Bodó Barna

Szereppróba*

Feljegyzések a kisebbségi alagútból

A szellemi képzetek felérnek egy

hosszan tartó börtönbüntetéssel.

Fernand Braudel

Éppen hol nincsenek fogalmak,

megfelelõ szó hamarost akad

J.W.Goethe

Vannak fogalmak, amelyek általános esetben definiálhatók, jelzõs szûkítéssel, pontosító értelmezéssel viszont szinte meghatározhatatlanná válnak. Nem logikai paradoxon keresése a cél, hanem a kisebbségi léthelyzet mint keretfogalom – Gombár Csaba szóhasználatával a kisebbségi paradigma – sajátos esetre vonatkoztatott értelmezési  kísérlete.

Kisebbségi vidéki magyar elit

A fogalomértelmezés útvesztõinek sokasítására beszúrható még a szórvány. El sem kezdtük az értelmezést, és itt az újabb dilemma: e sokszoros szûkítéssel kijelölt elit létezik-e egyáltalán?

Kötelezõ-e, hogy a magyar szórványnak, legyen szó Besztercérõl, avagy Temesvárról, Galaþi-ról, avagy a Fekete-Körös menti „õrtornyainkról”, legyen meg a maga elitje? Nem kötelezõ. Râmnicul Vâlcea tucatnyi magyarját kívülrõl kapott indítás és támogatás terelte össze abba az „akolba”, amelynek a neve az indítvány okán RMDSZ-szervezet, valójában a megkülönböztetõ identitás helyi termelésének egyetlen – potenciális – eszköze. Belsõ képesség, erõ és bátorság nem került az összehajoláshoz a Kárpátokon túli városban, miként annyi más helyen, ahová a politika hullámverése társaink egyikét-másikát elsodorta. Igaz, e helyt nem ilyen szórványról szólnék, hanem azokról, melyek megléte történelmi léptékben mérhetõ ott, ahol a frissen jött jelzõ elsõsorban nem a magyarokat illeti meg.

Centrum, hol vagy?

Mi tehát a definiálható elit? Mi az, amit – Páskándit parafrazálva – a kizárás, a ki- és szétválasztás nem pontosít, ellenkezõleg, szinte megfoghatatlanná tesz? Az elit – így a teória – a tömeg ellenpólusa,[1] a gazdasági, politikai, szellemi színpad rendezõibõl és fõszereplõibõl áll, akiknek esélyei arra, hogy elitté váljanak, nem csupán képességeiktõl-tudásuktól, de bizonyos demográfiai jellemzõktõl-feltételektõl is függenek,[2] ugyanakkor a kiválasztódás mechanizmusai visszahatnak magára az elitre.[3] Bibó István relativizálja a definiálhatóságot, amennyiben kétféle összetételt azonosít. Az elit állhat azokból, akikben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak, csakhogy – figyelmeztet – létezik egy másik, megszívlelendõ közkeletû ítélet, mely „elit alatt nem a társadalom legértékesebbjeit, hanem egyszerûen azokat érti, akik adott társadalmi rendünkben társadalmi helyzetük alapján magától értetõdõen a társadalom vezetõ rétegéhez tartoznak”.[4] A rendszerváltás folyamatait értelmezõ kutató szerint az új elit a létrejött hatalmi szerkezet egésze.[5] Itt tehát az újabb kettõsség: egyénekrõl, avagy szerkezetrõl szól az elitek története?

Mégis sejtjük, mi az elit: a fenti értelmezések mindenikében megjelenõ irányító szerep okán.

Mi van a kisebbségi, vidéki, magyar – szórvány? – szûkítõ-értelmezõ jelzõkkel?

Kisebbségi elitrõl teoretikus igényességgel kezdeményezett diszkurzust a KAM Regionális és Antropológiai Kutatások Központja[6]; a Bíró A. Zoltán vitaindítójára reflektáló írások kulcsszavai, teljességre törekvés nélkül: önjelölés (Kolumbán Gábor), helyi-regionális tagolatlanság (Erõss Imre), elméleti inkoherencia (Bíró Béla), betöltetlen szerepek sokasága (Bodó Julianna), személy elsõbbsége a struktúrával szemben (Gagyi József). Milyen – kisebbségi – elit az, amely emígyen jellemezhetõ? Minden közösség, tehát a nemzeti kisebbség számára is ügy (kell hogy legyen), ki és milyen legitimációs mechanizmus révén válhat vezetõvé. A legitimáció az illetõ – kisebbségi – társadalmat jellemzi, amennyiben a fogalom mögötti ideologikus tartalom és érzelmi töltet nem relativizálja reménytelen mértékben magát a fogalmat.

Gyûjtsünk dilemmákat: mirõl és hogyan kellene szólani az elmélet igényével, amikor kisebbségi közösségek vezéreirõl készül látlelet? Hogy 1989 elõtt Kelet-Közép-Európában szó sem lehetett kisebbségi társadalomról és ezen belül a saját közössége által legitimált elitrõl, azt a kor becsületes munkáinak[7] a fogalomhasználata is jelzi. Guy Héraud megállapítása – „a politikai hatalom nélkül a (nemzetiségi) kulturális élet elkerülhetetlenül »folklórrá« korcsosul”[8] – Schleswig tartománnyal kapcsolatosan született, de aligha csak német–dán vonatkozásban érvényes. És mit hoztak a kilencvenes évek? Vérmes reményeken és kemény vitán túl egy-két helyen vért is. A térségre nemzetállami beállítódás a jellemzõ, mely éppen mert nemzetállami, nem támogatja a kisebbségi önrendelkezés semmilyen formáját. A nemzetközi politika mintha csak azzal volna elfoglalva, hogy a létezõ lépéskényszer ráleselkedõ csapdáit elkerülje, ezért „helyzetet tisztáz” és „üzen”[9]. A kisebbségi közösségek politikai képviseleteit sodorják az események, még akkor is, ha egyik vagy másik kormányzati szerephez jut. Országlási felelõsséget vállalhatnak – közösségi önrendelkezésit nem. A közössége vonatkozásában kisebbségié sehol, semmiképpen ne legyen a végsõ szó, a döntés. Önrendelkezés nélkül kisebbségi társadalmakról szólni illuzórikus. Igazi társadalommá szervezõdhet-e az a közösség, amelyben a legfõbb közhatalmi jogosítványokat biztosító tisztségek legitimációja a közösségen kívülrõl származik?

És mindezek ellenére: kisebbségi elit van. Létrejön a politika – általános – strukturális felhajtóereje révén; a gazdaság nem szelektál(hat) etnikai hovatartozás alapján; a kisebbségnek is vannak tanultjai. Olyan, amilyen – de van.

Rendeljük a kellõen nem definiált kisebbségi mellé a vidéki minõséget. Kísérletünk egyszerre mondható természetesnek és rendhagyónak. Miért ne lehetne a vidéki kisebbségnek saját elitje? Ugyanakkor: milyen kisebbségi közösségnek az elitjét keressük, ha maga az alapfogalom is ellenáll a teoretikus igényû meghatározásnak?

A vidékiség Rokkan törésvonal-elmélete szerint a területi tengely segítségével a centrum–periféria viszonyban jeleníthetõ meg,[10] és Rokkannál a centrum természetesen a nemzeti elitet jelöli, a periféria a lokális társadalmat. Figyelmet érdemlõ különben a fogalmazás, mely a centrum elitjével a helyi társadalom egészét helyezi szembe.

Kisebbségi közösség esetében a helyi társadalom és ekként a vidékiség jellegét is meghatározza a kisebbségi mi-tudat sajátos strukturáló hatása. A kisebbségi csoportidentitás által kialakított elkötelezettségek mentén a társadalom oszloposodik. Szakmai vagy bármilyen más identitást a helyzetbõl fakadóan felülír az etnikai. Az ekként strukturálódó társadalmak esetében kialakuló szervezetláncolatok megakadályozzák az információ és a kommunikáció áthatolását a törésvonalak határain.[11] Ahol helyileg a kisebbség demográfiailag nem meghatározó, csak töredéke a többségnek, a szigorú etnikai keretek közötti szakmai kapcsolatok veszélyeztethetik a teljesítményt, az egyén rácsatlakozik a többségi kommunikációs rendszerekre. A kis létszámú helyi kisebbségben az a vélekedés alakul ki, hogy számára a többségi információs és kommunikációs rendszer nyújt többet. Ez az igazán szükséges. Az anyanyelvû média, mivel anyagi, terjedelmi okokból nem lehet annyira átfogó, mint a többségi, leszálló ágba kerül. Asszimilációs nyomás ez, bár nem politikai, hanem strukturális. Ugyanis ha és ahol a közösség nem igényli a saját kommunikációs rendszert, akkor és ott a kisebbségi identitás sérül.[12]

A saját centrum szükséges. Hol alakul(hat) ki a romániai magyarság centruma? E kérdésre 1920-ban egyszerû volt a válasz: Kolozsvár. A második világháború utáni történések politikai akarata Marosvásárhelyt részesítette elõnyben, hogy aztán mind több intézményünk oda kerüljön, ahol demográfiai mögöttes nem létezett ehhez: Bukarestbe. Ez 1989 elõtt volt, mondhatnánk. Viszont ha az RMDSZ politikai válaszát keressük e kérdésre, zavart találunk.

Annyi világos, hogy Temesvár magyar vidék, jó volna viszont tudni, milyen viszonylatban az. Honnan érkezhetnek, honnan várhatók el azok az impulzusok, amelyek a vidéket perifériává teszik, vagyis beemelik egy bizonyos struktúrába, viszonyrendszerbe? Centrum nélkül nem a vidékiség válik általánossá, hanem a – vallott-posztulált – különnemûség kérdõjelessé.

Temesi magyarság

Jelzés értékû, hogy a kisebbségi vidék jeles tudósa és politikusa, Jakabffy Elemér a bánsági magyar társadalom kialakulásának szentelt dolgozatát figyelmeztetéssel kezdi: „Vannak szavak, amelyeket igen gyakran használunk anélkül, hogy pontos értelmüket ismernõk... Ilyen szó a társadalom is.”[13] Példája – bánsági magyar katolikus társadalom – azt jelzi, minél inkább gondot okozó a fogalom meghatározása, annál több jelzõt rendelünk mellé, hogy valóban tudjuk, mirõl is van szó.

A bánsági magyarság kialakulásáról szólva Jakabffy pontos dátummal operál: 1778. június 6-án szûnt meg a törököktõl 1716-ban visszafoglalt bánsági tartomány közvetlen udvari – császári – irányítása, és került sor a magyar közigazgatás bevezetésére. Olyan megállapítással folytatja, amirõl más etnikumú krónikások többnyire hallgatni szoktak, éspedig: 1716-tól „hat évtized alatt folyt itt az a nagyarányú telepítés, amelynek a Bánság gazdasági használhatóságát köszönhette. Telepítettek ide németeket, franciákat, spanyolokat, olaszokat, bolgárokat, elnézték a románok és szerbek térfoglalását is, csak magyarok nem jutottak ide... A telepítés egyik kormány-szakértõje, Bartenstein még 1755-ben is elutasította azt a gondolatot, hogy a Bánságba ismét magyarok kerüljenek, mert »veszedelmes volna a határszéleken ily elégedetlen elemet tartani, hisz ezek újra fellázadhatnak, mint Bocskai, Bethlen, Rákóczi és Thököly alatt«.”[14] A Bánság romániai területére a 18. század legvégén kerülhettek – összesen két településre – magyarok: Végvárra 135, Ótelekre közel 100 család.

A bánsági magyar társadalom újraalakulása a – magyar – vármegyei rendszer visszaállításával kezdõdött, kivéve azon határõrvidéki területeket, amelyek betagolására az országos rendszerbe száz év múltán került sor. Az új vármegyék – Krassó, Temes és Torontál – határainak a megállapítása 1779 tavaszán ment végbe. A megyék tisztikarának a megalakításához a rendi alkotmánynak megfelelõen nemességre volt szükség. Itt helyben tisztikart választani nem volt honnan, más tájakról jelentkezõket kellett kinevezni. Ennek egyik oka Mária Terézia egy 1779. áprilisi leirata, miszerint a török hódoltság elõtti tulajdonok visszaigénylésérõl szó sem lehet – vagyis minden peres ügyben a kincstár erõnyerõ lehetett. A magyar társadalom kialakulása szempontjából a földbirtokok vásárlása alig jelentett valamit, a legtöbben gazdasági megfontolásokból és nem azért szereztek bánsági földet, hogy ide költözzenek.

A földet vásárlók közül azok szerepe nagyobb a bánsági magyar társadalom kialakulásában, akik megyei tisztséget is vállaltak – akik nemcsak állásért jöttek ide, hanem vagyont is hoztak. A tisztikar jelentõs része a józsefi években – Szekfû Gyula szerint a vidéki nemesség nem osztozott az intellektuelek József-rajongásában a rendi elõjogok és nemzeti jelleg sorozatos megsértése miatt – kicserélõdött, a 19. század elején a bánsági megyék köz- és társadalmi életét „idegen vérbõl való nemesek”[15] uralták. És ezekbõl a szerb, örmény, román, francia, spanyol, zsidó eredetû nemesekbõl alakult ki a forradalmas korban a helyi magyar társadalom. Azokban a bánsági megyékben, ahol a városi polgárság körében magyar elemmel szinte nem is találkozhattunk a kiegyezésig, a szabadság – jelesül a magyar szabadság – gondolata hatására következett be a történelmi váltás. Itt sem volt egységes a nemesi társadalom, sokukat a császári udvar „jóindulatúnak” minõsítette, a Kossuth-pártiak kisebbségben voltak, mégis olyanokat választottak a legfõbb helyi köztisztségekbe, mint Vukovics Sebõ alispán vagy Ormós Zsigmond fõszolgabíró, akik a nemzeti eszme legfõbb bajnokai közé tartoztak.

A megyék megszervezése után a helyükön maradhattak a különbözõ (só-, posta-, bánya-) hivatalok többnyire német alkalmazottai, akik az új – magyar – tisztikartól tisztes távolban maradtak. Idõvel, mert az új nemesi osztály tagjai közé meglehetõs számban kerültek nem magyar származásúak, a mûvelt polgári elem és az új tisztikar között megindult a társadalmi érintkezés. És mivel az új nemesség igyekezett átvenni a régi magyar nemesség mentalitását, életvitelét, követik õket ez úton a hivatalnoki, polgári elemek is. Segítették ezt az elfogadási folyamatot olyan események, mint a Martinovics-féle felkelés során alkalmazott rendõri terror, amelynek következtében a temesi Laczkovics János is vérpadra került. A próbát 1848 jelentette, amikor is a  zömmel német polgárság, a sváb földmûvesek a magyar ügy mellé álltak.       

A kiegyezésig, állapítja meg Jakabffy, a szabadságharcban magyar nemzeti szellemrõl bizonyságot tevõ családokban is a társalgási nyelv jórészt a német volt, ami 1867 után változott meg alapvetõen. A magyar nyelv megtanulásában a német polgárság, sváb földmûvesség járt elöl, miközben a román és szerb népelem csak kényszerûségbõl tanult meg magyarul, amiben része volt annak, hogy az Eötvös-féle (1868-as) nemzetiségi törvény e két népcsoportot nem elégítette ki.

Az elsõ (és majd a második) világháborút záró békekötés nyomán kialakult helyzetrõl – mivel szinte állandóan napirenden van – talán annyit, hogy a Bánság alapmagatartása befogadó, Temes megye mai lakóinak szinte a harmada máshol született. Magyarok is folyamatosan érkeztek ide Erdély különbözõ tájairól, fõleg Székelyföldrõl, akik az identitással kapcsolatos kérdésekben az erdélyi alapmagatartástól eltérõen nyilvánulnak meg.[16]

Érdemes odafigyelni arra, hogy a térség „magyar” történelme milyen megvilágításban, értelmezésben kerül ma bemutatásra. Jelzés értékû, a többségi médiában kik és hogyan hivatkoznak eseményekre és folyamatokra, tényekre és történésekre. A kérdés fontos, hiszen Temes megyében – általában szórványhelyzetben – a kisebbségiek többsége román nyelvû sajtót olvas,[17] a kisebbség önmagáról kialakuló képe itt jelentõs mértékben a többségi értelmezés függvénye.

Ugyanakkor a tranzíciós idõk meghatározó intézménye a sajtó, mely bár önnön igaz szerepét ma még nem találta meg, hatása bizonyítható a politika által követett diszkurzusok fõ csapásirányainak a kiválasztásában. Amiket ma egyes médiumok „csak úgy” elmesélnek, a holnapi politika érvei közé emelkednek, szinte észrevétlenül. És közellenállás sem ébred, mert a sajtó ténykedése okán és pontos ismeretek hiányában a hangulati háttér azokat is leállítja, akik különben érzik, hogy valami nincs rendben.

Lássunk tényeket. A bánsági gazdasági csoda, a mindent elsöprõ modernizáció példáit 1869-tõl kezdõdõen szokás idézni – a temesvári lóvasút megindulásától. Ha a bánsági vasút kezdeteihez (1857) nyúlunk vissza, akkor is jóval túl vagyunk a magyar szempontból fordulópontot jelentõ 1778-as esztendõn. A telefont Temesvárott 1880-ban vezették be 52 lakásba, a város csodás színházépületét 1876-ban adták át rendeltetésének, a világra – Európára – szóló elsõbbség, az utcai villanyvilágítás 1884-es dátumot visel. A mai Temesvár építészeti arculatát a századforduló éveiben alakították ki. A sor folytatható, de talán szükségtelen. Ennyi tény is jelezheti – hitelesen! –, hogy a modern Bánság és a központ, Temesvár „elsõbbsége” – amire az itt élõk igen büszkék, a románok körében mondás hordozza ezen „igazságot”: „Tot Banatu-i fruncea!” (Csakis Bánság az elsõ!) – jelentõs mértékben a kiegyezés utáni magyar elsõbbséget hozó duális kor teljesítményeinek tudható be.

Terjedõben az „emlékezés” mûfaja, divat a retró. A tegnap önkéntes búvárlói kezükbe hulló egykori dokumentumok, írások alapján, önkényesen és többnyire a forrás megjelölése, valamint a szakmaiság igénye nélkül, olvasmányosan szólnak a múltról. Egyetlen temesvári román napilapban két és fél hónap alatt tíz ilyen írás jelent meg. Az olvasó szereti – miért ne csinálnák? A méltatlankodás alapja egy további, ártatlannak aligha mondható cél.

Könyvekben és újságokban (Realitatea 1998. január–márciusi számok) rendre úgy emlékeznek a város és a térség tegnapjára, hogy a német népelem jelenlétét, civilizációt teremtõ erejét, a szó igazi értelmében nem modernizációt gerjesztõ hatását, sajátos és meghatározó mentalitását emelik ki – egyedül. Más népcsoportok a „futottak még” kategóriába kerülnek – ami elsõdlegesen a magyart érinti. A múlt századi pénzügy értékes archívuma Budapesten köt ki – nem „kell” megmagyarázni, miért. Doja kivégzésének helyérõl szólni lehet, de minek bárkit is figyelmeztetni, hogy csak királyok neveit szokás különbözõ nyelvekre lefordítani, a magyar parasztvezér neve Dózsa. Aztán hadd tudja a kortárs olvasó, hogy elõdei a németes „cúgra” szálltak fel, és örültek az „ájzenbánnak” – de minek szólni arról, hogy a századelõn aki a gyárvárosi villamost várta, a román–német–szerb nyelvek közül bármelyiken szólalt meg, azt mondta: nem jön a zöld. Egész Temesvár így használta – akkor. Ha olykor magyar szerzõt idéz az újságíró az elfogulatlanság látszata kedvéért, akkor az 1770-re vonatkozó állítást – miszerint amikor Temesváron a magyart nemkívánatos személynek tekintette a katonai közigazgatás, még akkor is beszéltek a város piacain magyarul – jó száz évvel késõbbre datálva abban erõsíti meg a román olvasót, amit a politika jó ideje harsog: itt a magyar akkor sem volt otthon, amikor hatalmon volt. S ami a legédesebb: a román szerzõ, ha arról ír, hogy a 15. században szerbek és valachok mindinkább magyarokká váltak, a preindusztriális társadalom vonatkozásában, a nemzetek konstitúciója elõtt nyelvváltás helyett asszimilációról regél, akkor mindenekelõtt önmaga elméleti felkészültségérõl küld üzenetet. Persze eszébe nem jut elmélázni azon, miként lett igazi sváb az a francia, olasz, spanyol, cseh-morva, lengyel, akinek õse a császári, Mercy generális és utódai által irányított betelepítési hullámok során a Bánságba keveredett!

Paradoxon elõtt állunk: miközben a politikai történések krónikásai arról mesélnek, hogy 1919 elõtt az akkori kisebbségek a magyar hatalom ellenében fogalmazták meg jogos követeléseiket, a gazdasági-társadalmi haladás regösei ugyanerre az idõszakra vonatkoztatva a köz fõ tényezõjeként a német népelemet jelenítik meg. A cél világos: a térség – Bánság – európaiságát a kontinens politikájában meghatározó németséghez kötni mindenképpen. Ez fõleg napi-taktikai szempontból jó, ugyanis a német népelem innen napjainkban végleg kiszorul, elvándorol. A helyi büszkeséget fakasztó különnemûség forrásai azok tehát, akikrõl a mindent megszépítõ, mára veszélytelen múlt kontextusában lehet szólni, és akik ugyanakkor a ma mifelénk oly szükséges anyagi-politikai-erkölcsi támogatás valamennyi eszközét birtokolják.

A történelmi igazság tájainkon, sajnos, még mindig a politikai relativitás függvénye.

A nyilvánosság mint keret

A nyilvánosság kérdése kikerülhetetlen, az elit szerep tulajdonképpen a nyilvánosság szférájában alakul ki. Igényt erre a szerepre senki sem tarthat, amennyiben saját közössége, az az entitás, amelyhez tartozik, el nem fogadja annak.[18] Az „okoskodó közönség” által kitermelt elit[19] elfogadtatása csakis a nyilvánosság szférájában történhet meg.

Amikor Habermas a nyilvánosság szerkezetét vizsgálta, a közszféra struktúrájából indult ki. Az államot korlátozó polgári szabadság megteremtésének folyamatában szétválnak a magánember és az állampolgár pozíciói. A közönséggé összegyûlt magánszemélyek állammal szembekerülõ világát Habermas polgári nyilvánosságnak nevezi. Ez a polgári társadalom és a politikai állam történeti elválásának a terméke, és célja, hogy politikai funkciókat vegyen át az államtól. Az ekképpen felfogott nyilvánosság formái közé tartoznak a gyûlések, a sajtó, a különbözõ egyesületek. Habermas szerint a polgári nyilvánosság klasszikus liberális modellje idõvel eltorzult, olyan átpolitizált társadalmi szféra alakult ki, amely szociológiai és jogi értelemben nem közösségi és nem magán.

Érdekes és érdemes volna végiggondolni, milyen közszféráról beszélhetünk a romániai magyarság vonatkozásában. Nem az a kérdés, hogy milyen közjogi intézményekkel rendelkezik a magyar közösség. Ilyenekkel nem rendelkezik, bár képviselõi ott vannak a központi és a helyi közhatalmat gyakorló intézményekben. Még akkor is, ha olykor – mint a Székelyföldön – a magyarok többségi jelenléte „magyar” jelleget kölcsönöz a helyi közigazgatás némely intézményének, ezek normaalkotási és -érvényesítési joga közigazgatási és nem etnikai határok mentén jut kifejezésre. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása tette hangsúlyossá azt a kérdést, amelyre korábbi formájában semmilyen válasz nem született: milyen legitimáció lehetséges a hatalmi struktúrákban szerepet vállaló érdekképviseleti szövetség esetében?

A politikai-hatalmi és az érdekmegjelenítõ-civil szférában történõ egyidejû, párhuzamos jelenlét okán nincs külön megfogalmazódási tere az „okoskodó közönség” elvárásainak, illetve a nyilvánosság számára rejtve marad ezek célkitûzésekké és feladatokká alakulásának a folyamata. Az érdektagolás és -megjelenítés, illetve ezek politikai képviselete egyetlen kontinuumot alkot, minek okán az érdekek alapján megfogalmazódó feladatokból annyi válik nyilvánossá, amennyit a politika megjelenít(eni óhajt). A politikai és civil funkció egymásra csúszása a legitimációt teljességgel relativizálja.

A politikai szerepet vállalók közösségük vonatkozásában egyszerûen és megfoghatatlanul ügyet szolgálnak. Miként jelentkezik ez? lássunk egy példát. Az 1997. decemberi szövetségi képviselõk tanácsa ülésén elhangzott javaslat, miszerint a kormányzással kapcsolatos elfogadandó programatikus dokumentumban a történelem és földrajz magyar nyelvû oktatását érintõen az eredeti – ez a legcélravezetõbb – megfogalmazástól eltérõen szerepeljen az, hogy ez jog, a szövetségi elnök ingerült válaszát váltotta ki. Személyes sértésnek tekintette a javaslatot, ügyszolgálata iránti bizalmatlanságnak. Kitörése hatott, az eredeti változatot szavazták meg, pedig aligha vitatja bármely RMDSZ-politikus, hogy a teljes körû anyanyelvû oktatás – jog. Amirõl lemondani még áttételesen sincs senkinek joga.

Az RMDSZ-re etnikai hovatartozás és általános program alapján leadott szavazatok egyfajta nyitott mandátumot hoznak létre, ennek megfelelõ számonkérhetõséggel. Ugyanis nem a – doktrinális alapon – megfogalmazódó aktuális program konstituál közösséget, hanem fordítva, az eleve létezõ és megmaradni óhajtó közösség hoz létre „örök érvényû” programot. A megmaradni akaró kisebbségi választó döntését, hogy kire szavaz, nem a versenyben lévõ aktuálpolitikai programok vonatkozásában hozza meg. És ez érvényes minden – bármikori – választásra, vagyis az a politikai aktus, amely a többségi polgár esetében a jövõjével kapcsolatos döntési mozzanat, a kisebbségi számára hittétel etnikai különnemûsége mellett. Erre a választói alaphelyzetre tökéletesen rímel a képviselõi ügyszolgálat. Aminek a minõsítésére a választási rendszerek teljességgel képtelenek. A képviselõk, a jelöltek közötti személyes megmérettetés válhatna – más szintû – legitimációs mozzanattá. A román – pártlistás – választási rendszer az „egységfilozófiának” kedvez, a verseny és szelekció belsõvé válik, legitimációs ereje kérdõjeles.

A sajtó mint a nyilvánosság termelõje nem tud mit kezdeni az egységdiszkurzussal,[20] aminek vannak strukturális és mentalitással kapcsolatos okai. Újságírói – szakmai és etikai – dilemmaként jelentkezik az a sokszor megnyilvánuló médiafogyasztói igény, miszerint „vezetõinkrõl” rosszat, bíráló szót nyilvánosan ne fogalmazzanak meg; a figyelmeztetést egymás között kell elintézni; a számonkérés, a bírálat a mi belsõ dolgunk, minek azt „kivinni” azok közé, akik „alig várják”, hogy marakodjunk; kinek jó, ha elmondhatják, nincs meg a belsõ egység; elemzéseivel a román nyelvû sajtó, amelyekhez az alapanyagot mi szolgáltatjuk ekként, közösségünk bomlását segíti elõ. Mindezzel szembeni kérdésünk: szólhat-e a sajtó csak befelé akkor, amikor a kifelé és befelé  korlátja az identitás, határa kulturális-mentális, különben az élettér közös? A „rejtõzködõ” sajtó fontosabbnak tekinti a „külsõ” vélekedést a „belsõ” normalitásnál, a jólfésültséget a dolgok néven nevezésénél. És ezzel visszakerültünk a legitimáció kérdéséhez, amely nem a nyilvánosság produktuma immár, hanem a kinyilvánított ügyszolgálat határozza meg a nyilvánosság jellegét.

A kisebbségi lét totalitarizmus alatti rejtõzködõ mivolta érthetõ, miként az is, hogy jelzések és – rejtjeles – üzenetek útján kommunikált a közösség. Demokráciánk „sajátos” mivolta, az etnikai különnemûséggel kapcsolatosan megnyilvánuló politikai kétarcúság minden bizonnyal hozzájárul a korábbi gyakorlat mai igenléséhez, továbbéléséhez. De a mai helyzet jórészt a politikai legitimáció folyamata miatt alakult ilyenné, amely közösségen kívüli lévén, nem teszi szükségessé befelé a feladatcentrikus elszámoltatást. Így viszont – átmeneti korra jellemzõ – értékintegrációs szerepének felértékelõdése helyett,[21] kisebbségi környezetben a sajtó megmarad a belül került kívülálló szerepében. Intézményformáló erõ lehetne, a hatalom partnere és alakítója – miként a többségi média – abban a folyamatban, amelynek során egyik a másikat kölcsönösen legitimálja. A keret ekként válik korláttá.

A kisebbségi sajtó strukturális gondjai jórészt az anyagiakra vezethetõk vissza. Miközben a többségi médiában hihetetlen mértékben megnõtt a sugárzott sajtó szerepe, kisebbségi vonatkozásban a jelentõsebb változások az írott sajtó területén következtek be. A lapok viszont kevés kivétellel anyagi gondokkal küzdenek, s támogatást – elsõsorban – attól a politikai szférától remélhetnek, amelyet különben minõsíteniük kellene. A kisebbségek nyelvén sugárzó közszolgálati médiával kapcsolatos elképzelések, javaslatok rendre elakadtak/elakadnak a politika hálójában. Akkora szervesen strukturálódott magyar gazdasági szféra nincs, amely átfogó kereskedelmi sugárzott médiát alakíthatna ki. Ezért nem jött létre a közszolgálati mûsorokat ellensúlyozó kereskedelmi adások rendszere, a létezõ egy-két adástól az összhatás vonatkozásában szinte el lehet tekinteni. Romániai magyar vidéken szinte nincs is esély kisebbségi kereskedelmi média létrehozására.

Elit és szerep

Az uralmi diszkurzusokat az elit dolgozza ki és terjeszti. A diszkurzusok közvetítésében játszik szerepet a hagyomány, az értelmezés során bizonyos viszonyítási keret, kulcsszavak – értékek, normák, célok – maradnak. A nemzeti keret mint absztrakt viszonyítási szféra nem része a mindennapi életnek, ezért érvényességét a mindennapi életben sem igazolni, sem cáfolni nem lehet.[22] Ugyanakkor a materiális és gazdasági stabilitás értékei az átmeneti idõ bizonytalanságai miatt mindinkább felértékelõdnek, a „magyar” vagyok általános tétele egyre kevésbé hat.[23] Az elit alapattitûdje nem lehet teljesen független a mind általánosabbá váló, a feltörekvõkre jellemzõ gyõztessé válás kényszerétõl. Nem a távlat, a széles ölelésû stratégia a fontos, hanem a mát meghatározó taktika. Az „ügyszolgáló” elit szerepzavarba kerül.

Miközben a csúcselit a nemzeti kérdés elsõbbségét vallja, „reálpolitikai” témákat választ ki közvetlen feladatokként. Az általánosan megjelölt nemzeti célok – az „ügyszolgálat” toposzainak a – napi politikában való (nem) megjelenítése egy elvi kérdésre adott válaszként értelmezhetõk. Minden vezetõ RMDSZ-politikus vallja, önrendelkezés nélkül a kisebbségi kérdés rendezése elképzelhetetlen, de az erre vonatkozó elvi-elméleti vitát – a napi politika igazodási kényszerében – halasztja. Sorrend, fontossági sorrend meglétére utaló helyzet: az általános, a minden állampolgárra vonatkozó kérdések elõbbrevalóak, mint a csak a kisebbséget érintõek. A kicsi várjon sorára, még akkor is, ha témafelvetésének jogosságát senki nem vitatja. Nemcsak az a gond, hogy ekként soha nem mondható meg egyértelmûen, mikor jön el a „kisebbség ideje”, hanem az, hogy a társadalomépítés jellege ezáltal egyoldalúvá, kirekesztõvé válhat. A létezõ különnemûségre vonatkozó szabályozások vagy nem születnek meg, vagy ha mégis történik valami, akkor a nemzeti többség megzsarolva érzi magát. A kisebbségi közösségen belüli egység-diszkurzus viszont egyetlen „legitim” hangot enged megszólalni. Kísérlet is alig történik annak kimutatására: az általános (országos) és kisebbségi (magyar) felvetések egymással nincsenek konkurenciális viszonyban. És törés áll be: a reálpolitikus egyszerre kíván megfelelni az önmaga predesztináltságáról alkotott képnek és a közigénynek. Egyidejûleg akar kimagaslani és alkalmazkodni, megváltani és manõverezni. A kisebbségi nyilvánosság – jelenlegi – szerkezete, illetve a legitimáció jellege miatt a válság szinte elkerülhetetlen. Az értékválság abban mutatkozik meg, hogy a napi építkezés, valamint a vallott és vállalt távlati cél között nincs cselekvési összhang. Távlat helyett szivárvány jelenik meg. Kialakul a Bibó által hamis realizmusnak nevezett helyzet, amikor minden lépés taktikailag igazolható, az egész együtt viszont nem visz közelebb a végcélhoz.[24]

A kisebbség fogalom asszociációs holdudvara okoz újabb szerepzavart. A kisebbséggel önkéntelenül az esetlenebbet, fejletlenebbet, esélytelenebbet rokonítjuk, õt veszélyezteti a vele szemben álló egész.[25] Nemzetállami sajátosság, hogy az erõs nagy azt vallja, védekeznie „kell” az esélytelen kicsivel szemben. Csakhogy a kisebbség nem annyira részegység, mint állapot és folyamat. Igazán kisebbségivé akkor válik, ha – a fogalom jelzett értelmezésével – hátrányosan sorolják be, elõvigyázatosságból rögtön korlátozzák is kiteljesedésében. Az állítást egy példa teheti érzékletessé. A román honatyák hónapokig a magyarokért aggódtak a tanügyi törvény kapcsán, vajon meg tud-e a kisebbségi tanulni megfelelõen románul, ha nem annyi és olyan tárgyat tanul románul, ahányat szükségesnek ítél a többség. Erre a válasz a következõ lehetett volna: a demokrácia azt jelenti, hogy mindenki számára keretet teremtünk az érvényesüléshez, de a továbbiakban az egyénre bízzuk, miként él ezzel. Amikor a kisebbségi azt bizonygatja, mennyire fontos az anyanyelvi oktatás a szellemi énfejlõdés szempontjából, átveszi a többség logikáját: magyarázza álláspontja helyességét annak, aki – úgymond – aggódik érte. Demokráciában – remélhetõleg – mindenkit az értékelvûség keretei között érvényesíthetõ önérdek motivál. Miért kell azt hinni a romániai magyarról, hogy eszébe nem jut megtanulni románul, s ezáltal kizárja magát a társadalmi versenybõl? A demokrácia ott kezdõdik, ahol az ilyen – saját sorsot érintõ – kérdés eldöntését az érdekeltre bízzák.

Dilemmatikus az érdekképviseleti fogalomhasználat. A potenciális választó felé ígéretet szokás megfogalmazni. Megvalósításokra tesz ígéretet a politikus. A kisebbségi politikus viszont azt jelent(het)i be, mit fog követelni a többségtõl, milyen jogokért fog harcolni. A társadalomban általánosan tapasztalható, az atomizált érdekérvényesítésre jellemzõ gyakorlatiassággal szemben a kisebbségi számára politikusa elvek, jogi keret esetleges megvalósítását követelõ képviseletet ígérhet. Ilyen körülmények között építi egyik-másik kisebbségi politikus választói kampányát olyan céltételezésekre – vámszabad terület, folyó hajózhatósága –, amelyeknek etnikai vonzata nincs. A kisebbségi közös érdek és értékek – bár feladásukról nincs szó – nem jelenítõdnek meg, a kisebbségi másság rejtõzködik. Kisebbségi nem vitathatja Gellner megállapításának – „a modern ember nem egy uralkodó, egy ország vagy egy hit iránt lojális, hanem egy kultúra iránt” – az igazát, olykor azonban felmerül a kérdés: mely kultúra iránti az a hûség?!

Végül pár szót a helyi elitrõl. Vidéken, szórványban az elit, ha akar sem igazán tud szakosodni. A kisvárosi zenekar nem játszhat csak Bach-fúgákat, de az sem valószínû, hogy életre szólóan kiválaszthatja magának, mondjuk, a romantika jeleseit. Madrigálkórus elsõsorban strukturális okok miatt nem jöhet létre vidéken. Mindent el kell tudni játszania-énekelnie a helyi csapatnak, ha saját piacán meg akar maradni. Az élre kerülõt a kisközösség szerepek sorozatával kínálja meg, ha egy bizonyos téren már bizonyított. Akinek, mint bárkinek, természetes igénye a szakosodás – de nem teheti. A helyi – szórvány – elit szerephalmozó. Egy személyként több „ügy” vivõje, s minél többet vállal, annál bizonyosabb, hogy bármily sokat vállaljon, mind több helyen hiányzik. Mert egyszerre egy helyen lehet jelen. Minél kisebb a közösség, a helyi elöljárót annál inkább leterheli gyakorlati és azonnali feladatokkal. A helyi elit válasza erre vagy a totális közösségszolgálat, vagy a felelõsségáthelyezés felfelé. Az RMDSZ-típusú struktúrák kiválóan alkalmasak erre, hiszen a hívó szó éppen az egység.

Az a bizonyos helyi elit

Temesvár nem csupán Temes megye, de bizonyos szempontból több megyére kiterjedõ térség magyar központja az ide telepített mûvelõdési intézmények okán. Színháza, körzeti rádió- és tévéadása fontos szerepet kell hogy játsszon a megkülönböztetõ identitás termelésében.

A temesi magyarság a megyei átlagot meghaladó mértékben városlakó.[26] Több település adatainak az összesítése nem adja ki az általános képet, de feljogosít annak a feltételezésére, hogy a vidék szempontjából meghatározó elit – a magyar pedagógusok és lelkészek – koncentrációja Temesvárott meghaladja a románokét. Kérdés, hogy a mai mobilitási körülmények közötti általános tendencia, az elit (nagy)városi koncentrációja miért hangsúlyosabb egy kisebbség esetében. Az egyház krónikus paphiánya lehet egyfelõl a magyarázat, másfelõl pedig a tanári társadalom jogos biztonságigénye. A falusi tanárt a totalitarizmus olykor a városinál is jobban kihasználta, közösségileg ellehetetlenítette a politikai-ideológiai szerepkényszerekkel, de azt a kevés szociális támogatást sem biztosította számára, amit a városi panelházas lakásépítési hitelek jelentettek. A magyar pedagógus ugyanakkor naponta tapasztalja, hogy a kisebbségi oktatást a hatalom nem támogatja, szórványban a legtöbb, amire számíthat, a semlegesség, a létezõ tudomásul vétele. Aki (nagy)városi román iskolába került magyarként, aligha hagyja ott, hogy a falusi magyar szaktanárhiányt segítsen orvosolni. Meggondolkoztató, hogy 1989 után, a korábbi kötelezõ kihelyezéses rendszer megszûntével nem javult a helyzet, bizonyos szempontból romlott. Hiába hirdetnek meg évrõl évre állásokat, csak (szakképzetlen) helyettes kerül falusi iskolákba, olykor még kisvárosiakba is. A helyi közigazgatás részérõl sem történik indítvány a tanárok falusi letelepedésének az ösztönzésére. Értékválságos idõnkben a pedagógusok megbecsültsége nem javult, sõt... A magyar nyelvû oktatás területén, néhány helyi pozitív kezdeményezést leszámítva, szinte általánosnak mondható a folyamatos leépülés.

A képzettség és mûveltség alapján kialakuló kulturális elit orvosokat és mezõgazdasági szakembereket ölel még fel falun, bár az utóbbiak akár a gazdasági elit körébe is sorolhatóak, amennyiben vállalkoznak. Az anyagi háttér, a vagyon is elitet konstituál, miként státuselitként kezelendõk azok, akik a közigazgatás struktúráiban jutnak szerephez. A helyi általános és magyar elit között létezik érdekazonosság, mindenekelõtt a kialakítandó jogi környezet tekintetében. A demokratizáció általános toposzai közösek, bár gyakori a téves vélekedés, hogy a mûködõ demokrácia a kisebbség sajátos gondjait is megoldja. Ez a kettõsség olykor döntési helyzetként jelenik meg a státuselit számára: elegendõ demokratának lennie, vagy emellett legyen „magyar” is? Kormányrendelet alapján lehetõség nyílt kétnyelvû helységnévtáblák kihelyezésére Temes megye 27 településében. Fél év alatt sehol nem került ki kétnyelvû tábla. Volt huzavona, felelõsség-elhárítás és helyi ügyetlenkedés is, szomorú bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy a jellemzõ szerepviselkedés a „jelzés felfelé”. Ügyintézést szinte egyáltalán nem vállalnak helyi tanácsi képviselõk. Közösségi megmérettetés esetén ez visszahatna a szelekcióra, csakhát a helyi képviselõk legitimációja Szalai Erzsébet kifejezésével élve „folyosói”. Szórványban a közösségi szerepvállalásnak nincs elõzménye, a falusi státuselit többnyire nem szelekció, hanem felkérés útján kerül kijelölésre. S mivel a legfontosabb, személyes – nem csupán testületi – döntési jogosítványokkal járó tisztségekbe magyar nem került 1990 óta sem Temes megyében, nem volt, ami elindítsa a különbözõ magyar elitek mozgását egymás felé. Hiányzik az egységesítõ érdektér.

Ez egy válasz arra a kérdésre, hogy kialakulhat-e valamilyen szövetség, szerves együvé tartozás helyi szinten a magyar szegmentumok között. A társadalom oszloposodása szórványban – jeleztük – elképzelhetetlen, de a helyi „ügyszolgálat” kialakíthat szimbolikus közösséget, amelynek jegyében és érdekében mégis megmutatkozik az egység. Az idevágóan idézhetõ példa üzenete negatív. Amikor a Temes megyei helyettes fõtanfelügyelõi tisztségre magyar iskolákból nem volt jelentkezõ, egy román tagozaton tanító magyar tanárt jelölt az RMDSZ. Az illetõ rövid idõ múltán visszalépett, mert a magyar iskolák pedagógusai a nem közülük való vezetõ kezdeti érthetõ, fõleg önmagának ártó ügyetlenségeit keményen „ráolvasták”.

A kisebbségi kapcsolatháló léte és mibenléte lehetne a helyi magyar elit egyik fontos jellemzõje.[27] A döntéshozó testületekben való magyar jelenlét olyan helyzetbe hozza a státuselit megyei képviselõit, hogy valóban segíthetnek egyik-másik magyar mûvelõdési intézmény helyzetén. Mégis, mivel kulcsszerepben nincs magyar, az intézmények vezetõinek a testületek vezetõit is meg kell keresniük. Egyéni stratégia függvénye, hogy ebbe a mozzanatba az intézményvezetõ bevonja a megyei képviselõt, vagy nem. Ha nem, a magyar képviselet relativizálódik, a kapcsolati hálóból kirekesztõdhet.

A szórvány státuselitje szerepvállalásakor nem a helyi hatalom kulcspozícióit célozza meg, hanem az információs csatornát, amely révén ügyeket megjeleníthet ott, ahol azokról döntés születik. Nem mellékes az a kapcsolati tõke sem, amely ilyen testületi tagság révén kialakul, de ezt nem szabad túlértékelni. Megannyi példa idézhetõ arról, hogy a helyi gazdasági magyar elit nem „saját” képviselõje révén, hanem közvetlenül keresi a kapcsolatot pénzforrásokhoz. Ha igénybe is veszi a magyar képviselõt, addig teszi, amíg a saját kapcsolatait kialakítja, utána – érthetõen – közvetlenül jár el. A kisebbségi érdekképviselet tehát ritkán és kontextuálisan látja el a közvetítés fontos és legitimáló szerepét, nincs akkora befolyása, hogy csupán ezen az alapon kialakulhatna a státus- és gazdasági elit közötti érdekszövetség.

Elitcsere a mûvelõdés magyar intézményeinek az élén bekövetkezett, ami nem tükrözhet semmilyen közösségi szempontot, mivel az eljárás szakmai-felügyeleti keretben zajlott le. A temesvári magyar napilap 1989 végi vezetõségváltásánál színre lépett a frissen megalakult Bánsági Magyar Demokrata Szövetség, de nem javaslattal állt elõ, hanem követeléssel, kettõs hibát követvén el ezáltal. Létrejöttének ténye semmilyen legitimitást nem nyújtott számára ahhoz, hogy a közösség nevében léphessen fel. Ugyanakkor a megcélzott demokrácia nevében antidemokratikus volt, beleszólt a szabad sajtó belsõ ügyeibe. Ez a mozzanat, szerencsére, nem hatott ki a helyi magyar sajtó és az érdekképviselet további kapcsolatára.

Az érdekképviselet és -érvényesítés elittel kapcsolatos kérdései még folytathatóak, befejezésül álljon itt egy apró történet: a postán magyar nyelvû táviratot feladó tanár kinézésû férfit megkérdi a tisztviselõ: miért táviratozik Bukarestbe magyarul, hiszen jól beszél románul, amit a címzettrõl is feltételez. A válasz – élni akar a jogával – az ifjú hölgyet láthatóan zavarba hozta...

Meddig és hogyan akarunk élni a jogainkkal? – elsõsorban az elitnek felteendõ kérdés.