A 2000.
június 3-i közgyûlés iratai
Fõtitkári jelentés az 1999–2000. évre
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület
jelenlegi elnöksége két év óta végzi feladatát. Ez a két év meglehetõsen
eredményes volt.
Eredményeink ellenére
gondterhelten állíthatjuk, hogy nehéz idõszakra kell fölkészülnünk. Arra kell
és úgy kell fölkészülnünk, hogy a közeljövõben egyrészt a máris mutatkozó,
országos gazdasági és belpolitikai instabilitás fejleményei közepette
Egyesületünket és mindazt, ami számunkra értéket képvisel, a lehetõ legkevesebb
veszteség érje, másrészt pedig arra és úgy, hogy könnyen „megtanulhassuk az új
leckét”: a bõvülõ romániai magyar felsõfokú oktatással való harmonikus és
maximálisan hasznos együttmûködést. Ez a két folyamat, melyekkel eredményesen
kellene szembesülnünk, ez a két egymással is nehezen összeegyeztethetõ folyamat
(amelyet tõlünk független tényezõk lendítenek, de amelytõl mi magunk nem is
tudnánk és nem is akarhatunk függetlenedni) nagy próba elé állítja
Egyesületünket: elõrelátást, energiát, találékonyságot és újítókészséget vár
tõlünk. Erre a próbára kellene fölkészülnünk, és e próbát – mindannyiunk
hasznára – ki is kellene állnunk. Mindennapi munkánk, ingó és ingatlan vagyonunk
növelésének, tudományos és erkölcsi tõkénk gyarapításának, szellemi hatékonyságunk
javításának, önmagunk modernizálásának új területeit, új módszereit kellene
megtalálnunk, és e nehéz feladatokhoz kellene hozzáidomítanunk szervezõ és
gazdálkodó tevékenységünket is.
Nem jelenthetem, hogy az utóbbi
esztendõkben Elnökségünk és Választmányunk a kellõ következetességgel és
elõrelátó szívóssággal készült volna a
zavarosnak látott, mégis eredményesnek óhajtott holnapra. Tevékenységünket
inkább azzal jellemezhetném, hogy megpróbáltunk szinten maradni, megpróbáltunk
kis fejlesztésekkel hasznossá válni, tehát – az utóbbi évek eredményei mentén –
úgy folytattuk a munkát, mintha a világ változása és (azon belül) az erdélyi
értelmiség fokozódó elszegényedése, a fiatalság szemléletváltása nem is
érinthetné Egyesületünket. Ha egy stagnáló világban élnénk, a Tagság, a
Választmány és az Elnökség ez évi teljesítményét feltétlenül dicséretesnek tekinthetnénk.
Kusza dinamikájú hazai környezetünkben és a viszonylag gyorsan változó
Európában azonban – a távolabbi jövõ biztosítása érdekében – többet kellett
volna teljesítenünk. Többet és elõremutatóbbat.
Mindezeket figyelembe véve
megismétlem tavalyi jelentésem kelletlenül fogadott megállapítását:
Egyesületünk egy minden eredmény ellenére is megmutatkozó növekedési válságban van; és ezúttal hozzáteszem: a szükségessé
vált megújulást, nekilendülést most már igazán nem halogathatjuk.
Nemrég, az április 10-én tartott
elnökségi ülésen bejelentettem, hogy fõtitkári tisztségemrõl lemondok. Az akkor
vázolt indokok közül kettõ személyesebb jellegû volt. Elsõ indokom azonban az
volt és az marad, hogy még a kurrens ügyintézés kellõ ellátására sem volt elég
energiám, az elvi szempontból fontosnak érzett feladataimból pedig, vagyis a
válságkezeléshez és az elõrelépéshez kötõdõ feladataimból szinte semmit sem
teljesítettem. (Június 3-ig, idei közgyûlésünkig természetesen továbbra is
próbálom ellátni munkakörömet.)
Az újításokat szükségessé tevõ
külsõ és belsõ körülményekrõl (jelen helyzetünk jellemzésérõl) eddig inkább
csak az általánosságok szintjén szóltam. Alább – legalább vázlatosan – bemutatok
néhány kézzelfogható és ugyanakkor jellegzetes problémát, hogy a fentiek
tartalmát és irányultságát e példákon keresztül jobban megvilágítsam.
A magyar nyelvû erdélyi felsõfokú
oktatás fejlõdésében/fejlesztésében Egyesületünknek dinamizáló szerepe lehetne.
Több tekintetben is háttérintézményként mûködhetne, és egyben szellemi otthonává
válhatna az egyetemi oktatás vonzáskörébe kerülõ, magas szintû képzettséggel
rendelkezõ, tudományukat kedvvel mûvelõ embereknek. Feltételes módban
fogalmaztam, holott köztudomású, hogy az említett vonatkozásokban, egyes
szakterületeken, bizonyos mértékig, az EME valóban aktív, és elég szép
eredményeket ér el. A feltételes módot mégis szükségessé teszik az arányok: az,
amit ebben a tekintetben máris teljesítünk, máris nyújtani tudunk, mennyiségi szempontból a tegnapi-mai
szükségleteknek csak töredékét teszi ki, miközben minõségi szempontból is javítható, javítandó lenne.
Van az erdélyi szellemi
építkezésben néhány feladatkör, amelyet pillanatnyilag senki sem vállal, vagy
ha vállalja is, csak kismértékben képes azt ellátni, és amelyek ellátásáért
jelen állapotában Egyesületünk is csak keveset tesz, vagy szinte semmit.
Elsõsorban az utóbbi fél évszázad
folyamán elmélyült elmaradottságunk és elszigeteltségünk felszámolására
gondolok. Bár örömmel állapíthatjuk meg, hogy Magyarországtól való
elszigeteltségünk sokat enyhült, és ma már inkább csak a szegénységünk fékezi a
kapcsolatok egészséges fejlõdését, mégis kapcsolatrendszerünk egészét tekintve igen nagy a
lemaradásunk.
Igazságtalan és kártékony lennék,
ha az egyetemi szintû romániai magyar tanszemélyzetet sommásan a világtól
elmaradottnak és szellemileg elszigeteltnek minõsíteném. De akkor is ködösítenék,
ha elhallgatnám, hogy a nemzetközi szellemi pezsgésben való erdélyi részvétel
szintje és intenzitása messze elmarad a jövõépítõ ambícióinkkal összhangban
megkívánható szinttõl, és hogy sok szakemberünk külföldi kapcsolatrendszere a
Kárpát-medencére korlátozódik.
Említhetnék számos más,
kellõképpen el nem látott feladatkört is, de ezek közül csak olyanokat emelek
ki, amelyekkel jó lenne, ha mi magunk, mint Egyesület és mint önálló kutatók, a
jelenleginél intenzívebben foglalkoznánk. Ilyen a különbözõ erdélyi tudományos
mûhelyek közötti kapcsolat és jó viszony ápolása. Ilyen továbbá a román
értelmiség folyamatos tájékoztatása a magyar tudomány és kultúra tartalmáról,
eseményeirõl, tendenciáiról, vagy ilyen a velünk szomszédos, túlnyomóan ortodox
államok életének (különösen tudományos és mûvelõdési életének) figyelése,
megismerése. Ilyen a mai erdélyi élet sokrétû tanulmányozása – a demográfiai
viszonyoktól a tévézés szociológiájáig, a falusi világ gazdasági átalakulásától
a cigánysággal való együttélésig, a világkereskedelembe való bekapcsolódástól a
kivándorlásig és a betelepedésekig, a fogyasztási szokások változásaitól a
neoprotestáns és ezoterikus mozgalmak meg az iszlám terjedéséig, az íratlan
viselkedési normáktól a jogrend változásaiig stb. stb. Továbbá sajnos sok
tekintetben még ma is elhanyagolt az utóbbi nyolcvan év erdélyi folyamatainak a
tényszerû feltárása, sokrétû tanulmányozása, a korábbi ismertetések kritikai
kiértékelése és az új eredményeknek a hamis sztereotípiákat, elõítéleteket
romboló népszerûsítése.
További szemléltetõ példának jó
lesz az elektronikus posta és az internet bevezetése Egyesületünk
tevékenységébe.
A II. Szakosztály fiatal
biológusai (az ÖkoStudium Társaság) az általuk megpályázott és a Moll-házban
elhelyezett számítógépet az általuk megszerzett pénzen már 1999-ben
rákapcsolták az e-mail hálózatra. Központi irodánkban is az egyik számítógép
néhány hónap óta – az ingyenes RoEduNet hálózaton keresztül – e-mail, illetve
internetszolgáltatást nyújt. Csakhogy itt legalább három bökkenõt kell
megemlítenem, ha tevékenységünk javítandó aspektusait, különösen pedig korszerûségünk
kérdését veszem célba.
Mûködõképes számítógépeink közül
a leggyengébbiket szánták erre a célra, következésképpen a lehetséges
szolgáltatások egy részérõl technikai okok miatt eleve le kellett mondanunk, a
technikailag egyáltalán elérhetõ szolgáltatások pedig igen lassan mûködnek.
Az internetkapcsolat, bár elvben
napi 24 órát mûködhetne, adminisztratív okok miatt inkább csak munkanapokon
használható – délelõtt 9-tõl délután 4-ig –, valójában napi átlagban mindössze
három-négy órát dolgozik, mert nincs kit kiszolgálnia. A legtöbbet a GEKKO nevû
fiatal geológuscsoport tagjai használják. Harmincévesnél idõsebb önálló
használója pedig eddig csak három akadt. (Ezek közül is az egyik külföldi
vendég volt.)
Még nem készítettük el az ún.
honlapunkat, amelyik Egyesületünket a világhálón ismertetné.
Hogy ezt a példát jobban
kidomborítsam, megemlítem, hogy a Központi Egyetemi Könyvtárban berendeztek egy
internettermet, amelyben – napi tizenkét órán át – tizenöt számítógépet
használhatnak az olvasók. Ezek a gépek mind korszerûbbek, mint az EME-iroda
legjobb gépe. Tíz gép internetszolgáltatást nyújt, a másik öt pedig különbözõ
adatbázisokhoz engedi hozzáférni az olvasót. A gépek szinte szakadatlanul
üzemelnek, szabad géphez jutni igen nehéz, pedig egy-egy olvasónak legfennebb napi
egy órát engedélyeznek.
Más tanulságos példaként a
pénzforrásaink jellegét választom.
Egyesületünket annak idején az
erdélyi magyar társadalom hozta létre, és az erdélyi magyar társadalom tartotta
el. Újraalakulásunk óta azonban mûködésünket csak kis arányban fedezik a
tagdíjak és az erdélyiek adományai. Kiadásaink jelentõs részét Magyarországon
meghirdetett pályázatok elnyerése teszi lehetõvé. Azt hiszem, ebben nincs semmi
rendellenes, semmi kritizálni való. Ugyanis abban a lezárult idõszakban, amely a
II. világháború végétõl 1989-ig tartott, Erdély magyar társadalma sokkal jobban
elszegényedett, mint az anyaországi, és ezért természetes, hogy a jelen átmenet
idején igényeljük, megkapjuk és felhasználjuk az anyaország támogatását.
Az viszont nem tûnik ugyanilyen
természetesnek, hogy hosszabb távra is így rendezkedjünk be. Három más
pénzforrás-típus felé is tájékozódnunk kellene: többet kellene elvárnunk az erdélyi
magyar társadalom tehetõsebb rétegével kiépíthetõ kapcsolatainktól, és
következetesebben kellene keresnünk a lehetõséget, hogy – Bukaresten keresztül
– kellõ mértékben részesüljünk az állampolgári kötelességként befizetett adóink
újraelosztásából, továbbá hozzá kellene szoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy a
tudományos és kulturális célra fordítható nemzetközi pénzforrásokat nemcsak
másoknak szánták, hanem nekünk is. Az elsõként említett irányban az
Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztály, a II. Szakosztályhoz tartozó
GEKKo nevû geológuscsoport,
valamint a Mûszaki Szakosztály szerzett bátorító tapasztalatokat, különösen a
Székelyföldön. Nemzetközi forrásokból a II. Szakosztályhoz tartozó ÖkoStudium
Társaságnak sikerült pénzt szereznie kutatásaihoz, de már a IV. Szakosztálynak
is volt sikere ilyen irányban. Ami pedig a román állami támogatások lehetõségét
illeti, jó tudni, hogy bár 1998-ban és 1999-ben eredményesen pályáztunk a
bukaresti Mûvelõdési Minisztériumnál könyvek kiadásának támogatása végett, az
idén (eleddig) semmilyen lépést nem tettünk azért, hogy állami pénzekbõl
részesüljünk.
Hosszabb távon létfontosságúnak
látszik, hogy pénzforrásaink diverzifikálása terén javítsuk a
teljesítményünket.
A példaként bemutatott,
fehér-fekete ténycsoportok meglehetõsen jellemzõek. Hiba lenne azonban, ha
csupán ezek alapján ítélnénk meg Egyesületünk jelen állapotát és az
Egyesületben folyó tudományos munkát. Alább, különféle eredményeink vázlatos
bemutatása során majd kiderül, hogy teljesítményünkre – más perspektívából
nézve – igazán büszkék lehetnénk. Ám a mát mindig meghaladni akaró, a
holnaputánra tekintõ szem számára a kép ambivalens marad.
Nincs mit csodálkoznunk azon,
hogy helyzetünk ilyenné alakult. A körülmények alaposabb áttekintése pedig azt
is érthetõvé tenné, hogy az elmúlt tíz év végeredménye miért nem lehetett, szükségszerûen sokkal jobb. Ám ha mindez
érthetõ is, kötelességünk marad, hogy fokozzuk önmagunk helyrehozásának ütemét
és igényszintjét.
Érvénybe lépett egy sürgõsségi
kormányrendelet, amelyik az egyesületek és alapítványok megalakítását és
mûködését szabályozza.
Egyrészt ez a rendelet, másrészt
az elõttünk álló újszerû feladatok természetes módon vezettek el a kérdés
felvetéséhez: kell-e módosítanunk Alapszabályunkat?
Ebben a kérdéskörben április
közepére már világosan körvonalazódott két véleménycsalád. Az egyiket –
hozzávetõlegesen – így jellemezhetném: változtassunk a lehetõ legkevesebbet,
éppen csak annyit, amennyit a törvényes elvárások meg a most érvényes
Alapszabály kérdésessé vált passzusai feltétlenül szükségessé tesznek. A
másikat viszont így: ebben a gyorsan változó világban próbáljuk meg elõre látni
Egyesületünk lehetõségeit, szerepét, feladatkörét, valamint a mûködéséhez
szükséges szellemi, anyagi meg szerkezeti feltételeket, és alkossunk ehhez a
jövõképhez és hagyományainkhoz egyaránt illeszkedõ, az elõírásokat is tisztelõ
meg kellõ akcióképességet is biztosító, korszerû szabályzatot.
A 2000. április 28-án megtartott
választmányi ülés fölkérte három tagtársunkat, Kerekes Jenõt, Kiss Andrást és
Mócsy Lászlót, hogy tanulmányozza (minden vonatkozásban) az
alapszabály-módosítás kérdését, szemmel tartva mind belsõ hagyományainkat,
tapasztalatainkat és jövõképünket, mind pedig az új rendeletnek és végrehajtási
utasításainak tartalmából és kezdeti alkalmazásából adódó tanulságokat, végül
pedig terjesszen megfelelõ javaslatot a választmány elé. A javaslattevõk
figyelmébe ajánlotta a választmány azt a két szabályzatot is, amely már
többször, több változatban volt napirenden, és az EME kifejlesztendõ
kutatóintézetének, illetve könyvtárának szervezeti felépítését és mûködését
írja elõ Jakó Zsigmond elképzelése alapján.
Amennyiben a hármas munkacsoport
javaslatait megvizsgálva, a választmány úgy ítélné meg a helyzetet, hogy új
alapszabályra van szükségünk, és hogy ennek megalkotását, elfogadását nem kell
halogatni, akkor talán még ebben az évben alapszabály-módosító közgyûlést hívunk
össze.
Újraalakulása óta Egyesületünkbe
körülbelül négyezren iratkoztak be. E négyezer ember közül (f. év áprilisának
végén) 2010-et tekinthetünk aktív tagnak, ha aktívnak azokat a tagokat
minõsítjük, akiknek nincs két évet meghaladó tagdíjhátralékuk. A 2010 aktív tag
közül majdnem ezer diák vagy alig végzett fiatal, esetleg doktorandus.
Egyesületünknek pillanatnyilag 11
fõállású alkalmazottja van. Közülük 8-nak van felsõfokú végzettsége, és még a
legidõsebb is csak 32 éves. Két kivétellel szakismereteiknek jól megfelelõ
munkakört töltenek be. Hárman doktorandusok. Két történész a szó szorosabb
értelmében vett szakmai munkája mellett könyvtárosi munkát is végez. Az év
folyamán munkába áll még egy fiatal történész, aki már átesett a
versenyvizsgán, ahol is a vizsgáztatók teljes elismerésének örvendhetett.
Nemsokára talán sikerül alkalmazni egy fiatal biológust is.
Anyagi javaink tekintetében a
múlt közgyûlés óta csak kisebb változások történtek. Sajnos az elhunyt Csûrös
István végakaratának érvényesítése közjegyzõségi bonyodalmak (és ifj. Csûrös
István akadékoskodása) miatt még mindig nem sikerült, még nem vehettük birtokba
sem a ránk testált ingatlanrészt, sem az ingóságokat. Nemrég pert indítottunk a
végrendelet érvényesítéséért.
Folyamatban van irodánk
költöztetése. A Római Katolikus Státus birtokában lévõ Szentegyház utcai
épületben egyre több helyiséget állítanak a felsõfokú oktatás szolgálatába,
irodánkat ezért átköltöztetjük a Debreceni Református Kollégium tulajdonát
képezõ Rhédey-házba, ahol az eddiginél lényegesen nagyobb területen
rendezkedhetünk be. Az új helyen berendezhetõ elõadóteremre való tekintettel a
Moll-ház nagy, földszinti helyiségét matematikai-természettudományi-mûszaki
könyvtárrá alakítjuk.
A továbbiakban folyamatos munkánk
néhány kiemelkedõbb momentumát, eredményét mutatom be, természetesen a
teljesség igénye nélkül.
Elnökségi és választmányi ülést
ritkán tartottunk, de a megtartott ülések tartalmasak voltak.
Múlt év õszén Egyesületünk
Elnöksége helyeselte Benkõ Samu elnök úrnak azt az indítványát, hogy
nyilvánítsunk véleményt a Romániában alapítandó magyar tannyelvû egyetem kérdésében.
Választmányunk el is fogadott egy nyilatkozatot, amelyet közzétettünk a
sajtóban.
Ezzel kapcsolatban érdemes néhány
megjegyzést tenni.
Bár idõközben meglehetõsen
módosult mind a Romániában alapítandó állami, kisebbségi egyetem(ek) ügye, mind
az itt alapítandó magyar nyelvû magánegyetem(ek)rõl vallott felfogás, mind
pedig a Babeº–Bolyai
Egyetem fejlesztési terve, egykori nyilatkozatunkat nem kell elavultnak
tekintenünk. Ez igen örvendetes dolog, akárcsak az, hogy tartalmát
(nyilvánosan) senki sem vitatta. Értékébõl mégis sokat von le az a sajnálatos
körülmény, hogy azóta senki sem hivatkozott rá, legfennebb csak a „szétszivárgott”
hatása van jelen a mai fejleményekben. Látszólag elfelejtõdött.
Egyesületünkön belüli hatása
mégsem jelentéktelen. Az akkori eszmecsere, az akkori elvi tisztázás maradandó
nyomot hagyott. A kialakított szempontok segítségünkre voltak újabban is,
amikor az idei év egyik számunkra legfontosabb problémája merült fel. (Lásd
alább, a könyvtárfejlesztésre vonatkozó rész végén.)
Imreh István nyolcvanadik
születésnapjára Egyesületünk emlékkönyvet jelentetett meg. A könyv ünnepélyes
átadására igen rangos közönség gyûlt össze, köztük a könyv számos szerzõje és
szerkesztõi, kül- és belföldi meghívottak, és természetesen az ünnepelt.
1999-ben a Püski kiadó megjelentette Tóth Pál Péter
könyvét, a Szórványbant. Ez a könyv,
amint az már alcímébõl is sejthetõ – A
magyar és a vegyes (magyar–román, román–magyar) családok helyzete
Észak-Erdélyben 1942–1944 között –, egy régi, szerencsésen megõrzõdött
felmérés adatlapjait dolgozza fel mai eszközökkel. Benkõ Samu kezdeményezésére
és következetes szorgalmazása mellett, Egyesületünk megbízásából 2000. március
17-én Ilyés Szilárd könyvbemutatót szervezett a Moll-házban. Ez a bemutató a
neves bel- és külföldi szakemberek (EME-tagok és vendégek) hozzájárulása
folytán rangos tudományos üléssé vált. Megvitatták egyrészt a könyv módszerét
és eredményeit, másrészt a szórványkérdés különbözõ aspektusait. A bemutatott
dolgozatok többsége megjelenik az Erdélyi
Múzeumban.
1999-ben öt folyóiratunk
folytatta megjelenését, az Erdélyi Múzeum,
a Múzeumi Füzetek, az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Értesítõ,
a Mûszaki Tudományos Füzetek és a Collegium Biologicum, továbbá elsõ számával jelentkezett a Collegium Geologicum. Az idén kezdi megjelenését
a Collegium Geographicum.
A múlt év tavasza óta a következõ
könyveket sikerült megjelentetnünk:
– Bocskay István és Matekovits
György: Fog és szájbetegségek;
– az EME és a Csíki Székely
Múzeum közös rendezésében tartott 1998-as, csíkszeredai vándorgyûlés
dolgozatai;
– a 226. Erdélyi Tudományos Füzet
– Vofkori Mária: Társadalmi és gazdasági
változások az udvarhelyszéki Havasalján a XVII–XVIII. században;
– a 227. Erdélyi Tudományos Füzet
– Sájter Laura: A magyar szecessziós
dráma stílusa;
– Emlékkönyv Imreh István nyolcvanadik születésnapjára, szerkesztette
Kiss András, Kovács Kiss Gyöngy és Pozsony Ferenc;
– A Székely Oklevéltár V. kötete, Demény Lajos szerkesztésében;
– Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár X. kötete.
Ez utóbbival összefüggésben azt
is meg kell említenem, hogy az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár odaadó
fõszerkesztõjének, Vámszer Mártának a halálakor a XI. kötet munkálatai már
nagyon elõrehaladott állapotban voltak; e kötet megjelenése tehát nem fog
késni, ha a kiadás költségeit sikerül idejében elõteremtenünk. A még hátralevõ
köteteken végzendõ munka összehangolásának gondján Kósa Ferenc és Zsemlyei
János fog osztozni.
Könyvtárainkban eredményesen
folytatódott a munka. A tavalyi közgyûlés óta eddigi könyvtárosaink mellé még
két, frissen végzett könyvtárost alkalmaztunk. Az olvasók rendelkezésére
bocsátható helyek számát azonban nem tudtuk növelni.
Könyvtárunk leltározott állománya
(folyóiratok nélkül) 2000 áprilisának végén közel 48 000 kötet volt, de
még mindig vannak leltározatlan könyveink, amelyek – megfelelõ elhelyezési
lehetõség híján – arra várnak, hogy végre polcra kerülhessenek, és
hozzáférhetõvé váljanak. Sajnos a zsúfoltság és a pénzhiány abban is akadályoz,
hogy az itt-ott gazdátlanul maradó tudományos magánkönyvtárakat idejében
felvásároljuk. Így sok érték kallódik el, vagy más gazdához kerül – nem mindig
arra érdemeshez.
Hozzáférhetõ, leltározott
könyvállományunk a tavalyi közgyûléstõl f. év áprilisának végéig kb. 800
kötettel gyarapodott. Ez a szám – lehetõségeinkhez mérten – elfogadható,
feladatainkhoz viszonyítva azonban nagyon kicsi.
1999-ben tizenegy-néhány
napilapot és folyóiratot kaptunk rendszeresen és még vagy tízet majdnem
rendszeresen. Ez a beáramlás igazán nem jelentéktelen, mégis szûkösnek mondható
több szempontból is:
– nem fedi kellõképpen még azokat
a szakterületeket sem, amelyeken a szakosztályainkban folyó kutatómunka és
fizetett kutatóink munkája viszonylag élénknek mondható;
– a romániai magyar nyelvû
sajtónak csak kis hányadát öleli fel, holott ezeket a kiadványokat válogatás
nélkül gyûjtenünk kellene, ha futná az erõnkbõl és a pénzünkbõl, és ha lenne helyünk
a megfelelõ tárolásukra;
– a Kárpát-medencén kívüli
világból szinte semmilyen napilap vagy folyóirat nem kerül a könyvtárunkba.
Megoldatlan maradt könyvtárunk
informatizálása. Az ajánlott (ingyenes vagy olcsó) lehetõségeket nem fogadtam
el, igényesebb megoldásról pedig nem sikerült gondoskodnom. Az igényes
megoldásra való törekvést – utólag – az a szerencsés körülmény is igazolja,
hogy most lehetõség mutatkozik egy telek megvásárlására, amelyen akár egy szerény,
akár egy grandiózus könyvtárat teremthetnénk. A nagyszabású változat
megvalósítása összhangban állna azzal a célkitûzéssel, hogy ez a (több százezer
kötetre tervezett) könyvtár váljék a Kolozsváron folyó felsõfokú oktatás egyik
fõ háttérintézményévé. Ebbõl a perspektívából szemlélve az informatizálás
kérdése is új dimenziót kap.
Öt szakosztályunk közül az idén
is az elsõ három tevékenykedett eredményesebben, de a IV., azaz a Jog-,
Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztály, valamint az V., azaz a Mûszaki
Tudományi Szakosztály is mutatott fel tiszteletre méltó eredményeket. Alább, a
teljességre való törekvésnek még a látszatát is kerülve, bemutatom a
Szakosztályok egyes megvalósításait.
Az I. Szakosztály (elnök Egyed
Ákos, titkár Wolf Rudolf) 1999. évi vándorgyûlését Marosvásárhelyen tartotta
meg, október 8–9-én. Ennek keretében 26 dolgozatot mutattak be az
1848–49-es forradalom és szabadságharc tárgykörébõl. November 20-án a régész
Pósta Béla emlékének tisztelgõ kolozsvári tudományos ülésszakon 7 dolgozat
bemutatására került sor. Idei vándorgyûlésüket május 6-án és 7-én tartották
Szatmárnémetiben, a Scheffler János lelkipásztori központban. A résztvevõk a
köszöntõ- és záróbeszédek mellett 13 dolgozat bemutatását hallgatták meg az Ezer év magyar államisága tárgykörbõl. A
szakosztály – idõnként –
színvonalas felolvasóüléseket rendez, fõképp Kolozsvárott. A szakosztály elnöke és más tagjai
gyakran kapnak meghívást bel- és külföldi elõadások megtartására. Valamennyi
közül ennek a szakosztálynak a tagjai jelentetik meg a legtöbb dolgozatot.
A II. Szakosztály (elnök Uray
Zoltán, titkár elõbb Szõcs Katalin, majd Veress Erzsébet) folytatta közkedvelt
havi felolvasóüléseit. 1999. május 28–29-én emlékülést szervezett Balogh Ernõ
és Tulogdy János egykori professzorok tiszteletére. (Az elhangzott
megemlékezések véglegesített szövege megjelenõben van.) Múlt õsszel is
megrendezték a Szakosztály évi tudományos értekezletét, amelyen öt
szakcsoportban 48 dolgozatot mutattak be. (Jelentõs hányaduk a Múzeumi
füzetekben meg is jelenik.) A matematikusok szakcsoportja a Radó
Ferenc Matematikamûvelõ Társasággal közösen november 12-én tartotta évi
ülésszakát. A vegyész szakcsoport részt vett az EMT rendezte V.
Vegyészkonferencián. A Szakosztályon belül ifjúsági szakcsoportok mûködnek: az
ÖkoStudium (biológia), a GEKKO (geológia) és a Cholnoky Jenõ (földrajz). Az
elsõ kettõ kutatási eredményei különös figyelmet érdemelnek. Az ÖkoStudium nemzetközi
kutatóprogramokba is bekapcsolódott. Idén márciusban a BBTE Biológia
Fakultásának a magyar vonala és az ÖkoStudium megrendezte a Biológus Napok 2000 nevû ülésszakot,
amelyen 45 szerzõ (majdnem mind EME-tag, illetve ÖkoStudium-tag) mutatott be
dolgozatot. A GEKKO érdekes eredményekrõl számolt be az EMT
Bányász-Kohász-Földtan Szakosztályának idei konferenciáján. Mindhárom
csoportnak önálló szakkiadványa van. (Az ÖkoStudium Társaságon belül mûködõ Molekuláris biológia szakkör félévenként
négy szakelõadást hallgat meg a Moll-házban.)
A III. Szakosztály (elnök Feszt
György, titkár Lõrinczi Zoltán) 1999. június 18-án és 19-én, a Magyar
Egészségügyi Társasággal karöltve Kolozsváron továbbképzõ konferenciát
szervezett Légzõszervi betegségek
címmel, 250 résztvevõvel. November 3-án, a Magyar Tudomány Napján emlékülést
rendeztek, amelyen Feszt György a Szakosztály történetérõl beszélt, Péter Mihály
pedig a szakosztályalapító Hõgyes Endrérõl, „a kór- és gyógytan” egykori
kolozsvári tanáráról. November 26-án a Szakosztály (mint társszervezõ)
közremûködött az In Vivo – a nemzetet
különösen sújtó népbetegségek címû ülésszak megrendezésében
Marosvásárhelyen. Idén május 11–13-án tartották meg a Szakosztály évi
tudományos ülésszakát Udvarhelyen 350-nél több résztvevõvel. Itt elsõ
alkalommal osztották ki a Pápai Páriz Ferenc-emlékérmet. Az ülésszak három plenáris
elõadással kezdõdött, majd tíz szakcsoportban folytatódott, ahol több mint 160
dolgozatot mutattak be. A Szakosztály tagjai, ahol kellõ számban vannak,
területi csoportokban is tevékenykednek, pl. Csíkszeredában, Nagyváradon,
Sepsiszentgyörgyön, Szilágysomlyón, Udvarhelyen. A Szakosztályon belül tevékeny
szakcsoportok is vannak: pl. a Gyermekgyógyászati szakcsoport, Gyógyszerészeti
szakcsoport, Fiatal Gyógyszerészek Köre, Klinikai laboratóriumi szakcsoport,
Fogorvosi szakcsoport.
A IV. Szakosztály (elnök Vincze Mária, titkár Mócsy László)
a Régió- és vidékfejlesztés
témakörben összefogott a „Rajka Péter”
Vállalkozók Szövetségével, és a Diakóniai Központban 1999. október 8-tól
10-ig nemzetközi fórumot szervezett, amelyen – mint közönség – mások mellett a
Szakosztály régiófejlesztési diákklubjának tagjai, valamint szociológus,
politológus, jogász és földrajz szakos diákok vettek részt. Tíz elõadás
hangzott el a Bécstõl Bukarestig terjedõ zóna szakemberei részérõl. Vasárnap a
külföldi vendégek Kalotaszentkirály vezetõivel találkoztak, Kalotaszeg sajátos
gazdaságfejlesztési kérdéseirõl tanácskoztak. A fiatal jogászok Somló Bódog
Köre egyelõre keveset hallat magáról.
Az V. Szakosztály (elnök Gyenge Csaba, titkár Bitay Enikõ)
az idén is folytatta a Fiatal mûszakiaknak
rendezett tudományos ülésszakok
sorozatát. A március 24–25-i tudományos ülésszakon bemutatott 49 dolgozatot már
meg is jelentették mint a Mûszaki Tudományos Füzetek címû sorozat V. füzetét.