Erdélyi Múzeum

    folyóiratok   » Erdélyi Múzeum
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w  
  keresés á é í ó ö õ ú ü û ã â ş ţ
  összes lapszám » Erdélyi Múzeum2001/1-2 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
   
 
Erdélyi Múzeum - 63. kötet, 2001. 1-2.füzet

Viga Gyula

Sztripszky Hiador, Erdély együtt élõ népeinek kutatója

 

A tudománytörténet, valamely diszciplína korábbi históriája egy-egy szakaszának és az abban eredményes elõdök munkásságának feltárása alapvetõen szubjektív mûfaj. Különösen az a hozzám hasonló habitusú kutatóknak, akik hajlamosak belehelyezkedni és belefeledkezni egy elõttünk járt személyiség életébe, s könnyen elkövetik azt a hibát, hogy olyannak láttassák, amilyennek maguk látják, s a már lezárult életpályának csak azokra a pilléreire fókuszálják a figyelmet, amelyeket maguk a legfontosabbnak tartanak. Nagyon nehéz tehát ezzel a közelítéssel egy életpályát értékelni, de – meggyõzõdésem – csak így emberi, s csak így érdemes.

Különösen nehéz helyzetben vagyok akkor, amikor egy olyan személyiségrõl kell beszélnem, akit életpályájának az egyik legaktívabb és legeredményesebb korszaka köt Kolozsvárhoz és Erdélyhez, s aki ehhez képest kevéssé ismert és jegyzett az itteni tudományosságban. Ebben erõsít meg Gaal György néhány napja hozzám küldött levele: Sztripszky Hiadorral kapcsolatos kérdéseimre így reflektált. „Az EMKE, az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület – amibõl az EKE is kivált – 1910-es nagy emlékkönyvének névmutatójában Sztripszky neve nem szerepel. Az EKE 1996-ban kiadott történetében sem említik. Végül Az Erdélyi Múzeum-Egyesület háromnegyed százados tudományos mûködése 1859–1934 címû, 1937-ben megjelent kötetben sem fordul elõ a neve. Mindezek arra utalnak, hogy Sztripszky kolozsvári tevékenysége nem volt az illetõ intézmények szempontjából jelentõs.”

Ez bátorít fel arra, hogy felhívjam rá a jelen lévõ utódok figyelmét. Meg kell még jegyeznem, hogy a témát magam kiváló barátomnak, a Nyíregyházán tevékenykedõ, szlavista nyelvész Udvari Istvánnak köszönhetem, akit a rutenisztika vitt Sztripszky Hiador munkásságához, s akitõl számos más közös munkánk során is igen sokat tanulhattam.

Sztripszky Hiador magyar és ruszin néprajzkutató, bibliográfus, nyelvész és irodalomtörténész, mûfordító 1875. március 7-én született a Bereg vármegyei Selesztó faluban. Az elemi iskolát Ruszkóc községben, középiskolai tanulmányait pedig az ungvári Királyi Katolikus Gimnáziumban végezte. A gimnázium 1893-ban való befejezése után a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára iratkozott be, amit azonban otthagyott, és a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott át, ahol régészeti, néprajzi és nyelvészeti tanulmányokat folytatott. Itt diplomát, majd tanári képesítést szerzett, 1909-ben pedig – néprajz tárgykörbõl – bölcsészdoktori címet nyert el.

A kolozsvári évek (1897–1908) meghatározóak voltak Sztripszky szakmai fejlõdésében, látásmódjának alakulásában. Mindez egyaránt köszönhetõ néhány tudós személyiség közvetlen hatásának s a város pezsgõ tudományos-kulturális közéletének, melyben a honismereti, néprajzi, népnyelvi és helynévgyûjtõ mozgalmak igen erõteljesek voltak. A kolozsvári egyetemen Sztripszky diákévei alatt, 1898-ban létesült az ország elsõ néprajzi tanszéke. Az egyetemes és magyar etnográfia professzora, Herrmann Antal (1851–1926) személyén át Sztripszky szorosan kapcsolódott az Erdélyi Kárpát-Egyesülethez, melynek egy idõben néprajzi elõadója volt. Herrmann Antal oktatóként, az EKE néprajzi osztályának tisztviselõjeként s az Erdély népei címû lap szerkesztõjeként személyesen is, írásaival is hatott a fiatal kutató szemléletének, érdeklõdési körének fejlõdésére. Szerepe lehetett Sztripszky átiratkozásában is a kolozsvári egyetemre, õ ajánlhatta a fiatalembert – az 1896/97-es tanév téli szemeszterében – egy lembergi tanulmányútra is, mivel Herrmann – Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben címû sorozat néprajzi szerkesztõjeként – rendszeres kapcsolatot tartott a galíciai lengyel és ukrán néprajzosokkal.

A jeles történészprofesszor, Márki Sándor (1853–1925) ösztönzésére Sztripszky Kolozsvárt két adatközlõ írást készített Erdély históriájából: elõször, 1908-ban a szombatosok történetéhez szólt hozzá, majd a magyar vezényszó alakulását világította meg számos adattal.[1] Kapcsolatuk vélhetõen korábbi keletû, s a pozitivista adatgyûjtés Sztripszky munkamódszerének egyik fontos jegye lett.

Külön kell szólnunk Pósta Béla (1862–1919) régészprofesszor szakmai és emberi befolyásáról Sztripszky életútján. Különösen Sztripszky halászati tanulmányai tükrözik, hogy számára a régészeti leletanyag kontinuitása a recens népi kultúra közönséges vonása, különösen az archaikus technikákban és eszközökben. Nagyon érdekes, hogy Pósta éppen a Néprajzi Értesítõben, Sztripszky második halászati tanulmányát a szerkesztõnek ajánlva fordul levélben a folyóirat köréhez és a néprajzos szakmához, kifejtve véleményét a néprajz és a régészet „viszonyáról”. Megfogalmazása a recens régészetrõl és az ásatag néprajzról máig sokat idézett gondolata a mûveltség kontinuitását valló kutatóknak.[2]

Sztripszky – kolozsvári professzorai támogatásával – már egyetemi hallgató korában alkalmazást nyert az Erdélyi Kárpát-Egyesületnél, s Jankó János (1868–1902) asszisztenseként kapcsolódott be az egyesület néprajzi gyûjteményének kialakításába. A néprajzi terepmunka gyakorlatába Jankó vezette be, akinek hatása – ha véleményét Sztripszky nem mindig tette is magáévá – a halászati közléseiben is felismerhetõ. Jankóval Sztripszky sokat gyûjtött, s jelen volt akkor is, 1902. július 29-én, amikor Borszéken Jankó meghalt. Sztripszky bizonyára az õ nyomán tervezte a magyar halászat oroszországi párhuzamainak feltárását.

Hatással volt Sztripszky néprajzos-muzeológus szemléletének alakulására Semayer Vilibáld (1868–1928) s vélhetõen a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának több munkatársa is, akik a néprajzi tárgygyûjtésre kiképezték, és különféle feladatokkal látták el. Mint Sztripszky levelezése elárulja, mind magánéletének alakulására, mind kutatói szemléletére erõteljes befolyást gyakorolt Herman Ottó (1835–1914). Személyes oka is volt annak, hogy Sztripszky úgy érezte, Herman nyomdokain jár: Herman Ottó 1864–1871 között Kolozsvárott dolgozott az Erdélyi Múzeum-Egyesület Múzeumában.[3] A fiatal kutató így fogalmaz Hermanhoz írott levelében (1908): „…régóta táplálódó reménységem, hogy a mester nyomdokiba lépve megírom Az erdélyi halászat Könyvét…” Másutt is utal arra, hogy kifejezetten Herman anyagát kívánja kiegészíteni erdélyi adatokkal és megfigyelésekkel, s többször említi, hogy az „alig ismert Erdély valóságos tára a felfedezésre váró kincseknek”.[4]

Fokozatosan, de igen fiatalon kapcsolódott be a néprajz, illetve a tudomány intézményrendszerébe. Egyik forrásunk szerint 1901-ben, a másik szerint 1904-ben lett tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, ajánlója az EME titkára, Szádeczky Lajos professzor volt. 1903-ban lett a Magyar Néprajzi Társaság tagja, 1911-ben a Társaság választmányi tagjainak sorába került. 1901-ben nyerte el az Erdélyi Kárpát-Egyesület gyakornoki állását, kolozsvári múzeumi pályafutása azonban igen rövid ideig tartott: 1903 tavaszán, miután részt vett  a Mátyás király emlékünnepségek megrendezésében, pénzhiány miatt elbocsájtották. A rövid idõszak múzeumi termése azonban igen jelentékeny, amint azt Semayer Vilibáld megfogalmazta: „Az elsõ kalotaszegi gyûjtésen Jankó János asszisztense megtanulván a gyûjtést, késõbb önállóan folytatta a Székelyföldön, s közel 7000 tárgy, amely az [EKE] múzeum mai állapotát [1902] teszi, az õ fáradozásának és szakértelmének gyümölcse.”[5] Dr. Kós Károly szerint Sztripszky szakszerû tárgygyûjtése alapozta meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület önálló néprajzi gyûjteményét is, amely aztán 1942-ben magába olvasztotta az EKE hányatott sorsú etnográfiai kollekcióját.[6]

1903–1909 között, bár évrõl évre folyamodott, nem jutott végleges múzeumi kinevezéshez. Tanári képesítést szerzett, 1906–1909 között – magántanári státusban – lektori órákat adott oroszból a kolozsvári egyetemen. Herman Ottónak 1908. december 17-én írott levelében a következõképpen számol be méltatlan helyzetérõl: „Eddigi 8 évi múzeumi szolgálatom mind kútba esett, mert hiszen kinevezetlen tiszteletdíjas, jobban mondva napidíjas vagyok. Hiába pályáztam azóta polgári iskolába, hiába saját püspököm (Firczák) ungvári tanítóképzõjébe, hiába a Nemzeti Múzeum régiségtárához, éppúgy hiába a néprajzi osztályba meg az Iparmûvészeti Múzeum tollnoki állására: semmit se értem el sok bélyegeimmel és utazási költségeimmel. Mikor az ember 33 éves, nõs, és ilyen lógó állapotban van, kész akárhová is elmenni, csak éppen tisztességes megélhetéshez jusson. Nagyon is kapóra jött nekem most tehát, hogy a minisztérium 20 új segédtanfelügyelõi állást szervezett…”[7]

Sztripszky Hiador szülõföldje és az általa rendszeresen kutatott Erdély hagyományos népélete és tárgyi néprajzának világa adta a fiatal kutató érdeklõdésének keretét, ami Kolozsvárott folyamatosan töltõdött fel a magyar néprajz legjobbjainak eredményeivel. Szellemi horizontja – nyelvtudása révén – hamar kiterjedt a szláv népek irodalmára is. Nem csupán az összehasonlító adatokat kezelte biztonsággal, a történelmi és néprajzi folyóiratokban szemlézte is a szláv irodalmat. Érdeklõdése a néprajz – és a már említett történettudomány és régészet – körén is túlnõtt: Kolozsvárt ivódott bele a népnyelv adatainak és vizsgálatának fontossága, a filológiai és bibliográfiai készség, a muzeológiai tevékenység tisztelete. Mindezeket igyekezett átültetni a máramarosi ruszinság, illetve görög katolikusság históriájának, vallástörténetének és népéletének kutatásába, munkásságában meghatározó elemként húzódik végig a Kárpát-medence együtt élõ népeinek kulturális problematikája. A fiatal kutató tudományos munkában való eredményessége, felkészültsége, gyakorlati munkássága olyan fokon mondott ellent annak, hogy Kolozsvárt – Pósta Béla és mások, nem utolsósorban a budapesti néprajzos kollégák ajánlása ellenére – nem jutott múzeumi álláshoz, hogy amögött talán éppen Sztripszky származását, vallását, a keleti kereszténység melletti elkötelezettségét, fel-felsejlõ baloldaliságát is okként vélhetjük megjelenni.

1909-ben – vélhetõen Herman Ottó közbenjárására – segédtanfelügyelõvé nevezték ki Máramarosszigetre, amiben azonban szerepe lehetett egy oda tervezett vármegyei múzeum elképzelésének is. Itt rövid ideig tartott a szolgálata: 1910–1918 között a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának munkatársa volt. 1918 õszén, az õszirózsás forradalom után a Vallás és Közoktatási Minisztérium kisebbségi osztályát vezette, lemondván múzeumi állásáról. A Tanácsköztársaság idején a ruszin népbiztosságon (minisztériumban) mûködött. A proletárdiktatúra bukása után a Nemzetiségi Minisztériumban alkalmazták, aztán 1921-ben elõször rendelkezési állományba helyezték, majd hamarosan (47 éves korában) nyugdíjazták. Ezzel együtt a trianoni döntés, a történelmi Magyarország szétesése után Magyarországot választotta lakhelyéül. Hogy megélhetését biztosítsa, a viszonylag szerény nyugdíj mellett hiteles tolmácsolást végzett orosz, ukrán, lengyel és szlovák nyelven. Néprajzi tevékenysége ekkor már nem volt számottevõ, de filológusként és bibliográfusként az 1920–30-as években rendkívül eredményes.[8] A Tolnai új világlexikon szerint a sorozat munkatársaként is tevékenykedett.[9] A bécsi döntés, Kárpátalja visszatérése után aktívan bekapcsolódott a Kárpátaljai Tudományos Társaság Ruszin Nyelvi és Irodalmi Szakosztályának munkájába, s rendszeresen publikált annak periodikáiban, fõleg a Literaturna Negyilja és a Zorja/Hajnal hasábjain.

1946. március 9-én hunyt el, 72 esztendõs korában.

Sztripszky munkásságának elsõ szakaszát a tárgyi néprajz területén végzett kutatásai határozták meg. Magyarázható ez tárgygyûjtõ tevékenységével is: nem lévén állandó múzeumi állása, leginkább tárgyi gyûjtésekre alkalmazzák megbízásokkal a különbözõ intézmények. De befolyásolta ebben érdeklõdése az archaikus tárgyak és technikák iránt, ahogy 1902-ben megfogalmazta: „Legjellemzõbbek a tárgyi néprajz tekintetében az õsfoglalkozások (halászat, pásztorélet, vadászat) szerszámai.”[10] Magyarország északkeleti és keleti peremvidékei, ahol gyûjtõmunkát végzett, a leglassabban polgárosodtak, így kitûnõ lehetõséget biztosítottak a hagyományos népi kultúra – még használatban levõ – archaikus tárgyi rétegének gyûjtésére. Mind az erdélyi muzeális gyûjtemények, mind a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya elsõsorban ezek beszerzését támogatta, így adván munkát a fiatal kutatónak. Az erdélyi halászat tárgyi anyagának és emlékeinek gyûjtése az Erdélyi-Múzeum Érem- és Régiségtára számára, annak költségén történt.[11]

Halászati vizsgálatainak homlokterében a természeti feltételekhez alkalmazkodó, a halak viselkedését megfigyelõ és ismerõ ember áll, kiemelkedõ szerep jut természetesen a leleményes székely embernek. Ebben elsõsorban Herman követõjének tarthatjuk. Meg is fogalmazza, hogy egy-egy eszköztípus bemutatásánál kifejezetten Herman anyagának bõvítését, a halászszerszámok Herman által bemutatott elterjedésének kiterjesztését tartja céljának.[12] Kutatásaiban Sztripszky nagy figyelmet szentel a változásoknak, különösen a táj átalakulásának, illetve a halászati eszközökre és módszerekre gyakorolt hatásuknak. Figyelmét nem kerülik el a változások etnikai-nyelvi és társadalmi vetületei sem, elsõsorban mégis a tavak és a Tisza lecsapolása, a térképeken felismerhetõ táji módosulások és vízrajzi változások azok, amelyekbõl – a régészeti leletekkel induló történeti sorozatok lezárásaként – a halfogó eszközök és -technikák változását levezeti.

Mind Herman, mind Jankó hatásának vélhetnénk, de Kolozsvár és a magyar néprajz szellemi környezete s maga Sztripszky érdeklõdése is magyarázza nagy figyelmét a szavak, a nyelvi adatok kutatására, együtt az általuk jelölt tárgyakkal, eszközökkel. Ez – megelõzve RudolfMeringer 1909-ben indult, nagy hatású folyóiratának megjelenését (Wörter und Sachen) – benne volt a magyar néprajz „levegõjében” a század elején.[13] Kolozsvári filológus körökben a népnyelv a nyelvész tanulmányának legfontosabb tárgya volt. A népélet és a népnyelv együttes tanulmányozása olyan mélyen ivódott Sztripszkybe is, hogy élete végéig foglalkoztatták nyelvészeti problémák.[14]

Bár halászati vizsgálataiban – divatos szóval – ökológiai érzékenysége nyilvánult meg, nagy figyelmet szentelt a problematika etnokulturális kérdéseinek is. Például – Jankóval vitatkozva – elvetette a mezõségi  dobvarsa német eredeztetését. Utalt rá, hogy amíg a Délvidéken, a Mosztonga halászatában annak alkalmazása egyértelmûen magyarázható a németek 1763–1768 közötti Doroszlóra való településével, addig a Mezõségen csak a beszterce-naszódiak közvetítõ szerepe jöhetne szóba, de õk ezt az eszközt nem ismerik. Nem oldja meg a problémát, de elveti Jankó véleményét, s jelzi, hogy az erdélyi németség kezén az eszköz nem ismert, s csak közvetett hatások merülhetnek fel megoldásként.[15]

Cáfolja Jankó vélekedését a fonott varsák formai megítélésében is: Jankó négy formai elem alapján etnikumhoz köti az egyes típusokat. Sztripszky szerint ezek a formai jegyek a vizsgálat területén nem állnak meg, s figyelmeztet arra, hogy: „A varsák eredetének kutatása, illetve a kapcsolatkeresés köztük és más nemzetek e nemû tárgyai között még a jövõ feladata.” Úgy foglal állást, hogy a vándorló magyarság az orosz halászoktól vehette át ezt az eszközt, de jelzi, hogy a breton és normandiai formák szinte közelebbiek a begyûrt szájú varsákhoz.[16]

Az emelõ halászat kapcsán utal a román terminológia hatására is: például a csorpágnak nincs magyar megfelelõje a mezõségi nyelvben. A románosodás folyamatára is felfigyel. „Hogy miként változik múlttá a jelen, azt még saját szemeinkkel is láthatjuk, illetve napról napra figyelhetjük a változást. Az oláhosan öltözködõ s teljesen környezetébe beolvadt halász keservesen panaszkodik, s bocsánatot kér, hogy már nem tudja magát egészen jól magyarul kifejezni – noha magyar volna –, mert itt az oláhság közepette be van ékelve, kénytelen magyarul elfelejteni. Gyerekei már semmit sem tudnak magyarul. Így lesz a magyarból oláh. Az egész Mezõség túlnyomó része ma oláh, ámde családi neveik ilyenek: Csontos Ilea, Forgó Dumitru, Huszár Gavrile, Csikós Juon, Csatlós Jusztinián és – Uram bocsá! – Farcádi Romulus. Vegyük most ehhez, hogy ezek az oláhok a magyar vejszét vészunak, a mereggyût meregyévnek, a nádvágót csáklyának mondják: s elõttünk áll a múlt egy darabja.”[17]

Az 1920-as évektõl – tudomásunk szerint – kifejezetten néprajzi munkákat Sztripszky már nem írt, ám nyelvészeti közléseiben, szómagyarázataiban nagyban támaszkodott etnográfiai tapasztalataira. Tanulságos példája ennek a Magyar Nyelvben napvilágot látott Sztronga, esztrengába fog címû írása. Ebben nem csupán a kifejezés elterjedésére, a különbözõ vlach jogú pásztornépek nyelvi-kulturális érintkezésére mutatott rá jó érzékkel, hanem a kárpáti pásztorkodás technikájának regionális összefüggéseire és üzemmódjára is. Korrigálta TakátsSándor véleményét, aki a sztronga szó másodlagos jelentését, az adózás nemét értette a forrásokból. Sztripszky igazolta, hogy az adót a próbafejés alapján rótták ki, a sztronga pedig elsõdlegesen ’fejõnyílás’ jelentésû; az a hely, ahol a pásztorszálláson a juhokat fejésre megfogták.[18]

Ugyancsak Takáts tévedését korrigálta a bajka-juhról írott dolgozatában, rámutatva, hogy a bajka nem juhfajta, hanem helyesen lajka, ami barna arcú leányt, fekete juhot jelent, ebbõl a rajka barna leány és a rajkó cigánygyerek.[19] Fontosabb azonban ennél írásában, hogy a szlovákiai magashegyi pásztorkodás terminológiája kapcsán felsorolja annak vlach, román jövevényszavait, s számos román eredetû helynevet említ Trencsén és Zemplén vármegye területérõl.[20]

Sztripszky életmûve sugallja, hogy fokozatosan értek meg benne azok a néprajzi kérdések, amelyekben erõsödõ filológiai felkészültsége, nem utolsósorban nyelvtudása révén mélyült el. Fontos egyezéseket mutatott ki a magyarság és a környezõ népek szájhagyományában, amit õ a térség mûveltségének organikus kapcsolataiból vezetett le.

Szemléletében már igen fiatalon komplex módon jelent meg az anyagi mûveltség elemeinek, a társadalom jellemzõinek és a vallási-folklorisztikai vonatkozásoknak az értelmezése. A földrajzi, táji adottságokat mindenütt a mûveltség legfõbb meghatározójának tartotta. „A történelmi tényezõk is hatalmas eszközök a népek kulturális életében, de a legnagyobb úr mégiscsak a földrajz mindörökké. A föld, a levegõ, az éghajlat: ezek parancsolnak a tömegbe verõdött embereknek, ezek szabják meg sorsukat.”[21] Megfogalmazásában az etnográfia a kutatók tudománya a néprõl, a folklór viszont magának a népnek a tudománya. Az utóbbi persze elsõsorban a rutének vonatkozásában foglalkoztatta, bár – kialakulásában, életfeltételeiben és korai vallásában hasonlónak tartva ahhoz – rendre kitekintett a románságra is. A keleti kereszténységnek és egyháznak a két nép egész kultúrájában és habitusában meghatározó szerepet tulajdonított. A keleti egyházat, illetve annak követõit írásaiban többször összevetette a nyugatival és annak híveivel, s egyértelmûen a keleti egyház gyengébb szervezetében vélte felfedezni annak okát – mivel az egyház szervezeteit nem építette ki –, hogy a kereszténység a pogány idõkbõl a szellemeket is átvette. A ráolvasásokat a templomon kívüli kultusz eszközeinek tartotta, s rámutatott a keleti vallás papjainak szerepére az ördögûzésben, az esõvarázslásban. (A keresztény vallás szent alakjai szerepelnek benne, az új vallás terjesztésének eszközei lesznek.) Felhívta a figyelmet a román pap ilyetén szerepére is.[22] Szerinte a Kelet volt a régi és az új vallás keveredése folytán elõállt babonák elsõ rendszerezõje is. Itt a bogumilizmus szerepét húzta alá, ami az ördögkultuszt szállította Nyugat-Európának, s a régi természeti vallásokban csírájában mindenütt élõ rossz szellemet egész teljességében kifejlesztette. Rámutatott, hogy „Magyarország földrajzi helyzeténél fogva ugyan inkább Nyugat-Európához tartozik, társadalmában azonban igen sok keleti hatást is õrzett meg”. A ráolvasások szerinte magyar–rutén, magyar–román (nála oláh) szövegbéli analógiák, amelyeket keleti papok által másolt román és rutén könyvek õriztek meg.[23]

A fentieket is tükrözi érdeklõdése a korai ruszin és román könyvek iránt. Ebben az egyházi és világi irodalom problematikája éppen úgy foglalkoztatta, mint a liturgia története vagy a nyomdák és nyomtatványaik históriája.[24] A fentebb említett, komplex látásmódját leginkább Szegedi Gergely énekeskönyve kapcsán figyelhetjük meg. (Mint Sztripszky utal rá, a munkát eredetileg õ írta meg, de Alexics Györggyel utóbb társulva, a „munka nemcsak kultúrtörténeti részében nyert mélyítést, hanem ehhez az énekek román nyelvészeti ismertetése is csatlakozhatott”.[25]) A könyvben, melyet 1911-ben fedezett fel antikváriumi böngészései során, egy a 16. században magyar nyelvrõl románra fordított református énekeskönyvet, illetve annak körülményeit és keletkezéstörténetét elemzi. Felvázolja azonban azt a környezetet, a ruténség és románság 17. század elõtti mûveltségének állapotát, ami a munka keletkezésének hátterét jelenti. Ennek során önálló fejezetet szánt a görög vallású hazai népek etnikuma és mûveltsége egybevetésének. Rámutatott, hogy Magyarország keleti felében, az országhatár mentén, Orsovától kezdve Brassón, Besztercén, Munkácson keresztül egészen a Szepességig egy nagy ívben, szinte megszakítatlan láncolatban „majdnem ugyanazon ethnosú lakosság él: románok és rutének”. Ezek a 17. század végéig kifejezetten pásztornépek voltak, ezt a vonásukat késõbb is sokáig megtartották. Mûveltségük nagyon lassan és nagyon keveset változott, a változások inkább a különbözõ medencék peremén, az alacsonyabb térszíneken zajlottak, ahol valamelyest városi hatások is érvényesültek. A román és a rutén nép a létfenntartás földrajzi környezetében és életmódjában tökéletesen megegyezett. Ez az egyezés kiterjedt a vallásra és az államjogi helyzetre: abban, hogy a ruténeket és a románokat jövevényeknek tekintették, s azt, hogy ezek a népek politikailag a múltban súlytalanok voltak, szerinte részben a keleti vallás idézte elõ. „A görög vallásból fakadó erkölcsi felfogás, a miszticizmusra hajló természet, a babonák tengere, az egyéniség teljes elnyomása az egyházéletben, a hierarchia autokratikus iránya stb. tökéletesen azonos vonások a két népben.”[26]

A kultúrabeli különbözõség s az elmaradottság és igénytelenség okának földrajzi okaira is rámutatott: fõleg a szórványtelepülésekkel, az elzárt völgyekkel, a városok hiányával magyarázta azt az elszigeteltséget, amit egyaránt jellemzõnek vélt a kényszerû földmûvelésre, a népi építkezésre, viseletre. „A földrajzi körülményektõl megszabott életmód az elsõ oka tehát annak, hogy a román és a rutén köznép a XVII. századig hazánkban minden más nép mögött kultúrában olyannyira éspedig egyformán visszamaradt.”[27] Bár a városok hiányát is meghatározó jelentõségûnek vélte, úgy látta, hogy az egyháznak mint a régi idõk egyetlen kultúrtényezõjének volt talán a legdöntõbb szerepe. A nyugati egyházhoz képest keleten az egyháznak nagyon fogyatékosak voltak az intézményei, s így „nem vihette híveit a kultúrában olyan tempóban elõre, mint az a Nyugaton történt”.[28]

A kötet egészének ismertetésére itt nem térhetünk ki, csupán utalunk rá, hogy a kálvinizmusnak a románságra gyakorolt hatásán túl igen sok vallási és folklorisztikai adatot közöl a görög rítusú népek, fõleg a rutének és románok históriájából, vallási néprajzából. A munka, különösen annak a nyugat és kelet mûveltségi tényezõit összevetõ fejezete érdemes lenne a vallási néprajz kutatóinak részletes elemzésére. Igaz ez Sztripszky más, könyvészeti közléseire is.

Ha azt nézzük, hogy Sztripszky néprajzi-folklorisztikai életmûve lényegében két évtized munkájának termése, akkor egy igen eredményes és gazdag pálya áll mögötte. Ha ezekhez hozzátesszük könyvészeti és irodalomtörténeti, valamint nyelvészeti és fordítói tevékenységét, akkor egy komoly, igen jelentõs életpálya bontakozik ki elõttünk. Ha nem szakítjuk szét az életpálya vizsgálatát a különbözõ szaktudományok mentén, akkor Sztripszky tevékenysége organikus egészet mutat. Indíttatásából, tanulmányaiból, felkészültségébõl és elkötelezettségébõl egységes vonulatként nõ ki egész tudományos pályája. Annak legfõbb rendezõ elve végig ugyanaz, csupán a kutatói munka súlypontjai kerülnek át egyik tudományterületrõl a másikra.

Ha annak okait keressük, hogy Sztripszky munkássága miért oly kevéssé ismert a magyar néprajzban, akkor csak részben jelent magyarázatot, hogy élete delén abbahagyta a néprajzi tevékenységet. Kellõ adatok hiányában nem lehet a kérdésre szabatos választ adni. Bizonyos azonban az, hogy Sztripszky érdeklõdésében már az 1910-es évek elején bekövetkezett egy erõteljes váltás, ami fõleg a rutén mûveltség korai történetének, a térség vallási és mûvelõdéstörténeti históriájának megismerésére inspirálta. Ebben benne volt – olykor alig burkolt – elkötelezettsége a marginális helyzetben levõ népcsoport helyzetének javítására, mûvelõdésének elõsegítésére. Ezekben a kérdésekben olykor nagyon markánsan veti fel az egyház szerepét és felelõsségét is. A néprajzban szerzett tudását, ismereteit is egyre inkább a szülõföldjén szerette volna hasznosítani. Elkötelezettsége és felkészültsége természetes módon sodorta bele a politikába, ami akkor is tragikusan kettétörte életpályáját, ha az továbbra sem lesz tudományosan kevéssé sikeres, eredményes. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Trianon traumája a legkevésbé segítette azokat az életpályákat, amelyek valamely „kisebbség”, illetve az együtt élõ népek mûveltségének vizsgálatára épültek.

Többet sejtetett a néprajz számára is Sztripszky pályájának induló szakasza. Az elméletileg is jól felkészült, az együtt élõ népek nyelvét ismerõ kutató néprajzi szemléletében elválaszthatatlanul kapcsolódott egybe a tárgyak világa a néprajz elméleti problematikájával. Problémalátó képessége, igen hamar megformálódó, sokirányú érdeklõdést tanúsító kutatói felfogása igen eredményesen kamatozhatott volna a magyar és az együtt élõ népek néprajza számára.

Amit Sztripszky Hiador a magyarság és a Keleti-Kárpátok népeinek õsfoglalkozásáról, folklórjáról és vallásáról,  nyelvük és mûveltségük egymásrahatásáról, a rutének történetérõl és a magyarsággal való kapcsolatának mibenlétérõl megalkotott, az a magyar és a közép-európai néprajz alapvetõ eredményei közé tartozik.

 

[1] Sztripszky Hiador: Adalékok a szombatosok történetéhez. Századok 1908. 42. 567–568; Uõ: A magyar vezényszó történetéhez. Századok 1909. 43. 129–142, 203–217.

[2] Pósta Béla: Levél a szerkesztõhöz. Néprajzi Értesítõ IV. 1903. 153; Pósta tevékenységéhez: Kelemen Lajos: Pósta Béla. Erdélyi Lapok  1911. IV. 14. 413–415;  Pósta Béla szemléletének hatása ebben a vonatkozásban igen széles körû volt a magyar múzeumügyben is.

[3] Huszty Sándor: Herman Ottó a kolozsvári múzeumban (1864–1871). = A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XI. Miskolc 1972. 9–42.

[4] Sztripszky és Herman levelezéséhez lásd Udvari István–Viga Gyula: Sztripszky Hiador és négy levele Herman Ottóhoz. = A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXVIII. Miskolc 1999. 1299–1314; Lásd még: Sztripszky Hiador: Adatok Erdély õshalászatához. Néprajzi Értesítõ III(1902). 157–178; Uõ: Adatok Erdély õshalászatához. V. A mezõségi tavak õshalászata. Néprajzi Értesítõ IV(1903). 163.

[5] Semayer Vilibáld: Az EKE kolozsvári táj- és néprajzi múzeuma. Néprajzi Értesítõ III(1902). 143–144. Vö. még Semayer Vilibáld–Radnóti Dezsõ: Képes kalauz az EKE Múzeumában. Kolozsvár 1902. 7–8.

[6] Dr. Kós Károly: Herrmann Antal jelentõsége a századforduló körüli néprajzi mozgalomban. Ethnographia C(1989). 183.

[7] MTA Könyvtára Kézirattára MS 279/222.

  [8] Udvari István: Adatok Sztripszky Hiador munkásságáról. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának Közleményei, 189. Debrecen 1998. 67–97.

  [9] XVI. kötet 258. Bp. 1929.

[10] Sztripszky Hiador: Adatok Erdély õshalászatához. 1902. 9.

[11] Pósta Béla: i.m. 157.

[12] Sztripszky Hiador: Adatok Erdély õshalászatához. 1903. 163.

[13] Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete. Bp. 1989. 146.

[14] Sztripszky Hiador: Egyházi schematizmusaink és a helynevek. Zorja (Hajnal) III(1943). Ungvár 206–228. Errõl árulkodnak Melich Jánoshoz 1942-ben írt levelei is. MTA Kézirattár MS 5344/413–414.

[15] Sztripszky Hiador: Adatok... 1903. 174–175.

[16] Jankó János: A magyar halászat eredete. Budapest–Leipzig 1900. 200; Sztripszky Hiador: 1903. 178.

[17] Sztripszky Hiador: Adatok... 1903. 189–190.

[18] Uõ: Sztronga, esztrengába fog. Magyar nyelv XX(1924). 80–82. Vö. Földes László: Az állattartás és a pásztorélet magyar néprajzi szakirodalma. Index Ethnographicus VIII. Budapest 1963. 169.

[19] Sztripszky Hiador: A bajka-juhról meg a cigány-rajkóról. Nép és Nyelv IV(1944). 37–40.

[20] Vö. Földes László: i.m. 164.

[21] Sztripszky Hiador–Alexics György: Szegedi Gergely énekeskönyve XVI. századbeli román fordításban. Protestáns hatások a hazai románságra. Budapest 1911. 12.

[22] A témáról újabban: Keszeg Vilmos: A román pap és hiedelemköre a mezõségi folklórban. Ethnographia CVII(1996). 335–370; Komáromy Tünde: Rontásformák Aranyosszéken. A gyógyító román pap. Néprajzi Látóhatár V(1996). 87–98.

[23] Sztripszky Hiador: A ráolvasásról. A Magyar Nemzeti Múzeumban tartott elõadás kivonata. Jelentés a Magyar Nemzeti Múzeum 1911. évi állapotáról. Bp. 1911. 209–213. Az 1911. október 28-án tartott elõadás vázlata.

[24] Összegzõen: Udvari István: Sztripszky Hiador (1875–1946) a kárpát-medencei ruthenisztika jeles képviselõje. = Relaþii Româno-Ucrainene – Istorie ºi contemporaneitate. 1–30. Satu Mare 1999. 67–97.

[25] Sztripszky Hiador–Alexics György: i.m. 7.

[26] I.m. 11–15. és köv.

[27] I.m. 18–19.

[28] I.m. 27.

kapcsolódok
» Erdélyi Múzeum Egyesület
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
   
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék