Szabó György tiszteleti taggá
választása
Antal Árpád laudációja
Szerény, halk szavú férfi
dicsérete a tisztem, olyan tudós tanáremberé, akit nemigen láthatni a kirakatos
helyeken, az afféle zsivajos fórumokon. Annál inkább meglelhetni íróasztala
mellett vagy a könyvtárak és levéltárak csendjében, s korábban, míg a katedra
szolgálatában állott, leginkább diákjai körében fordult elõ. De elõbb
pályakezdésének reá igen jellemzõ históriájáról! A Ferdinánd Egyetemen kezdett
s a Ferenc Józsefen befejezett klasszika-filológiai tanulmányokkal s ez utóbbin
szerzett doktori diplomával a tarsolyában, a háború végnapjaiban, miként annyi
jeles erdélyi elõdje tette, minden bizonnyal nyugati peregrinációra, azaz
külhoni universitásokra készülõdött. Ám ebbõl közel esztendeig tartó „keleti
kirándulás” lett, amirõl fél századdal késõbb Kolozsvári deportáltak az Uralban címû könyvében vallott, minden
írói cifrázat és hozzáadás nélkül (talán ezért is a legjobb valamennyi rokon
tárgyú iromány között). Pár esztendei líceumi tanárkodás után, 1948-ban
megpályázza a Bolyai Egyetem klasszika-filológia tanszékén üresedésben levõ
tanársegédi állást. Azon nyomban ki is nevezik – egyenesen professzornak! Mert
akkoriban, az anyaországi tanárok kényszerû távozása folytán, elég sûrûn
osztogatták a vezetõ tanári stallumokat. A legtöbben el is fogadták (ki
jogosan, ki érdemtelenül!), ellenben Szabó tanár úr visszaadta a professzori
kinevezést, mert hát õ tanársegédi állást kért. Így aztán adjunktusi státusból
elindulva jó negyedszázados kemény munkával érte el a legmagasabb didaktikai
fokozatot, s közben másodszorra is megszerezte a doktori címet, ezúttal
összehasonlító irodalomtudományból. Persze itthonról való kimozdulásra ezekben
az évtizedekben nem gondolhatott, s vállalta nemzedéktársaival együtt a
domidoctus státusát. Mint a klasszika-filológia, majd az egyetemes irodalom
tanára diáknemzedékek hosszú sorát vezette be az antik, a középkori és az
újkori irodalom titkaiba (ennek szellempezsdítõ, emberformáló varázsáról
diákjai vallanak, írásos dokumentumaként meg lásd 800 lap terjedelmû sokszorosított
egyetemi kurzusát). Közben a klasszikus nyelvekben és kultúrákban járatlan
átlagolvasók és e szakterületeken újabban fogyatékos képzettségû értelmiségiek
kezébe tucatnyi kézikönyvet adott, régi és újkori anekdotákkal, aforizmákkal és
szállóigékkel, antik portrékkal és mitológiai lexikonokkal. E külföldön is
sikert hozó, szerzõjük anyagfeltáró, rendszerezõ és fordítói munkáját dicsérõ,
manapság igencsak hézagpótló munkákkal egyesületünk
legnemesebb kultúraterjesztõ programját szolgálta, ritka avatottsággal, valóban
a legmagasabb szakmai színvonalon. Fõ kutatási területén, a latin nyelvû
régebbi magyar irodalom körében seregnyi kisebb-nagyobb téma feldolgozására
vállalkozott, filológiai anyagfeltárással és mélyreható értelmezéssel, rendszerint
régtõl fogva tisztázatlan kérdések egész sorát közelítve a megoldáshoz. Ezek
sorából külön is kiemelendõ a valós értéke és jelentõsége szerint eleddig alig
méltányolt 16. századi erdélyi humanista, Abafáji
Gyulay Pál életének és munkásságának monografikus feldolgozása, amihez
három ország levéltáraiból kellett felkutatnia eligazító forrásokat, jobbára
levelezés útján (abban az idõben utazási lehetõség és persze internet
hiányában). Másik maradandó értékû filológiai teljesítménye egy régtõl esedékes
forráskiadvány: Benkõ József levelezése
(Tarnai Andor közremûködésével). Mindkét munka a Magyar Tudományos Akadémia
kiadásában jelent meg. És még mindig nem szóltunk a hol egymagában, hol meg a
nemrég távozott Bodor András társaságában végzett roppant mennyiségû és értékû
fordítói munkásságáról, melynek eredményeként görög és latin drámaírók,
történetírók és filozófusok munkái váltak hozzáférhetõvé magyar nyelven.
Mindezek betetõzéseként aztán a tavaly kézbe vehettük az európai hírû Benkõ
József latin nyelvû mûve, a Transsilvania
specialis fordítását, 1300 lap terjedelmû két vaskos kötetben. Ilyenformán
a hajdani domidoctus középajtai tudós pap fõmûve, az ugyancsak domidoctus Szabó
György ötévi észrevétlen munkálkodásának köszönhetõen végre valóban
hazaérkezett, most már magyarul szólíthatja meg kései olvasóit. S e csendben
végzett tudósi szolgálat méltatása nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk a
klasszika-filológia mesterének már-már legendás feladatvállalásáról, arról
nevezetesen, hogy jó ideje roppant tudásával és páratlan munkabírásával az
Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztõinek sorába állott. A munkatársak
vallomása szerint a ráesõ penzumok teljesítésében és túlteljesítésében
valamennyi fiatalabb kollégáját jócskán lekörözi, s egyszersmind tanácsaival is
bármikor társai rendelkezésére áll. És itt nem lehet nem idézni
szállóige-gyûjteményének egyik beszédes darabját: Vis est immensa laboris assidui. – Mérhetetlen a kitartó munka ereje.
De alighanem az erasmusi szólás is ide kívánkozik: Qui ad dicendum promptior est, ad rem gerendam minus est paratus. – Aki
mindig kész a szónoklásra, kevésbé kész a tettekre. Õ sosem szónokolt,
mindenkoron a tettek embere volt. S minthogy tapasztalásom szerint a hasonló
elkötelezettségû s munkaerkölcsû tanár és tudós ember manapság egyre ritkább
fajta mifelénk, annál nagyobb örömmel üdvözlöm a gesztust, mellyel Egyesületünk
épp millenniumi közgyûlésén fogadja tiszteleti tagjává a 80 éves Szabó Györgyöt
– kinek erõt, egészséget kívánok további eredményes munkálkodásához, a szellemi
termés örömet hozó begyûjtéséhez.
Kolozsvár, 2000. június 3.
(Antal Árpád távollétében az EME-közgyûlésen felolvasta P. Dombi
Erzsébet.)