Egyed Ákos
A szórványkérdés a két világháború közötti
történetírásban
Utólag úgy látom, hogy
szerencsésebb megoldás lehetett volna vizsgálódásom határait kiterjeszteni – a történetírás mellett – a
társadalomtudományra és a néprajzi kutatásokra is. Ugyanis ennek a három
diszciplínának az eredményei alapján teljesebb kép rajzolható meg a szóban
forgó kérdésrõl. A történetírást fõként a szórványkérdés kialakulásának
történeti háttere foglalkoztatta, a társadalomtudomány a szórványjelenség
konkrét formáit próbálta feltérképezni, a néprajztudományt pedig a szórványok
életmódja érdekelte. És még nem szóltunk a nyelvészet, antropológia és a
földrajztudomány sajátos hozzájárulásáról a szórványkérdés kutatásához.
Az interdiszciplináris megközelítés azért is elkerülhetetlen, mert
a szórványkérdés szinte elválaszthatatlan kapcsolatban áll a kisebbségi
kérdéssel, az asszimilációs és migrációs folyamatokkal s nem utolsósorban a
különbözõ etnikai társadalmak körében meghonosodott demográfiai jelenségekkel.
Ezért célszerûbb valamely történeti korban átfogó, párhuzamos vizsgálata a
különbözõ történeti s társadalomtudományokban, mint az egyes diszciplínákban.
Persze az is igaz, hogy összegezésre mégiscsak az egyes tudományok
eredményeinek felmérése után kerülhet sor. Ezért nem tarthatjuk felesleges
idõtöltésnek, hogy ez alkalommal részletesebben csak a történetírással
foglalkozunk s a többi tudományok közül csak a társadalomtudomány területérõl
hozunk fel néhány példát.
A szórványkérdés természetesen
nem a két világháború között alakult ki: a mi tájainkon már a középkorban
különbözõ etnikai közösségek kerültek szórványhelyzetbe. És a szórványkutatás
sem a két világháború között jelent meg a történetírásban; ez
egyidõs a történetírás tudományos diszciplínává válásával, s már a 19.
században jelentõs történeti irodalma keletkezett.
Mindenekelõtt a dél-magyarországi
s bánsági telepítések történetével foglalkozó néhány olyan kiváló történész
nevét említem meg, mint Pesty Frigyes, Szentkláray Jenõ, Baróti Lajos, a
németek közül pedig Böhm Lénárt.
Igaz az is, hogy a 19. századi
irodalom rendszerint megrekedt a leírás szintjén, még ha bõven közölt is
számszerû adatokat. Mégis igazságtalanok lennénk, ha nem figyelnénk Wesselényi Miklósnak Szózat
a szláv és magyar nemzetiség ügyében címû, 1843-ban közölt könyvére,
Acsády Ignác Magyarország története II.
Lipót és I. József korában címû, 1898-ban közölt munkájára, amelybõl az
elemzés sem hiányzik, vagy Jancsó Benedeknek a román népességgel kapcsolatos –
egyébként közismert – könyveire, közleményeire.
Bár jelentõs elõzményei voltak, a
szórványkérdés tudományos kutatásának elméleti és módszerbeli megalapozása a
magyar történetírásban mégis csak a két világháború között történt meg.
Mályusz Elemér A magyar történetírás új útjai címû,
1931-ben kiadott könyve hirdette meg a történetírás új tájékozódásának a
szükségességét. Ebben fektette le a népiségtörténet módszerét. Különös hangsúlyt
helyezett a helytörténeti anyag feltárására s a néppel foglalkozó összes rokon
tudományok együttmûködésére.
A Mályusz által elindított
irányzatnak ma már klasszikusnak számító alapmûve Szabó István mûhelyébõl
került ki.[i]
Szabó István körülírta a népiségtörténetnek a tárgykörét, amely „A honfoglalás
korától kezdve elsõsorban az ország honfoglalás kori népi viszonyait, a magyar
településterület kialakulását, e terület fokozatos kiszélesedését, majd
hullámzását és visszaesését, a magyar népiség lendülõ-hanyatló sorsát, a magyar
népi test növekedését és csökkenését, az ország területén talált és az idõk
folyamán utóbb beköltözött más népelemeket, a magyarság és e népelemek
koronkénti arányát, az arány eltolódásának okait, a magyar államhatalomnak e népelemek
irányában tanúsított magatartását, magának a magyar népnek és az ország más
népeinek viszonyát, e viszonyok tényezõit, a keveredés tényeit és mértékét és
az asszimilációt tárgyalja”.[ii]
Szabó István említett könyve
végigkíséri a magyarság számának alakulását a honfoglalástól a 20. század
elejéig, s összeveti számarányait a nemzetiségekével. Különösen a 18. századi
változásokat tartotta rendkívül végzeteseknek a magyar népesség
számarányvesztésére nézve. Ebben az idõben kétféle módon jöttek létre szórványok:
egyrészt a nemzetiségek elõretörése – fõként bevándorlás és telepítés által –,
amikor is nemcsak kitágították a már masszív települési területeiket, hanem
elõretolt szórványszigeteket is kialakítottak; viszont a nemzetiségek
térfoglalása miatt a magyarság településrendszerében újabb és újabb
szórványosodás történt olyan területeken is, ahol azelõtt, különösen a 16.
században masszív magyar településrendszert jegyeztek fel a források.[iii]
Szabó István a telepítések
történetével is részletesen foglalkozott, nevezetesen mind az állam, mind a
földesurak által végrehajtott betelepítésekkel, s természetesen a spontán betelepülõk kérdésére is kitért.
Megállapította, hogy a szórványosodás kétségkívül folyamatszerû jelenség volt,
amely a magyar történelem bizonyos sorsfordulataiban rendkívüli módon
felgyorsult. Ezt (ti. a folyamat felgyorsulását) tovább erõsítette, hogy a
sorsfordulatok erõs belsõ vándormozgalmakat is kiváltottak. A magyarság életrajzának majdnem minden következtetése a számok összevetésébõl
adódott. Mellõzve a számokat, idézzük az asszimilációról szóló megállapításait:
„Az asszimiláció leginkább közvetlen népi hatás, állandó érintkezés s az ennek
nyomában gátlástalanná váló társadalmi keveredés és családi vegyülés
eredményeként áll elõ.”[iv]
Az asszimiláció fõként a szórványokat sújtja, mert ott az állandó érintkezés
folytán elsajátított más nyelvhez a népiségélmény is hozzácsapódik. Szabó
István népiségélményen nyilvánvalóan a szokásokat, életmódot, sõt Erdélyben a
vallást is értette. Véleményünk szerint ez okozta a mezõségi jobbágynép
esetében is a térvesztést a 19. század elsõ felében, amely a dualizmus idején
sem szûnt meg. Szabó István az asszimilációról külön tanulmányt közölt a Hitel
1942. évi folyamában;
sok esetet, példát sorol fel arra vonatkozóan, amikor egyes elszigetelt szórványfalu
zárt közössége is sikeresen tudott ellenállni az asszimilációnak, ami „a
parasztfalu életformája anyagi és szellemi önellátásával, maradandóságra
ösztönzõ hagyományaival, önmagába zárkózó hajlamaival, csekély elvándorlásával
mindenütt gátja az asszimilációnak”.[v]
Külön kérdés a városi
asszimiláció, amely viszont az 1918–1920-as hatalomváltozásig Erdélyben is a
magyarságnak kedvezett.
Szekfû Gyulát is foglalkoztatta a
nemzetiségi kérdés és így a szórványosodás története, de az õ szellemtörténeti
irányzata nem lehetett olyan módszeres és mélyreható, mint Szabó István
népiségtörténeti módszere.
A népiségtörténet eredményei közt
természetesen nem maradhatnak említés nélkül Szabó T. Attila munkái sem.[vi]
A magyar történetkutatás jelentõs eredményeként értékelték Jakó Zsigmond Bihar megye a török foglalás elõtt[vii]
címû könyvét, valamint a Belsõ-Szolnok és
Doboka megye magyarsága az újkorban címû, 1944-ben közölt tanulmányát.
Szólnunk kell Jakabffy Elemér Krassó-Szörény vármegye története különös
tekintettel a nemzetiségi kérdésre[viii]
címû könyvérõl is. Bár nem követi a népiségtörténetnek elõbb említett módszerét
és elméletét, de a szórványtörténethez értékes konkrét bánsági példákat
sorakoztatott fel.
Említsük
meg Makkai László Észak-Erdély
nemzetiségi viszonyainak kialakulása címû tanulmányát,[ix]
valamint Mályusz Elemér A magyarság a
középkori Erdélyben[x]
címû közleményét is.
A társadalomtudomány eredményei
közül elsõsorban Venczel József kutatásait emeljük ki. Ezek közül is Mûvelõdéspolitikai vázlat[xi]
címû tanulmánya az, amely már a szórványvidék mentésének néhány konkrét
lehetõségére is módszert ajánl. A magyar szigetek és szórványok általa közölt
térképe konkrét segítséget nyújt a mai összehasonlító elemzéshez is.
A második világháború idején,
pontosabban 1943-ban jelent meg Kolozsvárt Schneller Károly elemzése Szórványok és szigetek sorsa Kolozs megyében
címmel az EME Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi szakosztályának 3. füzeteként Martonyi János szakosztályi
titkár szerkesztésében. Schneller fontos munkát írt, amirõl a fejezetcímek is
tanúskodnak, s ma is érvényesíthetõ gondolatokat ébresztenek bennünk. Ezek: I.
A szám – mint sors. Regeneráció és szenilizálódás. II. A magyarság sorsa a
részletkutatás tükrében. A millenniumi ködvarázs és a reális nézés szüksége. A
régmúlt és közelmúlt. Balog Pál gyökértelen pesszimizmusa. III. A feladat
meghatározása. Forráskritika. IV. A Kolozs megyei magyarság számaránya
1880–1910 közt. Zavaró tényezõk és azok kiküszöbölése. Az elsõ világháború
elõtti meglankadás magyarázata. 1930: csak félidõ, de nem végeredmény. A Kolozs
megyei magyarság szórványosodási hajlama. A szórvány és a sziget fogalma. VI. A
részletvizsgálatok. a) Községek magyar élet nélkül. b) Az 1–10 magyart számláló
községek mint pszeudoszórványok. c) Községek 11–25 magyarral. d) Községek 26–50 magyarral. e) Községek 51–100 magyarral. f)
Községek 101–200 magyarral. g) Községek 201–500 magyarral. h) Községek
501–1000 magyarral. i) Községek 1000 magyar lelken felül. VII. A magyarság
ellenálló ereje tájak szerint. Tanulságok.
A szerzõ szórványnak tekintette
azokat a községeket, amelyekben a magyarság aránya nem lépte túl a lakosság 25
százalékát. Viszont pszeudoszórványról beszél akkor, ha valamely településben
1880-ban a magyarság lélekszáma 10 százalék alatt volt.
Szólni kellene még Mikó Imre,
Nagy Miklós és mások kutatásairól, de erre most nincs elég terünk. Szándékomban
áll viszont a két világháború közti szórványkutatás eredményeinek részletesebb
számbavétele és közreadása. Erre azért is sort szeretnék keríteni, mivel úgy vélem,
hogy a két világháború közti tudományos irodalom tanulmányozása nemcsak a
bibliográfiai tájékozódás miatt szükséges – bár ez alapvetõ feladat –, hanem
azért is, mert hasznos következtetéseket vonhatunk le belõlük a mai kutatás
számára. És sok esetben kiindulópontot is kínál a régebbi kutatás.