Búcsú Demény István Páltól
(1949–2000)
Hirtelen és korai halálával a
magyar folklorisztika kiváló tudóst, munkatársai pedig nagyra becsült kollégát
veszítettek el. Demény István Pál 2000. január 4-én Marosvásárhelyen hunyt el,
szerettei és barátai január 6-án Sepsiszentgyörgyön a szemerjai temetõben
búcsúztak tõle.
Nagyenyeden, Erdély kálvinista
szellemi központjában született 1949. április 28-án. Elemi és középiskolai
tanulmányait a hajdani Református Kollégiumban végezte. 1967-ben érettségizett,
majd Kolozsvárt beiratkozott a Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és
irodalom szakára.
A sors kegyes volt Demény István
Pálhoz:
már fiatal korában sok-sok megoldandó és elvégzendõ tudományos feladattal látta el õt. Rövidre szabott életét
elsõsorban a könyvek és a könyvtárak vonzásában töltötte. Habár egész életében
távoli népek kultúrájával foglalkozott, nem adatott meg neki, hogy titokzatos
ázsiai népek körében végezzen terepkutatásokat. Már egyetemi évei alatt
foglalkozni kezdett a magyar epikus költészet rejtélyeivel, megoldatlan titkaival.
Elsõ tanulmánya 1971-ben az Echinox címû kolozsvári diáklapban jelent meg,
melyben precíz tudományos módszerekkel a magyar és a sumér nyelvrokonságot
cáfolta meg. Egész életében arra törekedett, hogy szigorú tudományossággal,
kíméletlenül lebontsa a kalandos, romantikus, áltudományos „elméleteket” és
megalapozatlan kijelentéseket.
Egyetemi tanulmányait a Kerekes Izsák címû magyar népballadáról
írott szakdolgozatával zárta. A 20. század második felében, amikor az elveszett
nemzeti eposz keresésének láza már rég eltûnt, széles körû tájékozottsággal,
szigorú módszerességgel összpontosított a hõsi epikára, annak egyes magyar
folklórmotívumokkal való tipológiai egyezéseire. Doktori dolgozatát 1978-ban
védte meg, melyben finom elemzéssel mutatta ki, hogy a hõsi álom, a keleti epika kedvelt motívuma, hogyan fordul elõ a
magyar balladaköltészetben. A Kerekes
Izsák és a Molnár Anna címû
balladáink keleti eredetû motívumainak kapcsolatait szerteágazó nemzetközi
összehasonlító anyag segítségével tárta fel, s egyúttal sikeresen és meggyõzõen
rekonstruálta a magyar hõsi epika egyik cselekménytípusát. Doktori
disszertációja Kerekes Izsák balladája.
Összehasonlító-tipológiai tanulmány címû könyvében a Kriterion Könyvkiadó
gondozásában Bukarestben 1980-ban jelent meg.
1972–1978 között elõbb a Szatmár
megyei Nagypeleskén, majd Fehér megyében, Nagyenyeden és Csombordon tanított.
1978–1985 között a Csíki Székely Múzeum etnográfusa volt. Múzeumi munkája során
elsõsorban a népi díszítõmûvészet kérdései foglalkoztatták, de szabad idejében
továbbra is a hõsepika bûvkörében maradt. 1985–1990 között Sepsiszentgyörgyön a
Kovászna Megyei Könyvtár munkatársa. Ebben a másfél évtizedben elsõsorban a
Szibéria északnyugati részén élõ népek epikus költészetét tanulmányozta.
Alkotói munkássága az 1989-es
romániai változások után teljesedett ki. 1990 augusztusától a Román Tudományos
Akadémia Kolozsvári Folklórintézetének fõállású kutatójaként elsõsorban az
intézmény archívumában tárolt hatalmas mennyiségû magyar népi lírai dalköltészet
számítógépes feldolgozásán munkálkodott, de ez a munkája befejezetlen maradt.
Az erdélyi és a moldvai magyar lírai dalköltészetrõl monográfiát szándékozott
megjelentetni.
Kutatói pályája 1990 után
határozottan fölfelé ívelt. Tanulmányok és könyvek sorát jelentette meg. Írásait rangos periodikák (pl. Ethnographia,
Erdélyi Múzeum, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Anuarul Arhivei de
Folclor, Néprajzi Látóhatár, Magyar Szemle, Honismeret, Mûvelõdés, Helikon és
Korunk) hasábjain közölte.
1990-tõl minden tanévben a
Babeº–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének óraadó
tanáraként a finnugor népek folklórjáról tartott összehasonlító jellegû
népköltészeti elõadássorozatot. Az 1998–99-es tanévben az ELTE (Budapest)
Folklór Tanszékének diákjai nagy érdeklõdéssel hallgatták a Mese, hõsepika és
népdal címmel meghirdetett elõadásait. Folyamatosan részt vett a kolozsvári
tanszék doktori programjaiban is. kíméletlen
igényességével, szigorúságával és elvszerûségével jelentõsen hozzájárult a
posztgraduális képzés színvonalának emeléséhez.
Az Erdélyi Tudományos Füzetek
212. számaként 1992-ben Kolozsvárt látott napvilágot A Szent László-legenda és a Molnár Anna balladája címû kiadványa,
melyben összehasonlítja az elrabolt nõ visszaszerzésérõl szóló ének motívumait
és a freskókon megfestett képi eseménysort, majd széles körû komparatív
kitekintés után felmutatja bennük a magyar hõsi epika bizonyítható elemeit.
1997-ben a Pallas-Akadémia
Könyvkiadó Csíkszeredában jelentette meg A magyar szóbeli hõsi epika címû könyvét,
melyben az immár 150 éve folyó magyar eposzkutatás eredményeit összegezte.
Monográfiájában összehasonlító motívumelemzéssel vázolta fel a magyar hõsi
epika történetét, részletesen elemezte a magyar mondavilág legjelentõsebb alkotásait: pl.
a honfoglalás elõtti korbelieket (Csodaszarvas-monda, Emese álma), a
vándorlások költészetét (pl. vérszerzõdés, sasok támadása, Álmos feláldozása),
a honszerzés költészetét (pl. a Fehér ló mondája), a kalandozás korának mondáit
(pl. Lehel kürtje, „gyászmagyarok”, Botond), az államalapítás hõsi epikáját
(Csanád, Aba Sámuel, Béla párbaja, Zotmund), a középkor költészetét (Szent
László kerlési kalandja, törökellenes harcok epikája) stb. Demény István Pál
átfogó tudásával könyvében bemutatta a magyar hõsi epika különbözõ korokban és
alkotásokban fennmaradt elemeit, s szinte újra „felépítette” az elveszettnek
hitt költészet legfontosabb csomópontjait, szerkezetét és jellegzetességeit
(pl. hõseit, sztereotip formuláit, elõadásmódját stb.).
1999-ben jelent meg újabb kötete
(Táltosok, kerekek, lángok. Összehasonlító
folklorisztikai tanulmányok.
Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda), melyben három jelentõsebb témakörben
közölt tanulmányokat:
samanizmus, archaikus világkép, hõsi epika. Összehasonlító jellegû
dolgozataiban legtöbbször egymástól nagy távolságra fekvõ kultúrák hasonló
motívumait (pl. világfa kivágása, vízen való átkelés, párbaj kerék és láng
képében stb.) teszi egymás mellé, s miközben a kultúra archaikus rétegeit
tanulmányozza, izgalmas szellemi és tudományos kalandra szólítja olvasóit.
Demény István Pál tanulmányaiban,
köteteiben a komparatív módszer következetes,
mesteri alkalmazásával meglepõ, újszerû összefüggésekre hívta fel az
olvasók figyelmét. Legszívesebben a hõsi epika homályban maradt, eddig nem
tisztázott kérdéseit kutatta. Az eddigi romantikus szemléletû eredmények után
sikeresen szintetizálta a honfoglalás elõtti és utáni epika útját, legfontosabb
elemeit és sajátosságait. Motívumegyezéseket fedezett fel a hõsi epika, a középkori
mondák és a népballadák között. Kuriózumnak számító hasonlóságokra bukkant a
román, a magyar és a kínai népdalok között. Szerteágazó tudása, éleslátása,
szigorú kritikai érzéke mindig megóvta a felelõtlen és megalapozatlan
következtetésektõl.
Demény István Pál szigorú
tudományos mércét állított fel elsõsorban önmagával szemben, s ezért megvolt
minden erkölcsi és szakmai alapja arra, hogy pályatársait következetes
tudománymûvelésre sarkallja. Hirtelen halálával nagy ûrt hagyott családja,
barátai, munkatársai körében. Eddigi írásai azt sejtetik, hogy tõle még nagy
ívû szintéziseket várhattunk volna. Soha nem adott ki kezébõl érleletlen, félig
kész szövegeket. Írásait mindig a tökéletességig csiszolta. Ennek ellenére
szellemi hagyatékát, készülõ munkáit kötelességünk kötetekbe szerkeszteni és
megjelentetni.
Kolozsvár, 2000. január 17.
Pozsony Ferenc