Gáll Ernõ
Szórványban
Tisztelt
közönség, kedves barátaim!
Ha Vetési László arról beszélt,
ami a könyv után már mint útjelzõ vésõdik be a tudatunkba, tehát hogy mik a
feladataink és mik a tennivalók, én azt a feladatot kaptam a szervezõktõl, a
feladatot pedig elfogadtam, és magamnak is kijelöltem, hogy két olyan
személyiséget, kutatót ébresszek, akik munkásságukban sokat tettek a
szórványkutatás érdekében, és akik, azt hiszem, teljesítményükben megközelítik
és sok tekintetben teljesen fedik azokat a követelményeket és elvárásokat,
amelyeket ugyancsak Vetési László adott itt elõ. Az erdélyi szórványkutatás
elõzményeit vagy kezdeteit vizsgálva, tehát azt, ami a könyv elõtt történt, két
személyiség, két kutató nevét, munkásságát idézem fel. Elsõsorban Nagy Ödön
teljesítményét kell méltatnom, másodsorban Semlyén Istvánnak a munkáit, amelyek
a népesedés problematikáját világösszefüggésekbe helyezve mindmáig nagyon
hasznos háttérinformációt kínálnak. Azt is be kell vallanom, hogy mindkét
kutató felidézése számomra bizonyos fokig érzelmi töltetû. S ezt Nagy Ödön
esetében annak is köszönhetem, hogy néhány nappal ezelõtt Keszeg Vilmosnak
szívességébõl elolvashattam az önéletírását, amelyet 1995-ben bekövetkezett
halála elõtt, 1994-ben fejezett be. Ha a Hitel 1938. 4. számában megjelent Szórvány és beolvadás címû tanulmányát egybevetem
ezzel a visszaemlékezéssel, akkor föltárul elõttem egy erkölcsileg mélyen a
kisebbség ügye iránt elkötelezett hûséges lelkésznek, kutatónak a portréja.
Noha én személyesen is ismertem, mert meglátogattuk õt Havadon, ahol
lelkipásztorként, lelkészként szolgált, csak most, hogy elolvastam az
önéletrajzát, tárult fel elõttem teljes komplexitásában egy népi
elkötelezettségû és mindenekelõtt az erdélyi magyarság érdekeit és megmaradását
szolgáló, puritán, tiszta írástudó, véleményem szerint modell értékû képe.
Tudom, hogy a fogalmakat, ezeket az erényeket és ezeket a kvalitásokat ma a
börzén nem nagyon magasra értékelik, elkötelezettség, népszolgálat egy de passé egyesek szerint, de most
megelégszem azzal, hogy nem szállok ezzel vitába, hanem felmutatom azt az
embert, Nagy Ödönt, aki mindezeket úgy
személyesítette meg, hogy mindmáig számunkra, mint az elõbb említettem,
modellértékû. Nagy Ödön számára a szórványkutatás területe fõként a mezõség, ahol egy faluban szolgált, és
ahol a gyérülés, a beolvadás, sõt az eltûnés különbözõ fokai tapasztalhatók.
Tevékenysége a magyarok valóságának a megismerését jelentette, és
elválaszthatatlan volt, s azt hiszem, túlzás nélkül mondhatjuk, missziós
tudattól fûtött szolgálatától, amelynek
egyházi és kisebbségpolitikai jellege is volt. Vetési László különbséget tett,
egyébként jogosan, a megismerés és a társadalmi tevékenység között, amely egy
adott állapotnak a javítására vagy a megváltoztatására irányul. Jó is ezt a
kettõt megkülönböztetni, Nagy Ödön esetében azonban itt egy szerves egységet találunk,
tehát egy embert, aki kutat, egy problémával foglalkozik, és ugyanakkor
önzetlenül, teljes energiaráfordítással próbál segíteni. Ha el akarom helyezni
Nagy Ödön munkásságát a két világháború közötti idõszakban és azután (de most
maradjunk a két világháború közötti szakasznál), az a tény, hogy az elõbb
említett tanulmánya a Hitel 1938-as 4. számában jelent meg, egyértelmûen arra
utal, hogy a Venczel-féle önismereti törekvések nagymértékben ösztönözték, és
azt hiszem, meghatározták Nagy Ödön ilyen irányú tevékenységét. Nem kétséges,
hogy Venczel József népesedésstatisztikai stúdiumai, az önismeret ethosza
sarkallta Nagy Ödönt. Õ egyébként fiatal teológus korában a Györffy István
nevétõl fémjelzett néprajzkutatásból is merített. Közvetlen mentora és
ösztökélõje Földes Károly, akkor mezõújlaki református lelkész volt, aki Szórványmisszió, jajszó a pusztuló
szórványunkhoz címû, 1934-ben kiadott füzetével tulajdonképpen egy
szórványmozgalmat indított el. Tehát a két világháború között itt nemcsak
kutatásról beszélhetünk, hanem igenis egy mozgalom bontakozott ki. Sajnos ez a
mozgalom tiszavirág életû volt. És éppen 1938-ban Nagy Ödön a négyéves
periódus, tehát az 1934 és 1938 közötti szórványmisszió vagy mozgalom mérlegét
vonja meg. Sajnos mindmáig figyelmeztetõ szavak ezek. Visszatekintve a négyéves
szórványmozgalom történetére, azt mondhatjuk, hogy ez is egyike volt a nálunk
oly gyakori szalmaláng megmozdulásoknak. Nagy szavak, patetikus szólamok,
esküdözések jellemzik. Tehát itt is az érzés talajára épült a jószándék, pedig
komoly közügyeket csak józan, átgondolt, higgadt és tudományosan elõkészített
alapról lehet eredményesen szolgálni. Tehát azok a veszélyek és negatív
jelenségek, amelyekre Vetési utal itt, már jelentkeztek akkor, de maradjunk
ennél a követelménynél, tehát a tudományosan elõkészített és kellõen
módszertanilag is kimunkált kutatásnál. Mikor ezt 38-ban Nagy Ödön papírra
vetette, utána olyan évek és évtizedek következtek, amelyek máskülönben nem
voltak kedvezõek e követelmények szempontjából. Sõt a szórványkérdés,
mondhatjuk azt, hogy tabutéma lett. A szórványkutatást sokáig dogmatikus
anacionális beszûkülés, de még inkább kényszerasszimiláló és egynemûsítõ
politika akadályozta. Sõt túlzás nélkül azt is mondhatnánk, hogy tiltotta.
Ilyen mostoha körülmények között Semlyén István könyveinek – felsorolom a
címeket (más könyvei mellett): 6–7
milliárd lélek (1980), Népesedésrobbanás,
egyke (1982), Szerelem, párválasztás,
család, mely sajnos csak 1987-ben jelent meg posztumusz kötetként – érdeme
az, hogy bár nem kimondottan szórványkutatással foglalkozó munkák, de közvetve
újból a közfigyelem elõterébe emelték a problémát. Semlyén István mûveit
naprakész tájékozottság, szakmaközi megközelítés jellemezte, illetékességüket
többnyire nem a szó szoros értelmében vett szakmai kompetencia, hanem a
sokoldalú alapos informáltság alapján érvényesített kisebbségpolitikai
kicsengésû humanista értelmezés szavatolta. A korabeli viszonyok között, azt
kell mondanunk, újítónak és eszmetágítónak minõsíthetõk ezek a munkák, és ez is
magyarázza, hogy nagyon kedvezõ, nagyon jó visszhangjuk volt. Jól illeszkedtek
az Imreh István szerkesztésében megjelent Változó
valóság címû szociográfiai tanulmánykötetben egybefogott
családszociológiai, demográfiai stúdiumokhoz, amelyeknek szerzõi – már
elhangzott, de ismétlem, mert nem szabad róluk elfeledkeznünk –, Keszy-Harmath
Sándor, Vasas Samu, Vetési László, aki már akkor megmutatta oroszlánkörmeit,
Kósa Szántó Vilma, Geréb Attila, olyan szociológusok, szociográfusok, akik ezt
a problémát az idõszakra jellemzõ egynemûsítés hengere alatt, mondjuk így,
szõnyegre vetették. Ezek a könyvek és ezek a tanulmányok más munkákkal együtt
egy korszerû transzszilvanológia megalapozásához is hozzájárultak. Befejezésül
engedjétek meg, kedves barátaim, hadd idézzem Nagy Ödön emlékiratából a következõ üzenetet:
szórványbeli testvéreinket csak akkor tudnánk megtartani, ha kiemelhetnénk õket
jelenlegi környezetükbõl, és áttelepítenénk a tömbmagyarság közé. Azonban azt
is tudom, hogy ez teljesen abszurd gondolat. Persze ez nem jelentheti azt, hogy
nem kell küzdenünk az utolsó magyar szórványlélekért, mert ha lemondunk róluk,
az erdélyi, romániai magyarságról mondunk le. Én azt hiszem, hogy ez olyan
üzenet, ami mindnyájunk számára érvényes és útmutató.
Köszönöm.