Lakóné Hegyi Éva–Wagner Ernõ

A zilahi kalandosok

Az utóbbi évek levéltári kutatásainak eredményeként felszínre kerültek a város utcaszervezeteinek – „Kalandosainak” – protokollumai. Az anyag tanulmányozásakor rájöttünk, hogy e szervezetek iratai, amelyek csak töredékben maradtak meg napjainkig,[1] a helytörténet igen megbecsült forrásai, egy közösség belsõ szabályzata, rendtartása, a százados együttélés során kicsiszolódó normák foglalatai, közösségi kultúránk értékes alkotásai. Értéket õrzõk, közvetítõk tehát ezek az „articulusok”, contractusok, rendtartások, amelyek nélkülözhetetlen rendet vittek egy összeforrott közösség életébe.[2]

A rendi társadalmat a különbözõ közösségi formák együttélése jellemzi. A központi hatalom országos értékû jogalkotása és joghatósága alatt a társadalom mélyebb rétegeiben a kisebb-nagyobb közösségek jogrendjét ezek a közösségek maguk alakítják ki. A helyi jogkörû szervezett közösségek, például a vármegyék, székek, vidékek és a különbözõ jogállású városok megépítették a saját normáik várfalait az önkénnyel, a közös ellenséggel, a rendet zavarókkal szemben. E sajátos feladatkörû társadalmi együttesek sorában számottevõ szerep jut mint szervezett közösségnek, communitásnak – a városnak. A város az egész közösség dolgainak igazgatását úgy gyakorolja, hogy helyi jogszabályainak végrehajtását, kisebb közösségek ügyeinek intézését átruházza a városnegyedekre, fertályokra vagy utcaközösségekre. Ezeknek megvan, éppúgy, mint magának a városnak, a saját választott vezetõje, közgyûlése, a végzéseket rögzítõ jegyzõkönyve, nótáriusa, akárcsak más, a városon belüli testületeknek: egyházközségeknek, céheknek, legényegyleteknek stb.[3]

Ezek a közösségek a társadalmi rétegzõdés bizonyos lépcsõfokának megfelelõ jellegzetes képzõdmények, annál is inkább, mert ezek az önszabályozó életegyüttesek a társadalomszervezet eleven sejtjei voltak. Az alkotáshoz, a mindennapi tevékenységhez, az élet gazdasági alapjainak a megteremtéséhez, a hit és szellemi élet kereteként szükség volt a társadalmi szervezetekre, alakulatokra. Egyeseknek, fõleg a kezdeti idõszakban, vallási funkciói is voltak már az egyházi szervezetekhez való szorosabb kapcsoltságuk miatt is, ilyenek például a „kalandos társaságok”, a „szomszédsági szervezetek”, az ún. „Nachbarschaftok”.

Az elsõ kalandos társaságok már a 12. század közepén megalakultak Európa egyes országaiban, Németországban, Magyarországon. Kezdetben kimondottan vallásos jellegûek, „confraternitas parochorum”-nak is nevezték õket. Céljuk a közös hit ápolása, a tagok és hozzátartozóik istápolása, elhalálozás esetén a tisztes temetésrõl való gondoskodás. A társaság tagjai eleinte csak papok lehettek, akik minden hónap Calendaeként jelölt elsõ napján összegyûltek közös hitgyakorlásra, és innen ered a késõbbi elnevezés is: „Confraternitas vulgariter Kalandos”, ahogy egy 1348. október 28-án keltezett forrás említi. Ugyanis a „Calendae” vagy ennek elferdített változata, a „Kalandos” a julianusi naptár szerint a hónap elsõ napját jelentette. A 16. század vége felé a kalandosoknak világiak is tagjai lehettek, és a szövetséget titkos politikai célok elérésére, szervezkedésekre használták fel. Ezért 1519-tõl törvény tiltotta az ilyen szervezetek létrehozását. A 16. századi politikai, társadalmi helyzet következtében és nem utolsósorban a reformációs eszmék terjedésének a meggátolása végett a legtöbb kalandost megszüntették. A 17. században létezésüknek már csak gyér jeleivel lehetett találkozni.[4]

Erdélyi viszonylatban a kolozsvári (1368),[5] a szebeni (1372)[6] és a segesvári[7] kalandosok levéltári anyagának részben vagy egészében való feldolgozásáról tudunk. Ezek a 14. század második felében alakultak, s valamikor a középkor folyamán meg is szûnnek tevékenykedni, csupán a kolozsvári maradt meg temetkezési jelleggel a 20. század közepéig. Mindezektõl eltekintve megállapíthatjuk, hogy a kalandos társaságok tevékenységére vonatkozó szakirodalom szegényes. Elemzõ tanulmány alig van, inkább csak utalásokkal találkozunk, a levéltári anyag pedig igen hiányos.[8]

Zilah a legrégibb erdélyi városok sorába tartozik. Neve már III. Béla király névtelen jegyzõjének, Anonymusnak a krónikájában is elõfordul Zyloc, illetve Zilog formában,[9] 1220-ban a Váradi Regestrumban pedig mint „villa Ziloc”.[10]

A Meszes-hegység határolta völgykatlan igen alkalmas volt a letelepedésre. Annál is inkább, mert a 15. század végéig a Pannóniából Belsõ-Erdélybe vezetõ hadi és kereskedelmi út Zilahhoz közel, a Meszesi-kapun keresztül vezetett. A kor forrásainak tanúsága szerint a város elnevezése az elsõ megjelenési formától (Zyloc) a jelenlegi Zilahig több változáson ment keresztül. Úgyszintén a település jogi státusa is. Az erdélyi püspök birtokához tartozó jobbágyfalu 1370-ben Nagy Lajos királytól vásártartási jogot kap Szent Margit napjára,[11] amit Erdély püspökei, Imre (1387), Miklós (1401), valamint Luxemburgi Zsigmond (1435)[12] is elismernek.

A város gazdasági fejlõdése szempontjából a legjelentõsebb Mátyás király 1473. augusztus elsején, Budán kelt kiváltságlevele, amelyben Gábor erdélyi püspök kérelmére vásártartási jogot adományoz Zilahnak, évente hármat, Pál, Fülöp és Jakab szentek napján. Ebben Zilahot mezõvárosként (oppidum) említik.[13]

A 15–17. században a magyar királyoktól és Erdély fejedelmeitõl kapott kiváltságok lehetõvé tették Zilahnak mint mezõvárosnak a gyors fejlõdését.[14]

Gazdasági és társadalmi gyarapodása hasonló volt a fejedelemség korabeli erdélyi mezõvárosokéhoz. Alapfoglalkozás a mezõgazdaság volt, a lakosság többsége pedig jobbágy és zsellér. Ezek mellett a 16. századtól kezdõdõen mind több utalás történik a kézmûvesek megjelenésére és tevékenységére, a céhek szervezésére. Növekszik a lakosság száma is. Az 1569-es úrbéri összeírás 220 személyt említ: 6 nemest, 159 egész telekkel rendelkezõ és 55 féltelkes jobbágyot.[15] A gyalui vártartomány számadáskönyve szerint Zilahon 1609-ben összeírtak 143 személyt, akik közül 43 már valamilyen mesterségre utaló nevet viselt.[16] Zilah és Magyaregregy 1658-as összeírása már 280 nevet sorol fel, melybõl 219 jobbágy, 24 kézmûves és 37 más foglalkozású, ezek nevei bizonyos mesterségekre utalnak (Szíjgyártó, Takács, Eötvös, Kádas stb.).[17]

A helység városiasodása, a lakosság összetételének megváltozása és számának jelentõs növekedése a 18–19. századra tehetõ. 1720-ban, a Pragmatica Sanctio korában, már érezhetõ a mezõvárosi polgárság számának a növekedése a jobbágysággal szemben. Összeírtak 50 adófizetõ nemest, 31 jobbágy-, 130 zsellér- és 76 városi polgár családot.[18] A lakosság számáról és összetételérõl világosabb képet nyújt a II. József korabeli (1784–1787) elsõ magyarországi népszámlálás. Eszerint Zilahon volt 734 ház és 835 család; a jogi népesség száma 3780, míg a tényleges népességé 3832 volt. Ebbõl 5 pap, 408 nemes, 6 tisztviselõ, 393 polgár, polgár és paraszt örököse 278, 225 zsellér és 134 más kategóriájú lakos.[19] A város lélekszáma 1830-ban 4193, míg 1910-re már majdnem kétszeresére, 8062 fõre nõtt.[20]

Zilahon négy kalandosról tudunk, a város négy fõ utcája szerint, ezek a Kraszna, Tyúkól, Alszeg és a Székely-Nagy utcai kalandosok. Hozzájuk tartoznak a körzetükben lévõ mellékutcák is. A város központjának négy oldalán kiinduló fõutcák, ami a gazdaságok számát, a területet és a lélekszámot illeti, nagyjából négy egyenlõ nagyságú kalandos szervezésére adtak lehetõséget. Az 1851. évi összeírás szerint a városban volt 1039 telek: a Kraszna utcában 258, a Székely-Nagy utcában 284, a Tyúkól utcában 236 és az Alszegen 171, összesen 949 ház. 1854-ben 955 házból cseréppel fedett 38, zsindelyes 329, szalmás 588. Az utcák hosszúsága pedig: Kraszna utca 673 öl, Székely-Nagy utca 580, Tyúkól utca 510, az Alszeg utca pedig 563 öl volt.[21]

A zilahi kalandosok megalakulását egyesek a reformációval hozzák kapcsolatba,[22] habár erre nézve pontos adatok nincsenek. Csak következtetni tudunk, hogy a 16. század végén, a 17. század elején jöhettek létre mint egyházi egyesületek, melyek késõbb a lakosság önigazgatási szervezeteivé váltak.

A Kraszna utcai (ma 1989. december 22. utca) legrégibb protocollumot 1775-tõl vezették, amelyben szerepel a kalandos tulajdonában lévõ különbözõ tárgyak leltára is. A felsorolt tárgyak között van egy ezüstpohár, amit Varga Albert Szabó Ferenccel együtt vásárolt 1613-ban.[23] Elképzelhetõ, hogy a Kraszna utcai kalandos 1613-ban már mûködött, ha annak részére ezüstpoharat ajándékoztak a 17. század elején. Erre utalnak a következõ feljegyzések is: „Egy Articulus mellyet szoktunk élni a régi atyáinktól fogva...” (az 1795-ös leltár), vagy 1825-bõl: „Végezetre a kalandos ládájában találtatott még 1730-beli egy kis könvetskébe foglaltatott artikulusa is...”[24]

Az Alszeg utca (ma Mihai Viteazul sugárút) kalandosának protocollumai hiányoznak, csupán egy 1759-bõl származó másolatban találtuk meg azt az 1682-ben írt articulust, amely szerint: „Mi Közép Szolnok vármegyében, Zilah városának Alszeg nevezetû utzájában lakó nemesi és városi becsületes személyek, kik ennek elõtte való esztendõkben a mi régi boldog emlékezetû eleink bevett szép kalandosi szép rendtartása szerént való szép kalandosi atyát vállaltunk, és mostan is ezen szép Rendtartásának mindenekben megtartói és oltalmazói öreg személyek vagyunk [...] Adjuk tudtára mindeneknek, akiknek illik, mostaniaknak és jövendõbelieknek, hogy midõn hivatott volna bennünket egész kalandosul mostani b. atyánk Varga Márton urunk az õkegyelme házához az 1682-dik esztendõben, mely esett Pünkösd napjainak harmadik napján, kalandosi szép Rendtartásnak rendes igazgatására, hogy jövendõbeli utánunk következendõ maradására szép kalandosi rend megtartassék és jobban bevétessék...”[25]

A Tyúkól (ma Coposu) utcai kalandos megmaradt protocollumát 1789-tõl 1871-ig vezették.[26] De más források arról tanúskodnak, hogy a szervezet tagjai már korábban is tevékenykedtek a közösség érdekében. Egy 1747-ben készült, a város bíróinak címzett átiratban, a többi kalandossal egyetértésben, tiltakoznak a bordézsma ellen: „Tekintetes Bíró Uraknak anno 1747 die 24 Novembris Zilahon a bordézsma és ahoz való appertinentiák végett a nemes Kalandosokhoz ki adott parancsolatjára alázatos feleleti a nemes Tyúkól utza kalandosának.” Eszerint: „Szüret elõtt egy néhány napokkal minden kalandosokban elvégeztetett, hogy ezután õnagysága hordóit a város népe nem fogja tõtni, nem lévén arra az urbarium szerint obligatusok...”[27] Az átiratot 112 Tyúkól utcai kalandostag írta alá és szavazta meg.

A Székely-Nagy (mai Dózsa György) utca protocollumai még késõbbiek, az 1842–1912 közötti idõszakot ölelik fel, ez azonban nem bizonyítja, hogy az itteni kalandos megalakulása csak a 19. századra tehetõ, mivel sokkal korábbi, a négy kalandos közös ténykedésére utaló iratok említést tesznek róla, például az idézett bordézsma elleni tiltakozás (1747) vagy az 1788-ból származó, a templom kerítésének megjavításáról szóló határozat.[28]

A zilahi kalandosok éppen úgy, mint a kolozsváriak,[29] fõleg a földmûvesréteget tömörítették, hiszen akkor már mûködtek a céhek.[30] A lakosság alapfoglalkozása a földmûvelés volt, háziiparral inkább csak télen foglalkoztak.

A kalandosok szervezési formája nagyon hasonlít a céhekéhez. Míg a céhek szakmai érdekeket védõ önigazgatási egyesületek voltak, addig a kalandosok a lakosság önigazgatási szervei: a gazdasági élet, a mezõgazdaság és az állattartás megszervezését vállalták fel. Élén az utcaatya állott, munkáját segítették a dékányok, akik egy meghatározott utcarészért (kerületért) feleltek. Az öregség vagy öregek tanácsa (számuk 7–12 között váltakozott) döntött a kalandost érintõ fõbb dolgokban, s egyúttal ellenõrzõ jogot is gyakorolt. A vezetõségbe tartoztak még a szószólók (kettõ), feladatuk a törvényesség – articulusok – betartása feletti õrködés, valamint a kalandos képviselete különbözõ szerveknél; a nótárius, aki a jegyzõkönyveket vezette, a szerzõdéseket és a hitleveleket írta; a kollektorok, eleinte a büntetéspénzek, adók behajtói, 1810-tõl „papbérszedõk” is. A kalandos tisztújító közgyûlését évenként egyszer tartották, „szokás szerént Pünkösd ünnep másod napján”.[31] Kivétel talán az 1790-es esztendõ, a restauráció éve, amikor a négy kalandos közös, a város magisztrátusának küldött átiratban nehezményezi a késlekedést, mert a „guberniale decretum szerént, hazánk õsi törvényeinek és szokásainak vissza adattatása [...] elsõ májusra megígértetett vala és már minden helyeken effectuáltatott is, csak éppen mik vagyunk azok a késedelmesek, akik között sem a restauratio meg nem esett, sem a dolgok régi módon lejendõ folytatásáról közönséges város gyûlése mind eddig az ideig nem tartatott [...] egy szóval a restauratiónak napjául rendeltük ezen folyó május hónapnak 6-dik napját”.[32]

A kalandosok articulusait nem ismerjük, csupán a rájuk való hivatkozásokat, például 1795-bõl vagy 1825-bõl, amikor a kalandos ládájának leltárában szerepel az az 1730-ban írott szabályzatuk, „amivel élünk”. Ami a vezetõség egyház iránti kötelességeit illeti, kitûnik az 1767-ben készült „kalandosbeli dolgokról projektált ujj articulus a nemes református Consistórium comissiója szerént”, valamint „Az atyák kötelességei” és „A dékányok kötelességei” címû szabályozások másolataiból.[33] Míg az elsõ a kalandos szervezésérõl, a vezetõség kötelességeirõl, a tagságtól elvárt magatartásról ad bõvebb felvilágosítást, addig a második az „ekklésiai és oskolai” építkezésekhez szükséges közmunkások beosztásával s ezzel kapcsolatban az utcaatyák és dékányok kötelességeivel foglalkozik.

A közösségi életre vonatkozó articulusok hiánya ellenére a rendelkezésünkre álló anyag tanulmányozásakor világosabbá vált a kalandosok sokrétû tevékenysége. A város fejlõdésével a kalandosok területe növekedett, a lélekszám szaporodott, például 1844-ben, mikor a Kraszna utcai kalandos öregsége a kéményeket minden házban ellenõrizte, területén 1232 lakost számlált össze.[34] A megnövekedett lélekszám az 1850-es évek elején szükségessé tette, hogy egy-egy kalandosba 4 fertályt osszanak be, kivételt csak az Alszeg jelentett, amelyben 3 fertály volt. A dékányok (vagy fertályinspektorok) feleltek a fertályokért az utcaatya és az öregség elõtt.

A kalandosok tagsága a társadalmi hovatartozást illetõen heterogén volt. A termeléssel és állattenyésztéssel kapcsolatos kérdések megszervezése, megoldása a vezetõség egyik fõ feladata: meghatározták a csorda (fott vagy folt ökör) nagyságát,[35] kijelölték a legelésre alkalmas határrészeket, csordásokat fogadtak, külön az ökröknek, a teheneknek, borjaknak, disznóknak. Az utca pénzébõl apaállatról – bikáról – gondoskodtak s annak külön rétrõl és gondozóról. Így 1766-ban a Kraszna utcai kalandos 10 rénes forintért vásárolja meg a városi magisztrátustól örök idõre a „Bika Rétet”.[36] A közösség tagjai meghatározott sorrendben kaszálták, gyûjtötték és hordták be a szénát. A munka elmulasztásáért vagy megtagadásáért büntetést kellett fizetni. A bika teleltetésére gazdákat jelöltek ki, munkájukat a kalandos fizette a közös kasszából.

Az utcaatya és öregség hatáskörébe tartozott a szántóterület kijelölése, késõbb, 1841-tõl a határfordulós rendszer bevezetése, a termesztett növények ellenõrzése, a vetõmag beszerzése (például kukorica), a mezõgazdasággal kapcsolatos utasítások közzététele: „Most ezen folyó 1815-dik esztendõben június 25-dikén tartott közönséges gyûlésében felolvastatott az krompli termesztésének és szaporításának ide behozott instrumentumai.”[37] A földmûvelésben alkalmazott háromfordulós rendszer két év leforgása alatt megmutatta káros hatását az állattartásra. A határ szûkös volta miatt nem jutott elég legelõ az igásmarháknak, ezért 1843-ban mind a négy kalandos megtiltja a juhlegeltetést, kecskét is csak a szegények vagy betegek tarthattak.

A bekerített szõlõhegyre kerülõket fogadtak, akik valamilyen kár esetén „12 pálca ütésekkel büntettetnek”. A hegy kapuihoz kapugazdákat neveztek ki a tagságból, „akiknek is kötelességek lesznek hit letételek mellett a hegyre szorgalmatosan gondot viselni”.[38] A szõlõhegybe csak a tulajdonosok léphettek be, fõleg a gyümölcsérés idején. Ez a rendtartás az 1960-as évek közepéig élt.

A kalandos utcáinak éjszakai rendjét és csendjét a tolvajlás ellen két „vakter” (bakter) biztosította, akiket szintén az öregség szerzõdtetett, meghatározva, hogy ha az „utcában lárma lenne vagy lészen”, a bakter hívjon segítségül két szomszédot, ha nem jönnének, egy rénes forintra büntetik õket. Abban az esetben, ha senki sem vállalkozna bakternek, egy 1818-as adat szerint „mind a nemesi, mind a civisi renden lévõ, akár jurátus, akár servitor legyen, gazdák végzésébõl meg határoztatott, hogy ha fogadott vakter nem találtatik, tehát minden renden lévõ gazdaember tartozik kiállani vakternek, aki pedig ki nem akarna, vagy 3-rom magyar forinton, vagy harmadnapi áristommal büntettetik meg”.[39]

A vezetõség feladata volt a kalandosokhoz tartozó részek csinosíttatása, rendben tartása. A jegyzõkönyvek adatokat szolgáltatnak az utcák, sáncok, kerítések, házak vizsgálatára s ezek állapotáról utcagyûlésen tett jelentésekre nézve.[40] 1824. május 27-én a Kraszna utcai kalandos úgy határoz, hogy „az utcának is megcsinálására minden ember egyformán tartozik kiállani, nemesek, assessorok, szervitorok is”. Az 1865 februárjában tartott gyûlésen megint az utca rossz állapotáról van szó, s kérik a város polgármesterét, hogy négy évre engedélyezze a „gyalog és ökrös erejét” az utca javítására fordítani, ami már „járhatatlanná vált”. A kalandos területét a Pálvár-pataka szelte (szeli) keresztül, szabályozására a 1832. május 12-én tartott gyûlés határozata szerint: „Az uca patakának helytelen folyása” tárgyában „comissiót” rendeltek ki.[41] Az utcabeliek ivóvízellátását fõleg az „ucánkban lévõ becses ivókút, amelyet el nem kerülhetünk és megfizethetetlen”, szolgálta. Ennek javítására, káva készítésére kérnek a Tölgyes erdõrõl 6 szál fát.[42] (Ez a kút ma is megvan Bród-kútja néven s a Kraszna utca és környékének vízellátását szolgálja.)

A kalandost vezetõk figyelmének középpontjában állt a „füstök” (kémények) és „tüzelõk” (kemencék) évenkénti vizsgálata a tûzvészek megelõzése végett. A meghibásodott füstökért és tüzelõkért bírságot vetettek ki. A városi magisztrátus utasítására 1813-ban mind a négy kalandosnak tûzoltó felszerelésrõl kellett gondoskodnia, ami bõrvedrekbõl, szekérre szerelt, vízzel telt hordókból, vashorgokból, kötélbõl,[43] késõbb vízipuskából állott. De gondos vizsgálattal, tûzoltó szerszámok beszerzésével sem sikerült minden esetben elkerülni a tûz pusztítását. 1823-ban olyan égés volt, hogy a Kraszna utcai kalandos javai elpusztulnak, ezért úgy határoztak, hogy „ebben az esztendõben mivel a kalandos javai a tûz által elégtenek, annak kipótolására minden kalandost tartó gazdaember a kalandosba 3 kupa mustot adjon”.[44]

A kalandosoknak ingó és ingatlan javaik is voltak. Az ingóságok közül elsõként a kalandos ládáját említjük. Sajnos ezekbõl nem maradt meg egy sem. A láda mindenkor az utcaatyánál állott, benne a protocollumkötetek, a szabályzat (articulus), szerzõdések, hitlevelek, a kalandos táblája, a Consistorium és magisztrátus átiratai és a közösség pénze. Ez utóbbi gyarapításának több forrása volt. Egyik a büntetéspénzek, amiket igen szigorúan behajtottak. Ide sorolható a gyûlésekrõl való hiányzásért járó büntetés. Például 1816-ban azt, aki a táblajárás után nem jelenik meg a gyûlésen, 30 krajcárra, s aki a „katalógus” (névsor) olvasása után érkezik, 15 krajcárra büntetik. Pénzbírságot róttak ki a megbotránkoztató viselkedésért, részegségért, a vezetõség káromolásáért. A büntetéspénzekhez sorolhatjuk az el nem vállalt funkciókért fizetett összegeket, például 1815-ben Szakáts Ferenc nem vállalja a kollektorságot, ezért 12 magyar forintra bírságolják; 1825-ben Lugosi György atyaság megváltásáért 12 magyar forintot fizet; 1827-ben Fodor Dániel kollektorság megváltásáért 10 magyar forintot; 1828-ban atyaság megváltásáért Erdei József, Sámi János, Simonfi Sámuel fizet 10–10 rénes forintot.[45] A kalandos kasszáját gyarapították még a kölcsönadott pénzek kamatai, a kalandos területén letelepedni óhajtó személyek engedély fejében évente befizetett taxái, a tagságtól begyûjtött must, illetve bor eladási ára. Minden szüret után, attól függõen, hogy milyen volt a termés, családonként 1–3 kupa mustot adtak, az özvegyek ennek felét. Ha nem volt termés, mint például 1814-ben, a must helyett minden gazda 4, az özvegyasszonyok 2 krajcárt fizettek. A jegyzõkönyvekben mindegyre találkozunk a hagyományok megtartására való törekvéssel. Így a must adásával kapcsolatban is bejegyzik, hogy „az régi szokást és sorrend tartást el nem hagyjuk”.[46] 1820-ban a bor kupáját 10 krajcárral adták el, összesen 34 forintért, 1821-ben 29 veder és 5 kupáért 39 forintot és 30 krajcárt kaptak, 1822-ben két hordó borért 34 forintot és 24 krajcárt. A mustot november közepéig kellett beadni, ha valaki késedelmeskedett, büntetésbõl jóval drágábban, pénzben kellett kifizetnie.

Az összegyûlt tõkét, közösségi beleegyezéssel, a kalandosok vezetõi ingatlanok – telkek, házak – vásárlására fordították, illetve kamatoztatták. A Kraszna utcai kalandos már 1777 májusában 72,95 forintot költ építõanyagra: tégla, mész, deszka, szeg, kõ beszerzésére. 1794-ben pedig a kalandos gyûlésének határozata értelmében egy üres telekre házat építenek.[47] Gyakran találunk arra vonatkozó jegyzõkönyvi adatokat, hogy házaikat bérbe adták évi taxára (1 forint), vagy karbantartás fejében: „az házat kifogadó ember az házat jó konzervációban tartozik tartani, különben az kárt, ami a házon történik, megvehesse az nemes kalandos rajta” (1820). A „vasmûves cigányok” (kovácsok) taxát fizettek, és kötelesek voltak a házat „megfedni” s az oldalát megreparálni (1821).

Az üres telkeket kiadták házépítésre oly módon, hogy a telekért évi 1 forint taxát fizetett a bérlõ. Ha pedig az épületet annak építõje vagy örökösei el akarták adni, azt csak a kalandos tudtával és beleegyezésével tehették. Olyan esetrõl is említést tesznek az iratok, amikor a ház a kalandosra szállt, valószínûleg örökösök hiányában.

A komoly anyagi lehetõségekkel rendelkezõ kalandosok közintézmények támogatására, újak építésére és részleges fenntartására is vállalkoztak. Gondolunk itt elsõsorban az iskolákra.

1616–1630 között, Keresztszegi Herman István papsága idején a városban mûködött egy latin nyelvû iskola, melynek „subscribáló protocolliuma” 1646-tal kezdõdik.[48] Valószínû, hogy 1620 körül már kollégium jelleggel bír. Épületét valahol a református templom szomszédságában kereshetjük. Többször átépítették, renoválták, bõvítették az igényeknek megfelelõen.

1816-ban megvásárolják az iskola részére azt a telket, amin ma is áll a belsõ udvarban az 1800-as évek második felében emelt épület. A fõépületet, amibe 1821-ben költözött az iskola, 1902-ben lebontották, és 1902–1903-ban felépítették kollégiumunk új, szecessziós stílusú emeletes épületét,[49] a késõbbi Wesselényi Kollégiumot.

1680-tól az iskola vagyona elkülönül az egyházétól. A tanárokat az egyház és a tanulók szülei fizették a város lakosainak és kalandosainak hozzájárulásával. A kalandosok alapszabályába befoglalták a tanulók élelmezésének a költségét is.[50]

A lakosság gyarapodásával az elemi iskolák száma is szaporodott. A római katolikus egyház újraalakításával egy idõben megalakul a katolikus iskola is. 1873-ban iskolát nyitnak a Fazakas utcán.[51] A Tyúkól és a Kraszna utcai kalandosok nagyrészt önerõbõl szervezik iskoláikat. Az 1827. április 22-én tartott gyûlés tárgya: „A venerabille Consistoriumtól sensust nyert az ucánk, hogy maga kebelébe leány oskolát állíthasson. Ezen leány oskola felállításában és vásárlásában nagylelkûen munkálkodott rendes inspectorunk [utcaatya] tekintetes Herczeg Ferenc úr. [...] Az nemes kalandos határozatából [...] meg is vették a nagy Kraszna utzában azon házat, mely vagyon napkeletrõl D. Tunyogi Sándor, délrõl Vajda István szomszédságokban, ifjabb Szakács Ferenc uramtól 430 rénes forintokon váltóban az uca közpénzébõl és tanítót is hoztunk [az] ucába lévõ leányoskolánkba, nemes Asztalos István uramat. [...] 1824. április 22. napján.”[52] Azelõtt az említett tanító a Tyúkól utcai iskolában tanított, felesége pedig más utcában. Az iskola bútorzatát, kerítését és melléképületeit közadakozásból készíttették. 1836-ban a fiúk számára külön osztálytermet létesítettek, mert, hogy „azok a leány gyermekekkel bajosan térnek együtt, minthogy a két részrõl felesen vannak”. A jegyzõkönyvekben gyakran találkozunk az iskolák karbantartására, tanítóház javítására, tanítók fogadására és fizetésére vonatkozó adatokkal. 1839-ben a Tyúkól utcai kalandos gyûlésén felpanaszolják, hogy a leányok tanítója „nem annak való”, s gyermekeiket kénytelenek a Kraszna utcai leányiskolába küldeni.[53]

A szegény diákok megsegítésére az egyházközség tanácsa 1772. július 12-én a következõ határozatot hozza: „Determinaltatott, hogy ennek utánna is, mint ezelõtt, az eklézsia a maga kenyerén 8 diákot fog tartani”, végrehajtására pedig „végeztetett az ecclésia nyolc diákjainak cogliával való tartattatások ügyében, hogy utcánként nyilak csináltassanak oly formán, hogy az egész ecclésiabeli népeken évenként négy ízben forduljon elõ a fõzés”.[54] 1777-ben a Kraszna utcai kalandos 34 forinttal járult hozzá az õsi kollégium fenntartásához.[55]

A kalandos iratokban „coglia fõzésre” (sorkoszt) az elsõ adat 1818-ból való, amikor a Kraszna utcai kalandos gyûlésén megállapítják, hogy „az három uca csak négy napot tartotta, legyen tovább mind Kraszna ucáé”. 1821-ben pedig elhatározzák, hogy addig nem veszik át „más ucából a fõzést, míg a kompetenciájokat ki nem töltik”.[56] 1832-ben arra kérik az utcaatyát, hogy a „coglias diákok” listáját, gazdánként feltüntetve, csak egy hétre állítsa össze. 1842 szeptemberében a Tyúkól, a Kraszna és Székely-Nagy utcai kalandosok (valószínûleg az alszegi is) közgyûlésén felmerül a kérdés, hogy a „coglia fõzés ennek utánna is meg adasson-e vagy megszüntessen”. Mindhárom gyûlés jegyzõkönyve arról tanúskodik, hogy „valamint eddig, úgyszintén ez után is, szegényebb sorsú deákjaink fõzelékekkel tartassanak, határoztatott. Az utcaatyának pedig kötelességévé tétetett a szoros rendin való fõzetés megtartása s ki kétszeri megszólítás után is nem fõzne, annak megzálogoltatása kötelességévé tétetett.” A Kraszna utcaiak feljegyzése szerint, ha eltörlik a coglia fõzést, „alku szerint jönnek a deákok temetni, úgy pedig sokba kerül”.[57]Az 1869. szeptemberben és októberben készült névsorok a Kraszna utcából 33, a Székely-Nagy utcából 25 családot tüntetnek fel, „akik a jövõ 1870-dik évre a temetõ deákok részére egy napi fõzésre magokat ajánlották”.[58] Ez a szokás még a 20. század elején is dívott. Volt zilahi cogliális diáknak nevezi magát a tasnádi születésû Bíró Lajos, híres természettudósunk is.[59]

A kalandosok temetéssel kapcsolatos teendõire, szokásaira legtöbb adatot a Kraszna utcai protocollumok nyújtanak. Ezekbõl kiszûrhetõ, hogy a Kraszna és Székely-Nagy utcai kalandosoknak külön temetõik vannak, a Tyúkól utcai nagy (ma központi) temetõbe pedig, függetlenül attól, hogy melyik utcaszervezethez tartozott, bárki temetkezhetett. Ezért volt a nagytemetõ rendben tartása valamennyi kalandos feladata. Arról nincsenek adatok, hogy a cintermet valaha is temetkezési helynek használták volna.

A Kraszna utcaiak temetõje a Kápolna utcában volt (ma Cerbului = Szarvas utca). Nem tudjuk, hogy területét mikortól használták temetõként. Már 1831-ben közgyûlésen javasolják Polgári László temetõ fölötti szántóföldjének megvásárlását és a temetõhöz való csatolását, ami meg is történt. A Kápolna utcai alsó és felsõ temetõt ma is használják, fõleg a Kraszna és a környezõ utcabeliek temetkezõ helye. A temetõ gondozása, sövénykerítés készítése, sánc rendben tartása, temetõszín építése és karbantartása a kalandos tagjainak feladata volt. 1803-ban a temetõszín „megavult”. Zsindelyezésére, ha nem volt elég a pénz, a kalandos adósainak tartozásait hajtották be.[60]

Az utcaközösségek határozata alapján, „régi szokás szerént”, az utcaatyáknak temetés esetén jól körülhatárolt kötelességeik voltak. Kijelölték a koporsókészítõket (1787-ben egy évre), „oly móddal, hogy akinek az atya aszignálja, annak dolgozzon”.[61] Kijelölték a soros sírásókat, és elindították a halálozást tudató kalandos tábláját. A közösség pénztárából vásárolták meg a temetéshez szükséges felszerelést és szerszámokat. Az 1777-es leltárban a következõket olvashatjuk: „apró gyalu 5 darab, szõnyeg kettõ (asztalra való), koporsótakaró, új kapák 5, viselt kapák 3, ásó jó 1, lapát jó 1, hosszú kötél 2, vashorog 2, vasrúd 1.”[62] Késõbb ezekhez sorolják a „testvivõ fákat” és csákánykapákat. Ami a temetésen való részvételt illeti, egy „1818 die 18 Octombris tartott kalandos gyûlésében meg határoztatott, hogy minden becsületes kalandost tartó atyánkfija, ha valamely atyánkfijának halotya történik, az halottas házon alól és fejül 10 házokig lévõ szomszédok köteleztetnek a temetésre elmenni 1 forint büntetés terhe alatt”.

A Székely-Nagy utca kalandosának temetõjérõl annyit tudunk, hogy a mostani sportpálya helyén volt (egyes idõs adatközlõk szerint). A század elején már nem használták. A régi sírkövek közül, amire az öregek még emlékeztek, egyet sem sikerült megtalálni. Egy 1843-ban készült leltárból kitûnik, hogy „Találtunk a kalandos ládájában négy könyveket, kettõ a kalandos jövedelmérõl s költségérõl, harmadik a tûztámadás oltásáról, negyedik a halottak neveik felírására valók”.[63]

A Tyúkól utcai kalandos irataiban is felsorolják a temetéshez szükséges eszközöket, a sírásók, koporsókészítõk nevét, az „uca járó táblát” (3 darabot), és „Egy halottas jegyzõkönyvet”.[64] A nincstelenek temetési költségeit a 19. század közepétõl kezdve a kalandosok az ún. „szegények pénztárá”-ból fizették.

A Tyúkól utcai nagytemetõt 1853-ban bekerítették és fásították. Lassan kezdett szûknek bizonyulni, ezért a mellette lévõ papi szõlõ hozzácsatolásával bõvítették. 1864-ben felépül a temetõõr háza is. Az utcaatya felügyelete mellett, megállapított sorrendben ásták a sírokat. „Sírfák” vagy „kövek” állításakor ellenõrzik a szöveget, „hogy ízléses felírás tétessék”.

Valószínûnek tartjuk, hogy minden kalandosnak megvolt a maga zászlója. Egy adattal támasztjuk alá: a Kraszna utca kalandosának választmányi gyûlésén, 1929. március 3-án az „Atya jelenti, hogy az utca zászlaja már nagyon elrongyolódott, hogy már halotti tiszteletre kivinni nem érdemes”.[65]

A kalandosok „elpolgáriasodása” nem jelentette az egyháztól való elszakadást. Az utcaatyák és dékányok képezték az élõ kapcsot az egyház és az utcaszervezetek között. Megszervezik és beosztják a kézi és igás erõt a közmunkák végzésére, templom, parókia, iskolák renoválására. A cinterem kõfalának építésekor kérik a falrakás hosszának kalandosok szerinti megállapítását, amibõl következtetni lehet a négy kalandos nagyságára, teherbíró képességére is. Kérésükre a Consistorium „resolutiója” így szól: „Az cinterem felmérése és utcánként való elosztása lészen e szerint. Úgymint csináltat Kraszna utca 32 ölt, Tyúkól utca 30 ölt, Székely utca 16 ölt, Alszeg utca 16 ölt. [...] Zilah, die 13-a Julii 1788.”[66] 1832-ig az egyházi rovatalt – fenntartási járulékot – terményben adták, majd pénzben állapítják meg, összegyûjtését a dékányokra bízzák. Ilyen körülmények között természetes az, hogy a kalandosok jegyzõkönyveiben sok adatot találunk az egyházzal kapcsolatban, hiszen a hívek a kalandosok tagjai voltak.

A kalandosok gazdasági lehetõségeiknél fogva komoly összegekkel járultak hozzá a város középületeinek felépítéséhez is: 1777-ben a Kraszna utca elején levõ kõhíd építésére, 1834-ben a városháza, az 1890-es években a megyeháza építésére adakoztak a közösség pénztárából.

Ezek a városi életformába beilleszkedõ, bizonyos mértékben önkormányzatú kerületek végrehajtották a magisztrátus törvényes rendeleteit, de ugyanakkor fenntartották maguknak a számonkérés jogát. Ezt tették például 1778-ban, amikor a négy kalandos közös levélben kéri a magisztrátus elszámolását a több forrásból származó bevételrõl és annak felhasználásáról, mert az összeg bizonyos része a szegényeket illette volna, s azok nem kapták meg. A közterhek viselésére vonatkozó adatok a polgárság fokozatos megerõsödését bizonyítják. Követelik, hogy nemes és polgár egyformán járuljon hozzá. Egységesen lépnek fel a jogtalan terhek ellen, mint ahogy tették 1747-ben a város bírói által követelt bordézsma esetében.

A teljességre való törekvés nélkül próbáltunk betekintést nyújtani az utcaszervezetek – kalandosok – életébe. Legtöbbet a Kraszna utca kalandosával foglalkoztunk, mivelhogy ennek van a leggazdagabb levéltári-anyag hagyatéka, és forrásaink adatai szerint lélekszám, terület, gazdasági erõ szempontjából is a legszámottevõbb lehetett, továbbá foglalkozási körük tekintetében – mezõgazdaság, állattartás – a legegységesebbnek tûnik. Valószínûleg ezzel magyarázható, hogy az 1940-es évekig itt megmaradt az utcaatya tisztség mint az utca felelõse, vezetõje. Bár a század elsõ felében már több Kraszna utcai kisiparos mûködésérõl tudunk, a többség majdnem napjainkig megmaradt õsi foglalkozásánál, a föld-, szõlõmûvelésnél és az állattartásnál.

Úgy véljük, nem tévedtünk, amikor a Kraszna utcai kalandos iratok alapján az írásos emlékekben hiányosabb Tyúkól, Székely-Nagy és Alszeg utcai kalandosok tevékenységét is megpróbáltuk életre kelteni.

A zilahi négy kalandos gyakorlatilag az egész város területét felölelte, közösségi szerepe, funkciója szempontjából a 13. századi vallásos egyesületek elpolgáriasodott formája, az országos törvények keretein belül mûködõ, területileg behatárolt kisebb közösségek határozati joggal rendelkezõ szervezete, mai szóhasználattal önkormányzata volt.

Foglaljuk be tehát a múlt népi értékeit, alkotásait számba vevõ hagyatéki leltárakba e közösségek „törvényeit”, szabályzatait és szokásait is, és értékeljük azokat igaz becsük szerint.

Függelék

Tekintetes Curátor Ur.

Tekintetes Nemes Venerabile Consistorium nekünk érdemünk felet Valo jo Uraink. Tapasztalván Tapasztaljuk és észre vettük, hogy az Ur Isten az Elöll Jároknak Sziveket ara birtatta, hogy az mi Ruinában levo elpusztult Cinteremünknek keritésit köböl akarja ki rakatni az mellyre is az Ur Isten az Urakat Segillye az parantsolat Szerint mi Kraszna Utzaiak Fel mértük, az Mérés Szerint az Kraszna Utzai Rész 27 Nimetöll, az mellynek meg Rakattatásától nem idegenkedünk és magunk kötelességünket Valoságal Tellyesiteni kegyességnek tartjuk tsak hogy materiále légyen elegendõ hozája. De nem tsak, hanem ugy gondolkodtuk, hogy az melly pártikuláris köfal 13 öll fen áll, mivel hogy a mellette lévõ kis Sikátort tsak az Vár Telekiek Tartya, jo volna az Cinteremet hozája Ragasztani, mingyárt 50 avagy 60 forint költség meg maradna, ellenben aról is igy gondolkodunk, hogy ha az Cinterem körül levö Sas Fákat és Borona Fákat el adnók, mivel hogy annak vivõje Találkoznék, ahol materiálét Lehetne Szerezni, ide értvén az Tiszteletes Katona Imre uram házánál levõ fákat és az Tit. Pap Andras Uram által el hordatot Fákat is. Továbbá emlékeztetyük az Tes. Curator Sebes Ferencz Urat is, hogy az melly eklesia házához fel hordot Téglát az Ur el hordatatot, hogy példás károk ne kövessenek bennünket mivel hogy az Tiszteletes Katona Uram háza ollyan veszendõ állapotba vagyon, hogy ha az Gyámolok ki dülnek alolla nagy Romlás követi az házat is, ki tudgya ki okozza az kárt, az mi az Follyoso dolgát illeti, az Sendelyt várjuk az jövö Szombatra és ha el érkezik mingyárt hozája Fogatatunk, az kire is az Ur Isten Segillyen bennünket amint hogy maradunk

Tekintetes Curator Urnak

és az Tekintetes Nemes Consistoriumnak

alázatos Szegény Szolgáji Kraszna Utzai

Kalandos

Az irat külsõ felén:

Consistorialis Resolutio a Czinteremnek kerítésérõl

Resolutio

Az Czinterem fel mérése és Uttzánként valo elosztása lészen e szerint, Ugymint tsináltat Kraszna Uttza 32 Õlt, Tyukól Uttza 30 Õlt, Székelly Uttza 16 Õlt, Alszeg Uttza 16 Õlt és az szerént mindenik az onnan ki kerülendõ Sas és Deszka fákat mentõl jobban lehet el adhatják. E Consistor. Zilah, die 13-a Julÿ 1788.

Extrad. per Consistor. Notar.

Lad[islaus] Rétsey

A Zilahi Református Egyház levéltára, ltsz. II. 26.

The „kalandos” Society from Zilah (Zalãu). The first „kalandos” partnerships were founded in the middle of the 12-th century in some of European countries like Germany, Hungary etc.

At the end of the 16-th century the members of these partnerships could be laymen who were used to obtain secret political purposes.

Therefore the venturesome were suppressed in the 17-th century and we can find very sparse signs about them.

The results of the last year’s research work shows that in one of Transylvania’s oldest town – in Zilah (Zillenmark) – the town’s venturesome protocollumus came to light in fractions.

The town had 4 „kalandos” in each of his 4 main street: Kraszna, Tyúkól, Alszeg & Székely-Nagy streets, together with the belonging side streets.

Their forming can be put at the end of the 16-th, beginning of the 17-th century, in spite of the fact that the oldest remained protocollum volume is from the year of 1775 in which we can find a lot of references to the old articulus (statutes) and stock lists.

The „kalandosok” of Zilah, as an association of common interests, the agriculture, an organizer of the animal keeping, the territory maintain – order of the district, the accompleshment of the orders of the town council, the connection with the Church, were assumed by them.

In the same time they maintained the right of calling to account for themselves.

The „kalandosok”, according to their economic possibilities, contributed with considerable amount to the construct of the civic buildings (1834 – town hall, 1890–1892 – country hall) to the school establishments and functioning, to the maintenance of Church buildings.

The „kalandosok” of Zilah embraced the whole territory of the town.

Their main role, from the point of view of their functions, in correlation with the country laws werre less community organizations with certain decision right, nowadays the so-called autonomy-s.