Zsemlyei Borbála

Köszönések az erdélyi régiségben

Közleményem az Udvariassági formák az erdélyi magyar régiségben címû készülõ szakdolgozatomnak elsõ fejezete. Adataimat az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (a továbbiakban SzT) eddig megjelent köteteibõl gyûjtöttem. Összesen 15 adatot vizsgáltam, amelyek idõben 1551 és 1843 közé helyezhetõk. Viszonylag kevés példát találtam köszönésekre. Ennek az az oka, hogy a SzT csak áttételesen tükrözi az élõnyelvi állapotot, ezért köszönés fõként törvényszéki vallomásokban fordul élõ, valamint néhány levél elején megszólítással együtt.

A köszönésekkel foglalkozó tanulmányoktól dolgozatom elsõsorban a vizsgált anyagban tér el, másrészt pedig megpróbáltam a köszönéseknek komplex elemzését adni. Így szociolingvisztikai, történeti, mondattani szempontokat is érvényesítettem, míg a korábbi szakirodalomban csak egy-egy aspektusra figyeltek. A Nyelvi illemtan[1] például a köszönések kialakulásáról, fajtáiról és szociolingvisztikai vonatkozásairól szól. Kiss Róbert Richard[2] a köszönések mondattani besorolhatóságát taglalja, Molnár Ildikó[3] pedig a televíziós nyelvben felbukkanó formákkal foglalkozik.

Az alábbiakban a következõ szempontok szerint vizsgálom az adatokat: történeti szempont; nyelvi közeg, amelyben megjelenik; a köszönések fajtái; a köszönések szerkezeti felosztása; szociolingvisztikai szempont; grammatikai szempont.

A köszönés azért került a dolgozat elsõ fejezetébe, mert a kommunikáció megkezdésének igényét jelzi, valamint kifejezi a beszédpartner felismerését, az iránta való tiszteletet és az együvétartozást. Molnár Ildikó meghatározása szerint a köszönés a társas érintkezés szükséges formai eleme, az udvariasság megnyilvánulása. Alkalmazása (mikor, hol, kinek, hogyan kell köszönni) történeti fejlõdés eredménye, társadalmi konvención, megszokáson, hagyományon alapul.[4]

A köszönés kialakulását több tényezõ segítette. Bronislaw Malinowski a következõket írja errõl a kérdésrõl: „A természeti ember számára a másik ember csöndje, hallgatása nem megnyugtató, hanem veszélyt jelentõ”, emiatt a barátságos közeledést valamilyen nyelvi jel vagy mozdulat jelezte. Másrészt viszont más kényszer vezette azokat, akik valamely hatalomnak alávetve vagy valamely hierarchikus rend alsóbb fokain üdvözletüket, hódolatukat, alávetett állapotukat fejezik ki a feljebbvalóknak. Harmadszor pedig van egy félelemtõl, hierarchiától nem motivált üdvözlési kényszer, amely a kisebb, viszonylag zárt közösségek tagjait köszönésre késztette, s amelynek feladata az összetartozásnak, a másik felismerésének a kifejezése. Az ilyen köszönés tehát bizonyos belsõ kényszer eredményeként jöhetett létre.[5]

Az általam vizsgált adatok a magyar nyelvnek egy sajátos régiójából, Erdélybõl származnak, de azt hiszem, hogy a 16. és 19. század közti idõszakban nincs alapvetõ különbség az anyaországi formákhoz képest.[6]

Történeti felosztás

Mindenekelõtt azt figyeltem meg, hogy milyen századból milyen formák kerülnek elõ, és azt, hogy megállapítható-e egy ún. köszönési divat az egyes századokra. Ebbõl a szempontból nem valószínû, hogy a SzT megbízható képet ad a nyelvhasználatról, hiszen, mint már említettem, nem tükrözi az élõ nyelvet, így gyakran pontosan az olyan, jellegzetesen élõnyelvi fordulatok maradnak el, mint a köszönések.

Az elsõ adalék 1551-bõl származik, és az vristen tarchia meg köszönést tartalmazza: „az en zolgam K azzonionak [!] en zomal kezenien vristen tarchia meg mind azzoniomal és germekivel ez leuel” (Kv; BesztLt 38). Szintén a 16. századból származik egy adat, amely konkrét köszönést nem tartalmaz ugyan, de említés történik róla: 1570: „Keoszeontwnk utan zolgalatunkat Ayanlyuk tw k[nek] mynt vraynknak atyankfyaynak; Ezt aggyuk tw k. tudasara az mw Levelunkbe...” (Gyalakuta MT; Bál.). A 17. századból már három adat van, amelyek közül az egyik két köszönési formát tartalmaz. 1629: „Szigyarto Andras egykor oda menuen Teomeosuarinehoz, keoszeont be illyen forman, hogy egesseggel hugom ugy mond” (Kv; PLPr 1612–1615. 149). Szintén 1629-bõl: „az keözepseö sarampónal talalam njargalva megjen uala, sweget uetek neki keozeönek zoualis” (Kv; Tjk VII/3.63). 1638: „mikor oda ioue ez az Andras be mene az Malom hazba[n] s keöszöne az monarnak, mondua[n] hogi egessegel apa, s monda az eõregh emberis hogi fogagi Isten fiam, ugjmond, kerde Andras hogi mit feoztel apa” (Mv; MvLt 291. 167al). A 18. századból öt adat áll rendelkezésünkre. 1745: „én köszönék de semmit sem felele hanem Csak kalapját emelité” (Szásznyíres SzD; Ks Pap Gyurka [34] vall.). 1747: „Egészséggel édes Szivem!” (AF; Ks 96 Mikó Ferenc feleségéhez). 1764: „Murvai János ... menvén az házban, ezen szokkal köszent Jó napot vitézek, mi szándékkal vadtak” (Torda; TjJkT V. 237–8). 1765: „Kedves Néném Aszszant ... atafiszágaszan [!] köszönti” (Mezõzáh TA; Told. 5). 1788: „Samukát tsokolják, a Fiam is magát grátiatokba ajalja több Testvéreivel edgyütt, Kedves Sámueledet pedig a Druszája ezerszer tsokolja” (Szászalmás NK; IB gr. Toldi Zsigmond gr. Bethlen Sámuelhez). A 19. századból pedig újabb négy adat származik: 1808: „Kedves Sogor Aszszonyomot ölellem csokollom” (Szentmihálytelke TA; Bet. 4 Nemes Anna lev.). 1820: „A Nagy Asszonyt Kedves Hugomat tisztelemis, csokolomis” (Kv; Pk7). 1829: „Énis Anyám kezeit ezerszer tsokolam” (Kv; Pk6). 1843: „tsokalam kezeit Grofné Ur Aszan Nagyságának” (Kv; IB. Konetzni Ignátz takács lev.).

A vizsgált anyagmennyiség nem elegendõ arra, hogy történeti szempontból lényeges következtetéseket vonhassunk le. Az azonban megállapítható, hogy a 17–18. században az „egészséggel/egészséget”-féle köszönési forma elterjedt volt, a 18. század második felétõl pedig egyre nagyobb teret kezd hódítani a „csókolom a kezét”-féle alak, amely a 19. századra szinte általánossá válik a nõk iránti tisztelet kifejezésére.[7] Szintén megfigyelhetõ, hogy van olyan eset, amikor a köszönést gesztus helyettesíti: kalap, illetve süveg leemelése. Mára ezek a gesztusnyelvi elemek kivesztek, de nyelvi kövületekként bizonyos frazémákban megõrzõdtek (pl. emelem/emeli kalapom/kalapját valaki elõtt), és amelyek bizonyos beszédhelyzetekben[8] akár köszönésként is alkalmazhatók. Eredetileg a „kezét csókolom” a spanyol etikettbõl származik, és valódi tettértéke volt: a kézcsók szertartása köszönéssé alakult át. Mára a tettérték teljesen kiveszett e szavak mögül, de a megvizsgált 18–19. századi adatok mögött még érezhetõ (pl. 1829: „Anyám kezeit ezerszer tsokolam” vagy 1843: „tsokalam kezeit Grofné Ur Aszan Nagyságának”). Ez a forma tehát az említett korban átmenetet képezhetett a gesztusnyelvi és a verbális alak között.

A tanulmányozott adalékok túlnyomó többségükben levelekbõl válogatott részletek, szám szerint 11, csupán 4 tükrözi a beszélt nyelvet, hiszen ez utóbbiak törvényszéki jegyzõkönyvekbõl származnak, amelyek valakinek a vallomását tartalmazzák. Ezekben a köszönési formák eltérnek a levélbeli köszönésektõl, kétszer például a köszönést kísérõ gesztust is bemutatják, másrészt pedig olyan napszakra vonatkozó, szóban nagyon elterjedt formával találkozunk, amelynek általában nem volna helye levélben (1764: „Jó napot vitézek”).

A köszönések kategorizálása

A Nyelvi illemtan köszönésekkel foglalkozó részében ezen udvariassági formának három kategóriáját különítik el a szerzõk. A hagyományos vagy konvencionális formák a hivatalos köszönések, amelyeket a beszédpartnerek akkor alkalmaznak, ha nem ismerik jól egymást, esetleg nagy kor- vagy rangkülönbség esetén. A SzT adatai közül pl. 1551: „vristen tarchia meg”, 1764: „Jó napot vitézek”, 1843: „tsokalam kezeit Grofne Ur Aszan Nagyságának”. Másrészt viszont hasonló hagyományos formákat találunk a bizalmas érintkezésben is: 1788: „Samukát tsokolják”; „a Druszája ezerszer tsokolja”.

Szintén bizalmas viszony esetén a kommunikáció elején gyakran köszönéspótló köszönések jelennek meg, amelyek nem konvencionális, alkalmi vagy részben állandósult formák: 1765: „atafiszágaszan [!] köszönti” stb.

Végül pedig nem feledkezhetünk meg a gesztusokkal történõ köszönésekrõl sem, amelyek kísérhetik a verbális köszönést, de önmagukban is köszönésértékük van: 1629: „sweget uetek neki keozeönek zoualis”, 1745: „köszönék” ... „kalapját emelité”.

Szociolingvisztikai elemzés

Talán nem túlzás azt állítani, hogy egy ilyenfajta adatcsomag vizsgálatakor az egyik legérdekesebb szempontot a szociolingvisztika kínálja, hiszen a beszélõnek az udvariassági formák kiválasztásakor és ezen belül a megfelelõ köszönési formák alkalmazásakor szem elõtt kell tartania a beszédpartner nemét, rangját és korát. A 16. és 19. század közé esõ idõszakban nem mindegy például, hogy egy jobbágy hogyan köszön egy grófnénak, vagy a fejedelem verbálisan hogyan viszonyul alattvalóihoz. A három felosztási szempontot el lehet ugyan különíteni (nem, kor, rang), de sokkal tanulságosabb e három szempont együtthatását figyelni, hiszen összességükben eredményeznek egy bizonyos köszönési formát. Általában az üdvözlési forma kiválasztásakor mind a három szerepet játszik, de sokszor egyik aspektus válik dominánssá (pl. a nemi megkülönböztetésen belül esetenként a rang, máskor pedig a kor kerül elõtérbe).

A nemi szempont szerinti felosztás mindig világos, hiszen gyakran a köszönéshez társuló megszólítás elárulja, hogy nõhöz vagy férfihoz szól az üdvözlés (pl. 1638: „egessegel apa, fogagi Isten fiam” – nyilván férfi köszönt férfit vagy 1829: „Anyám kezeit ezerszer tsokolam” – szintén egyértelmû, hogy férfi szól nõhöz).

Elõször figyeljük meg, hogy milyen nõknek járó köszönési formákkal találkozunk a vizsgált adatokban. Ezen a kategórián belül két újabb alosztály elkülönítése kínálja magát: hogyan köszön férfi nõnek, illetve nõ nõnek. Nem tudom, hogy véletlen-e, de az adatok túlnyomó többségében férfi ® nõ verbális viszony van, csupán egyben fordul elõ olyan beszédhelyzet, amelyben nõ nõhöz szól. Magyarázatként esetleg elfogadható, hogy a tanulmányozott idõszakban az írás „mestersége” még mindig a férfiak privilégiuma volt, csak az elõkelõ családok taníttatták lányaikat betûvetésre. Így tehát, mivel az adatok többsége levelekbõl származik, a társadalom nõtagjai közül csak egy rétegnek a nyelvhasználatáról alkothatunk képet. Az alsóbb rétegek nyelvi állapotáról esetleg a törvényszéki vallomásokból szerezhetünk tudomást.

A tanulmányozott adatok többségében a köszönés mellett megszólítás található, amelynek kiválasztása attól függ, hogy a köszönõ milyen viszonyban áll a beszédpartnerrel. Két esetben közeli rokoni kapcsolatról van szó: férj fordul feleségéhez, illetve fiú anyjához, mégis különbség van a két köszönés között. Természetesen a gyermek–anya viszony a 19. században sokkal formálisabb volt, mint ma, így természetes az a bizonyos távolságtartás, amely az üdvözlési formából kiérezhetõ. Mégis az „Anyám kezeit ezerszer tsokolam”-ban az ezerszer számhatározó személyessé teszi, közelíti a kommunikációs partnerhez. A másik esetben, mikor a férj köszönti feleségét, a távolságtartásnak nyoma sincs. A konvencionális köszönéshez: egészséggel, egyedi bizalmas, kedveskedõ megszólítást fûz a férj: édes Szivem. A szeretetnek a nyelvtani jele a birtokos személyjel és az édes jelzõ.

Valamivel távolabbi rokoni kapcsolat esetén a köszönés általában ugyanaz marad (egesseggel vagy csokollom), hiszen ezek konvencionális formák, a megszólítás viszont változik: hugom, Sogor Aszszonyom, A Nagy Asszonyt Kedves Hugomat. A birtokos személyjel megmarad ugyan, de már sokkal kötöttebb, formálisabb a verbális megfogalmazás. A harmadik példában a rokoni megnevezés mellett a nõ rangja is szerepel a megszólításban: 1820: „A Nagy Asszonyt Kedves Hugomat tisztelemis, Csokolomis”. Végül pedig a szabályok által leginkább meghatározott köszönés az, amelyet egy takács intéz egy grófnéhez: 1843: „tsokalam kezeit Grofne Ur Aszan Nagyságának.” A konkrét köszönés mellett a grófné hivatalos megszólítása is szerepel. Az említett példákban minden esetben világos, hogy a köszönés nõhöz szól, a kor és a rang azonban nem mindig határozható meg a köszönési forma alapján, ezeket általában a megszólítások fejezik ki. A fiú ugyanúgy köszön az anyjának, mint a takács a grófnénak, a megszólítás szerepe az, hogy árnyalja az üdvözlést.

Érdekes, hogy a férfiakhoz intézett köszönések sokkal hivatalosabb jellegûek: vristen tarchia meg, Jó napot, az ezekhez kapcsolódó megszólítások sem sokfélék. Általában megszólítás nélküli formákat találunk, amelyeket jellegzetes gesztusok kísérhetnek: 1629: „sweget uetek neki keozeönek zoualis”, 1745: „köszönék ... kalapját emelité”. Az 1638-ból származó adatban látszólag rokonnévi megszólítás van (egeseggel apa, fogagi Isten fiam), valójában az apa, illetve fiam egyrészt az idõsebb, másrészt a fiatalabb férfira vonatkozik a köszönésben. A Jó napot vitézekben pedig a vitézek foglalkozásnév. Egyetlen bizalmas köszönés bukkan fel: 1788: „Samukát tsokolják”; „a Druszája ezerszer tsokolja”. A kedveskedõ, becézõ megszólítás, valamint az ezerszer határozó egészen közeli viszony kifejezõivé válnak.

Következtetésként megállapíthatjuk, hogy a konkrét, puszta köszönések nem változnak nem, kor, illetve rang szerint, de a hozzájuk tapasztott megszólítások erõsen befolyásolják az egyébként semleges köszönéseket, amelyek esetenként közeli rokoni viszony jelölõi (1829: „Anyám kezeit ezerszer tsokolam”), máskor viszont már a hivatalos kommunikációban fordulnak elõ (1843: „tsokalam kezeit Grofne Ur Aszan Nagyságának”).

Grammatikai elemzés

A köszönés grammatikai státusa vitatott kérdés. Kiss Róbert Richard tanulmányának címe is elárulja, hogy bonyolult problémáról van szó: A köszönés mint mondatszó, mondategység, tagmondat és szöveg. Kelemen József meghatározása szerint a mondatszó „jellemzõ tulajdonsága az, hogy kizárólag vagy elsõsorban egyszavas tagolatlan mondatként vagy egyszavas tagolatlan tagmondatként, esetleg többszavas »egytagú«, »monorém« mondat vagy tagmondat fõ szavaként (a kötõszók, határozószók, »módosító« szavak leválasztása után megmaradó »mondatmag«-ként) használjuk”.[9] E meghatározás alapján elmondható, hogy a köszönések túlnyomó többsége olyan szó, amelyeket elsõsorban (egyszavas, tagolatlan) mondatként vagy tagmondatként használunk, vagyis átmenetet képeznek szó és mondat között. Kelemen József a köszönéseket az érzelemkifejezés, akaratkifejezés, gondolatközlés szempontjából elkülönületlen mondatszavaknak tekinti. Mai példaként megemlíthetõ a Szia! vagy Agyõ! Az erdélyi régiségben, legalábbis a vizsgált adatokban nem találtam ilyen példákat, noha meglétük elképzelhetõ.[10] Hogy miért nem kerültek elõ a tanulmányozott adalékokban? Az ok ugyanaz lehet, amiért köszönésekre sincs sok példa.

Ha a köszönést mondategységként vizsgáljuk vagyis egyszerû mondatként vagy összetett mondat tagmondataként,[11] akkor szintén különbözõ vélemények ütköznek. A MMNyR II. 62. oldalán a köszönéseket a hiányos szerkezetû mondatok sorában tünteti fel, míg a 12. oldalon hagyományos, bármikor újra felhasználható, kész mondatokként kezeli. Berrár Jolán nyomán pedig tagolatlan, egyfõtagú mondatok csoportjába sorolhatók. Mindhárom álláspont elfogadható, de talán a Berrár Jolán-féle megnevezés a legpontosabb. A SzT-ból az egességgel! köszönés említhetõ példaként.

Harmadszor Kiss Róbert Richard a köszönést mint tagmondatot vizsgálja. Az ebbe a csoportba tartozó köszönéseket általában önálló mondatként használják a beszélõk, de az sem ritka, hogy a köszönés valamilyen megszólítással összetett mondatot alkot. Ha a köszönés a megszólítás után van, erõsebb a megszólító jelleg (pl. 1820: „A Nagy Asszonyt Kedves Hugomat tisztelemis, csokolomis” vagy 1829: „Anyám kezeit ezerszer tsokolom”). A köszönés és megszólítás összekapcsolásakor két tagolatlan mondat alkot egy mondategészt, a köztük lévõ viszony pedig semleges (pl. 1764: „Jó napot vitézek”). A két mondategység egyenrangú, legfeljebb valamiféle mellérendelésrõl (kapcsolatos) lehet szó, de ez a viszony nem mutatható ki tisztán.

Végül pedig a köszönést önálló szövegként tanulmányozza Kiss Róbert Richard, mely szerint a köszönések a beszédszituációk nagy részében önálló szövegként értelmezhetõk. A SzT-ban erre nem találtam példát.

Elköszönés/levélzárás

A megvizsgált 216 adatban egyszer sem fordul elõ konkrét elköszönés, csupán levélzáró formulákkal találkozhatunk. Idõrendben ezek a következõk: 1559: „Nagysagos Bathori Ersebeth azzonyomnak, Kerecheny Lazlo wram hazas tarsanak, nekem zerelmes hwgomnak adassyik' ... Kelmed^a attjafijja Bathorj Andras Somlyaj” (Gyf; LevT I 304. – ^a Sajtóhiba lehet, mert a levélben többször is kegimed fordul elõ). 1669: „Kegyelmednek becsülettel szolgáló komja, néhai tekintetes nagyságos gróf Rédei László uram megmaradott özvegye, árva Bánfi Ágnes m.p.” (TML IV. 405. Bánfi Ágnes Teleki Mihályhoz). 1671: „A feleségem ajánlja Kegyelmednek s komámasszonynak szolgálatját” (TML V, 478. Naláczi István Teleki Mihályhoz). 1709: „Edes kedves komam Ura[m] ... Kd szolgaja komja maradok Nagy Leörincz m.pr.” (Bábahalma KK; Berz. 17. XII). 1800: „midõn tapasztalt Vri Kegyes Grátziájokba továbbra-is alázatosan ajjánlanok magunkat maradtam ... alázatos szolgája Cliense Gombási István mtk” (Márkod MT; IB).

Az elköszönés vagy a kommunikáció (bármilyen fajta kommunikáció) lezárása szintén konvencionális. A felsorolt öt adat alapján egy sémát is meg lehet rajzolni, amely minden esetben megjelenik: a beszélõ személyének önlealacsonyítása, amely a beszédpartner iránti tiszteletet fejezi ki + a beszélõ neve.[12]

Egyházi köszönések

Legnagyobb meglepetésemre a SzT-ban szinte egyáltalán nem találtam egyházi köszönéseket, pedig olyan szócikkeket olvastam, mint: béke, békesség (gondolván, hogy megjelenhet a Béke veled köszönés) és a dicsér, dicséretes, dicsértessék, mivel a Dicsértessék! a jellegzetes katolikus köszönés. Csupán a dicsértetik szócikkben találtam a következõ köszönéseket: 1680: „I[ste]n[ne]k neve ditsirtessek” [Utl]. 1736: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus” [MetTr 421]. Természetesen a vallással kapcsolatos szövegek szakrálisak, emiatt nagyon kevés változást mutatnak az idõk folyamán. Az egyházi köszönések is mind a mai napig megõrizték hagyományos alakjukat: Dicsértessék a Jézus Krisztus. Ma is ez a hivatalos katolikus köszönésforma, mint ahogy ez volt 1736-ban.

Következtetések

A SzT adatai is bizonyítják, hogy a köszönések idõben változnak, egy korszakon belül pedig bizonyos kulturális konvenciók határozzák meg, hogy kinek, mikor, milyen helyzetben hogyan kell köszönni. A magyar nyelv igen gazdag köszönési formákban, ami manapság sokszor zavart okoz. Megfigyelhetjük, hogy a régi alakok közül mára a kezét csókolom-féle alak visszaszorulóban van, használati köre szûkül, helyét átveszi a semleges, nemi megkülönböztetés nélküli Jó napot kívánok, valamint a tegezõdõ köszönések, amelyeket szintén mindenkire lehet alkalmazni, nemre való tekintet nélkül.

Végezetül pedig meg kell jegyeznünk, hogy a SzT ezután megjelenõ kötetei esetleg olyan adatokat tartalmazhatnak, amelyek módosíthatják a jelen dolgozat következtetéseit.