Somogyi Ambrus nézetei a történetírásról
Köszöntjük jeles klasszika-filológusunkat, a 80 éves Szabó György ny.
egyetemi tanárt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület egyik igazoltan legrégibb és
egykori választmányi tagját.
Az alábbi eszmefuttatás bevezetés a szerzõnek Historia rerum
Ungaricarum et Transylvanicarum ab anno 1490 usque 1606 (A magyar és erdélyi dolgok története 1490–1606) címû latin nyelvû
munkájához. Somogyi Ambrus (Ambrosius Simigianus) a hajdani Belsõ-Szolnok
vármegye jegyzõje volt. Krónikája megírásához 1604-ben, húsvét ünnepén,
születésnapja táján fogott hozzá, mûvét Kolozsvár akkori fõ- és
királybírójának, valamint tanácstagjainak ajánlotta. (Szövegébõl kihagytuk
azokat a részeket, amelyekben párhuzamot vont a zsidó nép hányattatásai és a
magyarság megpróbáltatásai között.)
Sz. Gy.
A Nagy tekintélyû, és sok dolog
tapasztalata folytán Jeles Férfiaknak, Gellyén Imre[1]
fõbírónak, Szegedi Mihály[2]
királybírónak, Kolozsvár mindkét nemzetbeli többi szenátorának, nagyrabecsült
urainak a pannóniai Somogyi Ambrus, Belsõ-Szolnok vármegye jegyzõje sok üdvözletét
és legkészségesebb szolgálatait ajánlja.
Sokan számos okot szoktak
felhozni céljuk igazolására, Nagy bölcsességû és kiváló férfiak,
valahányszor akár saját erejükbõl kidolgozott könyveiket, akár a másoktól írott
mûveket cseppet sem haboznak közrebocsátani, vagy a polgári társadalom közös
érdekében, vagy valamely – mind az Egyház, mind az Állam szempontjából jeles –
elõny miatt. Ezzel a módszerrel egyrészt okosan elhárítják és kikerülik az
önhittség bûnét, amennyiben bennük van, másrészt az õszinte és tisztességes
olvasókba mondhatni némi ösztönzést oltanak, hogy így õket a mû buzgó
olvasására és megismerésére hívják fel és lelkesítsék. Nekem azonban, Nagy
tekintélyû Férfiak, nincs miért erõsen ajánlanom nektek mûvemet, s e
megszerkesztendõ és megírandó históriát illetõ elgondolásomat sokak elõtt
feltárnom, mivel az új történelem a halál után könnyebben terjed, szabadabban
szokták olvasni és megítélni. Mindazonáltal én is röviden érintem, nehogy a
rosszindulatú bírálók vakmerõséggel vádoljanak, vagy úgy véljék, hogy
ékesszólásom fitogtatása és az ebbõl szerzendõ dicsõség vágya miatt adtam fejem
a munkának erre a nemére.
Mikor tehát Báthory Zsigmond
erdélyi fejedelemnek a Szilágyhoz tartozó goroszlói[3]
csatamezõn történt legyõzetése után a császáriak ellenségként betörtek ebbe a
tartományba, s Dés mezõvárosból kényszerültünk biztonságosabb helyekre
menekülni, Besztercére jöttünk, ahol elég hátrányos tétlenségben és a szerencse
kedvezõtlen széljárásában volt részünk csaknem tizenegy hónapon át. Amikor
tehát arról elmélkedtem, hogy az unalmas idõt miképpen játsszam ki, s gyógyírt
szerezzek javaim elvesztése miatt eléggé megszomorodott lelkemnek, erre fõként
a történelem látszott alkalmasnak, amelynek olvasására kezdtem gyakrabban
fáradságot fordítani, ami sajátos gyönyörûségével szinte mindenkit a maga
megismerésére szólít fel, úgyhogy ennek olvasásától kevesen, még csak a
közepesen mûveltek is alig tartózkodnak. Ha pedig minden tudomány ismerete
hasznos és jótékony a halandók számára, a történelem ismeretét mindenki a
leghasznosabbnak és a leggyönyörûségesebbnek tartja.
Mivel sokat köszönhetünk
valamennyi írónak, aki – úgy hisszük – nemcsak magának élt, hanem az utódoknak
is, nem tagadhatjuk, hogy a legtöbbel mégis a történetíróknak tartozunk,
akiknek a munkája elérte azt, hogy minden kor, minden nemzet, minden nép
tettei, minden híres cselekedetei ismeretesek; mi megértjük õket és
megismerjük, hogy valamennyi kiváló férfi minden emlékezetre méltó esetét és
mondását szemügyre venni, megtanulni és megjegyezni lehessen. E dolognál
ítéletem szerint semmi szebbet, kedvesebbet és nagyszerûbbet nem lehetett
kitalálni. Mert amint Cicero[4]
fenségesen írta, semmit sem tudni azokról a dolgokról, amelyek születésünk
elõtt történtek, annyi, mint mindig gyermeknek maradni, viszont megismerni a
régi idõk eseményeit, megérteni az ókor társadalmát, minden példák ismeretét
bírni szép, dicséretes és majdnem isteni. Mert a történelem semmi egyéb, mint a
tettek dicsérettel vagy helytelenítéssel való elmesélése, amely a nagy dolgok
tervét, lefolyását, a királyok és nagy férfiak tetteit az idõk és helyek
sorrendjében való leírásával, mint valamely élõ festmény, a szemek elé állítja.
Ismeretes, hogy ezért ezt mintegy az élet mesterének és annak tanítására
leghasznosabbnak véli csaknem mindenki, mert a sok esemény példázatával
egyrészt a legjobbakat az érdem és a név halhatatlansága és dicsõsége miatt
jeles tettekre ösztönzi, másrészt mert a gonoszokat és rosszakat az örök
gyalázat félelmével a bûnöktõl elrettenti. Itt ugyanis nehézség nélkül könnyû
megtalálni, amit mások fáradságosan egybegyûjtöttek, és innen meríteni tudunk s
felismerni a jók erényeit is, a gonoszok bûneit is, s az emberi élet különbözõ
változásait és benne a dolgok fordulatait, e világ állhatatlanságát s a
birodalmak gyors bukását. És, hogy szinte egy szóban fejezzem ki, a
gonosztettek büntetéseit, a jók jutalmát, amelyek közül amazokat kerülni kell,
nehogy az isteni igazság kezére jussunk, emezeket felkarolni, hogy elnyerjük a
jutalmakat, amelyek ezeket kísérik.
Ezek ugyan polgári szempontból
nagyon hasznosak, de nem az egész történelem. Valamint aranyat nem ad az egész
föld, ugyanúgy különbségtevés nélkül ezek sem táplálják a polgári okosságot.
Éppen ezért egyebek mellett, amelyek akkor kézügyben voltak, én is jónak láttam
népem történetét kifejteni, amirõl Rogerius váradi kanonok,[5]
Thuróczy János[6] és Antonio
Bonfini[7]
a maguk koráig elég pontosan és helyesen írtak. Ezért megvizsgálandónak
látszott, hogy magyar õsatyáink hajdanában miképpen foglalták el, birtokolták
és immár majdnem 858 évig uralták Pannóniát, az utódok pedig, a nép páratlan
szégyenére, mekkora balgasággal vesztették el – a végsõkre kényszerülve – a sok
vérrel, küzdelemmel, tömérdek veszéllyel szerzett dicsõséget és a halhatatlan
hírnevet. Kétségkívül tehát, mint mondják, mindarról, amit megírtak és írni
fognak, nemcsak az egyháziak, hanem a világiak is, azt kell tartani, hogy
legnagyobbrészt a mi hasznunkra íródott és íródik, csupán alkalmazzuk a józan
ítéletet és bennük jámborul, józanul válogatva és érett ítélettel alkalmazva
forgolódjunk [...].
Mindezekrõl jó hosszan és sokat
töprengve és elmélkedve, valamely természetes hajlamtól indíttatva, mivel
felismertem, hogy a mi korunk eseményei sem méltatlanok a megörökítésre, s
irodalmi alkotásokban nincsenek feljegyezve, az említett történetíróknak a
kiegészítését óhajtottam, hogy mindazt, ami hiányzik, ámbár tehetségem csekély
erejét jól ismertem, mégse késlekedjem történetileg folytatni, elõször csak a
magam kedvéért. Valóban reméltem, hogy a doktorok és tudósok oly nagy bõségébõl
– mert ez a század igen gazdag bennük – valaki a mieink közül választékosabban
és érthetõbben megvilágítja elõadása fényével korunk történetét, amit – erõsen
bízom benne – többen meg fognak tenni. Éppen ezért, mint mondottam, elõször is
tehetségem gyakorlása végett, hogy próbát tegyek, mire képes, mivel életem
foglalkozása is ezt és hasonlókat látszott tõlem követelni. Továbbá, mivel
fiacskámnak, Istvánnak, akit egyedül a tudományoknak nevelek keblemen, ha az
ifjúkorba ér, valamilyen példát és ösztönzést akarok hagyni, hogy nagyobbat és
mûvészibbet merjen, rávettem lelkemet az írásra. Mert semmit sem tartunk
szerencsésebbnek annál, ha a férfinak megadatik látni fiait, s látni engedtetik
nemcsak a világi és mulandó javakat, hanem a szellemi kincsek és adományok
örökösét. Harmadsorban, hogy a mieink közül a választékosabban írni szándékozók
legyen ahonnan az elbeszélésnek és a leírandó dolgoknak az igazságát merítsék,
másoktól pedig, akik elég sokan fognak jelentkezni, vagy elragadjam a hazudozás
ürügyét, fõleg a magyarországi és erdélyi dolgokat illetõen, vagy, ha ezt nem
tehetem, hagyjam örökségül a méltányosabbaknak azt, hogy én minden esemény
sorrendjét, pontosságát, egybehangzását és igazságát, amennyire megtudhattam,
lelkiismeretesen adtam elõ, s szükségesnek tartottam és véltem, hogy sem balra,
sem jobbra ne akarjak az enyéim felé hajolni kíméletbõl; sõt maga a téma is
arra szorított, hogy amelyeknek a lefolyásánál gyakran jelen voltam, a jeles és
feltárásra méltó dolgokat sötétben lappangani vagy alaptalan és hamis dolgokat
közéjük keveredni ne engedjek, hanem a történelmi igazságot írjam le röviden,
amint végbement, s a közhaszon érdekében a képességem szerinti egyszerû
stílusban írásba foglaljam. Úgy vélem, mindenki elõtt ismeretes, hogy – az eset
nagyságához, fontosságához és igazságához mérten – a távol lakó népekhez az
emberek beszéde útján nem jut el minden, sok alaptalan és hamis tény szokott
belekeveredni, amint nemrégiben meg is történt egyesekkel, akik a szomszédos és
majdnem hazai eseményekrõl téves és hamis dolgokat írtak. A természetes
ellenségeskedés folytán, amely a németek és magyarok közt szinte az elsõ idõben
keletkezett a szokások különbözõségébõl, azoknak az uralkodási vágy, ezeknek a
megvédendõ szabadság volt a tét, amint most is a németek hatalmától leigázott
népektõl rosszat hallunk, és a mi nevünket mindenütt emlegetik.
Midõn
tehát az ily módon megkezdett munkához serényen hozzáláttam, s néhány
kidolgozott lapot olvasás és véleménymondás végett más becsületes, mûvelt
férfiaknak is átadtam, akadtak egyesek, akik a munka folytatására
biztattak, s állhatatosan kértek, hogy a mûvön végezzem el a végsõ simításokat,
s Nektek és Neveteknek ajánljam, akik egykor tisztességes tanulmányaitokhoz
ebben a tartományban néhányszor mecénásokat találtatok, mert illõnek látták,
hogy könyvtáratokban ezt a mûvet is elhelyezzétek és megõrizzétek, mivel ezek a
leírt események jórészt Rátok tartoznak. Kezdetben ellene szegültem ezek
kérésének, mivel alaposan ismertem gyengeségemet, azt, hogy a mûveltségbõl
kevés vagy semmi sincs meg bennem ahhoz, és így – amint illõ volna – nem
felelhetnék meg a Tartomány minden igényének, amit vállaltam, s a legkevésbé
sem bízhattam abban, hogy érett eredményeket mutassak fel, úgyszintén tudtam,
hogy mindennek a csiszolása és javítgatása sok idõt kell hogy felemésszen. De
miután meggyõztek, hogy hálátlan és istentelen az, aki elrejti Isten
adományait, bármily csekélyek, s azokat csak saját hasznára fordítja, és amit
Isten ajándékozott, azt illik másokkal is közölni, a pálmát a barátok
akaratának nyújtottam, akik, úgy tûnt, inkább kicsikarták, mint kérték tõlem.
Tehát amennyire rajtam állott, minden erõmmel azon dolgoztam, hogy a történelem
még hiányzó adalékait, a végbement eseményeket, a szavakat és tetteket rendben,
érthetõen és a legigazabban (aminél semmit fontosabbnak nem tartottam) átadjam
akkora szorgalommal, amekkora tõlem telhetett.
Az
írás ugyanis lelkünk képmása. Mert mindenki azt állítja, hogy három dologban
áll a helyes és tökéletes történelem: az Igazságban, mely a bölcsesség
és okosság kezdete; a Kifejtésben, amelyrõl Polybius[8]
azt mondja: ha valaki kihagyja a történelembõl azt, hogy miért, hogyan, mi
végett és mi történt, és vajon elég ésszerûen történt, ami benne maradt, az
inkább gúnyirat volna, mint tudomány. Harmadsorban: a Megítélésben, hogy a
tényekhez kritika és megvilágítás járuljon, ezeket helyeselje, amazokat
elítélje, de röviden és mintegy egyebet cselekedve [...].
Szükségesnek tartottam azt is
jelezni és feltárni mindenki elõtt, hogy ezt a gyûjteményt honnan szedtem
össze, nehogy utólag azzal vádoljanak, hogy idegen tollakkal ékeskedem: természetesen
Zsámbokitól,[9] Paolo
Gioviótól,[10] akik
másokon kívül és egyebek mellett legtöbbet írtak a magyar történelemrõl. Amaz
ugyanakkor Bonfinitõl átvett Toldalékaiba fölösleges és téves dolgokat
elegyített a németek kedvéért, akiknek a védence volt; ez pedig, ámbár mindent
helyesen írt, a nevek, emberek, helyek felidézésében mégis igen gyakran tévedett,
egyben némely eseményekrõl hosszasabban írt, mintsem méltányos lett volna. Mind
a kettõbõl tehát, ami helyesnek látszott, kijegyeztem magamnak és átvettem, s
mintegy a magaméként írtam le, mivel az elbeszélés sorrendjét s a végbement
események felidézését és anyagát máshonnan nem vehettem át, hozzátéve ehhez
azt, hogy a tanulmányozott anyagból egyet-mást elhagytam, egyes kihagyott
dolgokat beiktattam.
Továbbá, amikor az elbeszélés
rendje a Báthory-család történetéhez érkezett, ezt egészen a saját anyagomból
merítettem és tettem közzé, mert ebben néha vagy részt vettem, vagy pedig a
legszavahihetõbb emberek jelentésébõl ekképpen hallottam és bizonyosként tudtam
meg.
Ezért, Nagy tekintélyû és Nagy
bölcsességû férfiak, ezt a nektek
ajánlott és szentelt mûvecskét szívesen és igazságos lélekkel fogadjátok, és
kövessétek a halhatatlan Istent, akit egy kevés tömjén kiengesztel, s nem
fordul el a legapróbb ajándéktól sem, amely teljes szívbõl és õszinte lélekbõl
fakadt. Ha ebben valami dicséretre méltót fogtok találni, azt a mindenható Istennek
kell tulajdonítani, aki tetszése szerint osztogatta ajándékait az embereknek,
és aki engem az írásra ösztönzött; ha viszont hibát találtok, a tárgy
terjedelmének, gyengeségemnek s részben az idõ rövidségének, részben alkalmatlanságának,
mely több ízben sok bajjal és kellemetlenséggel sújtott. Tudniillik saját
lakóhelyemrõl elmenekülve, vendégként bujkáltam idegen helyeken, amikor ezeket
a fonalakat szövögetve levezettem. A szellem, mint mondják, kiszárítja a
csontokat, s a háborgatott lélek nehezen képes érett magzatokat nyújtani. Isten
veletek tehát, boldog emberek, és mûvecskémet igazságosan és jó szívvel
forgassátok és szemléljétek, s ne az ajándék alacsony házból útra kelt
minõségét, hanem az adományozó szándékát vizsgáljátok.
Írtam Kolozsvárott, Erdélyben,
húsvét ünnepén, születésnapom táján, amikor a negyvenedik évet tapostam, az Úr
1604-ik esztendejében.
Szabó György fordítása