Vámszer Márta

(1927–2000)

Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár 1984-ben megjelent IV. kötetétõl kezdõdõen a címlapokon szaporodnak a gyászkeretben feltüntetett nevek. A reménytelenségben is szívósan kutatómunkát végzõ és adatgyûjtõ magános vállalkozásának elsõ kötetét egymaga szerkesztõ Szabó T. Attila 1987-ben bekövetkezett halála okozta pótolhatatlan veszteséget a fõszerkesztõ elhunyta után, 1993-ban megjelent V. kötet címlapja jelzi. De már elõtte kidõlt a sorból Kelemen Béla, a szócikkek román értelmezõje, majd a szerkesztõk közül gyászkeretbe került Vígh Károly, W. Török Judit, Nagy Jenõ, Zs. Maksay Mária neve is, de eltávozott az élõk sorából Sz. Csáti Éva, aki az elsõ kötetek egészségügyi szócikkeinek értelmezésében vett részt, valamint Szabó T. Judit, a hatalmas mennyiségû cédulaanyag szerkesztésre elõkészítõje. Ez év február 10-én a Szabó T. Attilát követõ fõszerkesztõ kezébõl hullott ki a toll a már jórészt elkészült XI. kötet szerkesztése közben. A felsorolt nevek a II. kötettõl (1978) kialakult szerkesztõi munkaközösség veszteséglistáját alkotják, annak a Szabó T. Attila köré sereglett csapaténak, amely hûségesen követte elsõ fõszerkesztõjét mind a munkában, mind a kitartásban. Hiszen 1984-tõl, amikor a pártállam kirakatába már nem volt szükség a IV. kötetet követõ további kötetekre, ez a munkaközösség még elsõ fõszerkesztõje irányításával, majd annak halála után Vámszer Mártáéval, ugyanazzal a szívósan kitartó fegyelemmel végezte reménytelennek látszó munkáját, mint egykor Szabó T. Attila. Ennek köszönhetõen az 1993-ban már Magyarországon megjelent V. kötet után zökkenõmentesen küldhette nyomdába a következõ kötetek kéziratát. Illõnek véljük tehát, hogy Vámszer Mártára emlékezve egyúttal tiszteletteljes fõhajtással idézzük fel a munkaközösség valamennyi elhunyt tagjának emlékét is.

Vámszer Márta 1927. január 18-án született Székelyudvarhelyt, a középiskolai rajztanár, grafikus, elismert helytörténeti, valamint néprajzi kutató Vámszer Géza és a makói származású Nacsa Margit gyermekeként. A két világháború közötti idõszakban tanár édesapjának életútja szabta meg középiskoláinak helyét, de mindenhol magában hordozta a magyar középosztály hagyományait, mûveltségét, a nyugati kultúrával összekötõ nyelvismeretét, amit aztán a második világháború utáni ateista államberendezkedés különösebb jelszavak nélkül, de következetesen igyekezett megsemmisíteni, céltudatos agymosással eltüntetni. Érettségi után a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatta tanulmányait, és ott 1949-ben magyar nyelv és irodalom szakból szerzett oklevelet. Még ugyanabban az esztendõben kinevezik gyakornoknak. Mint középosztálybeli nem számíthatott arra, hogy kiemelt „káderként” kezeljék, de szorgalma, tudása és fegyelmezettsége – amelyek egész életében jellemezték – lehetõvé tették, hogy annak rendje és módja szerint végigjárja az egyetemi oktatói fokozatokat mint gyakornok, tanársegéd, adjunktus és docens. 1964-ben megszerzi a nyelvtudományok doktora fokozatot. 1949-beli kinevezésétõl 1984-ig megszakítás nélkül a kolozsvári egyetem magyar tanszékén tanított. Oktatóként kollégiumai a bevezetés a nyelvtudományba, a finnugor összehasonlító nyelvészet, és a finn, illetve német nyelvet is tanította. Kutatási területe a magyar nyelvjárástan. Szakmai tevékenységét végtisztességekor a pályatárs a szakember illetékességével méltatta, és megteszik ezt a nyelvészeti szakkiadványok is, avatottabban, mint ezt ez alkalommal megtehetjük. Fõbb munkái közül megemlítjük A kalotaszegi nyelvjárás igeragozási rendszere. Bukarest 1972 címû kötetet, valamint A moldvai csángó nyelvjárás atlasza. Budapest 1991 címû kiadványt, amelynek társszerzõje volt.

Életének, munkásságának és energiájának jelentõs részét azonban az Erdélyi Magyar Szótörténeti tárnak szentelte. A II. kötettõl közel negyedszázadig volt a sorozat állandó szerkesztõje, majd fõszerkesztõje. Munkássága minõségét szócikkei tanúsítják, illetve azok a kötetek, amelyeknek fõszerkesztõje volt. A már említett szorgalom, tudás és fegyelmezettség mellett ebben a minõségben igényesség, szigor, sõt olykor kíméletlenség jellemzi, de minden esetben az igazságosság jegyében. Szabó T. Attila szerkesztési módszerét a munkaközösség híven követte, de bizonyos esetekben azt ki kellett egészítenie. Ugyanis az elsõ fõszerkesztõ kiváló memóriájának köszönhetõen a szabványcédulára írott adalékból – mint gyûjtõ – minden esetben vissza tudott emlékezni a szövegkörnyezetre, ami minden esetben lehetõvé tette a helyes értelmezést. Az utódok esetében, amikor a cédulára kiírt adalék kételyeket támasztott, az értelmezés helyessége érdekében az utódfõszerkesztõ szigorúan megkövetelte az eredeti forrás, a szövegkörnyezet újbóli megvizsgálását, és a döntés ennek ismerete alapján született meg. Mint ahogy a bizonytalan értelmezéseknél is a munkatársak véleményének megkérdezése után történt meg a véglegezés. És minden esetben szinte lelkiismereti kérdésként.

A társadalmakban – és nem csak a miénkben – különbözõképpen jelennek meg az alkotók vagy önmagukat alkotóknak vélõk. Vannak közöttük elismert szaktekintélyek, akiknek nincs szükségük különös hírverésre, vannak, akik hangosan hirdetik eredményeiket, de a haladás, az alkotás dandára jórészt a csendes, munkájukba mélyedt kutatóknak köszönhetõ. Az elõd nyelvtudós fõszerkesztõrõl, Szabó T. Attiláról szólva hangzottak el a kutatóról, a tudományos alkotóról a következõ sorok: „helyét alkotóink sorában nem a címek jelölik egyértelmûen, hanem életének és tudományos eredményeinek minõsége” (Jakó Zsigmond. A Hét. VII. évf. 4. sz.). A csendesen munkálkodó magyar kutatók sorában Vámszer Márta értékét idõállóan õrzik meg kisebbségi alkotásaink egyik legjelentõsebb Monumenta sorozata, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kötetei, amelynek címlapjai és szerkesztményei az emberi emlékezetnél maradandóbbá teszik munkássága eredményeit és nevét.

Kiss András