Bodó Barna
Szereppróba*
Feljegyzések a kisebbségi alagútból
A szellemi képzetek felérnek egy
hosszan tartó börtönbüntetéssel.
Fernand Braudel
Éppen hol nincsenek fogalmak,
megfelelõ szó hamarost akad
J.W.Goethe
Vannak fogalmak, amelyek
általános esetben definiálhatók, jelzõs szûkítéssel, pontosító értelmezéssel
viszont szinte meghatározhatatlanná válnak. Nem logikai paradoxon keresése a
cél, hanem a kisebbségi léthelyzet mint keretfogalom – Gombár Csaba
szóhasználatával a kisebbségi paradigma – sajátos esetre vonatkoztatott
értelmezési kísérlete.
Kisebbségi vidéki magyar elit
A fogalomértelmezés útvesztõinek
sokasítására beszúrható még a szórvány.
El sem kezdtük az értelmezést, és itt az újabb dilemma: e sokszoros szûkítéssel
kijelölt elit létezik-e egyáltalán?
Kötelezõ-e, hogy a magyar
szórványnak, legyen szó Besztercérõl, avagy Temesvárról, Galaþi-ról,
avagy a Fekete-Körös menti „õrtornyainkról”, legyen meg a maga elitje? Nem
kötelezõ. Râmnicul
Vâlcea
tucatnyi magyarját kívülrõl kapott indítás és támogatás terelte össze abba az
„akolba”, amelynek a neve az indítvány okán RMDSZ-szervezet, valójában a
megkülönböztetõ identitás helyi termelésének egyetlen – potenciális – eszköze.
Belsõ képesség, erõ és bátorság nem került az összehajoláshoz a Kárpátokon túli
városban, miként annyi más helyen, ahová a politika hullámverése társaink
egyikét-másikát elsodorta. Igaz, e helyt nem ilyen szórványról szólnék, hanem
azokról, melyek megléte történelmi léptékben mérhetõ ott, ahol a frissen jött
jelzõ elsõsorban nem a magyarokat illeti meg.
Centrum, hol vagy?
Mi tehát a definiálható elit? Mi
az, amit – Páskándit parafrazálva – a kizárás, a ki- és szétválasztás nem
pontosít, ellenkezõleg, szinte megfoghatatlanná tesz? Az elit – így a teória –
a tömeg ellenpólusa,[1] a gazdasági,
politikai, szellemi színpad rendezõibõl és fõszereplõibõl áll, akiknek esélyei
arra, hogy elitté váljanak, nem csupán képességeiktõl-tudásuktól, de bizonyos
demográfiai jellemzõktõl-feltételektõl is függenek,[2]
ugyanakkor a kiválasztódás mechanizmusai visszahatnak magára az elitre.[3]
Bibó István relativizálja a definiálhatóságot, amennyiben kétféle összetételt
azonosít. Az elit állhat azokból, akikben a közösség céljai tudatosan
kiformálódnak, csakhogy – figyelmeztet – létezik egy másik, megszívlelendõ
közkeletû ítélet, mely „elit alatt nem a társadalom legértékesebbjeit, hanem
egyszerûen azokat érti, akik adott társadalmi rendünkben társadalmi helyzetük
alapján magától értetõdõen a társadalom vezetõ rétegéhez tartoznak”.[4]
A rendszerváltás folyamatait értelmezõ kutató szerint az új elit a létrejött
hatalmi szerkezet egésze.[5]
Itt tehát az újabb kettõsség: egyénekrõl, avagy szerkezetrõl szól az elitek
története?
Mégis sejtjük, mi az elit: a
fenti értelmezések mindenikében megjelenõ irányító szerep okán.
Mi van a kisebbségi, vidéki, magyar – szórvány? – szûkítõ-értelmezõ
jelzõkkel?
Kisebbségi elitrõl teoretikus
igényességgel kezdeményezett diszkurzust a KAM Regionális és Antropológiai
Kutatások Központja[6]; a Bíró A.
Zoltán vitaindítójára reflektáló írások kulcsszavai, teljességre törekvés
nélkül: önjelölés (Kolumbán Gábor), helyi-regionális tagolatlanság (Erõss
Imre), elméleti inkoherencia (Bíró Béla), betöltetlen szerepek sokasága (Bodó
Julianna), személy elsõbbsége a struktúrával szemben (Gagyi József). Milyen –
kisebbségi – elit az, amely emígyen jellemezhetõ? Minden közösség, tehát a
nemzeti kisebbség számára is ügy (kell hogy legyen), ki és milyen legitimációs
mechanizmus révén válhat vezetõvé. A legitimáció az illetõ – kisebbségi –
társadalmat jellemzi, amennyiben a fogalom mögötti ideologikus tartalom és érzelmi
töltet nem relativizálja reménytelen mértékben magát a fogalmat.
Gyûjtsünk dilemmákat: mirõl és
hogyan kellene szólani az elmélet igényével, amikor kisebbségi közösségek
vezéreirõl készül látlelet? Hogy 1989 elõtt Kelet-Közép-Európában szó sem
lehetett kisebbségi társadalomról és ezen belül a saját közössége által
legitimált elitrõl, azt a kor becsületes munkáinak[7]
a fogalomhasználata is jelzi. Guy Héraud megállapítása – „a politikai hatalom
nélkül a (nemzetiségi) kulturális élet elkerülhetetlenül »folklórrá« korcsosul”[8]
– Schleswig tartománnyal kapcsolatosan született, de aligha csak német–dán
vonatkozásban érvényes. És mit hoztak a kilencvenes évek? Vérmes reményeken és
kemény vitán túl egy-két helyen vért is. A térségre nemzetállami beállítódás a
jellemzõ, mely éppen mert nemzetállami, nem támogatja a kisebbségi
önrendelkezés semmilyen formáját. A nemzetközi politika mintha csak azzal volna
elfoglalva, hogy a létezõ lépéskényszer ráleselkedõ csapdáit elkerülje, ezért
„helyzetet tisztáz” és „üzen”[9].
A kisebbségi közösségek politikai képviseleteit sodorják az események, még
akkor is, ha egyik vagy másik kormányzati szerephez jut. Országlási
felelõsséget vállalhatnak – közösségi önrendelkezésit nem. A közössége
vonatkozásában kisebbségié sehol, semmiképpen ne legyen a végsõ szó, a döntés.
Önrendelkezés nélkül kisebbségi társadalmakról szólni illuzórikus. Igazi
társadalommá szervezõdhet-e az a közösség, amelyben a legfõbb közhatalmi
jogosítványokat biztosító tisztségek legitimációja a közösségen kívülrõl
származik?
És mindezek ellenére: kisebbségi
elit van. Létrejön a politika – általános – strukturális felhajtóereje révén; a
gazdaság nem szelektál(hat) etnikai hovatartozás alapján; a kisebbségnek is
vannak tanultjai. Olyan, amilyen – de van.
Rendeljük a kellõen nem definiált
kisebbségi mellé a vidéki minõséget. Kísérletünk egyszerre
mondható természetesnek és rendhagyónak. Miért ne lehetne a vidéki kisebbségnek
saját elitje? Ugyanakkor: milyen kisebbségi közösségnek az elitjét keressük, ha
maga az alapfogalom is ellenáll a teoretikus igényû meghatározásnak?
A vidékiség Rokkan
törésvonal-elmélete szerint a területi tengely segítségével a centrum–periféria
viszonyban jeleníthetõ meg,[10]
és Rokkannál a centrum természetesen a nemzeti elitet jelöli, a periféria a
lokális társadalmat. Figyelmet érdemlõ különben a fogalmazás, mely a centrum
elitjével a helyi társadalom egészét helyezi szembe.
Kisebbségi közösség esetében a
helyi társadalom és ekként a vidékiség jellegét is meghatározza a kisebbségi
mi-tudat sajátos strukturáló hatása. A kisebbségi csoportidentitás által kialakított
elkötelezettségek mentén a társadalom oszloposodik. Szakmai vagy bármilyen más
identitást a helyzetbõl fakadóan felülír az etnikai. Az ekként strukturálódó
társadalmak esetében kialakuló szervezetláncolatok megakadályozzák az
információ és a kommunikáció áthatolását a törésvonalak határain.[11]
Ahol helyileg a kisebbség demográfiailag nem meghatározó, csak töredéke a
többségnek, a szigorú etnikai keretek közötti szakmai kapcsolatok
veszélyeztethetik a teljesítményt, az egyén rácsatlakozik a többségi
kommunikációs rendszerekre. A kis létszámú helyi kisebbségben az a vélekedés
alakul ki, hogy számára a többségi információs és kommunikációs rendszer nyújt
többet. Ez az igazán szükséges. Az anyanyelvû média, mivel anyagi, terjedelmi
okokból nem lehet annyira átfogó, mint a többségi, leszálló ágba kerül.
Asszimilációs nyomás ez, bár nem politikai, hanem strukturális. Ugyanis ha és
ahol a közösség nem igényli a saját kommunikációs rendszert, akkor és ott a
kisebbségi identitás sérül.[12]
A saját centrum szükséges. Hol
alakul(hat) ki a romániai magyarság centruma? E kérdésre 1920-ban egyszerû volt
a válasz: Kolozsvár. A második világháború utáni történések politikai akarata
Marosvásárhelyt részesítette elõnyben, hogy aztán mind több intézményünk oda
kerüljön, ahol demográfiai mögöttes nem létezett ehhez: Bukarestbe. Ez 1989
elõtt volt, mondhatnánk. Viszont ha az RMDSZ politikai válaszát keressük e
kérdésre, zavart találunk.
Annyi világos, hogy Temesvár
magyar vidék, jó volna viszont tudni, milyen viszonylatban az. Honnan
érkezhetnek, honnan várhatók el azok az impulzusok, amelyek a vidéket
perifériává teszik, vagyis beemelik egy bizonyos struktúrába, viszonyrendszerbe?
Centrum nélkül nem a vidékiség válik általánossá, hanem a – vallott-posztulált
– különnemûség kérdõjelessé.
Temesi magyarság
Jelzés értékû, hogy a kisebbségi
vidék jeles tudósa és politikusa, Jakabffy Elemér a bánsági magyar társadalom
kialakulásának szentelt dolgozatát figyelmeztetéssel kezdi: „Vannak szavak,
amelyeket igen gyakran használunk anélkül, hogy pontos értelmüket ismernõk...
Ilyen szó a társadalom is.”[13]
Példája – bánsági magyar katolikus társadalom – azt jelzi, minél inkább gondot
okozó a fogalom meghatározása, annál több jelzõt rendelünk mellé, hogy valóban
tudjuk, mirõl is van szó.
A bánsági magyarság
kialakulásáról szólva Jakabffy pontos dátummal operál: 1778. június 6-án szûnt
meg a törököktõl 1716-ban visszafoglalt bánsági tartomány közvetlen udvari –
császári – irányítása, és került sor a magyar közigazgatás bevezetésére. Olyan
megállapítással folytatja, amirõl más etnikumú krónikások többnyire hallgatni
szoktak, éspedig: 1716-tól „hat évtized alatt folyt itt az a nagyarányú telepítés,
amelynek a Bánság gazdasági használhatóságát köszönhette. Telepítettek ide
németeket, franciákat, spanyolokat, olaszokat, bolgárokat, elnézték a románok
és szerbek térfoglalását is, csak magyarok nem jutottak ide... A telepítés
egyik kormány-szakértõje, Bartenstein még 1755-ben is elutasította azt a
gondolatot, hogy a Bánságba ismét magyarok kerüljenek, mert »veszedelmes volna
a határszéleken ily elégedetlen elemet tartani, hisz ezek újra fellázadhatnak,
mint Bocskai, Bethlen, Rákóczi és Thököly alatt«.”[14]
A Bánság romániai területére a 18. század legvégén kerülhettek – összesen két
településre – magyarok: Végvárra 135, Ótelekre közel 100 család.
A bánsági magyar társadalom
újraalakulása a – magyar – vármegyei rendszer visszaállításával kezdõdött,
kivéve azon határõrvidéki területeket, amelyek betagolására az országos rendszerbe
száz év múltán került sor. Az új vármegyék – Krassó, Temes és Torontál –
határainak a megállapítása 1779 tavaszán ment végbe. A megyék tisztikarának a
megalakításához a rendi alkotmánynak megfelelõen nemességre volt szükség. Itt
helyben tisztikart választani nem volt honnan, más tájakról jelentkezõket
kellett kinevezni. Ennek egyik oka Mária Terézia egy 1779. áprilisi leirata,
miszerint a török hódoltság elõtti tulajdonok visszaigénylésérõl szó sem lehet
– vagyis minden peres ügyben a kincstár erõnyerõ lehetett. A magyar társadalom
kialakulása szempontjából a földbirtokok vásárlása alig jelentett valamit, a
legtöbben gazdasági megfontolásokból és nem azért szereztek bánsági földet,
hogy ide költözzenek.
A földet vásárlók közül azok
szerepe nagyobb a bánsági magyar társadalom kialakulásában, akik megyei
tisztséget is vállaltak – akik nemcsak állásért jöttek ide, hanem vagyont is
hoztak. A tisztikar jelentõs része a józsefi években – Szekfû Gyula szerint a
vidéki nemesség nem osztozott az intellektuelek József-rajongásában a rendi
elõjogok és nemzeti jelleg sorozatos megsértése miatt – kicserélõdött, a 19.
század elején a bánsági megyék köz- és társadalmi életét „idegen vérbõl való
nemesek”[15]
uralták. És ezekbõl a szerb, örmény, román, francia, spanyol, zsidó eredetû
nemesekbõl alakult ki a forradalmas korban a helyi magyar társadalom. Azokban a
bánsági megyékben, ahol a városi polgárság körében magyar elemmel szinte nem is
találkozhattunk a kiegyezésig, a szabadság – jelesül a magyar szabadság –
gondolata hatására következett be a történelmi váltás. Itt sem volt egységes a
nemesi társadalom, sokukat a császári udvar „jóindulatúnak” minõsítette, a
Kossuth-pártiak kisebbségben voltak, mégis olyanokat választottak a legfõbb
helyi köztisztségekbe, mint Vukovics Sebõ alispán vagy Ormós Zsigmond fõszolgabíró,
akik a nemzeti eszme legfõbb bajnokai közé tartoztak.
A megyék megszervezése után a
helyükön maradhattak a különbözõ (só-, posta-, bánya-) hivatalok többnyire
német alkalmazottai, akik az új – magyar – tisztikartól tisztes távolban maradtak.
Idõvel, mert az új nemesi osztály tagjai közé meglehetõs számban kerültek nem
magyar származásúak, a mûvelt polgári elem és az új tisztikar között megindult
a társadalmi érintkezés. És mivel az új nemesség igyekezett átvenni a régi
magyar nemesség mentalitását, életvitelét, követik õket ez úton a hivatalnoki,
polgári elemek is. Segítették ezt az elfogadási folyamatot olyan események, mint
a Martinovics-féle felkelés során alkalmazott rendõri terror, amelynek
következtében a temesi Laczkovics János is vérpadra került. A próbát 1848
jelentette, amikor is a zömmel német
polgárság, a sváb földmûvesek a magyar ügy mellé álltak.
A kiegyezésig, állapítja meg
Jakabffy, a szabadságharcban magyar nemzeti szellemrõl bizonyságot tevõ
családokban is a társalgási nyelv jórészt a német volt, ami 1867 után változott
meg alapvetõen. A magyar nyelv megtanulásában a német polgárság, sváb
földmûvesség járt elöl, miközben a román és szerb népelem csak kényszerûségbõl
tanult meg magyarul, amiben része volt annak, hogy az Eötvös-féle (1868-as)
nemzetiségi törvény e két népcsoportot nem elégítette ki.
Az elsõ (és majd a második)
világháborút záró békekötés nyomán kialakult helyzetrõl – mivel szinte
állandóan napirenden van – talán annyit, hogy a Bánság alapmagatartása
befogadó, Temes megye mai lakóinak szinte a harmada máshol született. Magyarok
is folyamatosan érkeztek ide Erdély különbözõ tájairól, fõleg Székelyföldrõl,
akik az identitással kapcsolatos kérdésekben az erdélyi alapmagatartástól
eltérõen nyilvánulnak meg.[16]
Érdemes odafigyelni arra, hogy a
térség „magyar” történelme milyen megvilágításban, értelmezésben kerül ma
bemutatásra. Jelzés értékû, a többségi médiában kik és hogyan hivatkoznak
eseményekre és folyamatokra, tényekre és történésekre. A kérdés fontos, hiszen
Temes megyében – általában szórványhelyzetben – a kisebbségiek többsége román
nyelvû sajtót olvas,[17]
a kisebbség önmagáról kialakuló képe itt jelentõs mértékben a többségi
értelmezés függvénye.
Ugyanakkor a tranzíciós idõk
meghatározó intézménye a sajtó, mely bár önnön igaz szerepét ma még nem találta
meg, hatása bizonyítható a politika által követett diszkurzusok fõ csapásirányainak
a kiválasztásában. Amiket ma egyes médiumok „csak úgy” elmesélnek, a holnapi
politika érvei közé emelkednek, szinte észrevétlenül. És közellenállás sem
ébred, mert a sajtó ténykedése okán és pontos ismeretek hiányában a hangulati
háttér azokat is leállítja, akik különben érzik, hogy valami nincs rendben.
Lássunk tényeket. A bánsági
gazdasági csoda, a mindent elsöprõ modernizáció példáit 1869-tõl kezdõdõen
szokás idézni – a temesvári lóvasút megindulásától. Ha a bánsági vasút
kezdeteihez (1857) nyúlunk vissza, akkor is jóval túl vagyunk a magyar
szempontból fordulópontot jelentõ 1778-as esztendõn. A telefont Temesvárott
1880-ban vezették be 52 lakásba, a város csodás színházépületét 1876-ban adták
át rendeltetésének, a világra – Európára – szóló elsõbbség, az utcai
villanyvilágítás 1884-es dátumot visel. A mai Temesvár építészeti arculatát a
századforduló éveiben alakították ki. A sor folytatható, de talán szükségtelen.
Ennyi tény is jelezheti – hitelesen! –, hogy a modern Bánság és a központ,
Temesvár „elsõbbsége” – amire az itt élõk igen büszkék, a románok körében
mondás hordozza ezen „igazságot”: „Tot Banatu-i fruncea!” (Csakis Bánság az
elsõ!) – jelentõs mértékben a kiegyezés utáni magyar elsõbbséget hozó duális kor teljesítményeinek tudható be.
Terjedõben az „emlékezés” mûfaja,
divat a retró. A tegnap önkéntes búvárlói kezükbe hulló egykori dokumentumok,
írások alapján, önkényesen és többnyire a forrás megjelölése, valamint a
szakmaiság igénye nélkül, olvasmányosan szólnak a múltról. Egyetlen temesvári
román napilapban két és fél hónap alatt tíz ilyen írás jelent meg. Az olvasó
szereti – miért ne csinálnák? A méltatlankodás alapja egy további, ártatlannak
aligha mondható cél.
Könyvekben és újságokban
(Realitatea 1998. január–márciusi számok) rendre úgy emlékeznek a város és a
térség tegnapjára, hogy a német népelem jelenlétét, civilizációt teremtõ
erejét, a szó igazi értelmében nem modernizációt gerjesztõ hatását, sajátos és
meghatározó mentalitását emelik ki – egyedül. Más népcsoportok a „futottak még”
kategóriába kerülnek – ami elsõdlegesen a magyart érinti. A múlt századi
pénzügy értékes archívuma Budapesten
köt ki – nem „kell” megmagyarázni, miért. Doja
kivégzésének helyérõl szólni lehet, de minek bárkit is figyelmeztetni, hogy
csak királyok neveit szokás különbözõ nyelvekre lefordítani, a magyar parasztvezér
neve Dózsa. Aztán hadd tudja a kortárs olvasó, hogy elõdei a németes „cúgra”
szálltak fel, és örültek az „ájzenbánnak” – de minek szólni arról, hogy a
századelõn aki a gyárvárosi villamost
várta, a román–német–szerb nyelvek közül bármelyiken szólalt meg, azt mondta:
nem jön a zöld. Egész Temesvár így
használta – akkor. Ha olykor magyar szerzõt idéz az újságíró az elfogulatlanság
látszata kedvéért, akkor az 1770-re vonatkozó állítást – miszerint amikor
Temesváron a magyart nemkívánatos személynek tekintette a katonai közigazgatás,
még akkor is beszéltek a város piacain magyarul – jó száz évvel késõbbre datálva abban erõsíti meg a román olvasót, amit
a politika jó ideje harsog: itt a magyar akkor sem volt otthon, amikor hatalmon
volt. S ami a legédesebb: a román szerzõ, ha arról ír, hogy a 15. században
szerbek és valachok mindinkább magyarokká váltak, a preindusztriális társadalom
vonatkozásában, a nemzetek konstitúciója elõtt nyelvváltás helyett asszimilációról
regél, akkor mindenekelõtt önmaga elméleti felkészültségérõl küld üzenetet.
Persze eszébe nem jut elmélázni azon, miként lett igazi sváb az a francia,
olasz, spanyol, cseh-morva, lengyel, akinek õse a császári, Mercy generális és
utódai által irányított betelepítési hullámok során a Bánságba keveredett!
Paradoxon elõtt állunk: miközben
a politikai történések krónikásai arról mesélnek, hogy 1919 elõtt az akkori
kisebbségek a magyar hatalom
ellenében fogalmazták meg jogos követeléseiket, a gazdasági-társadalmi haladás
regösei ugyanerre az idõszakra vonatkoztatva a köz fõ tényezõjeként a német népelemet jelenítik meg. A cél
világos: a térség – Bánság – európaiságát a kontinens politikájában meghatározó
németséghez kötni mindenképpen. Ez fõleg napi-taktikai szempontból jó, ugyanis
a német népelem innen napjainkban végleg kiszorul, elvándorol. A helyi
büszkeséget fakasztó különnemûség forrásai azok tehát, akikrõl a mindent
megszépítõ, mára veszélytelen múlt kontextusában lehet szólni, és akik
ugyanakkor a ma mifelénk oly szükséges anyagi-politikai-erkölcsi támogatás
valamennyi eszközét birtokolják.
A történelmi igazság tájainkon,
sajnos, még mindig a politikai relativitás függvénye.
A nyilvánosság mint keret
A nyilvánosság kérdése
kikerülhetetlen, az elit szerep tulajdonképpen a nyilvánosság szférájában alakul
ki. Igényt erre a szerepre senki sem tarthat, amennyiben saját közössége, az az
entitás, amelyhez tartozik, el nem fogadja annak.[18]
Az „okoskodó közönség” által kitermelt elit[19]
elfogadtatása csakis a nyilvánosság szférájában történhet meg.
Amikor Habermas a nyilvánosság
szerkezetét vizsgálta, a közszféra struktúrájából indult ki. Az államot
korlátozó polgári szabadság megteremtésének folyamatában szétválnak a
magánember és az állampolgár pozíciói. A közönséggé összegyûlt magánszemélyek
állammal szembekerülõ világát Habermas polgári nyilvánosságnak nevezi. Ez a
polgári társadalom és a politikai állam történeti elválásának a terméke, és
célja, hogy politikai funkciókat vegyen át az államtól. Az ekképpen felfogott
nyilvánosság formái közé tartoznak a gyûlések, a sajtó, a különbözõ
egyesületek. Habermas szerint a polgári nyilvánosság klasszikus liberális
modellje idõvel eltorzult, olyan átpolitizált társadalmi szféra alakult ki,
amely szociológiai és jogi értelemben nem közösségi és nem magán.
Érdekes és érdemes volna
végiggondolni, milyen közszféráról beszélhetünk a romániai magyarság
vonatkozásában. Nem az a kérdés, hogy milyen közjogi intézményekkel rendelkezik
a magyar közösség. Ilyenekkel nem rendelkezik, bár képviselõi ott vannak a
központi és a helyi közhatalmat gyakorló intézményekben. Még akkor is, ha
olykor – mint a Székelyföldön – a magyarok többségi jelenléte „magyar” jelleget
kölcsönöz a helyi közigazgatás némely intézményének, ezek normaalkotási és
-érvényesítési joga közigazgatási és nem etnikai határok mentén jut
kifejezésre. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása tette hangsúlyossá azt a
kérdést, amelyre korábbi formájában semmilyen válasz nem született: milyen
legitimáció lehetséges a hatalmi struktúrákban szerepet vállaló
érdekképviseleti szövetség esetében?
A politikai-hatalmi és az
érdekmegjelenítõ-civil szférában történõ egyidejû, párhuzamos jelenlét okán
nincs külön megfogalmazódási tere az „okoskodó közönség” elvárásainak, illetve
a nyilvánosság számára rejtve marad ezek célkitûzésekké és feladatokká
alakulásának a folyamata. Az érdektagolás és -megjelenítés, illetve ezek
politikai képviselete egyetlen kontinuumot alkot, minek okán az érdekek alapján
megfogalmazódó feladatokból annyi válik nyilvánossá, amennyit a politika
megjelenít(eni óhajt). A politikai és civil funkció egymásra csúszása a legitimációt
teljességgel relativizálja.
A politikai szerepet vállalók
közösségük vonatkozásában egyszerûen és megfoghatatlanul ügyet szolgálnak. Miként jelentkezik ez? lássunk egy példát. Az 1997. decemberi szövetségi képviselõk
tanácsa ülésén elhangzott javaslat, miszerint a kormányzással kapcsolatos
elfogadandó programatikus dokumentumban a történelem és földrajz magyar nyelvû
oktatását érintõen az eredeti – ez a
legcélravezetõbb – megfogalmazástól eltérõen szerepeljen az, hogy ez jog, a szövetségi elnök ingerült
válaszát váltotta ki. Személyes sértésnek tekintette a javaslatot,
ügyszolgálata iránti bizalmatlanságnak. Kitörése hatott, az eredeti változatot
szavazták meg, pedig aligha vitatja bármely RMDSZ-politikus, hogy a teljes körû
anyanyelvû oktatás – jog. Amirõl lemondani még áttételesen sincs senkinek joga.
Az RMDSZ-re etnikai hovatartozás
és általános program alapján leadott szavazatok egyfajta nyitott mandátumot
hoznak létre, ennek megfelelõ számonkérhetõséggel. Ugyanis nem a – doktrinális
alapon – megfogalmazódó aktuális program konstituál közösséget, hanem fordítva,
az eleve létezõ és megmaradni óhajtó közösség hoz létre „örök érvényû”
programot. A megmaradni akaró kisebbségi választó döntését, hogy kire szavaz,
nem a versenyben lévõ aktuálpolitikai programok vonatkozásában hozza meg. És ez
érvényes minden – bármikori – választásra, vagyis az a politikai aktus, amely a
többségi polgár esetében a jövõjével kapcsolatos döntési mozzanat, a kisebbségi
számára hittétel etnikai különnemûsége mellett. Erre a választói alaphelyzetre
tökéletesen rímel a képviselõi ügyszolgálat. Aminek a minõsítésére a választási
rendszerek teljességgel képtelenek. A képviselõk, a jelöltek közötti személyes
megmérettetés válhatna – más szintû – legitimációs mozzanattá. A román –
pártlistás – választási rendszer az „egységfilozófiának” kedvez, a verseny és
szelekció belsõvé válik, legitimációs ereje kérdõjeles.
A sajtó mint a nyilvánosság
termelõje nem tud mit kezdeni az egységdiszkurzussal,[20]
aminek vannak strukturális és mentalitással kapcsolatos okai. Újságírói – szakmai
és etikai – dilemmaként jelentkezik az a sokszor megnyilvánuló médiafogyasztói
igény, miszerint „vezetõinkrõl” rosszat, bíráló szót nyilvánosan ne
fogalmazzanak meg; a figyelmeztetést egymás között kell elintézni; a
számonkérés, a bírálat a mi belsõ dolgunk, minek azt „kivinni” azok közé, akik
„alig várják”, hogy marakodjunk; kinek jó, ha elmondhatják, nincs meg a belsõ
egység; elemzéseivel a román nyelvû sajtó, amelyekhez az alapanyagot mi
szolgáltatjuk ekként, közösségünk bomlását segíti elõ. Mindezzel szembeni
kérdésünk: szólhat-e a sajtó csak befelé akkor, amikor a kifelé és befelé korlátja az identitás, határa
kulturális-mentális, különben az élettér közös? A „rejtõzködõ” sajtó
fontosabbnak tekinti a „külsõ” vélekedést a „belsõ” normalitásnál, a jólfésültséget
a dolgok néven nevezésénél. És ezzel visszakerültünk a legitimáció kérdéséhez,
amely nem a nyilvánosság produktuma immár, hanem a kinyilvánított ügyszolgálat
határozza meg a nyilvánosság jellegét.
A kisebbségi lét totalitarizmus
alatti rejtõzködõ mivolta érthetõ, miként az is, hogy jelzések és – rejtjeles –
üzenetek útján kommunikált a közösség. Demokráciánk „sajátos” mivolta, az
etnikai különnemûséggel kapcsolatosan megnyilvánuló politikai kétarcúság minden
bizonnyal hozzájárul a korábbi gyakorlat mai igenléséhez, továbbéléséhez. De a
mai helyzet jórészt a politikai legitimáció folyamata miatt alakult ilyenné,
amely közösségen kívüli lévén, nem teszi szükségessé befelé a feladatcentrikus
elszámoltatást. Így viszont – átmeneti korra jellemzõ – értékintegrációs
szerepének felértékelõdése helyett,[21]
kisebbségi környezetben a sajtó megmarad a belül került kívülálló szerepében.
Intézményformáló erõ lehetne, a hatalom partnere és alakítója – miként a
többségi média – abban a folyamatban, amelynek során egyik a másikat kölcsönösen
legitimálja. A keret ekként válik korláttá.
A kisebbségi sajtó strukturális
gondjai jórészt az anyagiakra vezethetõk vissza. Miközben a többségi médiában
hihetetlen mértékben megnõtt a sugárzott sajtó szerepe, kisebbségi vonatkozásban
a jelentõsebb változások az írott sajtó területén következtek be. A lapok
viszont kevés kivétellel anyagi gondokkal küzdenek, s támogatást – elsõsorban –
attól a politikai szférától remélhetnek, amelyet különben minõsíteniük kellene.
A kisebbségek nyelvén sugárzó közszolgálati médiával kapcsolatos elképzelések,
javaslatok rendre elakadtak/elakadnak a politika hálójában. Akkora szervesen
strukturálódott magyar gazdasági szféra nincs, amely átfogó kereskedelmi
sugárzott médiát alakíthatna ki. Ezért nem jött létre a közszolgálati mûsorokat
ellensúlyozó kereskedelmi adások rendszere, a létezõ egy-két adástól az
összhatás vonatkozásában szinte el lehet tekinteni. Romániai magyar vidéken
szinte nincs is esély kisebbségi kereskedelmi média létrehozására.
Elit és szerep
Az uralmi diszkurzusokat az elit
dolgozza ki és terjeszti. A diszkurzusok közvetítésében játszik szerepet a
hagyomány, az értelmezés során bizonyos viszonyítási keret, kulcsszavak – értékek,
normák, célok – maradnak. A nemzeti keret mint absztrakt viszonyítási szféra
nem része a mindennapi életnek, ezért érvényességét a mindennapi életben sem
igazolni, sem cáfolni nem lehet.[22]
Ugyanakkor a materiális és gazdasági stabilitás értékei az átmeneti idõ
bizonytalanságai miatt mindinkább felértékelõdnek, a „magyar” vagyok általános
tétele egyre kevésbé hat.[23]
Az elit alapattitûdje nem lehet teljesen független a mind általánosabbá váló, a
feltörekvõkre jellemzõ gyõztessé válás kényszerétõl. Nem a távlat, a széles
ölelésû stratégia a fontos, hanem a mát meghatározó taktika. Az „ügyszolgáló”
elit szerepzavarba kerül.
Miközben a csúcselit a nemzeti
kérdés elsõbbségét vallja, „reálpolitikai” témákat választ ki közvetlen
feladatokként. Az általánosan megjelölt nemzeti célok – az „ügyszolgálat”
toposzainak a – napi politikában való (nem) megjelenítése egy elvi kérdésre
adott válaszként értelmezhetõk. Minden vezetõ RMDSZ-politikus vallja,
önrendelkezés nélkül a kisebbségi kérdés rendezése elképzelhetetlen, de az erre
vonatkozó elvi-elméleti vitát – a napi politika igazodási kényszerében –
halasztja. Sorrend, fontossági sorrend meglétére utaló helyzet: az általános, a
minden állampolgárra vonatkozó kérdések elõbbrevalóak, mint a csak a
kisebbséget érintõek. A kicsi várjon sorára, még akkor is, ha témafelvetésének
jogosságát senki nem vitatja. Nemcsak az a gond, hogy ekként soha nem mondható
meg egyértelmûen, mikor jön el a „kisebbség ideje”, hanem az, hogy a
társadalomépítés jellege ezáltal egyoldalúvá, kirekesztõvé válhat. A létezõ
különnemûségre vonatkozó szabályozások vagy nem születnek meg, vagy ha mégis történik
valami, akkor a nemzeti többség megzsarolva érzi magát. A kisebbségi közösségen
belüli egység-diszkurzus viszont egyetlen „legitim” hangot enged megszólalni.
Kísérlet is alig történik annak kimutatására: az általános (országos) és
kisebbségi (magyar) felvetések egymással nincsenek konkurenciális viszonyban.
És törés áll be: a reálpolitikus egyszerre kíván megfelelni az önmaga
predesztináltságáról alkotott képnek és a közigénynek. Egyidejûleg akar
kimagaslani és alkalmazkodni, megváltani és manõverezni. A kisebbségi
nyilvánosság – jelenlegi – szerkezete, illetve a legitimáció jellege miatt a
válság szinte elkerülhetetlen. Az értékválság abban mutatkozik meg, hogy a napi
építkezés, valamint a vallott és vállalt távlati cél között nincs cselekvési
összhang. Távlat helyett szivárvány jelenik meg. Kialakul a Bibó által hamis
realizmusnak nevezett helyzet, amikor minden lépés taktikailag igazolható, az
egész együtt viszont nem visz közelebb a végcélhoz.[24]
A kisebbség fogalom asszociációs holdudvara okoz újabb szerepzavart.
A kisebbséggel önkéntelenül az esetlenebbet, fejletlenebbet, esélytelenebbet
rokonítjuk, õt veszélyezteti a vele szemben álló egész.[25]
Nemzetállami sajátosság, hogy az erõs nagy azt vallja, védekeznie „kell” az
esélytelen kicsivel szemben. Csakhogy a kisebbség nem annyira részegység, mint
állapot és folyamat. Igazán kisebbségivé akkor válik, ha – a fogalom jelzett
értelmezésével – hátrányosan sorolják be, elõvigyázatosságból rögtön
korlátozzák is kiteljesedésében. Az állítást egy példa teheti érzékletessé. A
román honatyák hónapokig a magyarokért aggódtak a tanügyi törvény kapcsán,
vajon meg tud-e a kisebbségi tanulni megfelelõen románul, ha nem annyi és olyan
tárgyat tanul románul, ahányat szükségesnek ítél a többség. Erre a válasz a
következõ lehetett volna: a demokrácia azt jelenti, hogy mindenki számára
keretet teremtünk az érvényesüléshez, de a továbbiakban az egyénre bízzuk,
miként él ezzel. Amikor a kisebbségi azt bizonygatja, mennyire fontos az
anyanyelvi oktatás a szellemi énfejlõdés szempontjából, átveszi a többség
logikáját: magyarázza álláspontja helyességét annak, aki – úgymond – aggódik
érte. Demokráciában – remélhetõleg – mindenkit az értékelvûség keretei között
érvényesíthetõ önérdek motivál. Miért kell azt hinni a romániai magyarról, hogy
eszébe nem jut megtanulni románul, s ezáltal kizárja magát a társadalmi
versenybõl? A demokrácia ott kezdõdik, ahol az ilyen – saját sorsot érintõ –
kérdés eldöntését az érdekeltre bízzák.
Dilemmatikus az érdekképviseleti
fogalomhasználat. A potenciális választó felé ígéretet szokás megfogalmazni.
Megvalósításokra tesz ígéretet a politikus.
A kisebbségi politikus viszont azt jelent(het)i be, mit fog követelni a többségtõl, milyen jogokért
fog harcolni. A társadalomban általánosan tapasztalható, az atomizált
érdekérvényesítésre jellemzõ gyakorlatiassággal
szemben a kisebbségi számára politikusa elvek, jogi keret esetleges megvalósítását követelõ képviseletet
ígérhet. Ilyen körülmények között építi egyik-másik kisebbségi politikus
választói kampányát olyan céltételezésekre – vámszabad terület, folyó
hajózhatósága –, amelyeknek etnikai vonzata nincs. A kisebbségi közös érdek és
értékek – bár feladásukról nincs szó – nem jelenítõdnek meg, a kisebbségi
másság rejtõzködik. Kisebbségi nem vitathatja Gellner megállapításának – „a
modern ember nem egy uralkodó, egy ország vagy egy hit iránt lojális, hanem egy
kultúra iránt” – az igazát, olykor azonban felmerül a kérdés: mely kultúra
iránti az a hûség?!
Végül pár szót a helyi elitrõl.
Vidéken, szórványban az elit, ha akar sem igazán tud szakosodni. A kisvárosi
zenekar nem játszhat csak Bach-fúgákat, de az sem valószínû, hogy életre
szólóan kiválaszthatja magának, mondjuk, a romantika jeleseit. Madrigálkórus
elsõsorban strukturális okok miatt nem jöhet létre vidéken. Mindent el kell
tudni játszania-énekelnie a helyi csapatnak, ha saját piacán meg akar maradni.
Az élre kerülõt a kisközösség szerepek sorozatával kínálja meg, ha egy bizonyos
téren már bizonyított. Akinek, mint bárkinek, természetes igénye a szakosodás –
de nem teheti. A helyi – szórvány – elit szerephalmozó. Egy személyként több
„ügy” vivõje, s minél többet vállal, annál bizonyosabb, hogy bármily sokat
vállaljon, mind több helyen hiányzik. Mert egyszerre egy helyen lehet jelen.
Minél kisebb a közösség, a helyi elöljárót annál inkább leterheli gyakorlati és
azonnali feladatokkal. A helyi elit válasza erre vagy a totális
közösségszolgálat, vagy a felelõsségáthelyezés felfelé. Az RMDSZ-típusú
struktúrák kiválóan alkalmasak erre, hiszen a hívó szó éppen az egység.
Az a bizonyos helyi elit
Temesvár nem csupán Temes megye,
de bizonyos szempontból több megyére kiterjedõ térség magyar központja az ide
telepített mûvelõdési intézmények okán. Színháza, körzeti rádió- és tévéadása
fontos szerepet kell hogy játsszon a megkülönböztetõ identitás termelésében.
A temesi magyarság a megyei
átlagot meghaladó mértékben városlakó.[26]
Több település adatainak az összesítése nem adja ki az általános képet, de
feljogosít annak a feltételezésére, hogy a vidék szempontjából meghatározó elit
– a magyar pedagógusok és lelkészek – koncentrációja Temesvárott meghaladja a románokét.
Kérdés, hogy a mai mobilitási körülmények közötti általános tendencia, az elit
(nagy)városi koncentrációja miért hangsúlyosabb egy kisebbség esetében. Az
egyház krónikus paphiánya lehet egyfelõl a magyarázat, másfelõl pedig a tanári
társadalom jogos biztonságigénye. A falusi tanárt a totalitarizmus olykor a
városinál is jobban kihasználta, közösségileg ellehetetlenítette a
politikai-ideológiai szerepkényszerekkel, de azt a kevés szociális támogatást
sem biztosította számára, amit a városi panelházas lakásépítési hitelek
jelentettek. A magyar pedagógus ugyanakkor naponta tapasztalja, hogy a
kisebbségi oktatást a hatalom nem támogatja, szórványban a legtöbb, amire
számíthat, a semlegesség, a létezõ tudomásul vétele. Aki (nagy)városi román
iskolába került magyarként, aligha hagyja ott, hogy a falusi magyar
szaktanárhiányt segítsen orvosolni. Meggondolkoztató, hogy 1989 után, a korábbi
kötelezõ kihelyezéses rendszer megszûntével nem javult a helyzet, bizonyos
szempontból romlott. Hiába hirdetnek meg évrõl évre állásokat, csak
(szakképzetlen) helyettes kerül falusi iskolákba, olykor még kisvárosiakba is.
A helyi közigazgatás részérõl sem történik indítvány a tanárok falusi
letelepedésének az ösztönzésére. Értékválságos idõnkben a pedagógusok
megbecsültsége nem javult, sõt... A magyar nyelvû oktatás területén, néhány
helyi pozitív kezdeményezést leszámítva, szinte általánosnak mondható a
folyamatos leépülés.
A képzettség és mûveltség alapján
kialakuló kulturális elit orvosokat és mezõgazdasági szakembereket ölel még fel
falun, bár az utóbbiak akár a gazdasági elit körébe is sorolhatóak, amennyiben
vállalkoznak. Az anyagi háttér, a vagyon is elitet konstituál, miként
státuselitként kezelendõk azok, akik a közigazgatás struktúráiban jutnak
szerephez. A helyi általános és magyar elit között létezik érdekazonosság,
mindenekelõtt a kialakítandó jogi környezet tekintetében. A demokratizáció
általános toposzai közösek, bár gyakori a téves vélekedés, hogy a mûködõ
demokrácia a kisebbség sajátos gondjait is megoldja. Ez a kettõsség olykor
döntési helyzetként jelenik meg a státuselit számára: elegendõ demokratának
lennie, vagy emellett legyen „magyar” is? Kormányrendelet alapján lehetõség
nyílt kétnyelvû helységnévtáblák kihelyezésére Temes megye 27 településében.
Fél év alatt sehol nem került ki kétnyelvû tábla. Volt huzavona,
felelõsség-elhárítás és helyi ügyetlenkedés is, szomorú bizonyítékot
szolgáltatva arra, hogy a jellemzõ szerepviselkedés a „jelzés felfelé”.
Ügyintézést szinte egyáltalán nem vállalnak helyi tanácsi képviselõk. Közösségi
megmérettetés esetén ez visszahatna a szelekcióra, csakhát a helyi képviselõk
legitimációja Szalai Erzsébet kifejezésével élve „folyosói”. Szórványban a
közösségi szerepvállalásnak nincs elõzménye, a falusi státuselit többnyire nem
szelekció, hanem felkérés útján kerül kijelölésre. S mivel a legfontosabb,
személyes – nem csupán testületi – döntési jogosítványokkal járó tisztségekbe
magyar nem került 1990 óta sem Temes megyében, nem volt, ami elindítsa a
különbözõ magyar elitek mozgását egymás felé. Hiányzik az egységesítõ érdektér.
Ez egy válasz arra a kérdésre,
hogy kialakulhat-e valamilyen szövetség, szerves együvé tartozás helyi szinten
a magyar szegmentumok között. A társadalom oszloposodása szórványban – jeleztük
– elképzelhetetlen, de a helyi „ügyszolgálat” kialakíthat szimbolikus
közösséget, amelynek jegyében és érdekében mégis megmutatkozik az egység. Az
idevágóan idézhetõ példa üzenete negatív. Amikor a Temes megyei helyettes
fõtanfelügyelõi tisztségre magyar iskolákból nem volt jelentkezõ, egy román
tagozaton tanító magyar tanárt jelölt az RMDSZ. Az illetõ rövid idõ múltán
visszalépett, mert a magyar iskolák pedagógusai a nem közülük való vezetõ
kezdeti érthetõ, fõleg önmagának ártó ügyetlenségeit keményen „ráolvasták”.
A kisebbségi kapcsolatháló léte
és mibenléte lehetne a helyi magyar elit egyik fontos jellemzõje.[27]
A döntéshozó testületekben való magyar jelenlét olyan helyzetbe hozza a
státuselit megyei képviselõit, hogy valóban segíthetnek egyik-másik magyar
mûvelõdési intézmény helyzetén. Mégis, mivel kulcsszerepben nincs magyar, az
intézmények vezetõinek a testületek vezetõit is meg kell keresniük. Egyéni
stratégia függvénye, hogy ebbe a mozzanatba az intézményvezetõ bevonja a megyei
képviselõt, vagy nem. Ha nem, a magyar képviselet relativizálódik, a kapcsolati
hálóból kirekesztõdhet.
A szórvány státuselitje
szerepvállalásakor nem a helyi hatalom kulcspozícióit célozza meg, hanem az
információs csatornát, amely révén ügyeket megjeleníthet ott, ahol azokról
döntés születik. Nem mellékes az a kapcsolati tõke sem, amely ilyen testületi
tagság révén kialakul, de ezt nem szabad túlértékelni. Megannyi példa idézhetõ
arról, hogy a helyi gazdasági magyar elit nem „saját” képviselõje révén, hanem
közvetlenül keresi a kapcsolatot pénzforrásokhoz. Ha igénybe is veszi a magyar
képviselõt, addig teszi, amíg a saját kapcsolatait kialakítja, utána –
érthetõen – közvetlenül jár el. A kisebbségi érdekképviselet tehát ritkán és kontextuálisan
látja el a közvetítés fontos és legitimáló szerepét, nincs akkora befolyása,
hogy csupán ezen az alapon kialakulhatna a státus- és gazdasági elit közötti
érdekszövetség.
Elitcsere a mûvelõdés magyar
intézményeinek az élén bekövetkezett, ami nem tükrözhet semmilyen közösségi
szempontot, mivel az eljárás szakmai-felügyeleti keretben zajlott le. A
temesvári magyar napilap 1989 végi vezetõségváltásánál színre lépett a frissen
megalakult Bánsági Magyar Demokrata Szövetség, de nem javaslattal állt elõ,
hanem követeléssel, kettõs hibát követvén el ezáltal. Létrejöttének ténye
semmilyen legitimitást nem nyújtott számára ahhoz, hogy a közösség nevében
léphessen fel. Ugyanakkor a megcélzott demokrácia nevében antidemokratikus
volt, beleszólt a szabad sajtó belsõ ügyeibe. Ez a mozzanat, szerencsére, nem
hatott ki a helyi magyar sajtó és az érdekképviselet további kapcsolatára.
Az érdekképviselet és
-érvényesítés elittel kapcsolatos kérdései még folytathatóak, befejezésül
álljon itt egy apró történet: a postán magyar nyelvû táviratot feladó tanár
kinézésû férfit megkérdi a tisztviselõ: miért táviratozik Bukarestbe magyarul,
hiszen jól beszél románul, amit a címzettrõl is feltételez. A válasz – élni
akar a jogával – az ifjú hölgyet láthatóan zavarba hozta...
Meddig és hogyan akarunk élni a
jogainkkal? – elsõsorban az elitnek felteendõ kérdés.