Ilyés Szilárd-Zoltán
Vázlat egy tágabb szórvány fogalom
kidolgozásához*
Az itt közreadott anyag egységes
keretét adó tudományos tanácskozás szinte valamennyi felszólalója kitért arra,
hogy mennyire problematikus maga a szórvány
fogalma. Ez az elõtanulmány kísérletet tesz arra, hogy a szórványt mint
társadalmi kategóriát próbálja definiálni, és megvizsgálja, hogy a mai
társadalmi térben ez milyen értelemben módosít(hat)ja mind a fogalomhasználat
körét, mind a szórványkutatás figyelmének irányát.
Kétségtelen, hogy például a zsidó
diaszpóra valami gyökeresen mást jelent(ett), és más konnotációs teret is
nyit(ott) meg, mint az általunk használt szórvány
kifejezés vagy akár a társadalomtörténet során általa számunkra
megjeleníthetõnek vélt értelmek. Ezzel a megjegyzéssel korántsem akarom azt
állítani, hogy a jövõben esetleg nem társíthatnánk a fogalomhoz olyan
értelmeket, amelyek például a küldetéstudat bizonyos vonzataival gazdagíthatnák
ezt, a mi esetünkben többnyire a hiány képzetét felidézõ kifejezést – bár
vannak fenntartásaim azt illetõen, hogy egy ilyenfajta értelemmódosításra tett
kísérlet, ha egyáltalán lehetséges, akkor milyen módon engedhetõ meg. Annál is
inkább, mert mint majd késõbb látni fogjuk, alapos okunk van feltételezni, hogy
a mi szórvány fogalmunknak szoros összefüggései vannak a társadalomszervezés és
általa közvetve a politikum kérdéskörével.
Még csak vázlatosan sem kívánom
nyomon követni a szórvány fogalom értelemváltozásait;
a fenti példával pusztán annyit akartam jelezni, hogy az általunk
tanulmányozott jelenség leírását távolról sem teszi lehetõvé a fogalom
valamiféle etimologizáló vagy szellemtörténeti gyökereket feltáró
meghatározása. Úgy gondolom, hogy csak akkor tudjuk a mi szemszögünkbõl helyesen
érteni ezt a fogalmat, ha a használatát vesszük szemügyre. Megvizsgálva azt,
hogy milyen társadalmi kategória és ezzel kapcsolatos jelenségegyüttes
leírásánál használjuk a kifejezést, tisztázhatjuk annak értelmét is.
Egyszerûnek tûnhet, de valójában
reménytelenül ellehetetlenítené értelmezési kísérletünket, ha pusztán
mennyiségi kategóriaként próbálnánk megérteni a vizsgált kifejezést. Világos,
hogy a társadalom egy kis részének a társadalom egészéhez viszonyított aránya
önmagában semmit nem mond el a szórványban élõk mivoltáról. Lehet bármennyire
csekély lélekszámú egy közösség a társadalom egészéhez viszonyítva, ez még nem
elegendõ ahhoz, hogy a tagjait szórványban élõknek nevezzük. Természetesen nagy
súllyal esik latba, hogy az adott közösségnek mi a differentia specificája,
azaz melyek azok a meghatározó jegyek, amelyek kizárólag az adott közösségre
mint közösségre jellemzõek.
Ezen a ponton tisztáznunk kell
egy nagyon fontos kérdést, éspedig azt, hogy mennyire megalapozott az az
általánosan elterjedt gyakorlat, miszerint a szórvány kifejezést jószerével egy behatárolható területen, a
nemzeti kisebbségekhez tartozók bizonyos számarány alatti lélekszáma értelmében
használják. Való igaz, hogy a nemrégiben még érvényes történelmi-eszmetörténeti
kontextusban a csoportos azonosságtudat leglényegesebb tényezõinek a nemzeti azonosságtudat
fõbb összetevõit tartottuk/tartjuk: a nemzet nyelvét, a nemzeti alaptantervben
elsajátítható és részben vagy töredékesen el is sajátított nemzeti-kulturális
hagyományt, valamint a változó mértékben jelentõséggel bíró felekezeti
hovatartozást. Egyszersmind ezek azok a tényezõk, amelyek (tömeg)érzelmekben
gyökerezettek lévén – a félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy
itt értéksemleges megállapítással éltem
–, az erõsebb és könnyebben kialakítható csoporttudat-konstituáló tényezõk közé
tartoznak.
A fenti megfontolások
természetesen nem indokolják a fogalom ilyen jellegû szûkítését, különösen nem,
ha lehetségesek – és tudjuk, hogy lehetségesek – más csoporttudat-konstituáló
elemek, amelyek esetenként a fentiekhez hasonló, ha nem nagyobb súllyal esnek
latba. Ennél tovább is mehetünk, és még megengedhetõ határesetként számba
vehetjük azt az esetet is, amikor nem csoporttudatról, hanem egyéni
azonosságtudatról van szó. Ezek szerint sarkítva mondhatjuk, hogy X mint társas
lény szórványban van, vagy X egy egyszemélyes szórvány.
Az itt mondottakból
kiderülhetett, hogy amikor szórványról beszélünk, akkor a társadalom egy
(olykor túlnyomó részben) kisebbségben lévõ részérõl van szó, amely csoportos
azonosságtudatának legalább egy lényeges eleme miatt különbözik az õt körülvevõ
többségtõl. Ez viszont általában jellemzõ mindenféle kisebbségre. Mi az a
megkülönböztetõ jegy, ami miatt indokolt egy bizonyos kisebbségben lévõ
csoportra alkalmazni a szórvány
kifejezést?
Tegyünk kísérletet a fogalom
meghatározására. Ezek szerint: szórványban élõnek tekinthetünk minden olyan
embert, akinél (a legtágabban értett) társas lény (zoón politikon) mivoltának
teljes körû megélése miatt egyfelõl és a csoportos vagy egyéni azonosságtudat
valamely lényegi összetevõjének magától értetõdõ otthonossága miatt másfelõl,
feszültséghelyzet áll elõ. (Feszültséghelyzeten itt egy olyan döntéshelyzetbe
kerülést értek, amely nem teszi lehetõvé a tartós semlegességet, hanem
viszonylag rövid idõn belül egymást kizáró alternatívák valamelyike melletti
döntésre kényszerít.)
Más szavakkal: valaki akkor
tekinthetõ szórványban élõnek, ha csoportos vagy egyéni azonosságtudata
valamely lényegi összetevõjének gyakorlása (pl. az anyanyelv használata, valamely
meggyõzõdésének hangoztatása stb.) az illetõ életterét képezõ társadalom
jelentõs hányada számára nem magától értetõdõ. Természetesen nem egyetértésrõl
van itt szó, hanem valamely gyakorlat társadalmi elfogadottságáról.
Ahhoz, hogy mindezeket jobban
kifejthessük, tisztáznunk kell a meghatározásban szereplõ kifejezéseket.
Mit is értünk a társas lény
mivolt teljes körû megélésén?
Ha nem is fogadjuk el azt, hogy
az ember per definitionem társas lény, akkor is egyet kell értenünk abban, hogy
az ember azon igénye, hogy megossza magát másokkal (mind testileg, mind
lelkileg), mára már olyan mélyen gyökerezik életünk élésének gyakorlatában,
hogy annak figyelmen kívül hagyása az emberi valóság leírását egyszerûen
lehetetlenné teszi. A jelen probléma szempontjából elég annyit leszögeznünk,
hogy az ember társiassága olyan mértékben intézményesült, hogy az a civilizált
ember életének szinte minden területére lényegi hatással van. A közösségi élet
egy olyan sokrétû és finom szövetû hálót feltételez, amely egy sor informális
és formális szabályon keresztül megszabja az emberi együttélés módozatait.
A görögök zoón politikonja megfelelõen árnyalja a közösségben élõ ember
mivoltát. Eszerint minden eszes lény akkor tölti be a maga célját, ha a lehetõ
legjobb élet élésére törekszik. Ennek a törekvésnek a terepe a politeia, a görögök esetében a
városállam. Az ókori görögök még úgy tudták, hogy az emberi élet teljes körûen
csak a maga egészséges, szétbonthatatlan egységében élhetõ meg. Számukra még
magától értetõdõ volt, hogy teljes körû életet csak úgy lehet élni, ha az
ember, képességeihez mérten, a közösség minden problémájával közvetlenül
törõdve él. A görög városállam intézményei gyakorlatilag ezt a célt szolgálták.
Természetes, hogy az együttélés próbaköve a nyilvános vita, a polisz polgárai
közötti kommunikáció, ahogy az is természetes, hogy ennek a kommunikációnak az
alapja a közös nyelv, valamint az ennek segítségével kialakított közös kultúra.
Erre a közös alapra támaszkodtak, ennek a kultúrának a közegében mozogtak, ennek
az értelmezési közegében tudták megfogalmazni és megoldani problémáikat.
Mihelyt a modernitás
eredményeképpen a közösség elsõrendû szerepe meggyengül, és helyét fokozatosan
a szabad individuum veszi át, gyökeresen megváltozik magának a közösségiségnek
a feltételrendszere. Ezt részben megelõzte, részben elõkészítette a politikum
leválása az immár erkölcsi tekintélyében megingott és a hitélet intézményes
letéteményeseként számon tartott egyetemes egyházról. Ezzel párhuzamosan
zajlott a nemzeti nyelvek és ezek nyomán a nemzeti kultúrák fokozatos
térhódítása. Az életterek differenciálódási folyamatát nagymértékben
gyorsította a természettudományos érdeklõdés gyors térhódítása és magának a
tudománynak a fokozatos dezintegrálódása. A folyamatot immár magát a
modernitást is felszámoló technikai forradalom tetõzte be.
Mindezt azért volt fontos – ha
mégoly vázlatosan is – felidéznünk, mert lényeges pontokon rávilágít az
általunk tárgyalt probléma gyökerére. Tudniillik amíg a társadalmi élet
egyfajta egyetemességérõl és szerves egységérõl beszélhettünk, addig a mai értelemben vett szórványnak a fogalma
fel sem merülhetett. Ahhoz, hogy a szórvány mint olyan problémává
válhasson, a tudás oly mértékû
differenciálódása és ennek nyomán az egyetemes kultúráról leváló rész- és
szubkultúrák kialakulása
szükségeltetett, amely aztán lehetõvé te(he)tte egymástól döntõ pontokon
eltérõ csoportos identitástudatok párhuzamos együttjelentkezését.
A ma társadalmának embere
gyakorlatilag nagyfokú erõfeszítések árán sem igazán képes az õt érintõ
kérdésekkel kapcsolatos tudás kielégítõ áttekintésére. Arra pedig végképp nem
képes, hogy az ezekkel a kérdésekkel kapcsolatos problémákról vitában leszûrt
következtetéseit a közvélemény elé vigye, és ott hatékonyan képviselhesse a
saját érdekeit. Végsõ soron az alternatív „kultúrák” és ezzel összefüggésben az
értékek és normák olyan fokú túlburjánzásával találja szemben magát, amelynek
útvesztõjében egyre reménytelenebb eligazodnia. Az egységes értékrend és
normarendszer hiányában, az értékek relativizálódásával, valamint a mindennapi
életvitel felgyorsulásával a döntéshelyzetbe kerülõ ember egyre hajlamosabb az
érzelmeire hagyatkozni. Viselkedését a kritikátlan, tömegkonform attitûdök
fogják meghatározni, védtelenné válik az elõítéletekkel szemben. Mindez oda
vezet, hogy azonosságtudata egyre szegényesebbé válik, míg végül néhány, végsõ
soron érzelmekben gyökerezõ azonosságtudati tényezõ sajátként való elfogadására
szorítkozik. Az eltömegesedésnek ez a melegágya eleve a számszerûségnek és a
divatoknak kedvez. Függetlenül attól, hogy a különbözõ tudás- és képzettségi
szinteken álló ember milyen igényeit próbálja kielégíteni, a beszûkült és
egynemûsödött társadalmi térben a társas lény mivolt „teljes körû” megélése
feltételrendszerét, lehetõségeit tekintve nagymértékben szûkössé válik.
Közönséges megfogalmazásban, ahhoz, hogy valaki egy „társadalmi játékban” részt
vehessen, kénytelen elfogadni az adott játék szabályait és szereplõit. Ezt
pedig, a jelenség természetébõl adódóan, mindig a számszerû többség fogja
megszabni. Az itt vázolt korrajz talán riasztónak tûnik, ám a társadalom belsõ
perspektíváiból megszokott, mondhatni otthonos képet mutat. A társas lény immár
arra fog törekedni, hogy abban a szûkösségben is, ami ezt a társadalmi teret
jellemzi, megtalálja azokat a közösségi létformákat, amelyekben otthon érzi
magát.
Nem férhet kétség ahhoz, hogy
egy, a képességeit gyümölcsöztetni kívánó ember – bármilyen képességekrõl is
legyen szó – nem mondhat le arról, ami (saját belátása szerint) létének
értelmét adja. Az élet értelmessé tétele pedig nagymértékben társadalmilag
meghatározott; az adott társadalomban általánosan elfogadott értékek
realizálásának függvénye. A historizmus, ha nem is bizonyította, de általánosan
elfogadottá tette, hogy az értékek konvencionálisak, a konvenció pedig a maga
erejét a doxa, a vélekedés egyetemességébõl nyeri. Az ezredvégi európai
társadalom embere az egyre szélesebb körben kritikátlanul osztott vélekedések
egy olyan erõs szociálpszichológiai nyomásának van kitéve, amelyek el nem
fogadása rövid idõ alatt a társadalom peremére sodor(hat)ja õt. Nos, ez a tény
volna annak a belsõ konfliktusnak az egyik generáló eleme, ami szerintünk a
szórványban-lét sajátosságát meghatározza.
A definícióra tett kísérletünkben
szereplõ másik lényeges elem az, amit mi az egyéni vagy csoportos
azonosságtudat bizonyos lényegi összetevõinek magától értetõdõ otthonosságával
írtunk le. Ha úgy tetszik, olyan azonosságtudat-konstituáló elemekrõl van szó,
amelyek valamiféleképpen az intimitás szférájához tartoznak. Ez természetesen
nem jelenti azt, hogy ezek a maguk során nem lehetnének vagy nem lennének
társadalmilag meghatározottak; bizonyos elemek esetén nagyon is azok. Pusztán
csak annyit jelent, hogy – és erre a „magától értetõdõ otthonosság” kifejezés
utal – ezek az elemek mélyen gyökereznek a tudatunkban, mondhatni a „lehetõ
legtermészetesebbek”, és ami ebbõl következik, az esetek hatalmas hányadában
teljességgel reflektálatlanok. Ilyen csoporttudat vagy csoportos
azonosságtudat-konstituáló tényezõkként tarthatjuk számon a mindennapok
kommunikációs eszközeként használt nyelvet – találóbban az anyanyelvet –, a
szóbelileg átöröklött (történelmi) hagyományt és kevésbé, de az esetek hatalmas
hányadában ugyanolyan általános vallásos hagyományt vagy egészen pontosan a felekezeti
hovatartozást. Ezek mellé sorolhatók a kisközösségek esetében a sajátos
közösségi élmények, adott régiókhoz kötõdõ csoporttudat-konstituáló elemek,
határesetben pedig a családi vagy személyes élmények.
Feltehetõ a kérdés: ez utóbbi
csoporttudat-konstituáló tényezõk, szembeállítva a fentebb tárgyaltakkal,
hogyan generálnak belsõ konfliktust a mai társadalmak emberében? Egyáltalán
szembeállíthatók-e ezek amazokkal? Teljesen jogosnak látszik a kérdés, hisz a
modernitás egyik legfontosabb eredményeként szoktuk számon tartani azt a
társadalmi berendezkedést, amely a két szférát elválasztja egymástól, mégpedig
úgy, hogy a hiten és érzelmeken alapuló közösségformáló elemeket
valamiféleképpen az intimitás, vagy ha úgy tetszik, a magánélet szférájába
utalja, a politikum tágan értett szféráját pedig fenntartja a racionális
hozzáférés számára. Így a két élettér, mintegy mellérendeltségi viszonyban,
békésen megfér egymás mellett; valójában a magánélet körébe utalt elemek, a
politikai közösség válságmentes mûködésének érdekében, alá kell hogy
rendelõdjenek a közélet csoporttudat-konstituáló elemeinek.
Nos, válaszolva a fentebb feltett
kérdésre, azt mondhatjuk, hogy ha bizonyos, az intimitás szférájához tartozó
azonosság-konstituáló elemek nem talál(hat)ják meg a társadalmi térben azokat
az adekvát kereteket, amelyekben megélhetõkké válhatnak, belsõ konfliktusok
forrásává válnak. A hozzájuk rendelt értékek és normák konfliktusba kerülnek a
társadalmi nyilvánosság, illetve a tágan értett politikum szférájához rendelt
értékekkel és normákkal. Ahogy már a definíció megfogalmazásakor is jeleztük,
ez az állapot a kisebbséghez tartozó egyént egy olyan döntéshelyzetbe
kényszeríti, amelyben egymást kizáró alternatívákkal találja szemben magát.
Némileg paradoxálisnak hat, de egyáltalán nem szükséges, hogy a döntéshelyzet
említett kényszere az annak kitett egyénben a tudatosság szintjén is
jelentkezzen. Tekintetbe véve, hogy senki nem képes a tartós tudatzavar
állapotában élni, természetes, hogy – az egyén tudatos közremûködésével vagy
anélkül – viszonylag rövid idõn belül megszületik a döntés. Ez egy egységes
értékrend és a belsõ feszültség minimumára törekvõ normakövetés formájában „tárgyiasul”.
Vegyük most számba mindazokat a
lehetõségeket, amelyek feszültségfeloldási módozatokként szóba jöhetnek. A
belsõ feszültség alanya a döntéskényszer tudatosítása esetén kísérletet tesz
arra, hogy a szóban forgó értékek realizálása és a megfelelõ normakövetés
terepeként megteremtse a hiányzó társadalmi kereteket. Ha erre az emberi és
anyagi erõforrások szûkössége miatt nem nyílik lehetõsége – és ez a vizsgált
társadalmi kontextus természetébõl adódóan fölöttébb valószínû –, akkor vagy az
élettér megváltoztatása, vagy az érintett értékrend feladása mellett dönthet.
Az elsõ esetben, ha erre egyáltalán módja van, az elvándorlás útját választja –
és végsõ soron a felmerülõ problémát nem megoldja, hanem megkerüli; más
szavakkal magát a dilemmát szünteti meg. A második esetben a maga számára egy
olyan új értékhierarchiát állít fel, amelyben tudatosan feloldja az
értékkonfliktust; ezt természetesen úgy teszi, hogy az adott társadalmi térben
általánosan elfogadott értékeket, mint az intimitás szférájában is érvényeseket,
asszimilálja, és így közvetve maga is asszimilálódik a domináns társadalmi
csoporthoz. Ezzel a döntéssel, jóllehet tudatosan megoldja a problémát,
interiorizálja azt a feszültséget, ami a modernitás jelentkezése óta a
politikai nyilvánosság és az intimitás szférája között társadalmilag amúgy is
adott. (A kérdés lélektani vonatkozásaihoz lásd Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás
címû könyvét.)
Kétségtelenül nagyobb figyelmet érdemel az az eset, amikor az
egyén nincs teljes mértékben tudatában sajátos társadalmi helyzetének, és
ennélfogva a döntéskényszer tényével nem is áll módjában szembenézni. Bár nap mint
nap szembesül másságával, ezt a másságot a tágan értett társadalmi térben
egyfajta idegenségként, a társadalmi integráció akadályaként kénytelen megélni.
Abban a paradoxális helyzetben találja magát, hogy a magától értetõdõ
otthonosság azonosság-konstituáló elemei, az ezekhez kötõdõ értékekkel és
normakövetési módozatokkal együtt, a politikum szférájában való
marginalizálódásának az okaiként jelentkeznek. Ezt az állapotot annál súlyosabb
válsághelyzetként éli meg, minél
reflektálatlanabb az intimitás szférájához tartozó normakövetés követelménye.
Tekintve, hogy ez utóbbi követelmény érzelmi síkon fogalmazódik meg, és jobbára
a mindennapi viselkedésminták automatizmusának erejével hat, nem nyílik mód a
konfliktusban álló értékek racionális mérlegelésére. A belsõ feszültséget, a
marginalitásból fakadó frusztrációt viszont kénytelen valamiféleképpen
feloldani. A megoldás természetesen a domináns viselkedésmintákkal, az
általánosan elfogadott értékekkel, a tömegkonform attitûdökkel
összeegyeztethetõ intim szféra spontán kialakítása lesz. Ez gyakorlatilag a
spontán asszimiláció útja.
Ahogy a nemzetállam által meghatározott társadalmi térben az államalkotó
nép nyelve, kanonizált történelmi-kulturális hagyománya és (a kelet-európai
régióban) a „nemzeti egyházak” hitvallása az egyetlen és kizárólagosan
elfogadott csoporttudat-konstituáló tényezõcsoport, amely az intimitás
szférájának a viselkedésmintáit, értékrendjét, normakövetési módozatait
meghatározhatja, úgy a globális gazdaság és fogyasztói „kultúra” is definiál
egy olyan társadalmi teret, amelyben a szubkultúrák dömpingje mögött immár a
kritikátlan értékrelativizmus egynemûsége homogenizálja a társas lény
lehetséges létmódjait. Ahogy a nemzetállamban a nemzeti kisebbségek, a
fogyasztói „kultúra” válságban lévõ liberális demokráciájában a (másként)
gondolkodók, árnyaltabb politikai nézeteket vallók, úgy a technokrata
szakbarbárok elitjében a nemes értelemben vett értelmiség van szórványban.
Az egynemûsödés, az eltömegesedés
társadalma ugyanis azzal az ösztönös taktikával él, hogy azokat a divatokat
emeli a domináns (szub)kultúra rangjára, amelyekben az olcsó és a lehetõ
legtöbbek számára hozzáférhetõ (kvázi)sikerélmény megélhetõ. (Lásd pl. a
szekularizált vallási õrület futballrítusát, amely egy sor rejtett és nagyon változatos szimbólumot képes
hordozni.)
Visszakanyarodva az eredeti
gondolatmenetünkhöz, ha röviden is, de célszerûnek tûnik utánanézni, hogy a
szórványban élõk vizsgálata esetében mi indokolja a nyelvhasználat, a felekezeti
hovatartozás, az iskolázottság, a vagyoni helyzet változóinak a szociológiai
vizsgálatát. Világos, hogy mindezen elemek olyan csoporttudat-konstituáló
tényezõk, amelyek a társas lény magánszférájának a körébe sorolhatók.
Valamilyen formában szoros összefüggésben állnak a társadalom legkisebb egységének
tartott család intézményével, és ilyenekként teljes mértékben indokolt a
vizsgálatuk.
A kérdés az, hogy a mai
társadalom körülményei között továbbra is indokolt-e ugyanazt a jelentõséget
tulajdonítanunk számukra, mint tettük korábban. Az itt feszegetett probléma
gyökere talán abban a tényben ragadható meg leginkább, hogy igen erõs kételyek
fogalmazhatók meg azt illetõen, hogy a család képes volna maradéktalanul
betölteni korábban ellátott szerepeit. Nem célunk itt a család mint legkisebb
társadalmi egység vélt vagy valós válságáról értekezni, pusztán csak annyit
tehetünk, hogy sorba vesszük a fent említett változókat, és mintegy jelezzük az
azok kapcsán megfogalmazható problémákat.
Köztudott, hogy a nyelv nemcsak
egyszerû kommunikációs eszköz, hanem kultúrahordozó is, és mint ilyen központi
szerepet kap mindenféle hagyomány, többek között a kulturális hagyomány
átörökítésében. Ahhoz viszont, hogy ez utóbbi
szerepét betölthesse, mindenekelõtt beszélni kell, és még tovább menve
kulturáltan kell beszélni. Azt a tényt, hogy egyre szegényesebb nyelvet
beszélünk, vagyis a nyelvromlás tényét nem kell bizonyítanunk – mindennapos
tapasztalat. Szem elõtt tartva viszont azt, hogy a mindennapi életünk mennyire
felgyorsult, és hogy milyen mértékben hódít a rádió, televízió, valamint – és a
mi szempontunkból ez utóbbi a jóval súlyosabb – a számítógép divatja, nincs is
reményünk arra, hogy ezt a folyamatot hagyományos eszközeinkkel eredményesen
hátráltassuk.
A felekezeti hovatartozás, egyáltalán a vallásosság, ha a
szekularizáció mai fokát nem vesszük is most figyelembe, egyre inkább a személy
legbensõbb magánügyévé válik. Közösségformáló ereje, és ez kétségtelenül
számottevõ, nem a hit és az erkölcs terén nyilvánul meg, hanem mintegy a
hiányzó politikai és társadalmi aktivitás pótszereként jelentkezik (lásd pl. az
egyre mediatizáltabb csíksomlyói búcsút mint a magyarok egyfajta
világtalálkozóját).
Az iskola, mint egyre kevésbé a
nevelés és egyre inkább a (szak)oktatás intézménye, társadalmi nyomásra
gyakorlatilag a piac igényeit próbálja kielégíteni a kereslet-kínálat törvényei
szerint.
Végül a vagyoni helyzet
tagadhatatlanul vitális szerepet játszik az értékmegõrzés és értékteremtés
folyamatában, de legalább ekkora szerepe van annak is, hogy milyen
viselkedésminták uralják ma a profitorientáltnak végképp nem mondható kultúra
támogatásának gyakorlatát.
Ezek a villanásnyi megjegyzések
kizárólag a problematizálást szolgálták, arra akartuk ráirányítani a figyelmet,
hogy ma már lehetetlen ezeket a változókat kritikátlanul, a hagyományos
értelemben alkalmazni a szórványok vizsgálatára.
Összegezve azt állítjuk, hogy a szórvány mint társadalmi
kategória a kisebbségi lét egy olyan alesetét írja le, amelyre az adott
léthelyzetben levõ személy azonosság-konstituáló tényezõi közti konfliktus
jellemzõ. Ez a konfliktus a társadalom általános csoporttudat-konstituáló
elemei, valamint az ezekhez kötõdõ egyetemesen elfogadott értékek és
viselkedésminták között egyfelõl és a kisebbségben lévõ közösség sajátos
csoporttudat-konstituáló elemei, valamint az ezekhez kötõdõ értékek és
normakövetési módozatok között másfelõl húzódik, akadályozva ezzel a kisebbségi
csoporthoz tartozó egyént abban, hogy a társadalmi tér teljes jogú
közszereplõje lehessen. Ez az értékkonfliktus az egyénben mint belsõ, lelki
konfliktus jelentkezik, és egymást kizáró alternatívákkal számoló döntésre
kényszeríti õt. A nemtudatos problémamegoldás társadalmi szinten
valószínûsíthetõen az asszimilációnak, általában az egynemûsödésnek kedvez.
Ha az itt vázolt hipotézisünk
helytálló, akkor ez a hatásmechanizmus, a mai társadalmi körülmények között,
vélhetõen tágabb összefüggésrendszerbe állítja a szórvány fogalom használatát csakúgy, mint a szórványkutatás
érdeklõdési körét.