D. Tóth Béla
Erdély 1849–1850 fordulóján
Annak ellenére, hogy az
1848/49-es forradalom és szabadságharc küzdelmeit szorosan együtt vívta
Magyarország és Erdély népe, a bukás utáni megtorlás idõszakában a Habsburgok
teljesen külön kezelték a két, korábban unióra lépett országrészt.
Nemcsak az egyes intézkedések
bevezetésének az idõpontja volt más, de ezek megvalósulásában is jelentõs
eltérések mutatkoztak. Természetesen nem a véletlen, hanem a nagyon is tudatos
elõkészítés eredményezte az eltéréseket! A Habsburgok következetes logikával
tervezték meg – már sokkal hamarabb, mint ahogy a szabadságharc elbukott – a
biztosra vett gyõzelem utáni idõszakot. Alapvetõ érdekük volt ugyanis, hogy
Magyarország és Erdély uniója megszûnjön, mert az egyesült országok túlságosan
nagy politikai és gazdasági erõt képviselhettek volna a Monarchián belül. Még
javában hallatszott a csatazaj mind az Alföldön, mind az erdélyi hegyek között,
amikor az 1849. március 4-én kihirdetett Birodalmi Alkotmány Erdélyt végképp
elszakította Magyarországtól, és politikai, közigazgatási, gazdasági
berendezkedését teljesen függetlenül mint az Osztrák Birodalom egyik
koronatartományáét szervezte meg.
Hiába volt a gyõztes tavaszi
hadjárat mind a két ország területén, a Habsburgok álláspontja jottányit sem
változott: az uniót nem ismerték el. A szabadságharc bukása után pedig a
Birodalmi Alkotmányban megfogalmazottak biztosították az alkotmányos hátteret
az újonnan kinevezett kormányzat ténykedéséhez. Az Alkotmány[1]
kimondta, hogy Erdély belsõ berendezkedését Magyarországtól teljesen
elkülönítve, a „nemzetek egyenjogúsága” alapján kell megtervezni és rendezni.
Jellemzõ, hogy ezután, ugyanebben a paragrafusban azt is leszögezték, hogy a
szász nemzet különleges jogait az Alkotmány természetesen továbbra is
fenntartja. (Más kérdés, hogy rövid idõ után szép lassan ezt is felszámolták.)
Mindenhez, ami az elkövetkezõ
években Erdélyben bekövetkezett, ez a paragrafus adta a jogi hátteret, az
alkotmányos keretet. 1849. június 26-án, annak ellenére, hogy a világosi
fegyverletételre csak másfél hónap múlva került sor, Ferenc József császár már
jóváhagyta az Osztrák Birodalom, benne Erdély közigazgatásának az
újjászervezésére vonatkozó alapelveket.[2]
Az alapelvek célja az erõs, központosított Habsburg Birodalom megteremtéséhez
vezetõ út kijelölése volt. És ebben a folyamatban nincs különbség az Erdélyre
vagy a Stájerországra vonatkozó irányelvek között. Sõt Magyarország
vonatkozásában sincs, de ezt mégsem merték annyira egyértelmûen megfogalmazni,
mint Erdéllyel kapcsolatban.
Erdélyben, amikor az osztrák
seregek a cári csapatok hathatós segítsége révén leverték a szabadságharcot,
lényegében alig volt közigazgatás. Az Országos Honvédelmi Bizottmány – éppen az
Unió erdélyi részrõl történt elfogadására is építve – 1848. október 17-én
feloszlatta a korábbi erdélyi országos hatóságokat, 1849 januárjában a
Gubernium[3]
is felszámolásra került, rövid idõ múlva a Thesaurariatus[4]
is kiszenvedett, az alsóbb szintû hatóságok pedig sorban követték fõhatóságaik
sorsát. Amit pedig a forradalmi kormány erdélyi bizottságaiból sikerült a
kormánynak megszerveznie és mûködõképessé tennie, azt mindennek nevezhetjük,
csak erõs hatalmi struktúrának nem. A közbiztonság is a teljes anarchia
állapotát mutatta 1849 augusztusától. Amit addig a háborús helyzet rovására
lehetett írni, az a harcok befejezése után talán még nagyobb erõvel lángolt
fel. Nemcsak személy támadt személy és vagyon ellen, hanem bosszúállásra
szövetkezett kisebb csapatok támadták meg más nemzetiségek tagjait, nagyon
gyakran halálos áldozatokat is maguk után hagyva.[5]
Ez az átláthatatlan helyzet is
lehetõvé tette az osztrákok számára, hogy „tiszta lappal” indulva saját
elképzeléseik szerint alakítsák ki Erdély közigazgatását. Összehasonlítva az
erdélyi helyzetet a Magyarországon bevezetett ideiglenes közigazgatási
szabályozással,[6] azt kell megállapítanunk,
hogy nincs jelentõs különbség a két ország közigazgatási berendezkedésének szabályozásában.
Erdély korábbi közigazgatási rendszeréhez viszonyítva azonban rendkívül nagyok
az eltérések.
A császár Magyarország katonai
fõparancsnokává 1849. május 30-án Haynau táborszernagyot, polgári biztosává
június 4-én br. Geringer Károlyt nevezte ki. 1849. július 19-étõl Erdély
katonai és polgári kormányzója egy személyben Ludwig von Wohlgemuth altábornagy
lett, eredeti foglalkozását tekintve számtantanár. Melléje rendelték Eduard
Bachot (a birodalmi belügyminiszter Alexander Bach öccsét), hogy a „polgári
körhöz tartozó tárgyak” igazgatását ellássa.[7]
Ferenc József, aki magát „Erdélyország Nagyfejedelmének” is tartotta, a
Schwarzenberg miniszterelnökkel közösen aláírt dekrétumban az alábbiakat hozta
az egész ország tudomására: „Mi jónak láttuk: titkos tanátsos és fõ
Tábornokunkat, B. Wohlgemuth Lajost az Erdélyi Nagy Fejedelemségnek, a Szász
földet s a vissza kapcsolt részeket, u. m. Kraszna, Közép Szolnok és Zaránd
Megyéket, nemkülömben Kõvár vidékét és Zilah városát oda értve, Polgári és
Katonai Fõkormányzónak ki nevezni; Melléje pedig a Polgári körhez tartozó
tárgyak igazgatására, mint telyeshatalmu Császári Biztost a Bukovinai Hercegség
igazgatóját Bach Eduardot rendelni.” A partiumi területek is visszakerültek
tehát a fejedelemséghez, bár arra is találtunk adatokat, hogy egyes községekben
nem volt egyértelmû a hovatartozás. Geringer magyarországi kormányzóságához,
illetve annak kerületi hivatalaihoz is szép számmal érkeztek olyan ügyiratok,
amelyek a Partium területéhez tartoztak, és így közigazgatásilag a
Wohlgemuth-féle adminisztráció hatáskörébe estek.[8]
Erdélyben is komoly elkeseredést váltott ki az osztrák uralom visszatérte, de
azért itt is elõfordult a hódolatnyilvánítás, ha nem is olyan mértékben, mint
Magyarországon.[9] Az új rezsim
tevékenységének megkezdése elõtt Wohlgemuth „Erdély Népeihez” címmel falragaszokon
intézett felhívást a lakossághoz.[10]
A felhívás hangneme elõrevetíti azt, amit amúgy is sejteni lehetett:
kérlelhetetlen szigor, a „bûnösök” bûnhõdése és a csendesség helyreállítása a
legfontosabb megbízatása az új kormányzónak. Burkolt és nyílt fenyegetésekkel
teli a hirdetmény: „...gyõzõdve lehettek elszánt erõs határozatom felõl, mely
szerént minden hatalmamat – semmi áldozatot nem kímélve és az ellenszegülõk
ellen kérlelhetetlen szilárdsággal – arra fordítom, [...] hogy t. i. az
országba csendesség, a törvényeknek tekintély és engedelmesség szerzõdjék.”[11]
A bekövetkezett események
bizonyították, hogy tartotta magát ezekhez a kijelentésekhez.
Wohlgemuth és Bach munkához
láttak, és 1849. szeptember 21-ére elkészítették és rendelet formájában
kihirdették az Erdélyre vonatkozó részletes közigazgatási szabályozást. Ez
lényegében követte a június 26-án megjelent „alapvonalakat”, amelyek az
országos közigazgatás hármas tagozódását írták elõ: alsó szinten a körzetek
(Bezirk), középsõ szinten a több körzetet összefogó kerület (Kreis) és végül a kerületekbõl
alkotott koronatartomány (Kronland) jelenti a szerkezeti vázát a
közigazgatásnak. A tartományokban folyó igazgatási munka legfõbb irányítója
maga a belügyminiszter. A Wohlgemuth-féle rendeletben is három elvet kívántak
érvényesíteni: a fokozatosság, a vegyes (katonai és polgári) igazgatás elvét és
a szász nemzet kiváltságainak mindenkori biztosítását. A Magyarország számára
kiadott ideiglenes közigazgatási szabályozásban is kitüntetett szerep jutott az
elsõ két elv érvényesítésének. A harmadik elv azonban nehezen lett volna
érvényesíthetõ a magyarországi gyakorlatban, mert a nemzetiségek nem éltek
olyan zárt közösségben, nem rendelkeztek olyan kiváltságokkal, mint Erdélyben a
szászok. A régi „oszd meg, és uralkodj” elv alkalmazása Erdélyben sokkal inkább
eredményre vezethetett, mint a magyarlakta területeken. Nem véletlen, hogy a
katonai és polgári kormányzó szerepét betöltõ Wohlgemuth hivatali székhelyét
Kolozsvár helyett Nagyszebenben építette ki.
A szeptember 21-i rendelet hat
katonai kerületre osztotta fel az országot, figyelembe véve részben az etnikai
tagozódást. Ezeket székhelyeik szerint nevezték el. Így jött létre a fogarasi,
a károlyfehérvári (gyulafehérvári), a kolozsvári, a rettegi, a szebeni és az
udvarhelyi katonai kerület. Néhány hónappal késõbb a Retteg vidéki irodát
Besztercére, az udvarhelyit Marosvásárhelyre helyezték át.
A katonai kerületek kijelölésével
lényegében eltûntek a közigazgatás korábbi alapegységei: a székek, a kerületek
és a megyék. A legkisebb kerület, a románok lakta fogarasi elsõsorban a
határõrfalvakat foglalta magában. A károlyfehérvári kerületbe osztották be
Alsó-Fehér, Hunyad, Küküllõ és Zaránd megye egyes részeit. A kolozsvári
kerületbe tartozott Aranyosszék, valamint Doboka, Kolozs, Közép-Szolnok,
Kraszna és Torda megye. A rettegi kerület része lett Belsõ-Szolnok, Doboka,
Kolozs-Torda megye északkeleti része. A szebeni kerületbe sorolták a régi szász
székeket és kerületeket, valamint Alsó- és Felsõ-Fehér, Hunyad és Küküllõ megye
egyes részeit. Az udvarhelyi kerület pedig Csíkszéket, Háromszéket, Marosszéket
és Udvarhelyszéket kebelezte be.
A kerületek élére katonai
parancsnokokat állítottak, és melléjük rendeltek egy-egy polgári biztost, aki
az elõírások szerint Eduard Bach császári biztosnak volt alárendelve, a valóságban
azonban minden írás csak a kerületi katonai parancsnok ellenjegyzése után
mehetett el Nagyszebenbe. A kerületi katonai parancsnok testesítette meg a
végrehajtó hatalmat polgári ügyekben is. Hiába volt tehát a polgári biztos
teljes mértékben alárendelve a császári biztosnak, attól kapta az utasításait,
neki küldte jelentéseit, minden érkezõ és kimenõ ügyiratot láttamoztatnia
kellett a katonai parancsnokkal. A katonai kerületeken belül több szinten
kisebb igazgatási egységeket hoztak létre.[12]
Megítélésünk szerint ez az igazgatási rendszer, ellentétben
az elterjedt nézetekkel, nem félkatonai,
hanem totális katonai rendszer volt. Ha figyelembe vesszük, hogy a
közigazgatás megszervezésére tett szervezeti intézkedések mellett egy hónap
alatt öt katonai nyomozótörvényszéket, az állami hivatalokban
tisztítóbizottságokat hoztak létre; hogy a rendõri szervezet kiépítése már 1849
végén megkezdõdött, majd ennek helyére lépett a belügyminisztérium által életre
hívott csendõrség; hogy kiépült a teljes körû ügynökhálózat, mindenre kiterjedõ
cenzúra lépett életbe, akkor joggal nevezhetjük a teljesen központosított
rendszert katonai irányításúnak. Wohlgemuth, aki azzal a titkos utasítással
érkezett Bécsbõl Erdélybe, hogy a tartomány minden sajátosságát szüntesse meg,
mindent megtett a cél elérése érdekében.
Wohlgemuth alig tartott meg
székely hivatalnokot a közigazgatás, bíráskodás szervezeteiben. Képzetlen
tisztviselõk tömegeit alkalmazta, megrakta a falvakat katonákkal,
pénzügyõrökkel, közteherviselésen alapuló adórendszert léptetett életbe, a
magyar birtokos nemességet semmibe vette, üldözte, és elfogatta a szabadságharc
résztvevõit stb. stb.
A legnagyobb gondot Wohlgemuth
számára 1849-ben és 1850-ben is a martalócok támadásai jelentették. Minden
szigorú intézkedés, fenyegetés ellenére továbbra is megtámadtak falvakat,
lakóikat megölték, házaikat felgyújtották, vagyonukat elrabolták. Nemegyszer
felmerült a kérdés: kié a hatalom? Szinte naponta érkeztek a panaszos levelek
Wohlgemuthhoz, amelyben a kerületi biztosok, csendõrbiztosok részletesen
felsorolják, hogy milyen károkat okoztak vidékükön a rájuk törõ martalócok.[13]
Még hosszú ideig nem sikerült a fosztogatásokat, orvtámadásokat megakadályozni.
Wohlgemuth 1849. szeptember 8-án ismét hirdetményben fordult a lakossághoz.[14]
Hogy mennyit szenvedhettek a falusi lakosok, arról a kiskapusi elöljáróság
által 1849. július 3-án írt megrázó erejû panaszos levél szól, amelyben a rájuk
rótt büntetés elengedéséért könyörögnek.[15]
Ez a kivételes állapot öt évig
tartott Erdélyben. Bizonyos tekintetben tovább, mint Magyarországon. A totális
katonai rendszer módszerei csak 1850 második felében kezdtek enyhülni. A
polgári jelleg elõtérbe kerülése mutatkozott meg akkor, amikor a közigazgatás
és bíráskodás szétválasztására megkezdték a bírósági rendszer szétválasztását.
Hetvenkét körzeti bíróságot hoztak létre, majd ezek fölött tizenegy kerületi és
öt felsõbb törvényszék, valamint az ezeket átfogó fõtörvényszék kialakítása
indult meg. 1852–1853-ban pedig bevezették az új perrendtartást és az osztrák
polgári és büntetõtörvénykönyvet.
A szászok – akik hosszú ideig úgy
gondolták, támogatásukért cserébe jelentõs kiváltságokat kaphatnak az osztrák
megszállóktól – hiába kaptak Wohlgemuthtól önálló kerületet, hiába maradtak meg
a szász székek, és a kerület élén hiába ült a civil ügyek biztosa székébe a
szász gróf, autonómiájuk csendes megszüntetése lassan bekövetkezett. A szász
polgárság sokáig észre sem vette a módszeres visszaszorítást, hû támasza volt a
kormánynak. A korszerûsítésre hivatkozó osztrák elvárásokat figyelembe véve
szép lassan lemondtak a saját tisztviselõválasztásról, elfogadták az osztrák
polgári és büntetõtörvénykönyveket, s hiába állították össze a szász koronatartomány
berendezkedésére vonatkozó elképzeléseiket, 1852-re már semmi nem maradt a
szász autonómiából.
A nyelvhasználat is komoly gondot
okozott a lakosság nagy részének. Mint a koronatartományok egyikében, Erdélyben
is a német nyelv használata volt kötelezõ a hivatali érintkezésben. A vidéki
hatóságok elõtt még csak-csak találkozunk az intézkedést kérõ anyanyelven írt
beadványokkal, de a Wohlgemuth-féle katonai és polgári kormányzóságon alig
találunk egy-egy magyar vagy román nyelven írt kérvényt.
Ha összehasonlítjuk a
Magyarországon bevezetett ideiglenes közigazgatás (de csak a közigazgatás!)
rendszabályait az Erdélyben bevezetett közigazgatási gyakorlattal, azt
állapíthatjuk meg, hogy Erdélyben sokkal gátlástalanabb módszereket
alkalmaztak, mint Magyarországon. A korábbi közigazgatási egységeket teljesen
figyelmen kívül hagyták, míg Magyarországon, legalábbis a középsõ és a legalsó
szinteken, több minden megõrzõdött. A bírósági rendszer új szervezeti
kiépítését[16] is
Erdélyben már jóval korábban elkezdték, mint Magyarországon. De hasonló
különbségeket találunk az adóigazgatási szervek[17]
elkülönülésében a közigazgatástól, az új adónemek[18]
bevezetésének, a rendészet kiépítésének[19]
az idõbeliségében is. Ez utóbbi vonatkozásban volt olyan eset, hogy Wohlgemuth
hiába várta Bécsbõl az intézkedést például a csendõrség létrehozására, az nem
érkezett meg. A közállapotok miatt azonban tennie kellett valamit, s ezért
saját hatáskörben 1849. december 1-jével életre hívta a brassói, kolozsvári,
marosvásárhelyi és szebeni városkapitányságokat,[20]
1850. január 19-én pedig a vidéki dragonyosok szervezetét. Bach belügyminiszter
csak 1850. február 8-án adta ki rendeletét a csendõrség megszervezésére,[21]
amelynek hatáskörét a határõrvidékre is kiterjesztették. Figyelemre méltó, hogy
a rendfenntartó szervezet létrehozását mindeddig nemcsak szorgalmazó, de annak
létrejöttéért mindent elkövetõ Wohlgemuth a csendõrség létrehozásáról szóló
Bach-rendeletet csak 1850. április 25-én, tehát háromhónapos késéssel tudatta
vidéki hivatalaival.[22]
Ha az okait keressük ezeknek az
eltéréseknek, látnunk kell, hogy Erdélyben mint a kinyilvánított
koronatartományok egyikében az osztrákok sokkal magabiztosabban és semmitõl sem
zavartatva hozták meg legkülönfélébb intézkedéseiket, mint Magyarországon. Az
egymással a szabadságharc ideje alatt is gyökeresen szembefordított
nemzetiségek az osztrák bevonulás után sem békültek meg egymással, tehát bizton
számíthattak arra, hogy az egyik sérelme esetén a másik nem fog amannak a
pártjára kelni. Joggal számíthattak arra is, hogy a német nyelvet – a szászok
és a szûk polgári, értelmiségi réteg kivételével – alig-alig értette a nép,
tehát mire felfogta az intézkedések rá vonatkozó hatását, már meg is történt
vele a rossz.
Magyarországon, ahol a lakosság
sok szempontból egységesebb volt, mint Erdélyben, csak óvatosan, megfontolva
vezethették be a közigazgatással kapcsolatos változásokat az osztrákok.
Választási lehetõségük sem volt az új hivatalnoki réteg kialakítása során
annyi, mint Erdélyben. Erdélyben minden szék – amíg mûködött – hivatalaiba a
saját embereit ültette. Ezeket az osztrákok elsõsorban szászokkal cserélték le,
illetve a közigazgatáshoz nem értõ, székely és nagyon kevés román
kiszolgálókkal. A hozzá nem értés pedig vagy gondolkozás nélküli kiszolgálást,
vagy hatalmas zûrzavart eredményezhetett csak a közigazgatásban.
De nemcsak a közhivatalok
alkalmazottainak, hanem az egyházak, iskolák stb. tisztségviselõinek is
igazolniuk kellett forradalom alatti tevékenységüket. Elegendõ volt, ha a
szószékrõl vagy a katedráról a pap vagy a tanító kihirdette a forradalmi
kormány egy-egy hirdetményét, máris vizsgálat alá vonták, állásából felfüggesztették,
nagyon sokakat el is bocsátottak.[23]
Magyarországon és Erdélyben 1849 õszén, 1850 elején minden közhivatalnoknak
igazolnia kellett a forradalom és szabadságharc alatti magatartását. Aki valami
nemtetszõt csinált – elegendõ volt például annyi, hogy 1848/49-ben is
hivatalban maradt a tisztviselõ –, azt elbocsátották. Ezrével váltak
állásnélkülivé a hivatalnokok, de – ellentétben az erdélyi helyzettel –
helyükre ültethették az 1848 elõtti hivatalnoki réteg forradalom alatt tovább
nem szolgáló vagy csak a kényszerítõ körülmények miatt szolgálatot vállaló
régi, tehát gyakorlott hivatalnokait, a valamilyen szinten felkészült
szakembereket. Geringer, a magyarországi polgári ügyek kormányzója ennek
ellenére sem merte a régi vármegyei hagyományokat egyik napról a másikra felrúgni,
a közigazgatási és bírósági rendszert szétválasztani, a csendõrség alakulatait
megszervezni stb. stb. Legalább féléves késést figyelhetünk meg a két ország új
közigazgatási rendszerének kialakításában.
Az átszervezési feladatok
végrehajtása nagyon sok tragédiát, fájdalmat, elszegényedést, munkanélküliséget
eredményezett egész Erdélyben. A Wohlgemuth-féle adminisztráció munkájának
jelentõs részét azoknak a panaszleveleknek a megválaszolása tette ki,
amelyekben a fizetések éves, féléves elmaradását tették szóvá az érintettek.[24]
De nemcsak a közhivatalnokok, hanem az iskolák nevelõi sem voltak kedvezõbb
helyzetben. A Kossuth-bankó bevonása, a pénzhiány csak fokozta az amúgy is
komoly megélhetési gondokat. Volt olyan iskola, ahol a tanítók, mint írták,[25]
1848 júliusa óta nem kaptak fizetést.
Akárcsak Magyarországon,
Erdélyben is ideiglenesnek szánta Ferenc József és kormánya a katonai és
polgári ügyek együttes irányítását. Erdélyben ismét hozzáláttak a helytartóság
kialakításához. Az 1849. június 26-i „alapvonalakban” már kimondták, hogy a
koronatartományok egységét, összetartását, közigazgatásának összehangolását a
helytartótanács képes ellátni, de a helyzet megszilárdulásáig nem volt értelme
a szervezet erdélyi megszervezésének. 1851-ben érett meg az idõ arra, hogy
ismét felmerüljön a helytartóság megszervezésének a gondolata. A
belügyminisztériumnak alárendelve szervezõbizottság alakult,[26]
de munkája rövidesen feleslegessé vált. A császár a miniszteri felelõsség
visszavonásával, az alkotmány elõírásainak megszüntetésével saját kezébe vette
az irányítást. Az 1852. szeptember 14-i császári elhatározás, illetve az ennek
alapján kiadott és több miniszter által szignált definitivum intézkedett a helytartóság
kiépítésérõl Erdélyben. De ez már egy újabb fejezete Erdély történetének.
Transylvania
on the turn of 1849–1850. The author presents in his essay the creating of
the Habsburg organs of state in Transylvania. During the Hungarian war of
independence in 1848–1849 the territory of Transylvania became a legal part of
Hungary. After defeating the Hungarian uprising in 1849 the Habsburgs left the
Transylvania’s legal status out of consideration and began to organize their
own state organs. The Empire Constitution in 1849 didn’t admit the fact of
unification, but included the special rights of Saxons in Transylvania.
Ludwig von Wohlgemuth, Transylvania’s
civil and militar governor organized the local administration, but the
resistance of the nationalities became stronger. In Transylvania the Habsburg
governance stoped the traditional administrative areas of Seklers and the
former Hungarian counties, and created six military districts. They comissioned
commanding officers and delegated civil deputies to lead the military
districts. Civil deputies could make arrangements just in case of the agreement
of the commanding officer.
In Transylvania the Habsburgs created a
total military governance system, which was stoped just after publishing in
1860 so called „October Diploma”. According to this document about the new
administrative system of Hungary, Habsburgs reorganized the Royal General
Transylvanian Government.
[1] Birodalmi
Alkotmány 74. §. (Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt für das Kaisertum
Österreich. 1849. évf. Bécs 1850. 159.)
[2] Lásd Reichs-Gesetz-
und Regierungsblatt... 1849. évf. 459–461.
[3] Gubernium =
tartományi kormányzóság.
[4]
Thesaurariatus = központi kincstár, a pénzügyek kormányzószerve.
[5]
MOL 259. 1. csomó. 1849/27. sz. iratban Wohlgemuth augusztus 13-án kelt
hirdetésében ezt olvashatjuk: „Az ide lett utazásom alkalmával – sajnasan
kelletett értenem – hogy különösen a 2-ik székelybéli román ezredbéli vidékben
személy és vagyonbéli megtámadások történtek, s az által az elõbbi
megkárosításokért – vagy veszteségekért – melyet a belháború okozott – boszszu
állás követtetik el. Mi után mindenkinek személye és vagyona a törvények védelme
alatt áll; – semmiféle nemzet, vagy személy irányába a bosszu állás meg nem
szenvedtethetik; – annál fogva mindenkit intek, hogy senkinek se személye – se
vagyona – meg ne támadtassék – bánthatattlan hagyassék – külömben az ellen
cselekvõk hadi törvény eleibe fognak állítattni – és kegyelem nélkül agyon
fognak lõtettni. Kelt Besztertzen, Augustus 13. napján 1849. Báró Wohlgemuth
Lajos m.p.”
[6]
Errõl lásd Tóth Béla: Felfüggesztett
mûködésû Magyarország c. írását. Jogtudományi közlöny 1999. 11. sz.
[7]
MOL F 259. Militär- und Civilgouvernement, Statthalterei in Siebenbürgen. 1.
csomó 19/1849. sz. irat.
[8]
Lásd errõl a 6. jegyzetben említett tanulmányt.
[9]
MOL F 259. 1. csomó 1849/75. sz. irat: Erzsébetváros tanácsa augusztus 13-án
kelt levelében írta, hogy örömmel értesültek Wohlgemuth fõkormányzói
kinevezésérõl, és figyelmébe ajánlják a város lakosságát.
[10] MOL F 259.
csomó, 1849/19. sz. irat. Nagyon tanulságos a felszólítás hangneme és
megfogalmazása. Idézünk néhány jellemzõ részt a falragaszból: „Erdély minden
népeit és lakossait felszollitom, hogy az ország boldogítására irányzott valodi
igyekezetembe részekrõl Segédkezeket nyujtani készek legyenek. Fõbb
bizodalmomat helyheztetem azokba, kik kötelességeik hû telyesítéséért, az igaz
ügyhez való tántoríthatatlan ragaszkodásokért és állandóságokért még a
történetek jegyzetékjeiben is tündökleni érdemesek. Nem külömben reménylem,
hogy azok, kik az ismételt bujtogatások be-folyásaitól magokat meg ovni képesek
nem voltak, mint szintén azok is, kik erõszakkal, vagy félelemtõl vezettetve az
ellenpártokhoz szegõdtek, a törvényes rendhez visszatérni és hibás s vétkes
tetteket meg bánva helyre hozni, igyekezni fognak. A Széditteket az õket
szédítõktõl meg külömböztetni nem fogom el mulatni.”
[11] A felhívás
további részét is érdemesnek tartjuk idézni: „A fejetlenség (Anarchia) helyett
a törvény rendíthetetlen hatalmának kell uralkodnia, a polgári háború sebei
gyógyítást kívánnak, és azon a földen, mely a tulbuzgóság (Fanatismus) és
képtelen s vétkes kívánatok mián annyi vértõl áztatott, a béke, az egyetértés
és a polgári hûség áldásaiknak kell virágozniok. A minden nemzetiségeknek
biztosított jog egyenlõség – az õ felsége által leg kegyelmesebben kiadott
alkotmány védelme alatt, – azon köték lészen, mely az ellenes nemzeteket
barátságos viszonyba fogja hozni. [...] Erdély népei! bizodalmatokat kívánom,
meg is érdemlendem, részre hajlandóság nélkül igaznak és egyszerûnek fogtok
ösmerni; minden, amit szükségesnek látom és ami õ Felsége által reám bizatott
léttesülni, s gyümölcsözni fog, mind az egyesnek mind pedig az egésznek.”
[12] MOL F 259.
2. csomó. 1849/1199. sz. iratban elhelyezett hirdetmény (1849. október 6.)
szerint például a kolozsvári kerületet 4 további kerületre (tordai, biztosa
Kenyeres Károly, kolozsi, biztosa Nagy Elek, szilágysomlyói, biztosa Bálint
Elek és dési, biztosa Dorgó Gábor) osztották, s ezeket újabb alkerületekre. A
tordai 4, a kolozsi 6, a szilágysomlyói 4 és a dési kerület 7 alkerületre
bomlott. Az alkerületek élére állítandó biztosokat október 6-án még keresték.
[13] MOL F 259.
1849/407. sz. iratban a hátszegi fõbíró és kerületi biztos szeptember 4-én az
alábbiakról tudósított: „,...Munzáth Úr által Hátszeg Vidékin és a Sztrigy
Mentin egész Batizig a Csendre fel ügyelõnek, és a fegyverek be szedésére –
lévén ideiglenesen meg bizatva – Midõn tudom tisztán egyfelõl azt, hogy az ide
való Vidék: Fõ Szolga Bírák és azok nyomán a több altisztek is – az Orosz
Generális és F.M.L. Haszford Úr által arra vagynak fel szollitva és meg bízva:
hogy hivatalaikat más Tisztek választásáig folytatják, más felõl pedig hallom:
hogy a mult télen volt Inspectorok is a Felügyeletem alá bízott helységekben
rendelkeznek és így a Népség nem tudja kitõl függjön, kinek engedelmeskedjék,
kinek parancsolatait és rendeleteit fogadja el – és ezen kettõs parancsnokságból
rendetlenség és zavar származhatnék, a környülményekhez képpest mulhatatlanul
szükségesnek véltem Excelentiádat e felõl tudósíttani. Méj tisztelettel
esedezvén az iránti rendelet iránt: hogy a mult télen a román igazgatás alatt
volt Inspectorok vagynak e meg bízva a Megyék igazgatására, vagy azt a közelébb
volt és meg lévõ Várnagyi Tisztek igazgassák! Kormányozzák? – hogy így a kettõs
igazgatásból vagy az abba való belé eleggyedésbõl, egyik sem folytathassa
érvényesen, – zavar és veszedelem ne származzék.” Szeptember 9-én a Küküllõ
megyei somogyomi „szegény földmíves magyar polgárok” fordultak hasonló, de
sokkal szomorúbb ügyben Wohlgemuthhoz. Levelükbõl azért is érdemes idéznünk,
mert tartalma nem egyedi, hanem csaknem mindennapos esetet tár fel, és
utalásaiból a szabadságharc alatti eseményekre is fény derül. „...mi Küküllõ
megyei Somogyomi azon szegény magyar polgárok, kik Császárunk, Királyunk és
Fejedelmünk mellett örökké hívek maradtunk és maradandunk, és soha, semmi más
pártütõ Kormánynak nem hodolunk, nem élvezhetyük ezen tisztelt rendeletek bár
mi kevés sikerét is, mert a mult veszedelmes forradalmi napokban az õ Felsége
kegyes szinit azon beszenyvezõ álíttással nemátalva kissebbítteni, mi szerint
az eõ Felsége akaratábul és Királlyi rendeletibõl révoltaltak [?] a magyar
nemzet kiirtására a Somogyomi oláh ajkú polgárok is, és közüllünk azokat, kik a
magunk és status szükségeit fedezõ hasznos gazdálkodásban és felségéhez híven
oda haza foglalatoskodtunk a leg nagyobb kegyetlenkedisek között elfogtak, és
több ideig az utza közepin a szabad ég alatt lantsiasok és fegyveresek között
irtozatosan megkötezve õriztetvén indítottak más helységbe, az általok
legyilkoltatásunkra tervezet helyre a honnan csak is ártatlanságunk és az
Isteni gondviselés mentesített. Most viszont azon partütõ oláh ajkuak nem
szünnek [...] uton útfélen személyünkben sértegetni, meg maradot vagyonkánkban
károsíttani, sõt gyilkoló szándékkal házainkra rohanni, kik a múlt õszön –
semmi Császári Tábor közbe jövetelin kívül – rablásokkal 100, százezer váltó
Rforint kárnál többet tettek a falunki békés polgároknak [...] azt
nyílvánítván, hogy az excellentiád parantsa, és más császári hatóságoké nem
érvényes, õk csakis az oláh Comitétõl várnak [...]; azért méjj alatvalói
alázatossággal könyörgünk Excellentiád alázatos szine elõtt, hogy Császárunk és
Királlyunk atyai Szent czélja tökélletesülve légyen, s az excellentiád és több
törvényes Császári hatóságok rendelkezése érvényesedjen, és ezek szerint a mû
biztonságunk is létesüllyön; méltóztasson a fen megnevezet makats, elátalkodot
és más békés polgárok vagyonára és életére leselkedõ rosz akaratu személlyeket
a fen tisztelt rendeletek normáján a Sz. Medgyesen létezhetõ katonai
parantsnokság által [...] korlátoztatni, mert mind addig életünk kétség alatt
vagyon.”
[14] MOL F 259. 1. csomó. 1849/950 sz. irat szerint:
„Többszeri intéseim ellenére részint nemzeti gyûlölségbõl, részint
személyes bosszúból ismételve fölmerült rablások, sõt gyilkolások esetei arra
kénszerítenek, miszerént az illy erõszaknak minden szigorrali eltávoztatására a
Cs. Kir. Katona Állomási Parancsnokságokat általánosan oda utasítsam, hogy mind
azon esetekben, hol a személyes bátorságnak fosztás, ölés általi megsértése
elõforduland, [...] minden vétkesek, kik a tényen rajta kapatnak, azonnal ott a
helly szinén, [...] a hadi szabályok szerént, [...] agyon lövettessenek.”
[15] MOL F 259.
9. csomó. 1849/3324 sz. irat. „Mû nagyon nyomorult allapotban és sorsban lévõ
Közönség [...] megalázkodással és fohászkodással bátorkodunk esedezni,
könyörögni. [...] ennek elõtte nehány évekkel tsak nem egész falunk hamúvá
égvén; [...] a múlt év Július hó 20-iki hasonló képpen számos gazdák gonosz
ember keze által hamuvá égtek; [...] e folyó év Mártius havában ismét a mi
falunkban történt szerentsétlen ütközet, a Császári Tábor falunkra ágyúzott;
[...] mind ezeken fejül a külembezõ hadi népnek az ország uttyában lakásunk
miánt, nállunk gyakari megfordulása által, annyira ki ûrittettünk minden féle
élelmiszereinkbõl, s igáztatott vonomarháink[ból], hogy tsak a legg nagyobb
nyomorútsággal tudjuk még életünket fen tartani. [...] Mind hogy azon vád
merült fel, hogy talám a mult Télen egy magyar sereget töllünk való ember
vezetett volna, egy ollyatén helyre, honnan a Város ágyuztathatnék és a benne
lévõ Császári hadi erõ kiûzettessék. Ezen vádra nyílt szívvel azt feleljük,
hogy tsak valaki találtatnik, ki azon útmutatót megnevezhetné, megmutathatná,
abban az esetben mi készek vagyunk aztat mind bûnöst elfogni, kézbe adni a
legkeményebb büntetésre [...] az egész falut egybe gyûjtvén nem találtatott
senki, ki azon vádlatnak igaz voltáról valamit tudna. [...] Annak okáért [...]
kéntelenek vagyunk könyörülõ szíve és lábai elõtt le borulva esedezni,
méltóztassék azon reánk mért bûntetés alól, u.m. 40 darab marha, ezer pengõ
forint bûntetés alól fel szabadéttani, nékünk azt elengedni, mert külemben
végsõ veszedelemre jutunk.”
[16]
Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt 1850. 1223–1230.
[17] MOL F 259
1849/682. sz. irat; F 259 1849/1663. sz. irat és F 259 1850/19263. sz. irat.
[18] MOL F 259
1849/1663. sz. irat.
[19] MOL F 259
1849/681. sz. irat.
[20] Erdély
Tartományi Kormány Lapok 1849/51. Gy. 92.
[21] Erdély
Tartományi Kormány Lapok 1850. 93–97.
[22] Erdély
Tartományi Kormány Lapok 1850. 93–97.
[23] MOL F 259.
7. csomó 1849/2907. sz. iratban olvashatjuk: „Dáné István ilyefalvi és Csulak
Zsigmond szárazpataki pap atyánkfiai, a háromszéki sepsi egyházvidékbõl, mint
status-foglyok már régóta Nagyszebenben fogva tartatnak. Mi ugyan leendõ
hibájukat nem mentjük, minthogy azt nem is tudhatjuk: de tapasztaljuk a
lelkészi gondozás hiányzásából azon illetõ egyházakra háromló fogyatkozásokat.
A haldoklók lelki vigasztalás, a csecsemõk gyakran keresztség nélkül mulatnak
ki; a kormánytól is parancsolt népnevelés nem mozdíthatik elé; a felsõségi
rendeletek kihirdetése gyakran hiányt szenved. [...] méltóztassék nevezett pap
atyánkfiait addig is míg kihallgattathatnának megyéjökbe kezesség mellett
visszabocsáttatni. [...] Kelt Sepsi Szent-györgyön, 1849. november 26-kán.”; F
259. 62. csomó 1850/11868. sz. irat: Szalántzi József királyi táblai ülnök
azért könyörgött 1850. február 9-én írt levelében, hogy 41 évnyi közszolgálat
után megmaradhasson állásában, vagy valamilyen más hivatalra alkalmazzák.
[24] MOL F 259.
3. csomó. 1849/1642. sz. irat; 4. csomó. 1849/2251. sz. irat; 5. csomó.
1849/2508. sz. irat; 14. csomó. 1850/922. sz. irat.
[25] MOL F 259.
2. csomó. 1849/1212. sz. iratban a kantai iskola igazgatója, illetve a
székelyudvarhelyi r. k. középtanoda tanárai kérik elmaradt bérük folyósítását.
[26]
Reichs-Gesetz- und Regierungsblatt 1851. 373–386.