Olosz Katalin
A magyar népköltészet egy elfelejtett gyûjtõje:
Vass Tamás
Az érték mint filozófiai fogalom
történelmi és társadalmi meghatározottságú tulajdonsága a környezõ világ
objektumainak. Nem természettõl adott velejárója a tárgyaknak, jelenségeknek, az ember szellemi és anyagi
produktumainak, hanem annak folytán, hogy ezek az objektumok bekerültek az
ember társadalmi létének szférájába, meghatározott társadalmi viszonylatok hordozóivá
lettek. Egyszerûbben fogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy minden kor és minden társadalmi
berendezkedés – törekvéseinek, szükségleteinek, elképzeléseinek megfelelõ –
sajátos értékrendet alakított ki.
Az érték történelmi-társadalmi
determináltságát jól példázza a magyar népi kultúra felfedezésének és
megismerésének története. A parasztság anyagi és szellemi javaira évszázadokon
át jóformán senki sem figyelt, a feudális magyar társadalom számára ezek a
javak semmiféle értéket nem jelentettek. Amikor aztán a polgári demokratikus
forradalmat elõkészítõ társadalmi harcok csomópontjába a parasztfelkelés
került, a jobbágyság felszabadításának, a parasztság társadalmi, gazdasági,
kulturális felemelésének feladata, fontossá vált e társadalmi osztály életének,
múltjának és jelenének, mûveltségének tanulmányozása és megismerése. „Mikor az
iskolátlan népet költészete után becsüljük, annyit tesz, hogy polgárilag is
fogjuk, mert a kettõ együtt jár” – írta Erdélyi János 1847-ben,[1]
rátapintva a polgári forradalmat megelõzõ idõk eszmei tájékozódásának alapvetõ
jellegzetességére: a népköltészet gyûjtése és tanulmányozása a társadalmi
haladást elõsegítõ elemként épült be a 48-as nemzedék tudatvilágába s harcainak
eszköztárába.
A forradalom és szabadságharc
bukása után ez a szemlélet jelentõs változáson ment át: a néphagyományok
megbecsülése mögött többé már nem feszült a parasztság
társadalmi-gazdasági-kulturális felemelésének igénye és szándéka, a
népköltészet iránti érdeklõdés elvesztette plebejus-demokratikus,
társadalmi-politikai töltetét. Ugyanakkor viszont más szempontból vált értékké
és értékessé a népi kultúra: az önkényuralmi korszak magyar társadalma a
néphagyományok megismerésétõl a nemzeti mûvelõdés gyarapodását remélte,
fõképpen pedig a nemzeti önazonosságtudat erõsítését, a nemzeti önbecsülés és
öntudat ébrentartását. Ahogy Jakab Elek fogalmazott 1854-ben: „Minden bensõ
beccsel bíró népszokás a nemzet múltjának s jövendõ életrevalóságának egy-egy
bizonyítéka. Napfényre hozván, megismertetvén ezt, azon fajnak jelentékét
emeljük, tekintetét munkáljuk elõ.”[2]
A nemzeti önismeret és önbecsülés
szolgálatának jegyében bontakoztak ki a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben
azok az erdélyi népköltészeti gyûjtõmozgalmak is, melyeknek élén Gyulai Pál,
Kriza János, illetve Szabó Sámuel állott. Gyulai rövid kolozsvári tanárkodása
idején (1858–1862) a református kollégium diákjai közül toborzott munkatársakat
magának az erdélyi folklórhagyományok gyûjtésére és megismertetésére. Ugyancsak
diákokkal gyûjtetett Szabó Sámuel is, õ a marosvásárhelyi református kollégium
önképzõtársulatának fiataljait irányította népköltészeti gyûjtõmunkájukban 1862
és 1868 között. Kriza János pedig az erdélyi protestáns, fõleg unitárius
értelmiség – papok, tanárok – nagyszerû közös munkájának eredményeit
összegezhette az 1863-ban megjelentetett Vadrózsák
elsõ kötetében. E gyûjtõmozgalmak önkéntes résztvevõinek egy része ismeretlen
maradt az utókor számára, mert a kor általános gyakorlatához igazodva többnyire
a gyûjtõmunkát irányítók neve alatt jelentek meg a folklórszövegek. A
tudománytörténet utólag nagy vonalakban rekonstruálta a gyûjtõk névsorát, de ez
a névsor korántsem teljes, még manapság is elõbukkannak újabb nevek.
Vass Tamást Kriza-munkatársként
tartja számon a tudománytörténet, az újabb kutatások fényében azonban úgy
tûnik, hogy Szabó Sámuel mozgalmával is volt kapcsolata, pontosabban: szorosabb
szálak fûzték a marosvásárhelyi diákmozgalomhoz, mint Kriza János
gyûjtõköréhez. És noha bizonyos jelekbõl arra következtethetünk, hogy Gyulai
Páltól is kap(hat)ott indíttatást a népköltészet gyûjtésére, sokféle kötõdései
ellenére megõrizte önállóságát, maga publikálta gyûjtéseit. Mennyiségét
tekintve ez a gyûjtemény nagyon szerénynek mondható, alig tucatnyi
folklórszöveget foglal magában, viszont csaknem kivétel nélkül olyan darabokat,
melyeket a Székelyföldrõl legkorábban õ jegyzett fel, közöttük A szolga után haló leány (Bíró Kata)
balladáját, melyet a jelen pillanatig invariánsnak tartott a magyar
folklorisztika.
Ahhoz, hogy érthetõ legyen,
miként került kapcsolatba Vass Tamás Kriza Jánossal, Szabó Sámuellel, Gyulai
Pállal és egyáltalán a folklórgyûjtés gondolat- és munkakörével, szükséges – ha
nagyon vázlatosan is – megrajzolni Vass Tamás pályaképét.
1839-ben született a marosszéki
Göcsön elszegényedett nemesi családból. Szülõfaluja elemi iskolájában
megkezdett tanulmányait 1847-tõl a marosvásárhelyi református kollégiumban
folytatta, ott érettségizett 1858 szeptemberében, ott végezte el a teológiára
elõkészítõ kétévi tanfolyamot is. A kezdeti ösztönzést a folklórgyûjtésre
minden valószínûség szerint Vásárhelyen kapta: utolsó két marosvásárhelyi éve
idején (1858–60) Szabó Sámuel már a kollégium tanára volt, s azt is tudjuk
Szabó egy elejtett megjegyzésébõl, hogy noha a folklórgyûjtõ mozgalom csak
1862–63-ban kapott lábra a vásárhelyi kollégiumban, Szabó már évekkel korábban
sürgette a gyûjtés megindítását. Vagyis már azokban az években biztatgatta a
kollégium nagydiákjait a folklórhagyományok gyûjtésére, amikor még Vass Tamás
is ennek az iskolának volt a diákja.[3]
Ezt az indíttatást tovább
erõsíthették aztán a kolozsvári évek. 1860 õszén beiratkozott az akkor
átmenetileg Kolozsváron fenntartott nagyenyedi teológiára, ahol 1862
augusztusában letette a papi vizsgát. A következõ tanévet (1862–63) a
kolozsvári református kollégiumban töltötte mint köztanító és teológiai prézes.
Kolozsvári évei alatt aktívan bekapcsolódott a református fõiskola
önképzõkörének munkájába, melynek vezetõje Gyulai Pál volt 1862 nyaráig – az a
Gyulai Pál, aki maga is gyûjtötte a népköltészet darabjait, s nem sokkal
korábban nagy visszhangot kiváltó elõadást tartott az Erdélyi Múzeum-Egylet
felolvasóülésén a népköltészetrõl, s akinek „barátságos zaklatásai” és baráti
tanácsai nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Kriza János Vadrózsái 1863 elején elhagyhatták a
nyomdát.
1863 õszén Vass Tamás odahagyta
Kolozsvárt. „Külföldi egyetemekre szándékozván menni – olvashatjuk életrajzában
–, úgy számított, hogy kisebb városon többet takaríthat meg csekély
jövedelmébõl”,[4] ezért
elfogadta a sepsiszentgyörgyi gimnázium elöljáróságának meghívását, átment oda,
hol szintén mint köztanító mûködött két tanéven át (1863–64 és 1864–65-ben).
Idõközben folyamodott régi iskolája, a marosvásárhelyi református kollégium
elöljáróságához külföldi ösztöndíjért, amit 1865 õszén meg is kapott. A
következõ tanévet külföldi egyetemeken töltötte: egy szemesztert a tübingeni,
egyet pedig a marburgi egyetemen. 1866 nyarán tért haza, még abban az évben
pályázott a marosvásárhelyi református segédpapi állásra – sikertelenül. 1867
elején a mezõbándi református egyházközség választotta lelkészévé. Hét év
múlva, 1873 decemberében köszöntött be a marosvásárhelyi egyházközségbe, hol
huszonöt éven át, 1899-ben bekövetkezett haláláig tevékenykedett.
Marosvásárhelyi szolgálatának elsõ évtizede nem lehetett könnyû és gondtalan,
hiszen ebben az idõszakban mérgesedett el lelkésztársa, az író Tolnai Lajos és
a város viszonya, s a fullánkos belháborútól nem óvhatta meg magát a szelíd
lelkû, békességkedvelõ Vass Tamás sem. Életére általában a csendes,
hivalkodásmentes tevékenykedés jellemzõ, kerülte a zajos magamutogatást úgy is
mint egyházi ember és közéleti személyiség, úgy is mint az irodalom mûvelõje.
Diákkorától kezdve írt verseket, az ötvenes-hatvanas évek fordulójától pesti és
vidéki lapokban gyakran jelentkezett költeményekkel, verskötete is jelent meg,
anélkül azonban, hogy az irodalmi életben nevet vívott volna ki magának.
Vass Tamás életrajzírói pontosan
felsorolják, hogy milyen idõszaki kiadványokban publikált verseket, cikkeket
élete során.[5] Sokkal
szûkszavúbbak népköltészeti közleményei s egyáltalán ilyen irányú munkássága
tekintetében. Bizonyos mértékig érthetõ is ez a szûkszavúság, hiszen Vass Tamás
életében a folklórgyûjtés rövid ideig tartó epizód volt csupán, melyrõl a
halála után megjelent életrajzában is mindössze annyit említ az ismeretlen
szerzõ, hogy „Krizával szoros összeköttetésben állván, szorgalmasan gyûjtötte,
Sepsiszentgyörgyön idõzése alatt, a székely népköltészeti darabokat”.[6]
A szakirodalom részben ennek az információnak az alapján tartotta s tartja ma
is Vass Tamást Kriza János munkatársának, no meg annak okán, hogy a Hazánk s a
Külföld 1866. szeptember 2-i (35.) számában, Kriza János neve alatt megjelent
ószékely balladáról Kriza utólag azt a pontosítást közölte, hogy „Bíró Kata
fölfedezõje a már több ilyszerû közleményeirõl jól ismert Wass Tamás [sic!]
tanár úr, aki azon jeles költeményt szíves volt átengedni a székely népköltészi
gyûjtemény II-ik kötetébe, amelybõl az közölve van”.[7]
Közismert tény, hogy a Vadrózsák második kötete soha nem
készült el, összegyûjtött anyagából Kriza halála után a Magyar Népköltési Gyûjtemény harmadik kötetében Gyulai Pál és Arany
László közölt válogatást,[8]
de Bíró Kata balladája nem szerepel
benne; nem került be a Kriza-gyûjtés összesítõ kiadványába,[9]
mint ahogy más, Vass Tamástól származó folklórszöveg sem szerepel egyetlen
Kriza-kiadványban sem.
Mindezeket figyelembe véve Vass
Tamást nem tekinthetjük egyértelmûen Kriza János munkatársának. Az viszont
kétségtelen, hogy kapcsolatban állt a kolozsvári püspökkel: a budapesti
Etnológiai Adattár õrzi egy, a „Fõtiszteletû Püspök Úr”-hoz intézett levelét
1866-ból, melyet egy 17. századi históriás ének másolatának kíséretében
postázott Marosvásárhelyrõl.[10]
Közvetve az is Kriza-hatásra enged következtetni, hogy Vass Tamás
„Sepsiszentgyörgyön idõzése alatt” gyûjtötte a népköltészeti darabokat, vagyis
nyomban azután, hogy Kolozsvárról – a Vadrózsák
megjelenésének évében! – Háromszékre került.
Arról nincs tudomásunk, hogy Vass
Tamás kolozsvári évei alatt gyûjtött volna, csupán csak gyaníthatjuk egyik,
késõbb napvilágra hozott balladás dalának kezdõsora alapján (Kalota, Kalota, hideg havas alja), hogy
Kolozsvár környékén gyûjthette. Ez a balladás dal A zsivány felesége balladatípusnak egy változatával és Bíró Kata szövegével együtt elõször a
marosvásárhelyi diákok kéziratos lapjában került „nyilvánosságra” 1866
tavaszán, egyértelmûen bizonyítva, hogy Vass Tamás csatlakozott régi iskolája
fiatalabb diákjainak gyûjtõmozgalmához.[11]
Folklórszövegeit minden valószínûség szerint még 1865 õszén, külföldre indulása
elõtt nyújthatta be az önképzõtársulatnak, aligha képzelhetõ el, hogy
Marburgból vagy Tübingenbõl postázta volna. A kéziratos diáklap azt is
bizonyítja, hogy Vass Tamás a Bíró Kata
balladáját elõször Szabó Sámuelnek küldte el – hiszen a kéziratos diáklapban
két évvel hamarább „jelent meg”, mint az említett folyóiratban, Kriza János
közlésében.[12]
A külföldi tanulmányútjáról
hazatérõ, Bándon megállapodó Vass Tamás továbbra is fenntartotta a kapcsolatot
Szabó Számuellel. Az idõközben meginduló marosvásárhelyi Székely Közlönyben
(melynek egyik szerkesztõje Szabó Sámuel volt) tette közzé Váradi nótáját[13]
és Bács Jancsi balladáját[14],
s a lap 1868. március 21-i számában Szabó Sámuel nyílt postában köszönte meg
Vass Tamás úrnak Pálbeli szép Antalt és Bíró Katát, biztosítva
beküldõjüket, hogy „a gyûjteménybe soroztuk”. Vagyis a két balladát, melyek
mindegyike korábban megjelent már, Vass Tamás nem a Székely Közlönybe szánta,
hanem Szabó Sámuel összesítõ gyûjteményébe (ami sajnos soha nem készült el).
Mindezeket figyelembe véve, úgy
gondolom, hogy Vass Tamást – ha egyáltalán szóba jöhet ilyesmi – sokkal inkább
Szabó Sámuel munkatársának tarthatjuk, mint Kriza Jánosénak. Legközelebb
azonban talán akkor járunk az igazsághoz, ha egyik mozgalomhoz sem soroljuk
kizárólagosan, helyette Vass Tamás önálló, független tevékenységét
hangsúlyozzuk. Hiszen Kriza János is arra figyelmeztetett rövid
helyreigazításában, hogy Bíró Kata
fölfedezõje „a több ilyszerû közleményeirõl jól ismert Wass Tamás”. Vagyis Vass
Tamás már korábban is jelentkezett folklórszövegekkel a nyilvánosság elõtt.
Kriza János minden bizonnyal a Korunk Tárcájában 1865 áprilisában megjelent
koldus-hírversre[15] s még
inkább a Kolozsvári Nagy Naptár második évfolyamában, 1866-ban közzétett Barcsaira[16]
(A megégetett feleség) és a Csodahalott balladatípus egy
változatára, a Pálbeli szép Antalra[17]
gondolt, hiszen e balladák valóságos revelációként hathattak rá: Barcsai azért, mert a Vadrózsákban közölt egyetlen példánynak
változata akadt, Pálbeli szép Antal
pedig azért, mert a Csodahalott
balladatípusnak ez a legkorábbi feljegyzése. (Vargyas Lajos szerint[18]
a ballada legkorábbi feljegyzése 1872 – a Magyar
Népköltési Gyûjtemény elsõ kötetének Vass Tamás-féle szövege. Vargyas
azonban nem tudta, hogy a balladát a Barcsaival
együtt Vass Tamás már korábban közölte a Kolozsvári
Nagy Naptárban.)
Vass Tamás a Bíró Kata Kriza általi közlése után sem adta fel függetlenségét,
továbbra is maga publikálta gyûjtött darabjait. Említettük már, hogy a Székely
Közlönyben 1867-ben két balladával jelentkezett, a Kolozsvári Nagy Naptár
1867-es, harmadik évfolyamában pedig Barna
Péter[19], illetve Kádár Gyuri balladája[20]
mellett három kortesdalt hozott nyilvánosságra.[21]
Ugyancsak 1867-ben közölte a Családi Körben Egy
estém Rákoson. Jellemvonás a székely népéletbõl címû útirajzát[22],
benne A zsivány felesége balladájának
azt a változatát, mely a kéziratos diáklapban is megõrzõdött, valamint a Dancsuj
Dávidról szóló bûntényballada töredékét.
Vass Tamásnak ez az írása nem is
annyira a közölt balladaszövegekért fontos, mint inkább azért, mert leír egy
különös énekesversenyt s vele összefüggésben a balladamondás egy nem mindennapi
esetét.
Háromszékrõl kifelé utazva, az
erdõvidéki Felsõrákoson elesteledõ Vass Tamás a falu szélén álló csárdában
maradt éjszakára. A „tarisznyás vendégek” szobájában a hosszú kopott asztalt
néhány helybeli vendég ülte körül, kik a meglehetõsen távolra esõ erdõkrõl jõve
betértek „egy micre”, hogy a tagjaikba fészkelt hideget kiverjék”. Az „urak
házában” elszállásolt Vass Tamás egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a
„tarisznyás vendégek” zsoltárt énekelnek nagy áhítattal, mintha templomban
lettek volna. Közéjük ment, szóba elegyedett egy emberrel, aki nem énekelt,
mert nem volt „talentoma” hozzá. Az beszélte el, hogy folyik a verseny két
fiatal férfi között, ki legyen az elõénekes, a vezér. A Péter nevû
kierõszakolja az elsõséget, pedig nemrégiben, egy temetésen belezavarodott az
énekbe, s ha versenytársa, akit Tubujnak neveztek, ki nem segíti, csúfos vége
lett volna szereplésének. A kocsmában is folyt a versengés a két férfi között;
Péter – miután vizsgáztatták egymást a templomi énekek szövegeibõl –, hogy bizonyítsa
elsõségét, azzal kérkedett, hogy olyan verset mond, amit egyik sem tud. Mert a
tudomány nem ott végzõdik, az énekes könyvben – vélte Péter –, „sok van még,
amit oda nem írtak be”.[23]
És kezdte mondani a Dancsuj Dávidról szóló verset. De csak az elsõ strófája
jutott eszébe, ott megakadt. Ekkor a társaság unszolni kezdte Tubujt, hogy
mondjon õ is valamit, „azt a diákot, ki az örményt megölte volt”. Így került
sor A zsivány felesége balladájának
elmondására, melyet Vass Tamás leírt magának, s közölte útibeszámolójában.[24]
A ritka alkalmat megörökítõ Vass
Tamás cikke végén – számunkra igen örvendetesen – megjegyzi, hogy „még több
szép népkölteményt elszavaltattak Tubujjal, melyeket magamnak ott a helyszínen
bejegyeztem”.[25] Azt nem
tudhatjuk, hogy miket hallott Vass Tamás e különös „dalnokversenyen”, azt
viszont kikövetkeztethetjük, hogy Péter és Tubuj tudásának összemérése
legkésõbb 1865 kora õszén történhetett, hiszen Vass Tamás az 1865–66-os tanévet
külhoni egyetemeken töltötte, s a zsivány felesége balladájának ugyanazt a szövegét, melyet
útirajzában 1867 márciusában közölt, a marosvásárhelyi kéziratos diáklapba
éppen egy évvel korábban, 1866 márciusában írták be a lap diákszerkesztõi.
Mindez azt a feltételezésünket támogatja, hogy Vass Tamás 1866–67-ben közölt
népköltészeti szövegei közül valószínû több is ennek a dalnokversenynek
köszönheti feledéstõl való megmenekedését, s ezek szerint némelyik közülük (ha
nem az összes) Felsõrákos folklórkincsének gazdagságát dicséri. Sajnos remény
sincs arra, hogy valaha is pontosan és biztosan megnevezhetnõk a felsõrákosi
Tubujtól származó balladákat.
Az viszont csaknem teljes
biztonsággal megállapítható – összhangban az életrajzírók állításával –, hogy
Vass Tamás csak a Sepsiszentgyörgyön töltött két év alatt, 1863–65 között foglalkozott
folklórgyûjtéssel. Elsõ népköltészeti közleményét 1865-bõl ismerjük, az utolsó
pedig, az elõbb emlegetett Egy estém
Rákoson 1867-ben jelent meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Vass Tamás
kisded gyûjteményének minden darabja Háromszékrõl származik. Említettem a Kalota, Kalota, hideg havasalja kezdetû
balladás dalt, melyet több mint valószínû, hogy nem Háromszéken hallott.
Pontosan megállapítható a Szent-Háromság
székely falu pusztulása címû krónikás énekrõl – melyet Vak Laci
költeményeként közölt Vass Tamás –, hogy azt Marosvásárhelyen vagy környékén
jegyezhette fel, hiszen a székely fõváros énekes vak koldusa közismert volt a
múlt század hatvanas-hetvenes éveiben; Vass Tamás teológus társa, Réthi Lajos
külön cikket írt róla, dicsérve nemcsak kiváló énekhangját, de énektudását és
rögtönzõképességét is.[26]
A Vass-gyûjtemény néhány másik
darabjáról viszont csaknem teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy Háromszéken
került feljegyzésre. A Makk-féle összeesküvés sepsiszentgyörgyi vértanúját
megéneklõ Váradi nótáját sorolom ide, valamint az Olt vizébe fúlt Kádár Gyuri balesetballadáját, illetve a
Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy követei mellett agitáló kortesdalokat. Igen
valószínûnek tartom, hogy a másik balesetballada (Bács Jancsi) ugyancsak háromszéki örökség. A zsivány felesége változatáról és a Dancsuj Dávid-töredékrõl pontosan tudjuk, hogy felsõrákosiaktól
jegyezte le Vass Tamás. Függõben tehát mindössze négy ballada marad, igaz, Vass
Tamás gyûjteményének legjelesebb darabjai: a Bíró Kata, a Barcsai, a Pálbeli szép Antal és a Barna Péter balladája. Elképzelhetõ, hogy valamennyit Háromszék adta a
magyar népköltészet kincsestárába, bizonyítani azonban nem áll módunkban.
Nyolc ballada, egy balladás dal,
egy balladatöredék, egy koldusének és három kortesdal: ennyi – mostani
ismereteink szerint – Vass Tamás gyûjteményének leltára. Számra nem sok, de
értékes örökség. Értéket jelentenek mindenekelõtt maguk a költõi szövegek; de
az esztétikai érték mellett folklórtörténeti szempontból is igen jelentõs Vass
Tamás gyûjteménye: az erdélyi népköltészet tudatos gyûjtésének korai
idõszakában rögzített egy sor folklóralkotást, közülük nemegyet elsõként. A csodahalott balladájának, Váradi szomorú
históriájának legkorábbi feljegyzését Vass Tamásnak köszönhetjük, mint ahogy
neki köszönhetjük a Bíró Kata
tragikus történetét ránk örökítõ, ez idáig invariánsnak tudott balladát is. Barna Péter ponyván elterjedt alföldi históriájának
legkorábbi székelyföldi feljegyzése ugyancsak Vass Tamás nevéhez fûzõdik. Az
abszolút és relatív elsõség érdeme mellett Vass Tamást olyan szempontból is
érdemes jó emlékezetünkben megtartanunk, hogy korát meghaladó körültekintéssel
nemcsak a népköltészet „ritka madarait”, a balladákat tartotta feljegyzésre
méltóaknak; figyelme kiterjedt az addig számba sem vett félnépi versekre is – a
kortesnótákra, a vak koldus hírversére –, olyan mûfajokra, melyeket még
évtizedek múlva sem méltattak figyelemre a gyûjtõk. A balesetballadák
felfedezése jószerével ugyancsak Vass Tamás érdeme.
Értéket mentett, értéket hagyott
reánk. Mégis elfelejtettük. Vagy ha mégsem, a szakirodalomban jobbára csak a Bíró Kata balladája okán kerül szóba a
neve, olyan népballada elsõ feljegyzõjeként, melynek nem került elõ változata a
magyar nyelvterületrõl. És olyan ballada megörökítõjeként, amely – 1957-ben
történt felfedezése óta – az összesítõ gyûjteményekben szinte kötelezõ módon
kap helyet a klasszikus balladák között.[27]
De ahogy a könyveknek megvan a
sorsa, úgy tûnik, ez a ballada sem kerülhette el a magáét szövegének
újraközléseiben.
A balladára Faragó József talált
rá a marosvásárhelyi református kollégium egykori diákjainak kéziratos
önképzõköri lapjában, innen tette közzé 1957-ben az Igaz Szó decemberi számában
egy kisebb tanulmány kíséretében.[28]
A ballada szövege – tájékoztatott Faragó József – „nagyobbára tizenhat szótagú
sorokban van írva, amelyeket itt-ott elvétve nyolcasok tarkítanak. Mi –
megõrizve az eredeti helyesírást és központozást – az egészet elejétõl végig
nyolcszótagú sorokban közöljük, hiszen e ballada nyilvánvalóan egyenlõ
szótagszámú (izometrikus), mégpedig bizonyára négysoros [...] versszakokból
épül fel. Igaz, most úgynevezett »tagolatlan« formát mutat: sorai megszakítás
nélkül követik egymást, szövegét hiába is próbálnók szabályos versszakokba
osztani.”[29] A hosszú
sorok kettõbe tördelése mellett Faragó még annyiban is tagolta a szöveget, hogy
csillaggal választotta el a ballada elsõ hat sorát, mely egyfajta lírai
bevezetõje a tragikus történetnek. Ezt a részt aztán a néhány év múlva kötetben
újraközölt balladából elhagyta, anélkül hogy bár jegyzetben utalt volna ennek
meglétére az eredeti szövegben.[30]
S a kötetben (a Jávorfa-muzsikában)
már strófákra tagolt balladaszöveget olvashat az érdeklõdõ. A következõ
balladagyûjteményben, az 1973-ban közzétett Gyönyörû
Bán Katában Faragó visszatért az eredeti formához; ezúttal a Kriza János
neve alatt megjelent, a Hazánk s a Külföld 1866-os évfolyamában közölt szöveget
vette alapul, amely nyilvánvalóan tartalmazta a lírai bevezetõt. Ez volt
azonban a ballada teljes szövegének utolsó közlése, Faragó József további
balladakiadványaiban már csak a megcsonkított, a lírai bevezetõ nélküli
balladaszöveg jelent meg. Ezt a „változatot” vette át Vargyas Lajos is
balladamonográfiájába, õ azonban nem fogadta el a strófákra bontást, a balladát
tagolatlan formában, de nyolcszótagú sorokban közölte. A köztudatba tehát Bíró Kata balladájaként egy olyan szöveg
került be, mely pontosan megfelel ugyan a klasszikus népballadák sajátosságait
összegzõ minden elvárásnak, de nem azonos a Vass Tamás által lejegyzett
szöveggel.
Faragó József egy magánlevélben
azzal indokolta eljárását, hogy a bevezetõ sorok nem tartoznak a balladához,
valahonnan máshonnan csapódtak a szöveghez. Ezt az érvelést, noha nem találtam
meggyõzõnek, szövegváltozatok hiányában már-már el is fogadtam volna, ha
idõközben nem bukkanok véletlenül a balladának egy gömöri variánsára. Sebesi
Jób közölte a Magyarország és a Nagyvilágban 1881 novemberében Szabó Anna balladájaként.[31]
Sebesi Jób neve hallatán – tudom
– mindenki a balladahamisításokra gondol, arra, hogy amit õ közöl, eleve
gyanús, eleve hiteltelen. Ezúttal azonban nem kell attól tartanunk, hogy
hamisítással állunk szemben; részben azért, mert Sebesi maga intéz éles
támadást egy olyan kortársa ellen, ki népballadákat hamisított, részben azért,
mert Sebesinek egy korai publikációjáról van szó, nem utolsósorban pedig azért,
mert maga Sebesi tájékoztat arról, hogy a balladát töredékesen találta meg.
Sajnálattal jegyzi meg, hogy „utolsó kilenc sora nem teljesen eredeti, azt már
emlékezetbõl írta utána egy gömöri barátom, miután megmutattam neki,
sajnálkozva csonkasága fölött”.[32]
Ha Sebesi nem vallotta volna be a kegyes csalást, akkor is pontosan meg lehetne
vonni a határt népi szöveg és utánköltés között. Sebesi azt is megjegyzi, hogy
„E dupla öngyilkosságot különben, homályosan emlékszem, hogy olvastam valahol,
talán Kriza közölt volna ilyen formát, de hol, mikor, nem voltam képes nyomára
akadni”.[33]
Sebesi találkozhatott a Bíró Kata
balladájával a Kriza neve alatt megjelent 1866-os publikációban is, noha annak
megjelenési évében õ még kisgyermek volt; sokkal valószínûbb, hogy A „magyar
Polgár” Nagy Naptárában olvasta a
balladát, melynek ötödik évfolyama hozta 1874-ben a Vass Tamáséval azonos
szöveget a gyûjtõ, közlõ és a gyûjtési hely megjelölése nélkül.[34]
A gömöri
töredék közeli változata az erdélyi balladának, olyannyira, hogy megegyezõ
fordulatokat, szövegrészleteket idézhetnénk a két ballada összevetése során. A
legfeltûnõbb azonban az, hogy a gömöri változat is a siratóballadák hangulatát
idézõ, csaknem szó szerint egyezõ lírai bevezetõvel indul. Érdemes a két
változatot egymás mellett felidézni:
Szegény fejem sok búval él. Szegény fejem sok búval él.
Maga felõl jót nem remél. Maga felõl jót nem remél.
Kik valának jó emberim, Kik valának jó emberim,
Azok lettek ellenségim, Azok lettek ellenségim.
Kik szemembe szépet szólnak, Kik szemembe szépen szóltak,
Hátam megi vermet ásnak. Hátam megett kicsúfoltak,
Nekem
szörnyû vermet ástak.
(Vass Tamás gyûjtése)
(Sebesi Jób gyûjtése)
A gömöri változat
véletlen felbukkanása minden kétséget eloszlat afelõl, hogy a fent idézett
sorok nem véletlenül kerültek a Vass Tamás gyûjtötte ballada élére. A lírai
bevezetõ szerves része volt a balladának, nem véletlenszerûen csapódott hozzá.
Tulajdonképpen maga a szöveg beszél önmagáért: a siratóballadák versindító
gyakorlatához híven a szerencsétlenül járt balladahõs maga fogalmazza meg –
szép lírai sorokban – sorstragédiájának konklúzióját: azok lettek ellenségeivé,
kik szemébe szépet szóltak, azok ásnak vermet a háta mögé, azok veszejtik el,
kik jó emberei voltak, vagyis „édes” gazdája, kit esztendeig s még egy félig
szolgált, s aki neki ígérte szép leányát, Bíró Katát. E lírai bevezetõ nélkül
nem csonka ugyan a ballada, de érzelmi telítettségébõl veszít, költõi üzenete
válik fakóbbá.
Mindezektõl elvonatkoztatva,
immár elvi síkon is érdemes talán felvetnünk a kérdést: az újraközlõ mi
okon-jogon bírálja fölül a gyûjtõ által rögzített szöveg hitelét, valódiságát?
S ha már fölöslegesnek ítél egy szövegrészletet, nem az volna-e az eljárás
módja, hogy valamilyen formában jelezze beavatkozását? Mert végül is mennyivel
elfogadhatóbb a szövegkihagyás, mint a szövegkiegészítés vagy az egykor
gyûjtött szövegek nyelvjárási átkeresztelése?
Ez utóbbi eset egyébként
ugyancsak a Vass Tamás gyûjtötte szövegek egyikével, a Barcsai-balladával esett meg. A
szöveggondozó ezúttal Gyulai Pál volt. A Magyar
Népköltési Gyûjtemény elsõ
kötetében A megégett feleség
balladatípusnak Vass Tamás által gyûjtött változata ö-zõ nyelvjárásról árulkodik,
valamint a rövid á hang meglétérõl. E sajátosságok a keresztúrfiúszéki
nyelvjárásra engednek következtetni – véli Faragó József idézett tanulmányában.[35]
Vagyis a nyelvjárási sajátosságokból következtetett a gyûjtés feltételezhetõ
helyére. A következtetés logikája hibátlan, csupán ott borul fel a számítás,
hogy ma már ismerjük Gyulai forrását a Vass Tamás által gyûjtött szövegek
esetében. Faragó József ugyanis 1957-ben még arról írt, hogy a szerkesztõk „a
kötet anyagát részben közvetlenül a gyûjtõktõl kapták, részben különbözõ hírlapokból,
folyóiratokból, naptárakból vették át, de sajnos ez utóbbiaknak a fölsorolását
elmulasztották”.[36] A Magyar Népköltési Gyûjtemény elsõ
kötetének szerkesztõi valóban nem nevezik meg forrásaikat. Az MTA Könyvtárának
Kézirattára viszont õrzi Gyulai Pálnak azt a gyûjtõkönyvét, melybe a készülõ Elegyes gyûjtések Magyarország és Erdély
különbözõ részeibõl címmel megjelenendõ kötet számára egybegyûjtötte a
szövegeket, megjelölve forrásait is.[37]
E gyûjtõkönyv tanúsága szerint Vass Tamás Barcsai-balladaváltozatát
az 1866-os Kolozsvári Nagy Naptárból vette át, akárcsak a Pálbeli szép Antalt.[38]
A Kolozsvári Nagy Naptárban közölt szövegben azonban nyoma sincs se ö-zésnek,
se rövid á hangnak. A „nyelvjárási színt” a ballada kötetben való újraközlése
során kapta, s így természetesen aligha lehet helymeghatározó szerepe.
Gyulai Pál gyûjtõkönyvének
áttanulmányozása meggyõzött arról is, hogy a Magyar Népköltési Gyûjtemény elsõ kötetében közölt négy, Vass Tamás
gyûjtésébõl származó ballada mindenike újraközlés: az említett Barcsai és Pálbeli szép Antal mellett a kötetbe Vass Tamástól Bács Jancsi balladáját és Váradi nótáját vette még fel Gyulai,
ezek pedig a Székely Közlöny 1867. évi elsõ évfolyamában láttak elõször
nyomdafestéket.
A kéziratos gyûjtõkönyv egyébként
megcáfol egy, a magyar folklorisztikában mélyen begyökerezett hiedelmet is. A Vadrózsák második kötetének
késlekedését, majd végleges elmaradását gyakran szokták a Kisfaludy Társaság
rovására írni, abból a meggondolásból, hogy e Társaság, miután felhívással
igyekezett serkenteni a népköltészet társadalmi gyûjtését népköltészeti
gyûjteménye újabb folyamának megindítása érdekében, elvonta Krizától
munkatársait. A gyûjtõkönyvbõl egyértelmûen kiderül, hogy a Magyar Népköltési Gyûjtemény elsõ
kötetének erdélyi verses anyagát szinte kivétel nélkül már közölt szövegekbõl
állították össze a kötet szerkesztõi. A Szabó Sámuel, Vass Tamás, Gálfi Sándor,
Gyulai Pál, Kriza János, Szabó Károly gyûjtésébõl közölt erdélyi balladák és
rokonnemûek egytõl egyig korábban már napvilágot láttak lapokban,
folyóiratokban, naptárakban; Gyulai Pál a szétszórt publikációkat szedegette össze
s mentette át kötetbe, mielõtt végképp elmerültek volna a hírlapok és
folyóiratok betûtengerében.
Értéket mentettek tehát Gyulai
Pálék, mint ahogy azok a gyûjtõk is értéket mentettek, akiknek jóvoltából
fennmaradt egy sor népköltészeti szöveg. Számunkra, a késõ utókor számára
azonban már nemcsak a ránk örökített népköltészeti szövegek jelentenek,
jelenthetnek értéket, de maguknak az értékmentõ írástudóknak a példája is, kik
felismerve a cselekvésnek azt a módját, ahol használni tudnak a köznek, tették
dolgukat.