Jakab Dénes
A szuverenitás alakzatai
Minden elméleti állásfoglalásnak,
így a politikaelméletinek is két fõ korláttal kell számolnia. Elõször helyes
dolog elismerni a politikai tudás pragmatikus értelemirányultságát, azt, hogy a
nézõpontok tudományos relevanciájuk mellett, azon túl, rendelkeznek
sajátérvényûséggel, ami szerzõjük ideológiai, világnézeti hovatartozását
tükrözi. Ennek a következménye az alternatívakeresés, függetlenül attól, hogy
csupán a fennálló rend szubverziójára tör, puszta alternatívát ajánl,
szemlélõje avagy eltökélt beteljesítõje a megvalósítandó alternatíváknak. A
másik tényezõ a használónak (olvasó, szerzõ, hallgató, vitázó) a diskurzus
szintaktikai rendszeréhez való viszonya. Létezik az elméletnek egy olyan, a
különbözõ értelemegységek kombinációs szabályait tartalmazó mélyszerkezete,
amely az elõbbi tényezõvel, a nézõpont szempontjával kiegészítve lehatárolja,
kiszámíthatóvá teszi, irányítja az érvelést: a tudatosság és a metatudás kategóriái
tudáskonstituáló tényezõkké válnak. Ezek után teljesen releváns kérdésként
merül fel az – bár ez a dolgozat keretében megválaszolatlan marad –, hogy vajon
a politikaelmélet, a politikai filozófia maga is része-e, s ha igen, milyen
szinten a gyakorlatnak. A tanulmány közvetlen célja a szuverenitás fogalmának
mint alkotmányjogi fogalomnak hatástörténeti kontextusába való visszahelyezése,
továbbá átértékelése, különös tekintettel és vonatkozásokkal a jelenlegi román
alkotmányra.
Fellapozva az alkotmány elsõ
lapjait, a címben rögzítettek szempontjából a következõ tételekre kell figyelemmel lennünk: az 1. szakasz 1.
bekezdése értelmében „Románia szuverén, független, egységes és
oszthatatlan nemzetállam”; a 2. szakasz 1. bekezdése a szuverenitás birtokosának
– az akaratát referendum és képviseleti szervei által gyakorló – román népet
nevezi meg. A harmadik passzus (4. szakasz 1. bekezdés) az állam
fundamentumáról állítja, hogy az éppen a román nép egységében keresendõ.[1]
Az értelmezés és behelyettesítés
logikája szerint a szuverenitás – a legfelsõbb akarat – birtokosának nevezhetõ
mindenki, aki akaratát referendum által, valamint a képviseleti szervekbe való
delegálás útján érvényesíti. Ez a politikai testület alkotja a román állam
anyagát, az alkotmány megnevezése szerint pedig ez „az egységes román nép”. Bár
a fenti logika szerint a Románia területén élõ – fajra, nemre, nemzetiségre,
etnikai, nyelvi, vallási, politikai, vagyoni hovatartozástól függetlenül –
egyenlõ állampolgárok egyformán államalkotó elemek, valójában mégsem birtokosai
a szuverenitásnak, aminek egyenes következménye az akarat heteronómiája. Ennek
egyik oka az, hogy a szuverenitás az alkotmány rendelkezése szerint csakis a
maga egészében, a nemzet által birtokolható, azaz senki sem gyakorolhatja saját
vagy egy csoport nevében (2. szakasz 2. bekezdése szerint). Másfelõl a probléma
fogalmi természetû: a szuverenitásnak mint a törvényalkotás, a legitim erõszak
alkalmazásának kizárólagos joga gördít elõ bizonyos akadályokat.
Az
alábbiakban dolgozatomban megpróbálok a szuverenitás fogalom értelmezésének,
különbözõ elméleteinek, alternatíváinak nyomába eredni, a kisebbségek és az
állam, a (kisebbségi és többségi) polgár és az állam viszonyát átgondolni. A
központban a szuverenitás hatókörének, nagysága mértékének, alanyának kérdése
áll: létezik-e szuverenitás, illetve olyan jogi norma, amely összeegyeztethetõ
a személy autonómiájának elvével;[2]
kinek kell engedelmeskedni, ki és milyen mértékben rendelkezhet az egyén fölött
a jogos kényszer eszközeivel? A végsõ
kérdés: a szuverenitásnak melyik elmélete rendelkezik – filozófiai értelemben
vett – legitimatív potenciállal?
E kérdéssel kapcsolatosan –
természetesen – elõrebocsátható, hogy a válasz egy körülhatárolt értékkészlet
valamely elemeként lehetséges: az állam létével kapcsolatosan felállított elméletek
egy erõs és egy minimális gyakorlatról beszélnek, a szuverenitás ekképpen mint
a totális állam, netalán a libertariánus állam szuverenitása lehetséges,
egyáltalán az állam bármiféle erõs értelmezésével az emberi jogok által
megalapozott szabadság eszméje az, ami szembeállítható; a harmadik lehetõség a
középút.
A szuverenitás, ami sohasem az
A szuverenitás ma használatos
értelmében többféle jelentésréteg társul egymáshoz, s bár folyamatos
átalakulásokon ment át, a szuverenitás már a klasszikus megfogalmazásában sem
volt az, ami: nem volt az állam abszolút, csupán a legfõbb hatalma. Bár Jean
Bodin, egyike a fogalom elsõ teoretikusainak, mint az állam állandó és abszolút hatalmát határozza meg, tisztázza e
két attribútum jelentését, ám közvetlenül ezek után korlátokat állít az
abszolút és állandó jelleg elé.
Szerinte a szuverenitás a
törvénnyel szembeni viszonyban áll fenn: a szuverénnek jogában áll törvényt
alkotni, eltörölni. Ez a két mozzanat ténylegesen igényel valamiféle hatalmat:
eltörölni egy törvényt csak annak áll jogában, akire az adott szabály hatálya
akkor és ott, azaz az eltörlés aktusában nem érvényes. Hasonlóképpen új szabály
megalkotása csakis annak lehetséges, akit az eltörlendõ törvény már nem
kötelez, aki a törvény hatalmán túl van, azaz a (valamikor) szuverén (állandó
és abszolút) hatalommal alátámasztott törvényt képes áthágni. Ebbõl az okból
kifolyólag a szuverént nemcsak a korábbi törvények, de még a saját maga iránt
vállalt kötelezettségek, úgymint eskü, ígéret sem korlátozzák, csupán a másik
szuverénnek tett eskü.
Bodin meghatározása, túl azon,
hogy contradictio in adjectio,
egészen más korlátozó meghatározottságokat is implikál. Maga az abszolútum
metafizikai fogalma az elsõ csapda: az ország minden uralkodója abszolút
szuverenitás, törvényei ebbõl adódóan abszolút és állandó érvényûek, akár
kibocsátójuk hatalma. Mégis a viszony, amelyben a szuverén hatalom kifejezésre
jut, a más és a saját hatalommal való kollízió korlátját teremti meg. Vannak
azonban Bodin által felállított, tehát felismert egészen más jellegû korlátok
is. Az Isten és a természeti törvény, bár úgy tûnik, hogy államon kívüli
hatalmak, erkölcsi és jogi autoritásai néhány korlátozó elemnek: ezek fõleg
erkölcsi és anyagi természetûek, s ezeknek rendjén az uralkodónak felül kell
bírálnia a fentebb meghatározott abszolút és állandó hatalmát. A jogosés méltányos szerzõdésekmégis kötik az uralkodói hatalmat,
mint ahogy a becsület is korlátozó,
mert mindhárom a természeti törvényésIstenszabálya. Külön rendbe tartozik maga az ésszerûség, ami az érdek és becsület összeütközésében megkívánja az
elõbbi érvényesülését. Az uralkodónak igazságosnak
kell lennie, és kerülnie kell a tehetetlenség,
gyengeség, szívbéli hitványságlátszatát.
A harmadik csoport korlátai a törvényhozás formakövetelményeit rögzítik: minden
adománynak, kiváltságnak, ajándéklevélnek vagy okmánynak záradékkal kell rendelkeznie, amelyben egyebek mellett[3]
garanciára utaló kijelentésnek kell állnia: „hacsak nem sérti más jogát”. Negyedik csoportba a királyság
örökösödési és államformára utaló rendelkezések tartoznak. Az utolsó korlátot
az érdek jelenti.
Az uralkodó szuverenitása –
mondhatná Bodin – a megmaradt szuverenitás és a létezõ korlátok immár
„korlátlan” és „szuverén” összekapcsolása: „Az uralkodónak szabad a hasznos
törvények közül a leghasznosabbakat, az igazságosak és becsületesek közül a
legigazságosabbakat s legbecsületesebbeket választani, még ha egyeseknek
hasznos, másoknak káros is ez, de a haszon a közé, a kár az egyéné; az
alattvalónak viszont nem szabad a becsület vagy az igazság álcája mellett
megszegnie uralkodója törvényeit.”[4]
(Kiemelés tõlem – J.D.)
Az egyén és a közösség közötti
ellentmondás maximális intenzitását az alkotmányban ténylegesen szentesített és
konstitutív rousseau-i állam- és népszuverenitás elméletében éri el. Rousseau
célja a legoptimálisabb államforma felvázolása, ha – mint ahogy õ mondja – az
embereket olyanoknak vesszük, amilyenek, a törvényt pedig, amilyen lehetne.
A törvény rousseau-i
koncepciójának alapja a szuverén fõhatalom autonómiája: a jogviszonnyá váló
határozat, amelyben az egész nép (a szuverén, a fõhatalom) saját maga számára
hoz törvényt, s nem egy szuverenitással felruházott uralkodó a törvényhozó
autoritás. Rousseau következetes marad az autonómia demokratikus kitéte iránt,
amennyiben kiköti, hogy csak a teljességgel általános
akarat, a nép akarata az, amely ilyen törvényt képes hozni, s legyen bárki,
akinek hozzájárulása hiányzik, a határozatnak csak magánakarati jellege van. Az
állam Rousseau szerint az a par excellence közeg, amiben az emberi erkölcsiség
létezhet, ha a természeti állapot ösztönei fölött az erkölcsiség uralma
konszolidálódik: „Csak akkor váltja fel a kötelesség szava a testi hajlamot és
a jog az étvágyat, ha az ember, aki csak önmagára volt tekintettel, belátja,
hogy kénytelen más elvek szerint cselekedni és eszére hallgatni, mielõtt hajlamainak
engedne.”[5]
A törvény tárgya, akárcsak az õt
létrehozó akarat, általános, rendelkezései a nép érdekeit kell hogy szolgálják,
ellenkezõ esetben az állam felbomlik, de Rousseau szerint a legfõbb hatalom
rendelkezései teljességgel korlátlan jellegûek. Rousseau számára a nép autonóm
törvényhozási aktusa egyben egyéni törvényhozást jelent, hiszen egy szavazásra
bocsátott törvényjavaslat megszavazásakor az elfogadott többségi határozatnak a
disszenterek számára is, de fõleg nekik egy retrospektív belátásban morálisan
asszimilálódni kell, olyannyira, hogy ne sérülhessen meg a kezdetben
lefektetett meghatározás: a társulás révén ugyanolyan szabadnak maradni, mint a
természeti állapotban, mert a törvénynek engedelmeskedni valójában annyi, mint
saját magunknak engedelmeskedni! A törvény
azért nem válhat heteronómmá – gondolja Rousseau –, mert a köztársasági
ethosz képes elérni, hogy polgárai a szabad megfontolás révén újrafogalmazzák
véleményüket, amelynek jelét a törvénynek való engedelmességben meg is
mutatják.
A rousseau-i törvényfogalomban
van valami demokratikus: túl azon, hogy a jogokban és kötelességekben
egalitáriánus pozíciót képvisel, a szavazás aktusában módszertani precizitással
igyekszik kizárni a magánvélemény eluralkodását. A szavazás résztvevõi nem
mások, mint az atomizált szavazópolgárok, ki-ki véleményét mint egyéni akaratot
nyilvánítva ki. A politikai mezõ szereplõi közt – Rousseau nézete szerint – a
pártok, társulások eleve ki vannak zárva. Jelenlétük csorbítaná az állam
összetételét, ugyanis az állam egy össz-személyiség, amelynek annyi tagból kell
állnia, ahány szavazat leadható, ám a csoport- vagy párttagok magánakaratát a
társulás akarata mint közakarat helyettesíti, felszippantja, amely utóbbi a
maga során csupán az állam közakaratával szemben lehet magánakarat, de
számbelileg csökkentve a leadott szavazatok számát: ilyenkor „nem annyi a
szavazó, mint az ember, hanem csak annyi, ahány csoport”.[6]
A rousseau-i polgár helyzete a
megkötött kettõs szerzõdés ellenére is egyoldalú: bár szerzõdést köt
magánszemélyként a fõhatalom ellenében (itt elsõsorban a többiekkel való
egyenlõ elbánás joga az, amivel rendelkezik az állammal szemben, a tulajdonhoz,
valamint a védelemhez való jog, ide tartozna személyes érdekének bizonyos
mértékû figyelembevétele[7]
a fõhatalom részérõl); fõhatalomként a magánszemélyek ellen kötött szerzõdése
egyszer s mindenkorra garantálja számára a törvény uralmát, azt, hogy sosem
másnak, csupán saját magának engedelmeskedik, ha betartja a törvényt. Ám a
törvény egy oszthatatlan akarat, statisztikailag egyáltalán nem valószínû, hogy
ténylegesen tárgyiasul az egyes egyén akarata a közakaratban, s ezen a ponton
kérdéses az egyéni autonómia és az organikus egészként felfogott társadalomban
megvalósuló autonóm törvényhozás közti de
facto megfelelés. Rousseau államában a polgárt semmi sem védi, s társait is
ugyanúgy kiszolgáltatja a törvénynek, a végrehajtó magánakaratának. A
társadalmi szerzõdés valójában nem a fõhatalomtól, hanem inkább az omnipotens
törvénybe belevegyülõ magánakarattól képtelen megmenteni. Ezzel mintegy
megelõlegezendõ Benjamin Constant Rousseau-hoz fûzött kritikája.
Constant kritikájának célpontja kettõs irányú. Elõször állítja,
hogy a hatalom sosem korlátlan, nem elég csak a felhasználandó cél hasznosságát
figyelembe venni, az igénybe vett eszközök minõségének is szem elõtt kell
maradni. Másfelõl a részesedés rousseau-i fogalmában rejlõ spekulatív logika
teljességgel irreleváns, de hamis is. A szerzõdés folytán mindannyian lemondunk
a jogok egy csoportjáról, de egyenlõvé csak azok válhatnak, akik nem
kormányoznak: „nem igaz, hogy a többieknek adva magunkat nem adjuk magunkat
senkinek; épp ellenkezõleg, azoknak adjuk magunkat, akik mindenki nevében
cselekednek”,[8] azaz a
végrehajtó testületnek. Az egyenlõség normája csorbát szenved azzal, hogy
többlethatalommal ruházunk fel valakiket. A korlátlan hatalommal felruházott
szuverén egy elvont lény – Constant a rousseau-i szuverén fogalom
definíciójának negativitásában ennek jelét észleli; a végrehajtók, a nép
megbízottjai azonban valóságosak.
Valójában a törvény hatásköre sem
teljesen határtalan, az igazságosság
és a törvényes keret a szuverenitás
terjedelmének mértékei. Az ember rendelkezik olyan akarati tárgykörrel, amit
sem az uralkodó, sem pedig a megbízott nem képviselhet, ez pedig az egyéni polgári jogokköre. Amennyiben az egyén veszélyeztetve érzi magát, érzéseit,
jogait, kötelessége passzív ellenállásttanúsítani.
A hatalom korlátozásának elve
ellentmondástól szenved, ameddig ez csupán újabb hatalom létrehívásával érhetõ
el. Hogyan érhetõ el – kérdi Constant –, hogy a hatalom összege ne legyen
végtelen? Válasza az, hogy olyan intézményi alapot kell teremteni, amelyben a hatalom
gyakorlóinak érdeke megmaradni saját hatáskörüknél.[9]
A hatalom megosztásának elve
Létezik a hatalomkorlátozásnak az
egyéni polgári jogok szavatolásán kívül egy másik elmélete is. A legfõbb
hatalom megosztásának elmélete gyakorlati alkalmazásnak örvendett több államban
is, de a politikai szabadság törvénybe iktatott formájaként elõször Anglia
államrendjében bukkant fel.
Ez a politikai szabadság, ahogyan
Montesquieu a törvénynek az államrenddel való viszonyába állítottan
megjeleníti, az államrend szerkezeti sajátosságában áll, amely lehetõvé teszi a
biztonságnak olyan fokát, „hogy egyetlen állampolgár se félhessen a másik
állampolgártól”.[10] Ez a
félelem az államhatalom képviselõi: személye vagy ezek testülete okán áll fenn.
Montesquieu elképzelése szerint a hatalommal – és itt nem az intézményre, hanem
a hatalom letéteményeseire kell gondolni – való visszaélés megakadályozására a
hatalmak olyan elrendezését kell megalkotni,[11]
amely mûködése folytán lehetetlenné teszi a hatalommal való visszaélést.
A hatalom megosztásának lényege
Montesquieu szerint a kormányzati hatalmi ágaknak külön személy, illetve
testület hatáskörébe való utalásából áll. A törvényhozó, végrehajtó, bírói
hatalmak egyesítésének vagy bármelyik kettõnek az összemosása elkerülhetetlenül
a zsarnokság valamilyen formájához vezet. A hatalmak szétválasztásának elvét az
egymásban való részvétel elvével kiegészítve kell megértenünk, ennek mértékét
elvi szinten a határozóképesség
(rendelkezés, valamint más rendelkezéseinek kiegészítési joga) és az akadályozóképesség (vétójog) fogalma[12]
tükrözi. Ám honnan ered a fõhatalom?
Köztársaságban a fõhatalmat a nép
birtokolja: „A nép csakis szavazatai által lehet egyeduralkodó: akaratát
szavazataival fejezi ki. Az uralkodó akarata maga az uralkodó”[13]
– állítja Montesquieu. Mégis, a nép képtelen saját akaratát minden kérdésben
közvetlenül kinyilvánítani, a demokrácia hátránya – mondja
Montesquieu –, hogy a nép alkalmatlan a közügyek terén, ezért a képviseleti elv
alapján meghatalmazottakat választ magának. A kormányzat demokratikusságának
elengedhetetlen alapelve, hogy a kormányzat a néptõl nyerjen megbízatást. Ez a
megbízatás nem általános, a megbízó nem a nemzet, mint például Rousseau-nál,
hanem városi, helyi jellegû. Ezzel az elképzelésével Montesquieu, szemben a
rousseau-i oszthatatlan, monolitikus állam- és fõhatalom tannal, a képviseleti
elven alapuló politikai társadalom elvét vallja. De hogyan osztható meg a fõhatalom?
Az, hogy a hatalom megosztott,
Montesquieu szerint azt jelenti, hogy a hatalom elosztásának és gyakorlásának
olyan módszereit kell érvényre juttatni, amelyek lehetetlenné teszik, hogy
ugyanaz a személy vagy testület egyszerre több hatalmi ágazatban
tevékenykedhessék. Ám Rousseau-nak a hatalom
megosztásának elméletéhez fûzött kritikája nem ezt az elvet veszi célba.
Rousseau szerint a hatalom – s itt egyetért Montesquieu-vel – átruházható (az
akarat az, ami szerinte elidegeníthetetlen), hiszen léteznie kell a végrehajtó
hatalomnak. A kettõjük közötti ellentét a hatalom elidegenítésének mértéke
kapcsán azonban igen élesen jelentkezik: a rousseau-i koncepció szerint az
összakaratként felfogott fõhatalom nem képviselhetõ, mert az akarat nem
idegeníthetõ el, hanem az akaratot, a törvényt mozgásba lendítõ végrehajtó
hatalom az, ami idõlegesen, bizonyos módszerrel megszerezhetõ, s ami a
legfontosabb: magának a közakaratnak a gyakorlásaként, megbízatásként nyer
életet. A régiek szabadságának mintájára, Rousseau a képviseleti demokrácia
helyett a közvetlen részvételi demokráciát helyezi elõtérbe. Montesquieu
álláspontja az, hogy a hatalmat sosem lehet de
facto mindenkinek, hanem csak a sorshúzás és szavazás útján erre
kijelölteknek gyakorolni. Erre a célra hivatott a szenátus vagy az
idõszakonként összehívott bírói testületek. A hatalommegosztás elvének hatóköre
a hatalomgyakorlás tevékenységére
korlátozódik, nem pedig a hatalommegosztás elvére,
amint ez utóbbit Rousseau igen helyesen megállapítja. A legfõbb hatalmat, bár
mindketten a nép tulajdonaként értelmezik, Rousseau szerint a közakarat
megoszthatatlan, a leghívebb kifejezési formájában ez a teljességgel érvényes törvény, ami meglátása szerint sosem
megosztott. A fõhatalmi ágazatok mûködése nem törvény(alkotás), hanem csak a
törvény végrehajtása – állítja.[14]
Azok, akik a hatalom megosztásának elvét hirdetik, a hatalmat csupán tárgya, de nem elveszerint osztják fel.[15]
Teljesen igaz, hogy a köztársaság legerõsebb hatalma a törvényhozói hatalom,
amelynek zsarnoksága a személy felett eluralkodhatik, a képviselet jellegének
következtében pedig többségi vagy testületi zsarnokságról beszélhetünk.
A törvények szellemérõl tanulsága szerint a szabadság garanciája
valóban nem eredeztethetõ egyedül az államrend, illetve -szerkezet
feltételébõl. A demokrácia alapelvének megromlásáról értekezve Montesquieu
kiemeli, hogy az erény, azaz az
egyenlõség szeretete és helyes értelmezése a demokráciát mûködtetõ alapelv. Az
önkorlátozás, önmérséklet kellõ mértékének megbomlása vagy a képviselõi
hatalommal visszaélõ egyenlõtlenséget, vagy a végletes egyenlõség szellemét
hívja létre. A demokratikus köztársaság egyenlõségeszménye nem teljesen azonos
hatókörû, s így nem teljességgel egyenlõ az állampolgárok között, hanem a
megbízatásuk rendjén eljáró vezetõk és a megbízást szavazatukkal hitelesítõ
tömeg között áll fenn, szavatolva az egyenlõ engedelmeskedés és parancsolás
jogait és kötelességeit.[16]
A végletes egyenlõség állapotában a nép kiiktatja a hatalmi berendezkedés
köztes intézményrendszerét, a képviselet logikáját meghazudtolva magában
egyesíti az „egyenlõség” logikája szerint minden lehetséges megbízatás
funkcióját, maga válik a hatalmi ágazatok letéteményesévé: törvényhozóként mindenki
parancsol mindenkinek, családapaként szenátorokkal és bírókkal is egyenlõ –
mondja gúnyosan Montesquieu.
Az egyenlõség szellemének
megóvásáért Montesquieu az ideális köztársaság több alapelvét rögzíti: vagyon
és tehetség dolgában ennek a társadalomnak csakis középszerû embereket kell
kinevelni, az anyagi egyenlõség megvalósításáért pedig a földterületek egyenlõ
elosztását kellene törvénybe iktatni. Ezeknek az alapelveknek a rögzítése
tartalmi szempontokon túl alapvetõ formai rendszerfeltételre is utal: akár
Rousseau esetében, Montesquieu elképzelése is példázza, hogy
társadalomfilozófiájuk az állandók és a változók folytonos (fel)cserélésének,
függvénykonstrukcióinak foglalata, a demokrácia és a köztársaság szuverenitásának
létérõl beszélni csakis alanya, a nép meghatározó minõségének fennállása esetén
értelmes.
Szuverenitás és törvény
A szuverenitás meghatározásainak
egyik legfontosabb jellemzõje a törvényalkotás kompetenciája: szuverén az,
akinek hatáskörében áll mások számára törvényt teremteni, és a szerinte kedvezõ
pillanatban a felfüggesztett törvény helyett más rendelkezéseket
foganatosítani. „Szuverén az – állítja Carl Schmitt, a 20. század
diktatúra-teoretikusa –, aki a kivételes állapotról dönt.”[17]
Ez a kivételes állapot az a szituáció, amely összekapcsolja a törvény
meghozatala és eltörlése mögött egyaránt fellelhetõ hatalmi fórumot, a
szuverént. Bár az állam léte törvények által szabályozott, bizonyos kivételes
politikai vagy gazdasági helyzetben az érvényes jogszabály nem alkalmazható. A
szuverén döntései egyrészt ezekre a
helyzetekre vonatkoznak, és Schmitt véleménye szerint, ameddig az
elõreláthatatlan exhausztíve felsorolhatatlan, nem is vonatkozhatik rá
semmiféle alkotmányos korlátozás. Ez szerinte legfeljebb csak a döntéshozó
személyére, de sosem a döntés tartalmára vonatkozik. Ebbe a kontextusba helyezi
el Bodin a szuverénre irányuló alapkérdését, azaz hogy felfüggesztheti-e az
uralkodó a másnak tett ígéreteit.
Az a lehetõség, hogy a szuverén
mind egyedi, mind pedig általános esetben felfüggesztheti ígéreteit, a
szuverenitás határvonalait az alkotmányos jogrend határain túlra terjeszti ki.
A jogrend eltûnésével az állam éppenséggel nemhogy megszûnne létezni, csak
átadja helyét a kivételes szituációkban illetékes szuverénnek: „Ahogy rendes
körülmények között a döntés autonóm mozzanata a minimumra szorítható vissza,
úgy semmisül meg a norma a kivételes állapot idején.”[18]
A szuverén döntései másrészt a kivételes helyzet uralásával negatív módon,
kívülrõl behatárolják a törvény fogalmát: a döntési autonómia
visszaszorításával a szuverén implicite elismeri, hogy nem áll fenn kivételes
állapot. A kivételes állapot és rendezett jogi helyzet ezért kölcsönös
feltételei egymásnak: „Normális állapotot kell teremteni – mondja Schmitt –, és
az a szuverén, aki megállapítja, valóban normális állapot uralkodik-e. A
szuverén az, aki megteremti és garantálja a körülmények együttesét a maga
totalitásában.”[19]
Ezzel a nézettel szembenálló elvi
állásponton helyezkedik el H. L. A. Hart. Választott módszere szempontjából a
jogi pozitivizmus képviselõje, amely az alapvetõ jogi kifejezések, néhol pedig
éppen a jogi kijelentések értelmével, szükséges és elégséges
igazságkritériumaival foglalkozik. A szerzõ bevallása szerint ez olyan
általános leíró módszer, ami nem kötõdik egyetlen meghatározott jogrendszerhez
sem, a jogot olyan szabályrendszernek fogja fel, ami nem kíván semmiféle
elõzetes vagy a jogszabályok magyarázatakor felmerülõ erkölcsi nézetet
igazolni.[20] Módszertani
eljárása többször az értelmezõ nyelvjátékok wittgensteini eljárására
emlékeztet, mint amikor analógiát alkalmaz az általa elképzelt primitív
jogrendszerrõl.
Herbert Hart jogelmélete
cáfolatát igyekszik nyújtani a jogszabálynak mint fenyegetéssel alátámasztott
utasítás imperatív elméletének, ennek vetületeképpen a független, más
jogforrásoknak fölérendelt területi fõhatalom eszméjének és a neki
megfeleltethetõ független jogi rendszer hagyományos modelljének. Hart számára
bizonyítandó, hogy egy érvényes belsõ jogrendszer megalapozható-e a rendszer
mögött meghúzódó, jogilag korlátlan szuverén törvényhozó eszméje nélkül; ezzel
a hipotézissel cáfolni kívánja a hagyományos jogelmélet klasszikus tézisét,
miszerint a jogrendszer vertikális felépítésében szuverén és alattvalók vesznek
részt, ahol a jog mibenléte az engedelmességre való szokásban kimerül. A jognak
puszta engedelmeskedésként felfogott paradigmája érthetetlenül viszonyul a
szokás idõlegességét megtörõ örökösödési szabályok folytonosságához (ezek a szabályok egy képzeletbeli Rex dinasztia átmeneti állapotára
utalnak), az új szuverénnek való engedelmesség elengedhetetlen feltétele
érvényes örökösödési szabályok elõzetes
megléte és elismerése. A szokástól leginkább annak belsõ szemlélete különbözteti meg az érvényes szabályt, az, hogy a
szabályt sajátunknak tudjuk, kötelezõ magatartásformának, és explicit
megfogalmazásában megismerhetjük (legalábbis akik képzettek ebben). A szuverén
eszméjének ez a rövid cáfolata a harti jogelmélet leíró fogalmai segítségével
tehetõ világosabbá.
A harti jogrendszer elemei az
elsõdleges és másodlagos jogszabályok megkülönböztetésébõl állnak. Az elõbbiek
a kötelezettségeket megállapító szabályok, a másodlagos szabályok az elsõdleges
szabályokra vonatkoznak, arra, hogy „miként lehet az elõbbieket véglegesen
megállapítani, bevezetni, hatályon kívül helyezni, megváltoztatni, és hogy
miként lehet véglegesen megállapítani megsértésük tényét”.[21]
A másodlagos szabályoknak ez a felsorolása tulajdonképpen a primitív
jogrendszer három sarkalatos hiányosságának kiigazítása. Ez a három hiányosság
a primitív jogrendszerben az elsõdleges szabályok felismerhetetlensége,
bizonytalansága; a statikusság; és a szórt társadalmi nyomás, szankció. Ezzel
szemben a kiigazítást háromféle másodlagos szabály bevezetése jelenti, ezek a
fönti sorrendnek megfelelõen a következõk: elismerési szabályok, változtatási
szabályok, ítélkezési szabályok.[22]
A jogérvényesség szempontjából a
legfontosabb másodlagos szabály az elismerési szabály. Bár tárgyi meghatározás
– Hart szerint – rá nem vonatkoztatható, létezése a jog létezésének
ténykérdése. Funkcióját tekintve – s ez meghatározása is – ismérveket határoz
meg a szabályok számára, amelyekkel a szabály a bizonytalanság kizárásával
besorolható a csoport számára érvényes szabályok korpuszába.
Az elismerési szabály olyan
érvényességi kritérium, amely legfõbb és végsõ jellegû. Ilyen érvényességi
kritériumnak számítanak a törvényhozói döntések, az egyes bírói ítéletek, a
precedensek, jogszokások. Meghatározó jegyei, a végsõ és legfõbb jellege, nem a
korlátozatlan szuverenitás rejtett meglétére, hanem csak „egy skálán elfoglalt viszonylagos helyre utalnak, és nem
hozzák magukkal a jogilag korlátozatlan
törvényhozó hatalom semmilyen eszméjét”.[23]
Az elismerési szabály a jogi érvényesség megállapításához egy belsõ nézõpontot,
szemléletet igényel. Hart belsõ nézõpontnak
nevezi az emberi tevékenységet meghatározó szabályoknak a használó által
mint elfogadott, érvényes vezérelvnek az elismerését, amellyel szemben megkülönbözteti
a külsõ megfigyelõnek sokszor csak az egyes jogügyletekre vonatkoztatott
elõrejelzését. Az „érvényes” szót az
elismerési szabállyal kapcsolatban csak mint belsõ kijelentést szabad
használni, miután elismertük a rendszer szabályainak érvényességére vonatkozó
külsõ állítást.[24] Az
elismerési szabály végsõ jellege nem abszolút metafizikai érvényû, sõt csupán a
status quo gyakorlatának kifejezõje: ameddig egy bizonyos jogrendszer szociológiai
támogatottságnak örvend, addig a rendszer léte melletti más
bizonyítékokra nincs szükség, az elismerési szabály egyetlen igazi attribútuma
az elfogadottság, érvényességének
kutatása a rendszeren belül logikai zsákutca. Összekeverni a korlátlan szuverén
elméletével olyan atavizmus, amelybe az alkotmányos korlátozástól mentes,
régebbi törvényhozó testületek sajátosságai térnek vissza. ezek mentesek lévén minden korlátozástól,
akarati megnyilvánulásaikat jogforrásnak tekintették.
A szó jelentésének csupán a
megengedhetetlen kitágításával érhetõ el a szabálykövetés engedelmességként való felfogása: valójában nem beszélhetünk
engedelmességrõl a szabálykövetés olyan eseteiben, amikor jogalkotói
tevékenység zajlik, bírói döntéshozatal, jogértelmezés, mint ahogy nem
beszélhetünk szankcióról az eljárási
szabályok megsértése okán megsemmisített szabály esetében sem.
Az alkotmányoknak a politikai
arénába való bevonulásával a korlátozatlan szuverenitás fogalmának megszûnését
kell elkönyvelni. Az alkotmány bizonyos tárgyköröket eleve kivon a törvényhozói
hatáskör alól, bár a szuverenitás elméleti feltevése éppen az lenne, hogy a
jogilag korlátlan szuverén nem kerülhet más törvényhozó testület hatalma alá.
Elméletileg az sem vezet tovább, ha a törvényhozó hatalom mögötti szuverént
feltételezünk (nép, nemzet, választóközösség). Ebben az esetben ellentmondások
merülnek fel a kettõs emberi minõség kapcsán: a nemzet és nép esetében ugyanaz
az ember egyszerre lesz kormányzó és alattvaló – ahogyan ezt a rousseau-i
kettõs szerzõdés elméletében megfigyelhettük –, szuverén és magánszemély; választóközösség
esetén, ami még rosszabb, a magánszemélyek gyülekezete kiegészül a választójoggal
nem rendelkezõk csoportjával. A másik ellentmondás a fenti fiktív örökösödési
törvénnyel analóg szituáció terméke: a választók csak egy elfogadott választási
szabály értelmében definiálhatják választónak magukat. ezáltal a szuverén közösség jogilag korlátokba ütközik.
Bár a szuverén szó irrelevanciájáról szóló szemantikai érvei
elfogadhatóak, a belsõ jogrendszer pozitivista leírójának – pontosan ez okból
megbírált – módszere semmit sem mondhat a törvényhozás illetékességének
elveirõl, szempontja alapján ez az érvényességnek csupán a külsõ nézõpont
szerinti moralista változata lehetne.
Következmények: a liberális
nacionalizmus
Hazai alkotmányjogi szerzõ
szerint[25]
a szuverenitásnak két oldalát kell megkülönböztetnünk: ezek a belsõ
szuverenitás (szupremáció), valamint a külsõ szuverenitás (függetlenség). Az
elsõ az állam ama hatáskörét jelenti, hogy azonos és kötelezõ jogszabályozás
révén megállapítja és rendezi a politikai és gazdasági-társadalmi élet összes
kérdését, szabályozza állampolgárai jogi helyzetét, rendelkezik a területén
levõ összes anyagi erõforrással. A függetlenség az államhatalom azon teljes,
kizárólagos, korlátlan és csupán a nemzetközi alapelvek és normák által
korlátozott joga, amellyel minden ország külsõ beavatkozás nélkül, érdekeinek
megfelelõen rendezi bel- és külügyeit.[26]
A fogalom jelentése tehát a belsõ jog szerint az állampolgár életének egységes
jogi szabályozására, valamint a nemzetközi jogi szinten az államok közti
egyenrangúságra utal. A mai szuverenitáskoncepció alkotmányos korlátai az
emberi jogok eszméinek térhódítása révén elfogadottak.[27]Mint minden szuverenitásfogalommal, Románia
alkotmányának szuverenitásfogalmával kapcsolatosan a mérték és az alany
kérdései elsõdlegesek. A politikai tudás holdudvarában megjelenõ vélekedések és
állásfoglalások megpróbálják az alkotmány idevonatkozó kijelentéseit
kifejezetté tenni, a szuverenitás versus emberi jogok skáláján lerögzíteni.
Ki tekinthetõ például a
szuverenitás birtokosának? Bár az állam nemzeti állam, a szuverenitás birtokosa
a nép. Jogos észrevétel,[28]
hogy az egyenlõség szabályainak hangoztatása, „az állampolgári identitás
meghatározásának politikája, de ugyanekkor s ettõl elválaszthatatlanul az állam
útján megszerezhetõ javakért folytatott verseny korlátozásának stratégiája is”.[29]
Az etnikailag megosztott államban – érvel Kis János – a többségi népcsoport
tagjai kitüntetett ellenõrzést gyakorolnak a „közhatalom útján elosztható javak”
fölött.[30]
A tömegdemokrácia közegében a
szuverenitás birtokosává óhatatlanul az ethnosz válik. A szuverenitás
egységként való rousseau-i elképzelésének elengedhetetlen feltétele a csoportok
(mindegy, hogy ezen etnikai vagy érdekcsoportot értünk) számûzése a
szuverenitás gyakorlásaként felfogott népszavazásból. A rousseau-i elképzelt
állam nyelvsemleges, legjobb esetben egynyelvû. Ezzel egyfelõl szembeállítható
a többségi nemzet erõs kulturális identitása, valamint a nemzetállam ilyetén
identitástudatot formáló stratégiája, mítosza, amely szerint az egyén értéke
egyedül a csoport értékrendszerének kontextusában lehet az, ami, céljai és
érdekei pedig nem lehetnek mások, mint a nemzet fennmaradása.
Másfelõl egyes csoportok
önrendelkezési jogának elismerése, de fõleg önálló nyelvvel rendelkezõ etnikai
kisebbségek nemzet jellegének[31]
elismerése az állam dezintegrációjának félelmeit táplálja, mert az egyén és
állam közé illeszkedõ újabb államszerkezetet jelenthetne ott, ahol jog csak az
egyént illetheti meg. A kérdés azonban a következõ: vajon a politikai nemzet
tagjai liberális közösséget alkotnak-e? Természetesen a liberális nacionalisták
politikai ajánlata mindig a liberális önszervezõdés (magánjellegû
csoportosulás) gondolata körül forgott, ez tehát a kisebbségek helyzetének
elgondolása liberális-nacionalista közegben.
Alternatívák
A totális szuverenitás államának
fogalmi alternatívája az emberi jogok állama. Mint elméleti alternatíva igen
késõn, jóval az államfilozófiák megszilárdulása után jelentkezett, a francia forradalom
jelszavának visszhangjaként vált teljesen általánossá. Ezek az alternatívák
jórészt politikai és jogi intézményekben tárgyiasultak, másfelõl elméleti tudás
részei.
Bizonyos törésvonalak már a
bemutatott klasszikus szuverenitás-elméletekben nyilvánvalóvá váltak, ahogyan a
szuverenitás korlátait próbálták meghatározni. Constant a szuverenitásról szóló
kritikájának zárósoraiban egy intézményi alap megalkotását javasolja, amelynek
keretében még a szuverenitás eredõ összegének sem szabad végtelennek lennie.
Másfelõl Alexis de Tocqueville volt az, aki az amerikai demokráciáról írt
könyvében a szuverén hatalom végrehajtói tevékenységébe beékelve látta – az
amerikai gyakorlatban – a községek és megyék önálló közigazgatási jogkörrel
felruházott magisztrátusait.
A
szuverenitás természetét illetõleg az alternatívák kettõs irányúak: a szuverén
hatalom egy része delegálandó kisebb
helyi csoportok számára – hasonlóképpen Tocqueville elképzeléséhez –, a
másik irány a határfölöttes (transborder) globalizációs logika járuléka, ám
mindkettõ elõfeltétele a nemzeti határ fogalmának leépítése. Ezzel a mûvelettel
maga a meghatározott terület felett hatalmat gyakorló állam eszméje is
átalakul, és nyitott kérdés marad, milyen mértékben vethetõ alá a szuverén
akarat más akaratnak, anélkül hogy annak elidegenítésérõl beszélhetnénk.[32]
A
tocqueville-i gondolatmenet érvényességi köre az államiság keretein belül
marad. A többség korlátlan törvényhozói hatalmának, annak túlkapásainak
tapasztalatával szemben Tocqueville a közigazgatási centralizáció hiányára
figyel fel. Az amerikai társadalmat irányító kormányzat figyelme nem terjed ki
az önálló végrehajtás részletekbe menõ kivitelezésére, a centralizáció
hiányában a helyi végrehajtás nem függ a központi kormányzattól. „A községi
testületek és a megyei közigazgatási szervek tehát megannyi zátonyt alkotnak,
amelyek feltartóztatják vagy megosztják a népakarat áradását.”[33]
Másfelõl a tocqueville-i megállapítás értelmezhetõ az államiság kereteinek
megingatásaként, természetesen a kérdés – tényfeltáró – történelmi, szociológiai
oldala éppen ilyen fontos lehet, ám amennyiben a végrehajtó hatalom nem
képviseli magát helyi szinten, ennyiben nem beszélhetünk tulajdonképpeni
értelemben vett államról. Nem világos ebben az esetben, hogy a helyi szervek és
testületek milyen mértékben hajtják végre, azaz ismerik el a törvényt, mert a
népakarat ilyen megosztása a törvény térbeli érvényességének, a szuverenitás
alaptételének a tagadása.
A helyi államról (local state)
szóló írásában Andrew Kirby az államfogalom monolitikus és funkcionalista
értelmezését kívánja újraértékelni. Saját bevallása szerint kutatási módszere a
szociológia, antropológia, történelem, földrajz, politológia területeit
foglalja magában, amellyel – Foucault-ra utalva – az állam geneológiájáról beszél. A fönti társadalomtudományok adatait
összegezve kijelenti, hogy még ma is létezik a helyi közösségek politikai
társadalma, a helyi állam.
Bár az állam intézményének
megerõsödésével a szuverenitás felaprózódottsága is megszûnik, az állam
kialakulásakor alapelemként tételezett political
society még Locke felfogásáben is az egymással a kényelem, biztonság, béke
végett egyetértésben szövetkezõ patriarchalis embereket jelentette.[34]
Az állam számára, bár
kisajátította a legitim erõszak alkalmazásának jogát, mindenkori ellenzéket
jelent a helyi állam. Ez a helyi állam átmenetet képez a központosított
nemzetállam, valamint a civil társadalom intézményei között. A helység a
politikai és a társadalmi élet megvalósulásának terepe két okból is: elõször
nem minden politikai döntés emelkedik fel a nemzeti szintre, másfelõl minden
ilyen szintû döntésnek helyi a végrehajtása. A helyi tudás (Geertz), a mindennapi
élet konstitutív fogalmai ennek a kváziállamisággal rendelkezõ helységnek.
Kirby és Krasner[35]
elgondolásai támpontokat jelentenek az állam funkciójának továbbgondolásához.
Az állam kialakulásáról szóló klasszikus szerzõdéselméletek szerint az állam
kialakulásának célja tagjainak védelme, biztonsága, a magántulajdon
intézményének szavatolása. A kérdés a következõ: tekinthetõ-e az állam a fönti
funkciók szükséges és elégséges gyakorlójának? A szerzõk válaszai a következõk:
az államok nagy része anyagi, technikai, fejlettségi okokból ma már nem képes
önmaga szavatolni a védelmi funkciót – állítja Krasner; Kirby véleménye szerint
a társadalmi-politikai funkciók nagy része, így például a tulajdonnal kapcsolatos
ügyek, közlekedés, oktatás megvalósíthatók a nemzeti szintnél kevésbé magas
szinteken is. Röviden azt a konklúziót foglalhatjuk össze, hogy az állam
mûködése, bizonyos emberi szükségletek kielégítõjeként, nem elégséges, avagy
nem teljesen szükséges. Másfelõl mind a védelem, mind pedig a tulajdon kérdése egyúttal
globális kérdés is, szabályozása az államhatár és az állami törvény fogalmainak
újraértékelését kell hogy maga után vonja. A nemzetközi jog perspektívájából
tekintve a globalizáció intézményei máris adottak: az egyetemes információáramlás
(internet, tévé), amely közvetlen csatlakozási lehetõségeket kínál;
transznacionális vállalatok, befektetések, pénzintézetek; a közvetlen Európai
Bírósági jogügyi intézés lehetõsége. Ezek az intézmények, valamint perspektívák
átfogó jellegükbõl kifolyólag rést ütnek a nemzetállam eszméjén, és
remélhetõleg a szuverenitás fogalmának felülbírálatához, funkcióinak és intézményeinek
új meghatározásához kell vezetniük.
Gellner szerint a nemzetállam
kialakulása a fejlett ipari társadalom megjelenésével köthetõ össze. Kohéziós ereje
az ipari közösség gazdasági növekedéskényszere, amely magas fokú kommunikációs
és iskolázottsági követelményeket támaszt tagjaival szemben. A globalizációs
perspektívák túllépnek Gellner azon elképzelésén, amely szerint a magas
kommunikációs képesség közvetlen eredõje a kulturális homogenitás, avagy
folytonosság lenne,[36]
ilyen folytonosság és homogenitás az egységes világnyelv, de nem az egyes
nemzeti nyelv és kultúra szemszögébõl tartható fenn.
Mégis, sokatmondó tény, hogy az
alkotmányok nagy része szentesíti a nemzeti szuverenitást. Ennek talán egyedüli
oka a politikaelmélet fogalmainak a politikai-kontextusfüggõ volta, amely nem
kívánt lemondani a szuverenitás fogalmában rejlõ elõnyökrõl, bár ma már nem beszélhetünk
fejedelmi szuverenitáshoz hasonló hatalomról. A fogalom használatával járó nyereséget
az önaffirmációs tényezõben kell keresni, abban, hogy bizonyos közösségek
csoporthoz tartozási igényét messzemenõen kielégíti: legyen az a nemzet iránti
lojalitás nacionalista vagy polgári változata. A tanulmány közelebbi célja
feltárni a szuverenitás fogalmának különbözõ jelentésrétegeit, használatának
egyfajta szintaktikai szabályait, mert mindezek fontosnak számítanak egy, a
témáról szóló állásfoglalásban. Hiszen a filozófia feladata vizsgálni, „hogyan
lehet köznapi vélekedéseinket nyilvános vitában megvédeni”.[37]