A társadalmi tér mint
történeti téma
Gyáni Gábor: Az utca és a
szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870–1940.
Bp. 1998. Második kiadás, 1999. 216 lap
Az erdélyi olvasó számára
meglehetõsen szokatlan természetû
tudományos vizsgálódás ismertetését több szempontból is indokoltnak
tartjuk. A nemzetközileg ismert és elismert szerzõ témaválasztása,
forráskezelése, kutatási módszere a magyarországi szakberkekben kiemelt
figyelmet keltett, ugyanakkor a mû egy éven belüli második kiadása a
közönségsikert is szemlélteti.
Gyáni Gábor 1950-ben született, kandidátus, az MTA doktora, a
Történettudományi Intézet munkatársa. Már pályája kezdetén érdeklõdése az új
témák és az új módszerek felé fordult, tudományos mentorai közül elég, ha Ránki
György, Vörös Károly vagy Hanák Péter nevét említjük. Az 1980-as évek külföldi
tanulmányútjai, nemzetközi konferenciákon való részvétele lehetõvé tette
számára, hogy behatóan megismerje fõleg az angolszász társadalomtörténeti és
várostörténeti szakirodalmat, illetve kamatoztassa tapasztalatait. (Elsõsorban,
Gyáni Gábor: Család, háztartás és városi cselédség. Bp. 1983.) A cselédség
problematikáját tágabb kontextusba helyezve, a polgári család, a háztartás kérdéskörével szoros
összefüggésben, sokoldalúan vizsgálta. Az antropológiai szemléletet, az
Alltagsgeschichte eredményeit, a mikrotörténet módszereit a kilencvenes évek
közepén megjelent könyvében alkalmazta elõször következetesen (Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a
századfordulón. Bp. 1995). Külföldi szakirodalombeli jártasságát Gyáni
nemcsak a saját kutatásaiban használta fel, hanem egyetemi oktatói minõségében, valamint szöveggyûjtemények, tanulmánykötetek
révén jelentõs mértékben hozzájárult azok magyarországi népszerûsítéséhez is.
(Pl. Gyáni Gábor: A várostörténetírás új irányzata
[A New Urban History]. Történelmi Szemle 1978. 3. sz.; Uõ: Az új történetírás jelensége.
Világtörténet 1986. 3–4; Uõ [szerk.]: A
modern város történeti dilemmái. Debrecen 1995.) Mindezek mellett
makroszintû kutatásait, a strukturalista módszerek használatát nem adta fel,
errõl tanúskodik legutóbbi munkája: Magyarország
története a Horthy korban, mely egy társadalomtörténeti tankönyv részeként
látott napvilágot (Gyáni Gábor–Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig.
Bp. 1998).
A szerzõ könyve tárgyaként a
mindennapi élet historikumát jelöli meg, a tanulmányláncolatban az átlagember
életének tényeire, a viselkedését irányító normákra, erkölcsi meggyõzõdésére
összpontosítva. Olyan megközelítésekre törekszik, melyek lényege, hogy a
történész a múltbéli események és folyamatok szubjektív átélésének tényeit
kutatja és értelmezi.
Az új történészirányzatok
magyarországi receptálása még eléggé a kezdetén tart: a mindennapi élet
története egyre kedveltebb kutatási témává vált ugyan, de többnyire megrekedt a
narratív szinten. Gyáni értekezése joggal sorolható az úttörõ munkák közé,
hiszen az elsõ kísérlet arra, hogy a fizikai tér társadalmi vizsgálata során
érvényesítse a mikrotörténeti historikus szemléletmódot a nagyvárosi társadalom
elemzésében. Gyáni szakít azzal a szokványos történészgyakorlattal, amely az
életmód merõben leíró taglalását részesíti elõnyben, és a mindennapi élet
fogalmát analitikus kategóriaként fogja fel. A társadalmi tér használata
kapcsán leszögezi, hogy többrõl van szó, mint amit az „életmód” kifejezés
sugall, ezért helyette az „életvilág” terminust alkalmazza.
A kötet olyan esettanulmányokat
tartalmaz, amelyek érvénye túlmutat az egyediségén, és általános érvényû
következtetések levonására alkalmasak. Elemzései során következetesen és
meggyõzõen használja az analógia és a párhuzamba állítás módszerét, gyakran
hivatkozik Párizs, London, Berlin, Bécs, illetve amerikai városok urbanizációs
folyamataira, a nyugati modernizáció kísérõjelenségeire. A szerzõ nagy gondot
fordít a vizsgálatban alkalmazott fogalmak pontos definíciójára, lenyûgözõ a
forráskritikai elemzése.
Bõségesen használja a
hagyományos történeti kútfõket (elöljárósági jegyzõkönyvek, statisztikai
adatok, általános munkák), azonban sikerül megvalósítania a személytelen
források új szempontú interpretációját, és ezeket sokrétû összefüggésbe
helyezi. Elsõsorban a 19. századi vizsgálatnál sikerrel kamatoztatja a kevésbé
szokványos forrásokat is: illemkódexek, házbérjövedelmi bevallások, háztartási
kézikönyvek, lakásleltárak, telekkönyvi betétek. Kétségtelen, hogy a vizsgálati
szempontjainak leginkább megfelelõ forrás a napló. E tekintetben Gyáni igen
szerencsés helyzetben volt, használhatta Táncsics Eszter és Csorba Géza közösen
vezetett naplóját (Táncsics Eszter és Csorba
Géza naplója. Vál., szerk. és bev. Buza Péter. Bp. 1994), mely a fiatal házaspár
vallomásértékû megnyilatkozásait tartalmazza, többek között a városhoz való
viszonyulásukról is. A kötet második része már leíróbb jellegû, forrásbázisa
kevésbé színes. Érzékelhetõ olyan nem levéltári anyag hiánya, mint a sajtó,
fényképgyûjtemények, dokumentumfilmek, önéletrajzok, szépirodalmi munkák –
melyek kellõ forráskritikával hasznosnak bizonyulhattak volna.
A bevezetõnek szánt elsõ
oldalakon a már említett új történeti irányzatok neves képviselõinek
koncepcióiról, az eltérõ és a hasonló véleményekrõl, a nemzetközi elméleti
vitákról olvashatunk. Gyáni lényegretörõen és világosan exponálja a fõ
vitakérdéseket, ugyanakkor jellemzi a mindennapi élettel kapcsolatos szerteágazó
történeti irodalmat.
Az értekezés elsõ része a
köztérrel és annak használóival foglalkozik. A múlt század második felében kibontakozó
modernizációs folyamat vizsgálatakor arra keresi a választ, hogy a nyilvánosság
átalakulásának milyen történeti szakaszai, külsõ formái voltak, illetõleg, hogy
mi ment végbe eközben az emberek fejében. Teszi mindezt a kortársak – többek
között Engels, E.A. Poe, Balzac, Baudelaire – megfigyelései, önelemzései
alapján. Rámutat a magán- és a közszféra egyre hangsúlyozottabb elkülönülésére,
valamint Budapest sajátos helyzetére e tekintetben.
Az ünneplések és a nemi
szegregáció példáin keresztül érzékletesen szemléltet egy 19. századi
fejleményt: az elütõ térhasználati szokások miként konstruálják a társadalmi
tagoltságot. Igen tanulságos a különbözõ forrástípusok egybevetése és a
történelmi párhuzam használata a köztér fogalmának rekonstruálásakor. Esettanulmány
keretében vizsgálja, hogyan hatott a születõ nagyváros átalakuló nyilvánossága
a benne élõkre. A már említett naplójegyzeteket használva Gyáni éles szemmel
találja meg és elemzi az e szempontból releváns mondatokat, s fedi fel, hogyan
keresték és csodálták meg az újonnan emelt monumentális épületeket, hogyan
érzékelték ezeken keresztül Budapest modern nagyvárossá alakulását.
Jól körvonalazza a hétköznap és
az ünnep látványosságait, a különbözõ „színjátékokat”, amelyeknek a fiatal házaspár passzív szemlélõje volt. Rekonstruálja a
Csorbáék kávéházlátogatási szokásait, lényeges elemekkel pótolva a fõvárosi
kávéházi életrõl alkotott képet, rendkívül értékes forrásanyaga kevésbé
általánosítható, ugyanis legalább három nem szokványos személyi vonást visel
magán: Táncsics Mihály lányáról és vejérõl van szó, akik gyermektelenek és
kevésbé vallásosak.
Ugyancsak szemléletesen mutatja
be a sétányok, parkok használatában a kisajátítás és megosztás taktikáját, a
norma, értékrend és valóság szövevényét, mely magában foglalta a hatósági
szabályzat és a lakossági viselkedés spontaneitását.
A munkásmegmozdulások
eseményeinek teljesen új ábrázolásával találkozunk a „vérvörös csütörtök”
koreográfiáját tárgyaló részben. A zavargások topográfiáját vizsgálva Gyáni
sikeresen rekonstruálta, miként sajátítja ki a tömeg a város köztereit és
utcáit saját politikai céljainak érdekében. A fentebb ismertetett
problematikában sikerült a szerzõnek a legteljesebb mértékben megvalósítani azt
a célkitûzését, hogy az élményeken és tapasztalatokon keresztül mutassa be a
modern nagyváros be- és elfogadását, „elsajátítását” a kortársak által.
Magyarországi szakmai bírálója
(Bácskai Vera: Az újdonság ígérete és
buktatói. BUKSZ 1999. nyár, 169–173.) többek között azt rója fel a
szerzõnek, hogy az utca mindennapi életérõl a kötetben alig esik szó, holott a
címben igencsak hangsúlyosan jelenik meg az „utca” szó. Bácskai Vera továbbá
azért bírálja Gyánit, hogy maradéktalanul elfogadja Richard Senett elméletét
(Richard Senett: A közéleti ember bukása.
Bp. 1998), miszerint a nagyvárosi ember csupán passzív szemlélõdõ volt. A
kritika szerzõje rámutat arra, hogy a korabeli polgár aktorként, önmaga
megmutatójaként is részt vett a közéletben. Sõt ezen túlmutatva Bácskai
megállapítja, hogy egy prekoncepcióval állunk szemben, mely „szelektálásra
ösztönöz, az azzal összhangban levõ gondolatok, mentalitás túlhangsúlyozására,
az annak ellentmondó vagy e szempontból elhanyagolható nézetek háttérbe
szorításával vagy figyelmen kívül hagyásával” (Bácskai: uo.).
A könyv második része a
magánszféra, a lakásviszonyok tematikájával foglalkozik, melynek vizsgálatát
kiterjeszti a két háború közötti idõszakra is. A szerzõ figyelmének
középpontjába a köztér ellenpárjaként megjelenõ „otthon” kerül, melynek
bemutatását differenciáltan végzi el: részletesen kitér a nyomortelepek, szükséglakások
és a szakképzett munkásság lakáskörülményeinek különbségeire, utóbbiak
helyzetének fokozatos javulására. A középosztály intim életének vizsgálata
esetében viszont a két korszak összekapcsolása megítélésünk szerint nem volt
szerencsés, mivel a két korszakban mind a probléma módszertani megközelítése,
mind a vizsgálatba bevontak köre eléggé eltérõ. A források lenyûgözõen széles
skáláját felvonultatva, lakásalaprajzokkal illusztrálva szemlélteti a pesti
bérház egész univerzumát, olyan kérdéseket érintve, mint a lakások méretének
összefüggése a házbér nagyságával, ez utóbbi aránya a tisztviselõi fizetésekkel;
a társadalmi érintkezés szabályai; a lakásmobilitás jelensége.
A dualizmus kori polgári
lakásviszonyok vizsgálatát esettanulmányokra alapozva végzi, melyek a felsõ
középosztály életvilágát tükrözik. Sikerrel vállalkozik sztereotípiák egész
sorának cáfolására, bebizonyítva, hogy nemcsak és nem elsõsorban az anyagi
helyzet, hanem a foglalkozás, a társadalmi aspirációk, egyéni ízlés, a család
létszáma és még sok más tényezõ játszott meghatározó szerepet e viszonylag
homogén társadalmi kategórián belül is.
A fõvárosi polgárság két
világháború közti viszonyait taglaló fejezetet maga a szerzõ is csak vázlatnak
minõsíti; ez érzékelhetõ is a szerényebb forrásanyag és ezáltal a vizsgálati
módszerek beszûkülése révén. Elemzése során fõként az 1925., illetve 1930. évi
budapesti lakásstatisztikákat használja, melyeket kiegészít ugyan személyes
jellegû forrásokkal, de a rendelkezésére álló adatbázisból nem körvonalazódnak
ki kellõképpen a középosztály lakásviszonyaiban beállt változások.
Amit a dualizmus korára
vonatkozóan igen meggyõzõen mutat be, az ebben a részben szûkszavúbbra
sikeredik. Kevesebb figyelmet szentel a lakásszerkezetnek, a lakberendezés
kicserélõdésének, inkább a megnövekedett komfortra koncentrál. A polgári otthon
vizsgálatából azt a helytálló következtetést vonja le, hogy az elsõ világháború
után megromlott a középosztály helyzete, ez a csoport mindinkább lemaradt a
nagypolgárságtól. Nem nyomatékosítja viszont kellõképpen azt a tényt, hogy a
lakásméretek csökkenése nem feltétlen lecsúszást jelentett. Meglátásunk szerint
az igények, az egyéni ízlés is átalakult, és a harmincas években egy újabb
középosztályi identitást kifejezõ lakáskultúra formálódását lehet nyomán
követni.
A munkáslakásokról szóló, kiválóan dokumentált végsõ tanulmányban
Gyáni arról értekezik, hogy milyen kihívások érték a múltban a társadalmat a
lakhatás biztosításának oldaláról, és hogyan, illetõleg milyen mértékben volt
képes e kihívásoknak megfelelni a korabeli budapesti munkástársadalom. Szól a
Nagykörúttól kifele esõ proletár bérkaszárnyák elterjedésérõl, a munkásság
térbeli eloszlásáról, a lakbérek alakulásáról. Megállapítja, hogy a
nyomortanyákra jellemzõ túlzsúfolt lakásmód nem a gyermekek sokaságának, sõt
nem is a több generáció együttélésének volt tulajdonítható, hanem ezt a
nagyszámú al- és ágybérlõ állandó jelenléte idézte elõ. Kimutatja, hogy a
munkásság bizonyos csoportjai közti különbségek a lakásviszonyokban is
tükrözõdtek, különösen nagyok az eltérések a lakások különbözése tekintetében.
Összességében megállapítható,
hogy a szerzõ jórészt elérte kitûzött célját. Könyve átfogó képet nyújt arról,
hogy használat közben, annak eredményeként hogyan jött létre a tér fogalma, ami
megszabja, hogy a köztér vagy a magánélet tere kiknek mire szolgálhat napi
életükben. A gyerekcipõben járó kutatások okán a szerzõ nem törekedett
kielégítõ megoldások kidolgozására. Õ maga így fogalmaz: „A munka során az
vezetett bennünket, hogy feltegyük a megfogalmazható kérdéseket, majd közülük
választ adjunk azokra, melyek az áttekintett – többnyire levéltári – források
nyomán megválaszolhatók.”
Gyáni Gábor könyvét tematikája,
szemlélete, módszerei, új források újszerû értelmezése szempontjából nagy
haszonnal forgathatják az erdélyi magyar történészek, sõt a szerzõ lenyûgözõ
stílusának, az illusztrációknak köszönhetõen érdekfeszítõ olvasmányt jelenthet
minden – az újra fogékony – olvasó számára.
Gyarmati Zsolt