A székely népviselet mint összetett jelrendszer
Gazda Klára: A székely
népviselet. Budapest 1998. 211 lap
A székely népviselet az
Akadémiai Kiadó Néprajzi Tanulmányok címû sorozatában jelent meg. A kötetet
Kisbán Eszter és Flórián Mária lektorálta.
A Székelyföld a történelmi hét székely székbõl szervezõdõ történeti
nagytáj Erdélyben. Lakossága hajdani kiváltsága büszke tudatában termeli ki
azokat a szimbólumokat, amelyek által ez a specifikus kultúra reprezentálja
magát.
Gazda Klára így határozza meg célkitûzését, egyben kutatási szempontját:
„Jelen tanulmány a Székelyföld lakóinak ruházkodási szokásait történeti
alakulásukban kívánja megközelíteni” (11). A könyv a székely nép hagyományos
viseletét tárja fel, azaz a múlt századi állapotokról beszél elsõsorban. A
viselet alakulását természeti, fizikai körülmények is befolyásolják. Ilyen
meggondolásból vázolja fel a szerzõ a legelején azt a
történeti-gazdasági-társadalmi kontextust, amely kitermelte a Székelyföld
kultúrájának e jellegzetességeit.
A nemek eltérõ ruházkodási igényeinek megfelelõen a szerzõ két nagy
fejezetet szentel az öltözködési szokások bemutatásának. Minden misztikus
szándék nélkül 100–100 oldalnyira tagolja könyvét. Az elsõ fejezet az
újdonságok iránt fogékonyabb nõk öltözködését vizsgálja, a második pedig az
öltözködésben szerényebb, konzervatívabb férfiak viseletét tárja fel.
A mai köztudat a székely viseletet a manuálisan elõállított
ruhadarabokkal azonosítja. A házi termelésre berendezkedõ székely gazdaságra
jellemzõ volt a ruházkodásbeli önellátás, de ez egyáltalán nem volt kizárólagos
jellegû. Ezt bizonyítják a korabeli írott források. Gazda Klára is ezekre
támaszkodik, ez már a kötet elején lévõ módszertani problémafelvetésbõl is
kiderül. A szerzõ óriási adatbázist használ: „[a kötet] a szórványos XVII. századi, azelõtti és a szintén
hézagos XVIII–XIX. századi szépirodalmi, publicisztikai, ikonográfiai
forrásokat, valamint a téma eddigi néprajzi feldolgozásait szótörténeti és
ipartörténeti információkkal, terepgyûjtésekkel, továbbá a múzeumi anyag
bevonásával újraelemzi. Az egymást kölcsönösen értelmezõ források sorát
hasznosan egészítik ki jogi természetû kéziratok: panaszlevelek,
osztálylevelek, tanúvallomások, végrendeletek, inventáriumok, bérszerzõdések,
de mindenekelõtt a hozománylevelek” (12–13).
Mi derül ki a korabeli forrásokból?
A múlt századi nõi viselet ingbõl, rávett bõ- vagy selyemmellénybõl és
kurtiból, bõ rokolyából és elõtte köténybõl, télen zekébõl vagy bundából,
csizmából és fejrevalóból állt. A székely asszonyok mindig követendõ mintának
tartották a felsõbb osztályok öltözetét. A hatalmi pozíció óhaja, a divatos
ruhák megszerzésének igénye a mozgatórugója a nõi ruhatáron belül történõ
változásoknak.
A férfiak viselete (ing, mellény, harisnya, zeke, kalap, csizma)
hagyományosabbnak, statikusabbnak mondható. A hatalom képviselõi
beavatkozásaikkal a székely férfiak viseletét a katonai szolgálatnak
megfelelõen módosították. Ugyanakkor a férfi ruhatár nem igényli a halmozást,
egyedül a váltóruhát kívánja meg. Láthatjuk, az írott források a viseletre
elsõsorban mint tárgykategóriára utalnak.
Gazda Klára kutatói álláspontja új nézõpontok megjelenését jelenti a
magyar néprajzi kutatástörténetben. Az egyes népcsoportok viselete többféle
szempontból is megközelíthetõ, mert számos tényezõ függvénye.
Gazda Klára elméletének újszerûsége abban áll, hogy a viseletet a maga
komplex funkciórendszerével együtt mutatja be. A könyvben a szerzõ arra is
kitér, hogy milyen többletjelentéssel, szimbolikus tartalommal látja el a
kultúra e tárgyelemeket.
Elõször is a viseletdarabokat funkció szerint három csoportra tagolja, megkülönböztetve a hétköznapi,
az ünnepi és a rituális viseletet. Ez a felosztás nem jelent szigorú határokat,
merev skatulyázást. Számos példával illusztrálja a csoportok közötti átjárhatóságot.
A gyolcsrokolya a 17–18. századi ünnepi, egyben rituális funkcióját elveszti
(alsószoknyává, viselõvé szorul vissza). Ami a lábbelit illeti, a nemesek
karmazsinból készült magas szárú csizmát hordtak, a periférián lévõ
parasztoknak, jobbágyoknak csak a durva bõrbõl, primitív technikával
elõállított bocskor járt. Csíkszentgyörgyön a nemesi családok utódjai hosszabb,
a jobbágyrendûek pedig rövidebb rokolyában jártak. Az anyag szövése, a
szálcsoportok egymáshoz viszonyított sûrûsége az egyén táji hovatartozását
jelzi. Háromszéken a kettõs szövés volt elterjedtebb, míg a csíkiakat az egyes
szövésû szoknyájukról lehetett megismerni.
Az öltözeti elemek jelszerûsége a ruhatiltó rendeletekbõl is kiderül,
amelyek korlátozták a megfelelõ öltözeti darabok viseletét. Például az 1683-as
országgyûlés tiltotta, hogy a parasztok selymet, csizmát, finom posztónemût
öltsenek magukra: „hordjanak a maguk módja szerint való köntösöket” (37).
Csíkban csak a katonarenden élõk viselhettek hófehér kendõt, a
jobbágyrenden élõknek csak háziszõttes kockás dukált. A szabás és díszítés
részletei az életkor jeleként szolgálhattak a jelrendszert értõ és ismerõ
közösség számára. A szoknya színe alapján mintegy tízéves periódusokra tagolták
az emberi életet. A kisleánynak rózsaszínû viselet, a nagyleánynak élénkpiros,
tûz színû viselet járt. Az elsõ gyerek megszületése után a menyecske zöld
színûre cserélte ruháját, és ahogy az emberi élet haladt az öregkor, a halál
felé, egyre sötétebb árnyalatú színek következtek.
Az öltözetet meghatározta az alkalom is. A rituális eseményekre a
legelõkelõbb, legdíszesebb ruhadarabot illett felölteni. Az egyház a maga
fölérendeltségével bizonyos normákat írt elõ az öltözködéskultúra területén.
Böjtben a leányok is kötelesek voltak levetni az élénk színû szoknyákat, és
sötétebbekkel váltották fel.
A hagyományos világban a viselet egyben az egyén számára elõírt
viselkedésformát is jelentette, melyet az egyénnek szigorúan szem elõtt kellett
tartania, ha nem akart a közösség szigorú erkölcsrendszerébe ütközni. A szokás
megszegõjét a közösség a tettlegességtõl a megszólásig különbözõ módon
büntethette. A harisnya zsinórozásának színe a szabad székelyek kiváltságának
jele volt. Aki méltatlanul viselte, arról nyilvánosan leszakították. A kétes
erkölcsû leányt a templom elõtt fosztották meg a pártájától. Akinek pántlikája
hosszabb volt a szoknyájánál, arról azt tartották, hogy férjhez akar menni. Aki
igen félrecsapta a kalapját, azt büszkének minõsítették.
Példák sokaságával bizonyítja a szerzõ álláspontját, hogy a viselet
rendszerén belül minden elemnek jelentéshordozó funkciója van. A mai ember
számára ezek a jelek fölöttébb bonyolultnak, érthetetlennek, logikátlannak
tûnhetnek, viszont a zárt társadalom számon tartja a hosszú fejlõdés nyomán
kialakított törvényeket.
Gazda Klára könyve a rendkívül sokoldalú bemutatás során az egyes
ruhadarabok hiedelemhátterére is kitér. A meztelenségnek például gonoszûzõ és
termékenységvarázsló szerepet tulajdonítottak. Az archaikus gondolkodás szerint
az ember mágikusan befolyásolható azokon a ruhadarabokon keresztül, amelyek
közvetlenül érintkeznek a testével. A menyasszonytól kapott võlegényinget a
férj félretette, hogy benne temessék el, mert a túlvilágon esküvõi
ruhadarabjukról ismerik fel egymást a házasok.
A könyv utolsó fejezete a polgárosodó környezetben zajló „kivetkõzés”
folyamatát követi nyomon. Az ipari forradalom a Székelyföldön is szükségtelenné
tette a háziipari termelést. A gyári ipar termékei olcsóbban beszerezhetõek és
könnyebben moshatóak voltak, mint a hagyományos módon elõállított ruhadarabok.
Az üzleti áruk megvásárlásával egy idõben szûntek meg a közösség
tradicionálisan kialakított formái is. „Ennek az ember és tárgy közé ékelõdõ
elidegenedési folyamatnak az észlelése, továbbá az esztétikai kvalitásokat is
felmutató és közösségi identitást is hordozó tárgyi (és szellemi) világ
eltûnésének tapasztalása egyes értelmiségiekben riadalmat keltett” – írja Gazda
Klára (175). Az értelmiségiek szent kötelességüknek érzik megmenteni,
felújítani, ugyanakkor össztársadalmivá tenni e kihalófélben levõ kulturális
értéket.
Hogyan viszonyul a folklorizmus termelte „székelyruha” a hagyományos
viselethez? – teszi fel a kérdést a könyv szerzõje. Az értelmiség egyértelmûen
pozitív értéktartalommal ruházza fel a székely népviseletet: az „idegen”, a
„céda” boltival szemben a munka, a szorgalom, a tisztaság, a megmaradás
erkölcsét jelképezi. A hagyományos értékrendszer módosulásával az
öltözetdarabok elvesztik szimbolikus jelentésüket. A hajdani összetett
jelrendszer a 20. században megszûnik, a viselet egyre inkább csak az etnikai
identitás kifejezésére szolgál.
A könyv utolsó fejezete kijelöli a székely viselet helyét az erdélyi,
valamint a magyar viseletek körében. Gazda Klára munkája jelentõs alkotás
nyelvjárási, dialektológiai szempontból is, mert ma már archaizmusnak számító
mesterségneveket sorol fel. A jobb megértés kedvéért talán szerencsésebb lett
volna a képmellékletet közvetlenül a folyószövegbe illeszteni, de az már az
olvasói alaposságon múlik, hogy hátralapoz-e a megfelelõ helyre, ahol a képi
utalás található.
Gazda Klára könyve monografikus igényû bemutatás. Ennek elõnyei:
információgazdagság, a téma árnyalt, sokoldalú bemutatása és a korábbi kutatási
eredmények feldolgozása.
Gazda Andrea