmezni kívánunk valamit – a filológiai
apparátus használata és a dokumentálás. És ezeknek egyetlen megjelölési módja a
valóban száraz és pontos adatolás.
Enélkül nem beszélhetünk tudományos munkáról. Az esszé mûfajának azonban
legalább a közhelymentes fogalmazás legyen a mércéje.
Ilyen értelemben valóban sajátos mû, ahogyan már említett ajánlója nevezi. Az esszé és a
tudományos mûfajok közé szorult kötet. Olyan munka, mely gazdag tematikát
próbál átfogni, ám túl kis terjedelemben.
Megjegyzéseinken túl ajánlhatjuk mindazok figyelmébe a
kötetet, akik a fenti tematikák valamelyikének szövegszerû megnyilvánulásaira
kíváncsiak. Találhatnak benne gyimesi variánsokat eredeti gyûjtésekbõl, melyeket
bõven közöl a szerzõ.
Hegyeli Attila