Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2000/3-4 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 62. kötet, 2000. 3-4.füzet

Ilyés Szilárd-Zoltán

Vázlat egy tágabb szórvány fogalom kidolgozásához*

Az itt közreadott anyag egységes keretét adó tudományos tanácskozás szinte valamennyi felszólalója kitért arra, hogy mennyire problematikus maga a szórvány fogalma. Ez az elõtanulmány kísérletet tesz arra, hogy a szórványt mint társadalmi kategóriát próbálja definiálni, és megvizsgálja, hogy a mai társadalmi térben ez milyen értelemben módosít(hat)ja mind a fogalomhasználat körét, mind a szórványkutatás figyelmének irányát.

Kétségtelen, hogy például a zsidó diaszpóra valami gyökeresen mást jelent(ett), és más konnotációs teret is nyit(ott) meg, mint az általunk használt szórvány kifejezés vagy akár a társadalomtörténet során általa számunkra megjeleníthetõnek vélt értelmek. Ezzel a megjegyzéssel korántsem akarom azt állítani, hogy a jövõben esetleg nem társíthatnánk a fogalomhoz olyan értelmeket, amelyek például a küldetéstudat bizonyos vonzataival gazdagíthatnák ezt, a mi esetünkben többnyire a hiány képzetét felidézõ kifejezést – bár vannak fenntartásaim azt illetõen, hogy egy ilyenfajta értelemmódosításra tett kísérlet, ha egyáltalán lehetséges, akkor milyen módon engedhetõ meg. Annál is inkább, mert mint majd késõbb látni fogjuk, alapos okunk van feltételezni, hogy a mi szórvány fogalmunknak szoros összefüggései vannak a társadalomszervezés és általa közvetve a politikum kérdéskörével.

Még csak vázlatosan sem kívánom nyomon követni a szórvány fogalom értelemváltozásait; a fenti példával pusztán annyit akartam jelezni, hogy az általunk tanulmányozott jelenség leírását távolról sem teszi lehetõvé a fogalom valamiféle etimologizáló vagy szellemtörténeti gyökereket feltáró meghatározása. Úgy gondolom, hogy csak akkor tudjuk a mi szemszögünkbõl helyesen érteni ezt a fogalmat, ha a használatát vesszük szemügyre. Megvizsgálva azt, hogy milyen társadalmi kategória és ezzel kapcsolatos jelenségegyüttes leírásánál használjuk a kifejezést, tisztázhatjuk annak értelmét is.

Egyszerûnek tûnhet, de valójában reménytelenül ellehetetlenítené értelmezési kísérletünket, ha pusztán mennyiségi kategóriaként próbálnánk megérteni a vizsgált kifejezést. Világos, hogy a társadalom egy kis részének a társadalom egészéhez viszonyított aránya önmagában semmit nem mond el a szórványban élõk mivoltáról. Lehet bármennyire csekély lélekszámú egy közösség a társadalom egészéhez viszonyítva, ez még nem elegendõ ahhoz, hogy a tagjait szórványban élõknek nevezzük. Természetesen nagy súllyal esik latba, hogy az adott közösségnek mi a differentia specificája, azaz melyek azok a meghatározó jegyek, amelyek kizárólag az adott közösségre mint közösségre jellemzõek.

Ezen a ponton tisztáznunk kell egy nagyon fontos kérdést, éspedig azt, hogy mennyire megalapozott az az általánosan elterjedt gyakorlat, miszerint a szórvány kifejezést jószerével egy behatárolható területen, a nemzeti kisebbségekhez tartozók bizonyos számarány alatti lélekszáma értelmében használják. Való igaz, hogy a nemrégiben még érvényes történelmi-eszmetörténeti kontextusban a csoportos azonosságtudat leglényegesebb tényezõinek a nemzeti azonosságtudat fõbb összetevõit tartottuk/tartjuk: a nemzet nyelvét, a nemzeti alaptantervben elsajátítható és részben vagy töredékesen el is sajátított nemzeti-kulturális hagyományt, valamint a változó mértékben jelentõséggel bíró felekezeti hovatartozást. Egyszersmind ezek azok a tényezõk, amelyek (tömeg)érzelmekben gyökerezettek lévén – a félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy itt  értéksemleges megállapítással éltem –, az erõsebb és könnyebben kialakítható csoporttudat-konstituáló tényezõk közé tartoznak.

A fenti megfontolások természetesen nem indokolják a fogalom ilyen jellegû szûkítését, különösen nem, ha lehetségesek – és tudjuk, hogy lehetségesek – más csoporttudat-konstituáló elemek, amelyek esetenként a fentiekhez hasonló, ha nem nagyobb súllyal esnek latba. Ennél tovább is mehetünk, és még megengedhetõ határesetként számba vehetjük azt az esetet is, amikor nem csoporttudatról, hanem egyéni azonosságtudatról van szó. Ezek szerint sarkítva mondhatjuk, hogy X mint társas lény szórványban van, vagy X egy egyszemélyes szórvány.

Az itt mondottakból kiderülhetett, hogy amikor szórványról beszélünk, akkor a társadalom egy (olykor túlnyomó részben) kisebbségben lévõ részérõl van szó, amely csoportos azonosságtudatának legalább egy lényeges eleme miatt különbözik az õt körülvevõ többségtõl. Ez viszont általában jellemzõ mindenféle kisebbségre. Mi az a megkülönböztetõ jegy, ami miatt indokolt egy bizonyos kisebbségben lévõ csoportra alkalmazni a szórvány kifejezést?

Tegyünk kísérletet a fogalom meghatározására. Ezek szerint: szórványban élõnek tekinthetünk minden olyan embert, akinél (a legtágabban értett) társas lény (zoón politikon) mivoltának teljes körû megélése miatt egyfelõl és a csoportos vagy egyéni azonosságtudat valamely lényegi összetevõjének magától értetõdõ otthonossága miatt másfelõl, feszültséghelyzet áll elõ. (Feszültséghelyzeten itt egy olyan döntéshelyzetbe kerülést értek, amely nem teszi lehetõvé a tartós semlegességet, hanem viszonylag rövid idõn belül egymást kizáró alternatívák valamelyike melletti döntésre kényszerít.)

Más szavakkal: valaki akkor tekinthetõ szórványban élõnek, ha csoportos vagy egyéni azonosságtudata valamely lényegi összetevõjének gyakorlása (pl. az anyanyelv használata, valamely meggyõzõdésének hangoztatása stb.) az illetõ életterét képezõ társadalom jelentõs hányada számára nem magától értetõdõ. Természetesen nem egyetértésrõl van itt szó, hanem valamely gyakorlat társadalmi elfogadottságáról.

Ahhoz, hogy mindezeket jobban kifejthessük, tisztáznunk kell a meghatározásban szereplõ kifejezéseket.

Mit is értünk a társas lény mivolt teljes körû megélésén?

Ha nem is fogadjuk el azt, hogy az ember per definitionem társas lény, akkor is egyet kell értenünk abban, hogy az ember azon igénye, hogy megossza magát másokkal (mind testileg, mind lelkileg), mára már olyan mélyen gyökerezik életünk élésének gyakorlatában, hogy annak figyelmen kívül hagyása az emberi valóság leírását egyszerûen lehetetlenné teszi. A jelen probléma szempontjából elég annyit leszögeznünk, hogy az ember társiassága olyan mértékben intézményesült, hogy az a civilizált ember életének szinte minden területére lényegi hatással van. A közösségi élet egy olyan sokrétû és finom szövetû hálót feltételez, amely egy sor informális és formális szabályon keresztül megszabja az emberi együttélés módozatait.

A görögök zoón politikonja megfelelõen árnyalja a közösségben élõ ember mivoltát. Eszerint minden eszes lény akkor tölti be a maga célját, ha a lehetõ legjobb élet élésére törekszik. Ennek a törekvésnek a terepe a politeia, a görögök esetében a városállam. Az ókori görögök még úgy tudták, hogy az emberi élet teljes körûen csak a maga egészséges, szétbonthatatlan egységében élhetõ meg. Számukra még magától értetõdõ volt, hogy teljes körû életet csak úgy lehet élni, ha az ember, képességeihez mérten, a közösség minden problémájával közvetlenül törõdve él. A görög városállam intézményei gyakorlatilag ezt a célt szolgálták. Természetes, hogy az együttélés próbaköve a nyilvános vita, a polisz polgárai közötti kommunikáció, ahogy az is természetes, hogy ennek a kommunikációnak az alapja a közös nyelv, valamint az ennek segítségével kialakított közös kultúra. Erre a közös alapra támaszkodtak, ennek a kultúrának a közegében mozogtak, ennek az értelmezési közegében tudták megfogalmazni és megoldani problémáikat.

Mihelyt a modernitás eredményeképpen a közösség elsõrendû szerepe meggyengül, és helyét fokozatosan a szabad individuum veszi át, gyökeresen megváltozik magának a közösségiségnek a feltételrendszere. Ezt részben megelõzte, részben elõkészítette a politikum leválása az immár erkölcsi tekintélyében megingott és a hitélet intézményes letéteményeseként számon tartott egyetemes egyházról. Ezzel párhuzamosan zajlott a nemzeti nyelvek és ezek nyomán a nemzeti kultúrák fokozatos térhódítása. Az életterek differenciálódási folyamatát nagymértékben gyorsította a természettudományos érdeklõdés gyors térhódítása és magának a tudománynak a fokozatos dezintegrálódása. A folyamatot immár magát a modernitást is felszámoló technikai forradalom tetõzte be.

Mindezt azért volt fontos – ha mégoly vázlatosan is – felidéznünk, mert lényeges pontokon rávilágít az általunk tárgyalt probléma gyökerére. Tudniillik amíg a társadalmi élet egyfajta egyetemességérõl és szerves egységérõl beszélhettünk, addig a   mai értelemben vett szórványnak a fogalma fel sem merülhetett. Ahhoz, hogy a szórvány mint olyan problémává válhasson,  a tudás oly mértékû differenciálódása és ennek nyomán az egyetemes kultúráról leváló rész- és szubkultúrák kialakulása  szükségeltetett, amely aztán lehetõvé te(he)tte egymástól döntõ pontokon eltérõ csoportos identitástudatok párhuzamos együttjelentkezését.

A ma társadalmának embere gyakorlatilag nagyfokú erõfeszítések árán sem igazán képes az õt érintõ kérdésekkel kapcsolatos tudás kielégítõ áttekintésére. Arra pedig végképp nem képes, hogy az ezekkel a kérdésekkel kapcsolatos problémákról vitában leszûrt következtetéseit a közvélemény elé vigye, és ott hatékonyan képviselhesse a saját érdekeit. Végsõ soron az alternatív „kultúrák” és ezzel összefüggésben az értékek és normák olyan fokú túlburjánzásával találja szemben magát, amelynek útvesztõjében egyre reménytelenebb eligazodnia. Az egységes értékrend és normarendszer hiányában, az értékek relativizálódásával, valamint a mindennapi életvitel felgyorsulásával a döntéshelyzetbe kerülõ ember egyre hajlamosabb az érzelmeire hagyatkozni. Viselkedését a kritikátlan, tömegkonform attitûdök fogják meghatározni, védtelenné válik az elõítéletekkel szemben. Mindez oda vezet, hogy azonosságtudata egyre szegényesebbé válik, míg végül néhány, végsõ soron érzelmekben gyökerezõ azonosságtudati tényezõ sajátként való elfogadására szorítkozik. Az eltömegesedésnek ez a melegágya eleve a számszerûségnek és a divatoknak kedvez. Függetlenül attól, hogy a különbözõ tudás- és képzettségi szinteken álló ember milyen igényeit próbálja kielégíteni, a beszûkült és egynemûsödött társadalmi térben a társas lény mivolt „teljes körû” megélése feltételrendszerét, lehetõségeit tekintve nagymértékben szûkössé válik. Közönséges megfogalmazásban, ahhoz, hogy valaki egy „társadalmi játékban” részt vehessen, kénytelen elfogadni az adott játék szabályait és szereplõit. Ezt pedig, a jelenség természetébõl adódóan, mindig a számszerû többség fogja megszabni. Az itt vázolt korrajz talán riasztónak tûnik, ám a társadalom belsõ perspektíváiból megszokott, mondhatni otthonos képet mutat. A társas lény immár arra fog törekedni, hogy abban a szûkösségben is, ami ezt a társadalmi teret jellemzi, megtalálja azokat a közösségi létformákat, amelyekben otthon érzi magát.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy egy, a képességeit gyümölcsöztetni kívánó ember – bármilyen képességekrõl is legyen szó – nem mondhat le arról, ami (saját belátása szerint) létének értelmét adja. Az élet értelmessé tétele pedig nagymértékben társadalmilag meghatározott; az adott társadalomban általánosan elfogadott értékek realizálásának függvénye. A historizmus, ha nem is bizonyította, de általánosan elfogadottá tette, hogy az értékek konvencionálisak, a konvenció pedig a maga erejét a doxa, a vélekedés egyetemességébõl nyeri. Az ezredvégi európai társadalom embere az egyre szélesebb körben kritikátlanul osztott vélekedések egy olyan erõs szociálpszichológiai nyomásának van kitéve, amelyek el nem fogadása rövid idõ alatt a társadalom peremére sodor(hat)ja õt. Nos, ez a tény volna annak a belsõ konfliktusnak az egyik generáló eleme, ami szerintünk a szórványban-lét sajátosságát meghatározza.

A definícióra tett kísérletünkben szereplõ másik lényeges elem az, amit mi az egyéni vagy csoportos azonosságtudat bizonyos lényegi összetevõinek magától értetõdõ otthonosságával írtunk le. Ha úgy tetszik, olyan azonosságtudat-konstituáló elemekrõl van szó, amelyek valamiféleképpen az intimitás szférájához tartoznak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a maguk során nem lehetnének vagy nem lennének társadalmilag meghatározottak; bizonyos elemek esetén nagyon is azok. Pusztán csak annyit jelent, hogy – és erre a „magától értetõdõ otthonosság” kifejezés utal – ezek az elemek mélyen gyökereznek a tudatunkban, mondhatni a „lehetõ legtermészetesebbek”, és ami ebbõl következik, az esetek hatalmas hányadában teljességgel reflektálatlanok. Ilyen csoporttudat vagy csoportos azonosságtudat-konstituáló tényezõkként tarthatjuk számon a mindennapok kommunikációs eszközeként használt nyelvet – találóbban az anyanyelvet –, a szóbelileg átöröklött (történelmi) hagyományt és kevésbé, de az esetek hatalmas hányadában ugyanolyan általános vallásos hagyományt vagy egészen pontosan a felekezeti hovatartozást. Ezek mellé sorolhatók a kisközösségek esetében a sajátos közösségi élmények, adott régiókhoz kötõdõ csoporttudat-konstituáló elemek, határesetben pedig a családi vagy személyes élmények.

Feltehetõ a kérdés: ez utóbbi csoporttudat-konstituáló tényezõk, szembeállítva a fentebb tárgyaltakkal, hogyan generálnak belsõ konfliktust a mai társadalmak emberében? Egyáltalán szembeállíthatók-e ezek amazokkal? Teljesen jogosnak látszik a kérdés, hisz a modernitás egyik legfontosabb eredményeként szoktuk számon tartani azt a társadalmi berendezkedést, amely a két szférát elválasztja egymástól, mégpedig úgy, hogy a hiten és érzelmeken alapuló közösségformáló elemeket valamiféleképpen az intimitás, vagy ha úgy tetszik, a magánélet szférájába utalja, a politikum tágan értett szféráját pedig fenntartja a racionális hozzáférés számára. Így a két élettér, mintegy mellérendeltségi viszonyban, békésen megfér egymás mellett; valójában a magánélet körébe utalt elemek, a politikai közösség válságmentes mûködésének érdekében, alá kell hogy rendelõdjenek a közélet csoporttudat-konstituáló elemeinek.

Nos, válaszolva a fentebb feltett kérdésre, azt mondhatjuk, hogy ha bizonyos, az intimitás szférájához tartozó azonosság-konstituáló elemek nem talál(hat)ják meg a társadalmi térben azokat az adekvát kereteket, amelyekben megélhetõkké válhatnak, belsõ konfliktusok forrásává válnak. A hozzájuk rendelt értékek és normák konfliktusba kerülnek a társadalmi nyilvánosság, illetve a tágan értett politikum szférájához rendelt értékekkel és normákkal. Ahogy már a definíció megfogalmazásakor is jeleztük, ez az állapot a kisebbséghez tartozó egyént egy olyan döntéshelyzetbe kényszeríti, amelyben egymást kizáró alternatívákkal találja szemben magát. Némileg paradoxálisnak hat, de egyáltalán nem szükséges, hogy a döntéshelyzet említett kényszere az annak kitett egyénben a tudatosság szintjén is jelentkezzen. Tekintetbe véve, hogy senki nem képes a tartós tudatzavar állapotában élni, természetes, hogy – az egyén tudatos közremûködésével vagy anélkül – viszonylag rövid idõn belül megszületik a döntés. Ez egy egységes értékrend és a belsõ feszültség minimumára törekvõ normakövetés formájában „tárgyiasul”.

Vegyük most számba mindazokat a lehetõségeket, amelyek feszültségfeloldási módozatokként szóba jöhetnek. A belsõ feszültség alanya a döntéskényszer tudatosítása esetén kísérletet tesz arra, hogy a szóban forgó értékek realizálása és a megfelelõ normakövetés terepeként megteremtse a hiányzó társadalmi kereteket. Ha erre az emberi és anyagi erõforrások szûkössége miatt nem nyílik lehetõsége – és ez a vizsgált társadalmi kontextus természetébõl adódóan fölöttébb valószínû –, akkor vagy az élettér megváltoztatása, vagy az érintett értékrend feladása mellett dönthet. Az elsõ esetben, ha erre egyáltalán módja van, az elvándorlás útját választja – és végsõ soron a felmerülõ problémát nem megoldja, hanem megkerüli; más szavakkal magát a dilemmát szünteti meg. A második esetben a maga számára egy olyan új értékhierarchiát állít fel, amelyben tudatosan feloldja az értékkonfliktust; ezt természetesen úgy teszi, hogy az adott társadalmi térben általánosan elfogadott értékeket, mint az intimitás szférájában is érvényeseket, asszimilálja, és így közvetve maga is asszimilálódik a domináns társadalmi csoporthoz. Ezzel a döntéssel, jóllehet tudatosan megoldja a problémát, interiorizálja azt a feszültséget, ami a modernitás jelentkezése óta a politikai nyilvánosság és az intimitás szférája között társadalmilag amúgy is adott. (A kérdés lélektani vonatkozásaihoz lásd Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás címû könyvét.)

 Kétségtelenül nagyobb figyelmet érdemel az az eset, amikor az egyén nincs teljes mértékben tudatában sajátos társadalmi helyzetének, és ennélfogva a döntéskényszer tényével nem is áll módjában szembenézni. Bár nap mint nap szembesül másságával, ezt a másságot a tágan értett társadalmi térben egyfajta idegenségként, a társadalmi integráció akadályaként kénytelen megélni. Abban a paradoxális helyzetben találja magát, hogy a magától értetõdõ otthonosság azonosság-konstituáló elemei, az ezekhez kötõdõ értékekkel és normakövetési módozatokkal együtt, a politikum szférájában való marginalizálódásának az okaiként jelentkeznek. Ezt az állapotot annál súlyosabb válsághelyzetként  éli meg, minél reflektálatlanabb az intimitás szférájához tartozó normakövetés követelménye. Tekintve, hogy ez utóbbi követelmény érzelmi síkon fogalmazódik meg, és jobbára a mindennapi viselkedésminták automatizmusának erejével hat, nem nyílik mód a konfliktusban álló értékek racionális mérlegelésére. A belsõ feszültséget, a marginalitásból fakadó frusztrációt viszont kénytelen valamiféleképpen feloldani. A megoldás természetesen a domináns viselkedésmintákkal, az általánosan elfogadott értékekkel, a tömegkonform attitûdökkel összeegyeztethetõ intim szféra spontán kialakítása lesz. Ez gyakorlatilag a spontán asszimiláció útja.

Ahogy a  nemzetállam által meghatározott társadalmi térben az államalkotó nép nyelve, kanonizált történelmi-kulturális hagyománya és (a kelet-európai régióban) a „nemzeti egyházak” hitvallása az egyetlen és kizárólagosan elfogadott csoporttudat-konstituáló tényezõcsoport, amely az intimitás szférájának a viselkedésmintáit, értékrendjét, normakövetési módozatait meghatározhatja, úgy a globális gazdaság és fogyasztói „kultúra” is definiál egy olyan társadalmi teret, amelyben a szubkultúrák dömpingje mögött immár a kritikátlan értékrelativizmus egynemûsége homogenizálja a társas lény lehetséges létmódjait. Ahogy a nemzetállamban a nemzeti kisebbségek, a fogyasztói „kultúra” válságban lévõ liberális demokráciájában a (másként) gondolkodók, árnyaltabb politikai nézeteket vallók, úgy a technokrata szakbarbárok elitjében a nemes értelemben vett értelmiség van szórványban.

Az egynemûsödés, az eltömegesedés társadalma ugyanis azzal az ösztönös taktikával él, hogy azokat a divatokat emeli a domináns (szub)kultúra rangjára, amelyekben az olcsó és a lehetõ legtöbbek számára hozzáférhetõ (kvázi)sikerélmény megélhetõ. (Lásd pl. a szekularizált vallási õrület futballrítusát, amely egy sor rejtett és  nagyon változatos szimbólumot képes hordozni.)

Visszakanyarodva az eredeti gondolatmenetünkhöz, ha röviden is, de célszerûnek tûnik utánanézni, hogy a szórványban élõk vizsgálata esetében mi indokolja a nyelvhasználat, a felekezeti hovatartozás, az iskolázottság, a vagyoni helyzet változóinak a szociológiai vizsgálatát. Világos, hogy mindezen elemek olyan csoporttudat-konstituáló tényezõk, amelyek a társas lény magánszférájának a körébe sorolhatók. Valamilyen formában szoros összefüggésben állnak a társadalom legkisebb egységének tartott család intézményével, és ilyenekként teljes mértékben indokolt a vizsgálatuk.

A kérdés az, hogy a mai társadalom körülményei között továbbra is indokolt-e ugyanazt a jelentõséget tulajdonítanunk számukra, mint tettük korábban. Az itt feszegetett probléma gyökere talán abban a tényben ragadható meg leginkább, hogy igen erõs kételyek fogalmazhatók meg azt illetõen, hogy a család képes volna maradéktalanul betölteni korábban ellátott szerepeit. Nem célunk itt a család mint legkisebb társadalmi egység vélt vagy valós válságáról értekezni, pusztán csak annyit tehetünk, hogy sorba vesszük a fent említett változókat, és mintegy jelezzük az azok kapcsán megfogalmazható problémákat.

Köztudott, hogy a nyelv nemcsak egyszerû kommunikációs eszköz, hanem kultúrahordozó is, és mint ilyen központi szerepet kap mindenféle hagyomány, többek között a kulturális hagyomány átörökítésében. Ahhoz viszont, hogy ez utóbbi  szerepét betölthesse, mindenekelõtt beszélni kell, és még tovább menve kulturáltan kell beszélni. Azt a tényt, hogy egyre szegényesebb nyelvet beszélünk, vagyis a nyelvromlás tényét nem kell bizonyítanunk – mindennapos tapasztalat. Szem elõtt tartva viszont azt, hogy a mindennapi életünk mennyire felgyorsult, és hogy milyen mértékben hódít a rádió, televízió, valamint – és a mi szempontunkból ez utóbbi a jóval súlyosabb – a számítógép divatja, nincs is reményünk arra, hogy ezt a folyamatot hagyományos eszközeinkkel eredményesen hátráltassuk.

A felekezeti hovatartozás, egyáltalán a vallásosság, ha a szekularizáció mai fokát nem vesszük is most figyelembe, egyre inkább a személy legbensõbb magánügyévé válik. Közösségformáló ereje, és ez kétségtelenül számottevõ, nem a hit és az erkölcs terén nyilvánul meg, hanem mintegy a hiányzó politikai és társadalmi aktivitás pótszereként jelentkezik (lásd pl. az egyre mediatizáltabb csíksomlyói búcsút mint a magyarok egyfajta világtalálkozóját).

Az iskola, mint egyre kevésbé a nevelés és egyre inkább a (szak)oktatás intézménye, társadalmi nyomásra gyakorlatilag a piac igényeit próbálja kielégíteni a kereslet-kínálat törvényei szerint.

Végül a vagyoni helyzet tagadhatatlanul vitális szerepet játszik az értékmegõrzés és értékteremtés folyamatában, de legalább ekkora szerepe van annak is, hogy milyen viselkedésminták uralják ma a profitorientáltnak végképp nem mondható kultúra támogatásának gyakorlatát.

Ezek a villanásnyi megjegyzések kizárólag a problematizálást szolgálták, arra akartuk ráirányítani a figyelmet, hogy ma már lehetetlen ezeket a változókat kritikátlanul, a hagyományos értelemben alkalmazni a szórványok vizsgálatára.

Összegezve azt állítjuk, hogy a szórvány mint társadalmi kategória a kisebbségi lét egy olyan alesetét írja le, amelyre az adott léthelyzetben levõ személy azonosság-konstituáló tényezõi közti konfliktus jellemzõ. Ez a konfliktus a társadalom általános csoporttudat-konstituáló elemei, valamint az ezekhez kötõdõ egyetemesen elfogadott értékek és viselkedésminták között egyfelõl és a kisebbségben lévõ közösség sajátos csoporttudat-konstituáló elemei, valamint az ezekhez kötõdõ értékek és normakövetési módozatok között másfelõl húzódik, akadályozva ezzel a kisebbségi csoporthoz tartozó egyént abban, hogy a társadalmi tér teljes jogú közszereplõje lehessen. Ez az értékkonfliktus az egyénben mint belsõ, lelki konfliktus jelentkezik, és egymást kizáró alternatívákkal számoló döntésre kényszeríti õt. A nemtudatos problémamegoldás társadalmi szinten valószínûsíthetõen az asszimilációnak, általában az egynemûsödésnek kedvez.

Ha az itt vázolt hipotézisünk helytálló, akkor ez a hatásmechanizmus, a mai társadalmi körülmények között, vélhetõen tágabb összefüggésrendszerbe állítja a szórvány fogalom használatát csakúgy, mint a szórványkutatás érdeklõdési körét.


* Készült a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék