Kazinczy, a költõ
Kazinczy Ferenc: Összes
költeményei. Sajtó alá rendezte Gergye László. Bp. 1998. 459 lap.
Gergye László: Múzsák és gráciák között: Kazinczy Ferenc és a gráciaköltészet.
Bp. 1998. 145 lap
Az 1998-as év fontos elõrelépést jelentett a Kazinczy-filológiában.
Két munka jelent meg, amelyek Gergye László Kazinczy-kutatásainak
eredményességét bizonyítják, azét a Gergye Lászlóét, aki a Magyar Tudományos
Akadémia Kézirattárában fellelhetõ Kazinczy-kéziratok feldolgozójaként, a
hagyaték katalógusának megjelentetõjeként, tehát igazán illetékesként rendezte
sajtó alá Kazinczy Ferenc Összes
költeményeit, és jelentette meg a Múzsák
és gráciák között: Kazinczy Ferenc és
a gráciaköltészet címû könyv méretû tanulmányát.
Kazinczy Ferenc Összes költeményei a Régi Magyar Költõk
Tára 18. századi sorozatának második köteteként jelent meg a Balassi Kiadónál
(sorozatszerkesztõ Bíró Ferenc). Fellapozva a kötetet, azonnal kiderül, hogy
kevés Gergye Lászlót csupán sajtó alá rendezõnek nevezni, hiszen a négy és
félszáz oldalas kötetnek messze nem teszik ki felét sem a Kazinczy-versek; a
jegyzetek, a bevezetés, a mutatók már csak mennyiségükkel is jelzik azt a nagy
munkát, amit a Kazinczy-összes kvázikritikai kiadása jelent. A
Kazinczy-filológia távolabbi ismerõi is könnyen átláthatják nemcsak a
Kazinczy-összes megjelentetésének jelentõségét, hanem annak nehézségét is, hogy
egy ilyen munka szakszerû jegyzetapparátussal ellátva kerüljön az olvasó
asztalára. Errõl gyõz meg a bevezetõ is, amely vázolja a kiadástörténeti elõzményeket
(1879 óta nem jelent meg Kazinczy-összes), a szövegforrásokat (az óriási és
szétszóródott Kazinczy-hagyaték áttekintésének lehetetlenségét), a rengeteg
szövegvariáns által felvetett problémát (a fõszöveg kijelölésének nehézségeit,
a kronológiai sorrend felállításának akadályait). Mindezek után jogosnak tûnik
a genetikus szempontú kötetrendezés elvetése nemcsak azért, mert lehetetlen
vagy korszerûtlen, hanem mert ez a szerzõi szándékkal is találkozik: „A' német
Kiadók a' Verseket chronologiai rendben szeretik eggy idõ olta kiereszteni, 's
miattam teheti minden a' mit jónak lát. De én a' magaméit szeretném a' szerint
fûzni rendbe, a' hogy a' bokrétakötõ a' maga virágait: – oda mindenikét, a'
hova õket a' hely kívánja” (Kazinczy
Ferenc levelezése. Huszonegyedik kötet. 521. Az MTA kiadása. Bp. 1911). De
nem ez az egyetlen forrásunk Kazinczy kötet-elképzeléseirõl. Ugyanazzal a
gondossággal, amellyel végül szétszóródott hagyatékának fondjait tervezte, a
tökéletes mûalkotás ideáljával szeme elõtt jegyezte le utasításait nemcsak a
szövegek sorrendjére, hanem a kötet egészének kivitelezésére vonatkozóan is. Az
egész kötetet, a kézbe vett könyvet is mûalkotásként értelmezte; tudta, hogy az
olvasat a szöveg anyagi megjelenésétõl is függ. Betûtípusra, tagolásra, illusztrációkra,
központozásra, írásmódra érzékenyen figyelt, a „fentebb stílû” szövegvilághoz
megfelelõ ízlésû nyomdamûvészeti remeket kívánt társítani. Ebben az értelemben
nem tarthatja tiszteletben a most megjelent kötet a szerzõi koncepciót. Ezért
ha valamivel közelebb kívánunk kerülni a könyvtervezõ Kazinczyhoz, ha el
szeretnénk játszani azzal, hogy a szöveg megjelenési formája hogyan
befolyásolja olvasatunkat, forgassuk a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc
Társaság és Kazinczy Múzeum által megjelentetett hasonmás kiadásokat (a Tövisek és virágok hasonmás kiadásának
javított utánnyomása ugyancsak 1998-ban jelent meg).
Bár a tárgyalt kötet
szerkesztõelve követi Kazinczy mûfaji-tematikus elgondolásait, anyagát tekintve
is mai elvárásainkhoz igazodik. Hiszen csak mi kívánjuk töredékeivel,
torzóival, variánsaival együtt ismerni Kazinczy költészetét, összegyûjtve látni
minden fellelhetõ verssort, õ maga csak szigorú szelekció után a
„tökéleteseket” vállalná. Ugyancsak mai követelményekbõl származó önkénnyel kell
leválasztanunk Kazinczy Ferenc Összes
költeményeinek korpuszáról a
mûfordításokat. Az eredeti munkafordítás ellentétpár, amely ma hierarchikus
jellegû, Kazinczy szemléletében nem mûködött értékmérõként. És ebbõl nemcsak az
következik, hogy ha a fordítások kimaradtak a kötetbõl, minden összesítõ
szándék ellenére is csonka Kazinczy költõarca, hanem néhány szöveg kapcsán
fölmerül az a kérdés is, hogy milyen ismérvek alapján lehet egy
Kazinczy-szöveget eredeti munkának, átdolgozásnak vagy fordításnak minõsíteni,
mikor ezek a kategóriák a szerzõ számára nem relevánsak, ezért nem is
határolódnak el élesen. Számára a versteremtõ ötlet, téma, élmény megtalálása
nem bizonyult nagyobb, mûvészileg értékesebb munkának, mint a benne felötlõ
gondolat vagy a más nyelven már megteremtett szöveg megfogalmazása, magyar
nyelven való megformálása, a nemzeti nyelv kifejezõképességének bizonyítása a
minél elegánsabb és tömörebb versnyelv megalkotásával.
És épp ez a tökéletesre csiszolt
nyelv lesz egyik oka annak, hogy a mai olvasók körében a Kazinczy-versek nem
népszerûek. Az összesûrített mondatok, az, ahogyan minden szó jelentésárnyalata
fontos nemcsak a vers értelmezésében, hanem az egyszerû szövegértéshez is, nagy
figyelmet követel az olvasótól. Olyan elmés, túlszerkesztett versékszerek
születtek a tökéletességre áhítozó költõ folyamatos korrekciói nyomán,
melyeknek kecseit, hajlatait észrevenni, jelentéseit követni, megoldásaiban
gyönyörködni csak lassú olvasás és boncolgató türelem árán lehetséges.
Valójában csak a szövegvariánsok összevetése és egy-egy szó kicseréléséhez
fûzött magyarázat elolvasása után, a mûhelytitkok ismeretében tudjuk felmérni a
Kazinczy-versek minden szegelletében artisztikusan elrendezett világát. Ebben
segít ez a variánsokat tartalmazó és jegyzetelt kiadás (maga Kazinczy is
magyarázó jegyzetek kíséretében jelentette meg verseit, érezve az értelmezési
nehézségeket). Csakhogy jegyzetekben keresgélni manapság nem versolvasói, hanem
filológusi szokás. Ezért elsõsorban a szakemberek hasznosítják ezt a kiadást.
Az átlagolvasó nincs birtokában
sem annak a mitológiai apparátusnak, amely a rejtett utalások
jelentésrendszerét feltárhatná elõtte, sem annak az alapos korismeretnek, amely
lehetõvé tenné az alkalmibb jellegû darabok (fõként epigrammák, episztolák, ódák)
megértését, az elmarasztalt, parodizált vagy éppen eszményül állított személyek
és stílusuk ismerete nélkül nehezen arat tetszést egy-egy ilyen vers.
Mindezekben segítségül kíván lenni ez a kiadás, amely igyekszik feloldani a
mitológiai utalásokat és nagy munka árán minél teljesebb segítõ magyarázatokkal
szolgálni a vers jelentéseire és keletkezési körülményeire vonatkozólag,
összegyûjtve Kazinczy leveleibõl és feljegyzéseibõl is az illetõ verssel
kapcsolatos megjegyzéseket. Csakhogy manapság nem szeretünk ilyen
háttérinformációkat szolgáltató szövegekkel együtt olvasni verset, szövegen
kívüli elemek nélkül akarjuk érteni a mûvet, és ez a fennebb vázolt
sajátosságok miatt a Kazinczy-vers esetében nem mindig mûködik. Megválogatja
hát olvasóit ez a Kazinczy-kötet, mint ahogy annak idején a szerzõ – kissé más
szempontok szerint – szintén megválogatta megcélzott közönségét.
Nehezen olvasható a Kazinczy-vers. Szó esett már arról, hogy
nemcsak a könnyed olvasmányélménnyé válásnak, hanem a kritikai kiadásnak, az
irodalomtörténeti feldolgozásnak is ellenálló verstermésrõl van szó, így a
megszületett kötet segíti és ugyanakkor zavarba is hozza az olvasót. Elsõsorban a nagyszámú szövegváltozat
jelent gondot, a mániákusan tisztázó Kazinczy olyannyira szélsõségesesetnek számít, hogy a gyakran oldalakat
kitevõ szövegeltérések láttán felmerül a kérdés, tényleg szükséges-e mindezek
szakszerû jelölése, hasznosítani fogja-e valaki ezt a filológiai munkát. És
minden pontosságra törekvés mellett is elkerülhetetlen a szerkesztõi önkény, mert gyakran a kronológia láncára fel nem
fûzhetõ szövegvariánsokból kell kiemelni egy
fõszöveget és ennek alárendelni a többi változatot. Pedig valójában a
teljes szövegû fõszöveg határozza meg az olvasatot, az eltérõ szavak-szintagmák
sora csak a Kazinczy-kutatók számára válhat érdekessé. A Kazinczy-versekkel
találkozni kívánó olvasó átsiklik ezeken, nem fogja összerakni belõlük az egyes
versváltozatokat, legfennebb a teljes szövegükben közölt változatok nyújthatnak
még olvasmányélményt. És ha szó volt arról, hogy a Kazinczy-versek különbözõ
anyagi megjelenései mennyire eredményezhetnek különbözõ olvasatokat, most a
szövegváltozatok sorából történõ szelekció tudatosítása következtében érzünk rá
Kazinczy-képünk esetlegességére.
Szólnom kell még egy olvasási
nehézségrõl. A Kazinczy-versek hagyományos olvasatává vált ezeket a szövegeket
a nyelvújítási mozgalom illusztrációs anyagaként értelmezni. A nyelvújító
Kazinczy bekebelezte a költõt, és saját képére formálta, mikor a hangsúlyt az
epigrammákra helyezte. Így alakult ez az irodalomtörténeti hagyományban, de
némiképp a kor poétikájából is következik, a költészet alárendelt szerepébõl,
eszközként értelmezésébõl. A Kazinczy-vers gyakran nemcsak formája által, hanem explicit módon, tartalmával is
ugyanazt mondja: új nyelvet, más ízlést, könnyed, hajlékony, kecses
stílust kell meghonosítani. Kétségtelen, hogy (fõleg) az epigrammafüzérek
tartalmukkal-formájukkal is esztétikai propaganda céljából íródtak. Ezek
esetében igen nehezen tudunk megszabadulni a hagyományos értelmezéstõl. De
vegyük észre az ettõl eltérõ jellegû verseket is. Tudjuk-e úgy olvasni õket,
hogy ne a nyelvújítás vagy egy stílusirány dokumentumait, a weimari klasszika
magyar utánzatát lássuk bennük, hanem egyenként megszólalni képes mûalkotásokként
közeledjünk hozzájuk?
Gergye László jól ráérzett arra,
hogy az irodalomtörténeti kánon, amely a nyelvújító Kazinczyt és az epigrammákat
részesítette elõnyben, méltatlanul feledtette el Kazinczy sokszínû
költészetének egyéb mûfajait, tónusait. Így
támadtak azok a fehér foltok a Kazinczy-értelmezésben, melyeket most
Gergye László ezzel a kötettel, a versekhez fûzött jegyzetekben kitölteni kíván
vagy legalább felmérni, jelezni a hiányokat
és az elkövetkezõ kutatásokat ezek felé irányítani. Õ maga a bevezetõbe foglalt tanulmányában a pályakezdõ Kazinczyra
figyel, aki a „Gráciák költõjeként” kötelezi el magát. Két ars poeticának
értelmezhetõ verset elemez nagy
alapossággal, Az áldozó és A tanítvány címû verseket.
Ugyanezek az elemzések képezik a
Múzsák és gráciák között: Kazinczy Ferenc és a gráciaköltészet
címû kötet elsõ nagy fejezetét. Az
Universitas Kiadó igen értékes Historia Litteraria sorozatában kiadott
kötet méltó párja a Kazinczy-összesnek. Gergye László nemcsak kézbe adta a
Kazinczy-szövegeket, hanem a Kazinczy-líra egy lehetséges értelmezését is
elvégezte. Kiindulópontja Az áldozó
címû vers, amely programversként értelmezve
lehetõséget teremt arra, hogy Kazinczyt a rokokó líra válfajaként ismert
gráciaköltészet mûvelõjeként értsük. A gráciaköltészet sajátosságai a három
Grácia mitológiai alakja körül szervezõdnek, ars poeticája lényegét is a
gráciák és tulajdonságaik, a hozzájuk tapadt jelentéseken keresztül érthetjük
meg. A (már nem kultikus funkciójú) mitológia nyelvén való közlés allegorikus-szimbolikus
jellege miatt nehezen fordítható le fogalmi nyelvre. A gráciaköltészet
poétikájával is némiképp ez a helyzet. Gergye László szerint Kazinczy számára
„a Gráciák tana” a kecs és báj által jellemzett eszményi szépségre törekvést
jelentette, egy olyan esztétikai kategória keresését, amely égi és földi,
isteni és emberi, érzéki és lelki-szellemi szépség harmóniájából, egyensúlyából születik. Gergye László a gráciaköltészet
fõ jellemzõit Pomezny Wieland-elemzésére támaszkodva példázza (Franz
Pomezny: Grazie und Grazien
in der deutschen Literatur des 18. Jahrhunderts. Hamburg–Leipzig
1900), de a magyar párhuzamokat már maga keresi meg. Felvázolja, miként alakult
ki Kazinczy nyomán a magyar gráciaköltészet, a korszak verstermése hogyan
használja fel Kazinczy grácia-fogalmának valamelyik jelentését (nõi báj, a
költõi ihlet forrása, erkölcsi-esztétikai beállítottság).
Az áldozó címû vers alapos szövegelemzésre ad alkalmat Gergye Lászlónak,
de úgy, hogy közben ezt a verset az egész Kazinczy-lírára nézve alapvetõnek
érzi, így egy versen keresztül valójában az egész Kazinczy-költészetet értelmezi. A szöveggenézis
feltárására, elõzmények és minták tárgyalására támaszkodó verselemzés több,
mint a filológiai módszer automatikus alkalmazása. Gergye László elemzése azt
bizonyítja, hogy a Kazinczy-versek esetében ez a módszer eredményes lehet. Elemzései arra is példát mutatnak, hogy a
különbözõ szövegváltozatokkal igenis lehet valamit kezdeni: a szöveg
formálódásának nyomon követésébõl kiderül például, hogy Kazinczy tudatosan
igyekezett a Kharisok érzéki és szellemi-lelki bájainak egyensúlyba hozására. A
gráciaköltészet egy olyan eszményi nõtípust teremt, amelyet nemcsak a külsõ és
belsõ báj harmóniája jellemez, hanem félúton van istennõ és érzéki földi nõ
között, egyesíti az égi költészetet és a földi szerelmet (a költõi ihlet adója
és ugyanakkor Aphrodité kísérõje), mûvészetet és életet. Mintha test és lélek, érzékek és ész dichotómiájának korabeli
problematikáját oldaná meg ez a poétika.
A másik programverset, A tanítványt úgy értelmezi, mint Az áldozó párversét, amelyben a
költészet általános értelemben vett fontosságának jelzése után a költészetnek mint személyes életcélnak, hivatásnak a proklamációja
történik meg.
A gráciák alakja által jelzett
egység, amely élet és költészet között megteremthetõ, Gergye László szerint
1795-tõl differenciálódik. A második nagy fejezet Kazinczy 1795 utáni
költészetét három mûfaji-tematikus egységre bontva elemzi. A felosztás nem új, új
viszont a gráciák felõl elindulva értelmezni olyan verseket is, melyeknek elsõ
pillantásra nincs közük a gráciaköltészethez, ám a tanulmányíró szerint a
felvázolt ars poetica jegyében születtek.
A Tövisek és virágok epigrammáiban és az episztolákban a gráciák
nõalakjai átalakulnak a grácia („báj”, „kellem”) esztétikai kategóriájává. A
gráciáknak áldozó tanítvány-költõt a kiválasztottság tudata, a gõgös elzárkózás
és a mûvészet refugium-jellege határozta meg. A tárgyalt verscsoportban ezek
mellett a küzdõ grácia-fogalom is megjelenik. A nemzet általános szellemi
felemelésének eszköze a költészet, a Tövisek
és virágok, episztolák esetében a módszer: költõi arcképcsarnokot
teremteni, abban kiosztani a töviseket-virágokat egy-egy epigramma-recenzió
formájában, közben esztétikai, alkotástechnikai kérdéseket (imitatio,
szelekció, korrekció) is tisztázni. A nyelvközpontú irodalomfelfogás
korszakának sajátossága a hangzásesztétikai aspektus hangsúlyossá válása, ez
tükrözõdik a Kazinczy-epigrammákban is.
A második egységet a szerelmi
tárgyú szonettek, epigrammák és ritornellek képezik. Ez a fejezet is néhány
vers közelebbi vizsgálatára épül. Gergye László azt bizonyítja, hogy Kazinczy a
gráciák mintájára megalkotott nõeszményt próbálja fenntartani szerelmi tárgyú
verseiben. Gergye László az égi és földi elemek egyensúlyának keresését látja
abban, ahogy Kazinczy az artisztikus epigrammák nõalakjait, az égi gráciákat
antropomorfizálja, erotizálja, feleségérõl írt verseiben pedig fordított
eljárással él: absztrakttá teszi és glorifikálja a földi gráciát (Az Õ képe). Ugyanezt figyeli meg a tanulmányíró
a képzeletben megélt Lotti-szerelem és a valós házassági viszony nyomán
keletkezett versek kapcsán. Az öregedõ Sophie légiesítése és Lotti érzéki
hatásának kiemelése, életszerûvé tétele az egyensúlykeresés mellett mást is
elárul: az érzéki és szellemi-lelki bájak egysége már nem valósulhat meg
egyetlen nõalakban, a gráciák bájai megoszlanak a két nõ között. Ezzel élet és
költészet eddigi egysége is megtörik, s Gergye László szerint majd csak az
1819-ben írt A sajkában teremtõdik
meg újra, de akkor is csak mesterséges úton.
Gergye abban látja izgalmasnak
és egyedülállónak Kazinczy szerelmi költészetét, ahogy mûvészet és élet
kölcsönös viszonya következtében a gráciaköltészet esztétikája köszönt vissza
nemcsak a szerelem ihlette versekben, de a szerelem megélésének módjában is. A
gráciák vonzáskörében élõ Kazinczynak az objektív valóság helyett a mûvészet
esztétikai realitása lesz az élettere, és az átpoetizált mindennapokban nemcsak
az élmény válik irodalommá, nemcsak élethelyzetek transzponálódnak irodalmi
mûvekbe, hanem az esztétikai elvek visszahatnak, meghatározzák Kazinczy
életgyakorlatát, például érzelmi viszonyait.
A harmadik rész a versformák
vonzásában élõ, azokkal kísérletezõ Kazinczyt tárgyalja. A szonettet
meghonosító költõt A' Sonetto' Múzsája
c. vers elemzésén keresztül közelíti meg (az értelmezésben újra hasznosítani
tudja a vers variánsait). A szonett elterjesztésén és az ódának az alkalmi
jellegû költészettõl való eltávolításán kívül Kazinczy költészete a görög
artisztikus epigrammák és sírversek kedvelése miatt is mûfajtörténeti
jelentõségû. A görög sírverset esetenként magyar személyiségek emlékének
megörökítésére használja. Az artisztikus epigrammák elemzésébõl kiderül, hogy a
gráciák tana nemcsak a költészetben
érvényes, a képzõmûvész is a gráciák papja lehet. A költõ a szobrok
idomaiban testet öltõ grácia, az érzéki forma szépségét próbálja epigrammáiban
átültetni a grácia másik megjelenési formájába, a versbe. Gergye László
elemzései ezekben az epigrammákban is az égi és földi szépség összhangját,
emberi és isteni összefonódását megteremtõ Kazinczyt veszik észre.
Végül az összefoglaló részben
sikerül röviden összegezni „a gráciák tanát”, felvázolni a könyv logikai ívét,
valamint megindokolni, miért épp Az
áldozó felõl olvassa Gergye László Kazinczyt. Szerinte Kazinczy „ars
poeticájának, életfilozófiájának alapelveit a gráciák tanításaiból szûrte le”,
„a Kazinczy-líra legfontosabb titkait az antik bájistennõk õrzik” (120).
Ismerve Kazinczy irodalomtörténeti jelentõségét, nem érdektelen kísérlet
költészetének titkaiba a könyv által felkínált szempontok szerint is
betekinteni. Fõként, hogy élet és költészet Kazinczy-féle egységének
következtében ars poeticájának ismerete messzebb elvezet, nemcsak a költõt
érthetjük meg általa, hanem a korabeli magyar irodalom vezéregyéniségének
esztétikai magatartását, irodalomértelmezését is.
Gergye László kevésbé ismert
oldaláról mutatta meg nekünk Kazinczyt. isten
hozta a költõt, összes verseivel és bájos gráciáival együtt!
Nagy Zsófia