Bodó Barna

Szórványok kutatása

Egy könyv okán gyûltünk össze. Az ok mellé ne rendeljünk semmiféle negatív fel- vagy mellékhangot: megjelent egy értékes könyv, mely elegendõ ok arra, hogy közös gondjainkról szóljunk. És ne tessék – ismételten – nyelvbotlásra gondolni: tudva tudom, hogy szakmai-tudományos tanácskozáson kérdések, felvetések, hipotézisek, elméletek stb. képezik az elõadások és a vita tárgyát, én viszont tudatosan mondok – miként alább kiderül – gondot.

Tóth Pál Péter Szórványban címmel megjelent munkája kincset tartalmaz. Kincset, mert az 1942–44 közötti észak-erdélyi kérdõíves családvizsgálat általa történt feldolgozása olyan anyagot tesz le közösségünk jelképes asztalára, olyan adatokról és folyamatokról tájékoztatja – elsõdlegesen – a szakmai nyilvánosságot, amelyektõl a kérdéskör kutatói a jövõben nem tekinthetnek el. Aki a továbbiakban a szórvánnyal tudományos igénnyel kíván foglalkozni, annak Tóth Pál Péter közvetítésével és némiképp neki köszönhetõen meg kell ismerkednie a harmincas évek idevágó elméleti kérdésfelvetéseivel és a mind ez idáig legjelentõsebb szórvánnyal kapcsolatos szociológiai kutatás eredményeivel. Kincset tár elénk a szerzõ a szó köznapi értelmében is: ötven éve rejtõzködõ anyag vált ezáltal szellemi közkinccsé.

Köszönetet mondván az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek a jelen tanácskozás megszervezéséért – amelynek egyetlen erdélyi elõzményeként említhetõ és említendõ 1996. márciusi illyefalvi tanácskozásunk az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, a Kriza János Társaság és a kolozsvári meg a temesvári Szórvány Alapítvány szervezésében –, e bevezetõ szavak után rátérek elõadásom megtartására. Négy kérdést fogok érinteni. Rövid, normatív bevezetõ keretében taglalom, miként látom a szórványkutatás ügyét, miért nem beszélhetünk a szó szoros értelmében szórványkutatásról. A létezõ feladatok és felelõsségek jegyében megfogalmazódó, a szórvánnyal kapcsolatos kutatások elvárt és vélt hasznáról beszélek a továbbiakban. Harmadsorban a temesvári Szórvány Alapítványt mutatom be röviden, hogy végezetül az itt folyó tevékenységrõl s az ennek kapcsán megfogalmazódó általános következtetésekrõl szóljak.

A szórvány politikai, társadalmi, kulturális, gazdasági szempontból állandó, a politikai környezettõl függõen elfojtott avagy nyíltan megfogalmazódó gondja volt a romániai/erdélyi kisebbségi sorsba kényszerített magyarságnak.

A fogalom közéleti-politikai értelmezése világos és egyértelmû: kiszolgáltatottság, halmozottan hátrányos helyzet. Bár tudományos munkákban is magától értetõdõ természetességgel bukkan fel, a fogalom tudományos szempontból kicsúszik a meghatározási kísérletek alól, szinte még azt sem sikerült eldönteni, hogy elsõdlegesen milyen – demográfiai, szociológiai, pedagógiai, pszichológiai, nyelvészeti, közigazgatási, közjogi stb. – kérdésnek kell tekinteni. Pár esztendeje a Romániai Magyar Szó hasábjain indult vita Vetési Lászlónak a szórványneurózisról és a félreértett fogalomról kifejtett észrevételei nyomán. Közírói telitalálat az, ahogyan a szórványhelyzetet jellemzi – „szerzett immunhiány, kisebbségi AIDS” –, tudományos szempontból viszont használhatatlan. És e tekintetben a találkozónk okát szolgáltató munka sem kivétel: miközben „a szórványban élõ magyar közösségek” helyzetének vizsgálatát tûzi ki célul, a szórványt nem definiálja – természetes egyszerûséggel ismertnek tekinti.

A szórvány a közvélekedés szerint a beolvadás, az önfeladás közege. Ezért bukkannak fel olyan kifejezések, mint „sorvadvány”: egyértelmûen utalnak a szórványban – e vélekedés szerint kikerülhetetlenül – lejátszódó társadalmi folyamatra. Ez utóbbi kifejezés is semleges, nem jelzi a kérdésfelvetés jellegét és keretét. Az asszimiláció kifejezés világosan utal a nyelv- és kultúraváltás folyamatára. Egy ilyen folyamat a politikai térben etnikaivá válik: kilépést jelent az eredeti és belépést egy másik közösségbe. Ennek a vizsgálata, a kiszakadástól a befogadásig tartó különbözõ állapotok, a befolyásoló tényezõk külön-külön és együttes hatásának az elemzése tudományos kérdések sorát veti fel, megannyi diszciplína területérõl. De ez nem a szórvány, hanem a szórványlét egyik vagy másik alapvetõ, meghatározó kérdésének a vizsgálatát jelenti. Vagyis ha a szórványhelyzetet lebontjuk tényezõire, tudományosan kezelhetõ és komoly szakmai kihívásként jelentkezõ kérdésekkel találjuk szembe magunkat.

Miért akkor a mindent elöntõ és egyben relativizáló fogalomhasználat? Miért bukkan fel unos-untalan a szórvány fogalma köznapi és politikai, egyházi és tudományos vonatkozásban egyaránt? Mert a szórvány fogalma elsõsorban érzelmi töltetet hordoz. Benne van a féltés, az önigazolás, az önmarcangolás, a tehetetlenség – de mindenekelõtt a figyelmeztetés. Én nem tudom kezelni – adja hírül a szórványért aggódó –, jöjjetek hát ti mindannyian, a társadalom okosai és hatalmasai, felelõsei és tehetõsei, szálljatok szembe a végveszéllyel. A szórvány fogalma közéleti hozzáállást feltételez, aktivizál: tenni kell valamit, felelõsséget vállalni, tudatosítani. A szórvány következtetésképpen általánosít, relativizál és aktivizál.

A szórványról szólók nemcsak figyelmeztetnek, de – részben – a felelõsséget is áthárítják. A szórvány kifejezés tehát a közéleti szótár egyik kulcsszava, amellyel a tudománynak – véleményem szerint – nincs mit kezdenie. Olyan kifejezések méltó társa, mint: közügy, érdekvédelem, értékrend. Valamennyi kifejezés ismeretes, köznapi értelemben éppoly biztonsággal használjuk, mint a szórványt. A tudomány számára viszont nem általában az értékrendkutatás a feladat, külön vizsgálja az értékelvûség társadalmi, gazdasági, illetve politikai vonatkozásait, bizonyos értékválasztások miatt fellépõ feszültségeket, kialakuló konfliktusokat.

A szórvány – léthelyzet és keret. Közös értelmezési keretbe von különbözõ – politikai, demográfiai, kulturális, társadalmi, jogi, nyelvi stb. – folyamatokat. E folyamatokat a tudomány külön-külön vizsgálja. Magát a szórványt kutatni nem kell, mert nem lehet. Innen az elvárás: nem kutatni kell, megoldani. Ezzel a végkövetkeztetéssel nem tudok – nem lehet – egyetérteni, de ennek a kifejtése már a szórványkutatás haszna kérdésköréhez tartozik.

Tóth Pál Péter nem határozza meg a szórvány fogalmát, de témakezelése egyértelmûvé teszi, az asszimiláció, a beolvadás kérdései érdekelték az általa feldolgozott kérdõíves felmérést elõkészítõ Szathmáry Lajost és a köréje szervezõdõ csoportot. Érthetõ, hiszen a nemzetbõl nemzetiséggé válás kikerülhetetlenül tétette fel az erdélyi magyarok elrománosodásának a kérdését. Bár a jelenség – Bíró Sándor adatsorokkal bizonyította – korábban, a dualizmus korában is létezett, a politika elsõ vonalában nem figyeltek fel arra, hogy vannak Erdélyben térségek, ahol nem a magyar nemzet, hanem a román nemzetiség hasonít magához és olvaszt be más kultúrájú egyéneket. 1920 után viszont lehetetlen volt nem felfigyelni arra a folyamatra, amelynek során a bukaresti hatalom Erdélyben a demográfiai túlsúly jegyében és okán a gazdasági és kulturális elsõbbséget is a románság elõjogának tekintette, és azt minden eszközzel érvényesíteni kívánta. A harmincas évek közepére már egyfajta szellemi mozgalommá vált a szórvánnyal – a beolvadással – való foglalkozás, elsõsorban írók emeltek szót a beolvasztás által fenyegetett közösségek érdekében. Észak-Erdély visszacsatolása után tovább erõsödött az igény a helyzet alapos megismerésére, olyan információk begyûjtésére, amelyek lehetõvé teszik, hogy a „jövõ építhetõ legyen”.

A megismerésen túli célt állítottak ezzel a szórványlét vizsgálói elé.

Sok minden keveredik ezekben a közösségi feladatkijelölésekben: jó szándék és nagy szavak, mentõmunka és szalmalángszerû nekibuzdulás egymást kísérõ jelenségek. Mindenekelõtt az egyház szerepét kell kiemelni, hisz a református testvér megvédése, a „ránk bízottak megtartása” minden református gyülekezet legfõbb feladatai közé tartozik. Ezért kerül elõtérbe a missziós munka, ezért tekinthetõ mindmáig – legalábbis magyar nyelvterületen – elsõsorban a református, illetve más protestáns magyar egyházak ügyének a szórványgondozás.

Vetési László már idézett vitaindító írása a legjobb bizonyíték arra, hogy vajmi keveset jutottunk elõre a szórványgondozás dolgában. Mit tehetünk azokért, akik megszenvedik azt, hogy „elfogy a falujuk”? S közben kísért a kérdés: van-e jogunk az anyanyelvet önként-kényszerbõl odahagyókat, az etnikai identitásukról lemondókat befolyásolni, olyan hatásoknak kitenni, amelyek célja közösségünkben való megtartásuk? Utóbbi kérdés viszonylag könnyen megválaszolható: mivel valami-valakik hatására történik meg az etnikai identitásváltás, erkölcsi kötelesség is némi esélyt a helyzet okozta döntéskényszerben az egyénnek nyújtani ahhoz, hogy választhassa, a napi kényszerek ellenében, a kisebbségi közösségben való megmaradást ennek kínjaival, örömeivel együtt.

Ezeknek a felvetéseknek a jogosságát nincs szándékomban vitatni. Alkalmam volt tapasztalni olyanok vívódását, akiket a nyelv- és etnikumváltás folyamatában úgy részeltetett a sors, hogy személyes döntés meghozatalára esélyük nem volt. Tudomásunk van olyan esetekrõl is, amikor a lakosságcserék embertelen gyakorlata okán – például – Szlovákiába áttelepített magyarországi szlovákból az új környezetben lett „igazi” magyar.

Segítséget kell nyújtani a biztos hovatartozás tudatát nélkülözõk, az identitásukban megingók számára. Kérdés: ismerjük-e megfelelõ mélységekig a folyamatokat, tudjuk-e, mikor milyen típusú beavatkozásra volna szükség? Szükségesnek tartom megkülönböztetni a külsõ megítélést és a belsõ helyzetértelmezést. Az egyén nem akkor szorul támogatásra, nem akkor szerencsétlen, ha én kívülrõl annak látom, hanem amikor a külsõ megítélés és a belsõ helyzetértelmezés többé-kevésbé fedi egymást. Szórványmissziós csoportoktól származó adatok szerint az Ókirályságba került magyarok jelentõs része még akkor is visszajönne szülõföldjére nyugdíjaztatás után, ha vegyes a családjuk. Ezenközben a Bánságba áttelepedett, a diktatúra idején átszivárgott – akkor csak  a román népelem mozgását tervezték meg a politika legmagasabb szintjén – székelyek nemhogy nem gondolnak a hazaköltözésre, de nagy részük abban a közegben nem ragaszkodik anyanyelvéhez – miként ezt egy korábbi kutatásunkban kimutattuk –, ahol komoly nyomás az identitásváltásra nem létezett sem politikai, sem társadalmi értelemben. A Bánságba került székely a jobb társadalmi érvényesülés okán marad itt és: túlpörög. Olyannyira szeretné megtanulni azt a többségi nyelvet, amelyet otthon jól elsajátítani alkalma nem volt, hogy az anyanyelve már nem is érdekli. Ha a nyelvi különbözõség és rossz romántudás miatt rendre negatív hatás érné, alighanem jobban ragaszkodna anyanyelvéhez, mint így a közömbösség körülményei közepette. Rossz nyelvismerete miatt nem csúfolják, inkább mellõzik. Ezt nem tudja elviselni. A nyelv- és identitásváltó székely nem érzi a veszteséget, sikernek véli viszont azt, hogy megszerzett román nyelvtudása révén egy gazdaságilag az otthoninál erõsebb mezõnyben esélyegyenlõséget biztosított önmagának. Ezt a székelyt nem érdekli az anyanyelvi oktatás, sõt.

Idézhetnénk csángó példát is, amikor a Moldvából Székelyföldre történõ „etnikai átültetési”, lényegében mentési kísérlet nem sikerült, mert nem voltak ismeretesek az egy ilyen lépéssel együtt járó – utóbb kiderült: létfontosságú – mellékfolyamatok. Innen a következtetés: elõbb tudományosan kellett volna vizsgálni a várható folyamatokat.

Elvi kérdés számomra, gyakorlattá válhat-e valamikor az olyan társadalomkutatás, amely eleve konkrét célra irányul. Elvben nem tagadható, hogy vizsgálni kell az erõteljes etnikai eróziónak kitett közösségeket, de szkeptikussá válok akkor, ha eleve kísérlet történik annak a kijelölésére, hogy gazdasági, társadalmi, politikai avagy kulturális területen mit kell eredményorientáltan vizsgálni. Véleményem szerint a szórványgondozás során nem annyira a különbözõ, szórvánnyal kapcsolatos információk segíthetnek, mint a társadalmi csoportok viselkedésének, a közösségépítési technikáknak az ismerete. Ha a szórvánnyal kapcsolatos kutatások eredményeire építve kívánja bárki a szórványgondozást építeni, félõ, nem lesz kit gondozni, mire alapvetõ dilemmáira tudományosnak minõsíthetõ válaszokat kap.

A szórvánnyal kapcsolatos kutatás gyakorlati hasznáról a magam részérõl nem beszélnék.

A temesvári Szórvány Alapítvány 1992-ben jött létre, amikor egy, a közösségi jogoknak szentelt nemzetközi tanácskozás elõkészítésén dolgoztunk. Miközben a számunkra mindenképpen nagyszabású – nyolc országból mintegy húsz elõadót felvonultató – rendezvényt szerveztük, ébredtünk rá, mennyire fontos a szervezeti keret léte. 1993-ban 21 alapítóval bejegyeztük az alapítványt. Szervezõdésünket eleve tudományos mûhelyként képzeltük el: tudományos tanácskozások szervezését, kutatások lebonyolítását és a szórványok helyzetével kapcsolatos szakmai-társadalmi érdeklõdés felkeltését, ébrentartását fogalmaztuk meg célként. Az alapítók egyetemi oktatók, középiskolai tanárok és újságírók, akik esetében a tematika iránti érzékenység meglétét addigi tevékenységük igazolta.

Az alapvetõ dilemmát persze nem lehet – nem is akarom – megkerülni. Tudományos mûhelyt kívántunk kialakítani olyanok részvételével, akik alig vagy egyáltalán nem vettek részt eladdig a szórványléttel kapcsolatos kutatómunkában. Mennyire lehet komoly, illetve indokolt egy ilyen vállalkozás?

Ami a szakmai mûhely szükségességét illeti, sok érv hozható fel létesítése mellett. A Bánság sajátos tájegység, amely nem csupán az Ókirályságtól, de Erdélytõl is jelentõs mértékben különbözik. Az erdélyi kutatási eredmények például az etnikai identitást illetõen aligha érvényesek a Bánságban, annyira más e térség elõtörténete, gazdasági-társadalmi helyzete, az itt élõk mentalitása. Közismert, hogy minden régiónak saját identitása van – ettõl régió! –, s ez mint keret, a hétköznapi döntések és értékválasztások elõfeltételeként belejátszik a társadalmi folyamatok alakulásába. Tehát az volna az ideális, ha minden térségben külön-külön és párhuzamosan lehetne vizsgálni egyazon folyamatokat. Temesvári szellemi mûhely kialakítása mellett szólt az a tapasztalat, hogy a kolozsvári kutatók csak elvétve – gyakorlatilag nem – jutnak el bánsági tájakra kutatni. A Bánságról szóló vizsgálatok itteni kutatók munkájának eredményei. Vállalkoztunk tehát a szórványkutató csoport kialakítására, s szakmai kapcsolatot építettünk ki a térség – a történelmi Dél-Magyarország, illetve Bánság – egyetemeivel, tudományos mûhelyeivel. Az évek során három olyan nemzetközi regionális kutatást bonyolítottunk le, amelyekben szegedi, illetve újvidéki-szabadkai partnerrel dolgoztunk együtt. Ez a tendencia a jövõben, a regionalizmus térhódításának következtében alighanem erõsödni fog. Ugyanakkor a kutatások során majdnem minden esetben szerepet kaptak temesvári magyar – és olykor nem magyar – egyetemi hallgatók is.

Bár létezünk, periodikusan ismétlõdõ rendezvényeinkkel jelen vagyunk a város szellemi életében, az infrastrukturális feltételek vonatkozásában évek óra nincs elõrelépés. A mintegy ezer társadalomtudományi munkát felölelõ alapítványi könyvtár anyagát megfelelõ terem hiányában nem tudjuk a temesvári, társadalomtudományokat hallgató magyar diákok számára is hozzáférhetõvé tenni. Normatív támogatást sehonnan nem kapunk, ha véletlenül valaki megajándékozna egy ingatlannal, nagy gondot jelentene a fenntartása és üzemeltetése. Tudományos mûhelyként szinte egyedüliként egyike vagyunk a nonprofit szféra megannyi intézményének, s miközben hazai költségvetési forrás ez idáig elérhetetlen volt számunkra, a nyugati támogatók is egyre ritkábban hirdetnek pályázatot tudományos tematikával. Maradnak a magyarországi források. Minden pénzünket pályázatok útján szerezzük, egyre nehezebb a mûködés minimális költségeit elõteremteni.

Egy tudományos mûhely tevékenységét mifelénk nem csupán az alapítói szándék, hanem a megszerezhetõ támogatások is alakítják. Eredetileg a beolvadás és az etnikumközi kapcsolatok kérdésköreivel kívántunk foglalkozni, s mivel egyre több pályázatot hirdettek meg a regionalizmus témakörében, idevágó kutatásokra is vállalkoztunk. S ha szakmai munkák fordítására kínálkozott alkalom, abba is belevágtunk.

1992 óta minden évben rendeztünk legalább egy, olykor két tudományos tanácskozást, szinte valamennyi nemzetközi volt, amennyiben magyarországi meghívott elõadókon kívül voltak más országból érkezettek is. A jelentõsebb tanácskozások anyagát kötet formájában is megjelentettük – eddig hat magyar, egy román és egy angol–magyar–román–szerb, tehát négy-nyelvû kiadványunk jelent meg. 1993 óta folytatunk kutatásokat, általában egyet. Eddigi kutatási témáink: iskolaválasztás szórványhelyzetben, nyelvhasználat vegyes családok esetében, kisközösségek megmaradási esélyei, a helyi kisebbségi politikai-kulturális-gazdasági elit, regionalizmus és etnikumközi kapcsolatok, regionalizmus és helyi politikai elit, etnikum és szociális helyzet. Kutatásaink eredményét két alkalommal kötetben, a többi esetben lapokban tudtuk megjelentetni. Kutatásainkról komoly lapok is beszámoltak – bár a pozitív értékelésekben alighanem volt némi jóindulatú segítõkészség is.

Identitások címmel kísérleti lapszámot jelentettünk meg – nem sikerült támogatást szerezni a folytatáshoz. A helyi magyar kulturális értékek megõrzését, illetve érvényesítését szolgálják a román szakmai szervezetekkel – építészek szövetsége –, illetve a megyei mûvelõdési felügyelõséggel közös rendezésû tanácskozásaink. 1998 végétõl mûködik, tehát már a harmadik évfolyamánál tart az értelmiségi vitaklub, amelynek havi rendszerességgel megtartott vitadélelõttjeit felveszi, majd sugározza a temesvári közszolgálati rádió magyar adása.

Indokolt-e egy ilyen tudományos mûhely mûködtetése? – a kutatómunka eredményének ismerete nélkül megválaszolhatatlan a kérdés. E beszámolóval magát a tényt kívántam jelezni és a tevékenységet érzékeltetni.

Vagyunk. És létezni akarunk. A végeken.