Viga Gyula
Sztripszky
Hiador, Erdély együtt élõ népeinek kutatója
A tudománytörténet, valamely
diszciplína korábbi históriája egy-egy szakaszának és az abban eredményes
elõdök munkásságának feltárása alapvetõen szubjektív mûfaj. Különösen az a
hozzám hasonló habitusú kutatóknak, akik hajlamosak belehelyezkedni és
belefeledkezni egy elõttünk járt személyiség életébe, s könnyen elkövetik azt a
hibát, hogy olyannak láttassák, amilyennek maguk látják, s a már lezárult
életpályának csak azokra a pilléreire fókuszálják a figyelmet, amelyeket maguk
a legfontosabbnak tartanak. Nagyon nehéz tehát ezzel a közelítéssel egy
életpályát értékelni, de – meggyõzõdésem – csak így emberi, s csak így érdemes.
Különösen nehéz helyzetben vagyok
akkor, amikor egy olyan személyiségrõl kell beszélnem, akit életpályájának az
egyik legaktívabb és legeredményesebb korszaka köt Kolozsvárhoz és Erdélyhez, s
aki ehhez képest kevéssé ismert és jegyzett az itteni tudományosságban. Ebben
erõsít meg Gaal György néhány napja hozzám küldött levele: Sztripszky Hiadorral
kapcsolatos kérdéseimre így reflektált. „Az EMKE, az Erdélyi
Magyar Közmûvelõdési Egyesület – amibõl az EKE is kivált – 1910-es nagy
emlékkönyvének névmutatójában Sztripszky neve nem szerepel. Az EKE 1996-ban
kiadott történetében sem említik. Végül
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület háromnegyed százados tudományos mûködése 1859–1934
címû, 1937-ben megjelent kötetben sem fordul elõ a neve. Mindezek arra utalnak,
hogy Sztripszky kolozsvári tevékenysége nem volt az illetõ intézmények szempontjából
jelentõs.”
Ez bátorít fel arra, hogy
felhívjam rá a jelen lévõ utódok figyelmét. Meg kell még jegyeznem, hogy a
témát magam kiváló barátomnak, a Nyíregyházán tevékenykedõ, szlavista nyelvész
Udvari Istvánnak köszönhetem, akit a rutenisztika vitt Sztripszky Hiador
munkásságához, s akitõl számos más közös munkánk során is igen sokat
tanulhattam.
Sztripszky Hiador magyar és
ruszin néprajzkutató, bibliográfus, nyelvész és irodalomtörténész, mûfordító
1875. március 7-én született a Bereg vármegyei Selesztó faluban. Az elemi
iskolát Ruszkóc községben, középiskolai tanulmányait pedig az ungvári Királyi
Katolikus Gimnáziumban végezte. A gimnázium 1893-ban való befejezése után a
Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára iratkozott be, amit
azonban otthagyott, és a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott
át, ahol régészeti, néprajzi és nyelvészeti tanulmányokat folytatott. Itt
diplomát, majd tanári képesítést szerzett, 1909-ben pedig – néprajz tárgykörbõl
– bölcsészdoktori címet nyert el.
A kolozsvári évek (1897–1908)
meghatározóak voltak Sztripszky szakmai fejlõdésében, látásmódjának
alakulásában. Mindez egyaránt köszönhetõ néhány tudós személyiség közvetlen
hatásának s a város pezsgõ tudományos-kulturális közéletének, melyben a
honismereti, néprajzi, népnyelvi és helynévgyûjtõ mozgalmak igen erõteljesek
voltak. A kolozsvári egyetemen Sztripszky diákévei alatt, 1898-ban létesült az
ország elsõ néprajzi tanszéke. Az egyetemes és magyar etnográfia professzora,
Herrmann Antal (1851–1926) személyén át Sztripszky szorosan kapcsolódott az
Erdélyi Kárpát-Egyesülethez, melynek egy idõben néprajzi elõadója volt. Herrmann
Antal oktatóként, az EKE néprajzi osztályának tisztviselõjeként s az Erdély
népei címû lap szerkesztõjeként személyesen is, írásaival is hatott a fiatal
kutató szemléletének, érdeklõdési körének fejlõdésére. Szerepe lehetett
Sztripszky átiratkozásában is a kolozsvári egyetemre, õ ajánlhatta a
fiatalembert – az 1896/97-es tanév téli szemeszterében – egy lembergi
tanulmányútra is, mivel Herrmann – Az
Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben címû sorozat néprajzi
szerkesztõjeként – rendszeres kapcsolatot tartott a galíciai lengyel és ukrán
néprajzosokkal.
A jeles történészprofesszor,
Márki Sándor (1853–1925) ösztönzésére Sztripszky Kolozsvárt két adatközlõ írást
készített Erdély históriájából: elõször, 1908-ban a szombatosok történetéhez
szólt hozzá, majd a magyar vezényszó alakulását világította meg számos adattal.[1]
Kapcsolatuk vélhetõen korábbi keletû, s a pozitivista adatgyûjtés Sztripszky
munkamódszerének egyik fontos jegye lett.
Külön kell szólnunk Pósta Béla
(1862–1919) régészprofesszor szakmai és emberi befolyásáról Sztripszky
életútján. Különösen Sztripszky halászati tanulmányai tükrözik, hogy számára a
régészeti leletanyag kontinuitása a recens népi kultúra közönséges vonása,
különösen az archaikus technikákban és eszközökben. Nagyon érdekes, hogy Pósta
éppen a Néprajzi Értesítõben, Sztripszky második halászati tanulmányát a
szerkesztõnek ajánlva fordul levélben a folyóirat köréhez és a néprajzos
szakmához, kifejtve véleményét a néprajz és a régészet „viszonyáról”.
Megfogalmazása a recens régészetrõl és az ásatag néprajzról máig sokat idézett
gondolata a mûveltség kontinuitását valló kutatóknak.[2]
Sztripszky – kolozsvári
professzorai támogatásával – már egyetemi hallgató korában alkalmazást nyert az
Erdélyi Kárpát-Egyesületnél, s Jankó János (1868–1902) asszisztenseként kapcsolódott
be az egyesület néprajzi gyûjteményének kialakításába. A néprajzi terepmunka
gyakorlatába Jankó vezette be, akinek hatása – ha véleményét Sztripszky nem
mindig tette is magáévá – a halászati közléseiben is felismerhetõ. Jankóval
Sztripszky sokat gyûjtött, s jelen volt akkor is, 1902. július 29-én, amikor
Borszéken Jankó meghalt. Sztripszky bizonyára az õ nyomán tervezte a magyar
halászat oroszországi párhuzamainak feltárását.
Hatással volt Sztripszky
néprajzos-muzeológus szemléletének alakulására Semayer Vilibáld (1868–1928) s
vélhetõen a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának több munkatársa is, akik
a néprajzi tárgygyûjtésre kiképezték, és különféle feladatokkal látták el. Mint
Sztripszky levelezése elárulja, mind magánéletének alakulására, mind kutatói
szemléletére erõteljes befolyást gyakorolt Herman Ottó (1835–1914). Személyes
oka is volt annak, hogy Sztripszky úgy érezte, Herman nyomdokain jár: Herman
Ottó 1864–1871 között Kolozsvárott dolgozott az Erdélyi Múzeum-Egyesület
Múzeumában.[3]
A fiatal kutató így fogalmaz Hermanhoz írott levelében (1908): „…régóta
táplálódó reménységem, hogy a mester nyomdokiba lépve megírom Az erdélyi
halászat Könyvét…” Másutt is utal arra, hogy kifejezetten Herman anyagát
kívánja kiegészíteni erdélyi adatokkal és megfigyelésekkel, s többször említi,
hogy az „alig ismert Erdély valóságos tára a felfedezésre váró kincseknek”.[4]
Fokozatosan, de igen fiatalon
kapcsolódott be a néprajz, illetve a tudomány intézményrendszerébe. Egyik
forrásunk szerint 1901-ben, a másik szerint 1904-ben lett tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek,
ajánlója az EME titkára, Szádeczky Lajos professzor volt. 1903-ban lett a
Magyar Néprajzi Társaság tagja, 1911-ben a Társaság választmányi tagjainak
sorába került. 1901-ben nyerte el az Erdélyi Kárpát-Egyesület gyakornoki
állását, kolozsvári múzeumi pályafutása azonban igen rövid ideig tartott: 1903
tavaszán, miután részt vett a Mátyás
király emlékünnepségek megrendezésében, pénzhiány miatt elbocsájtották. A rövid
idõszak múzeumi termése azonban igen jelentékeny, amint azt Semayer Vilibáld
megfogalmazta: „Az elsõ kalotaszegi gyûjtésen Jankó János asszisztense
megtanulván a gyûjtést, késõbb önállóan folytatta a Székelyföldön, s közel 7000
tárgy, amely az [EKE] múzeum mai állapotát [1902] teszi, az õ fáradozásának és
szakértelmének gyümölcse.”[5]
Dr. Kós Károly szerint Sztripszky szakszerû tárgygyûjtése alapozta meg az
Erdélyi Múzeum-Egyesület önálló néprajzi gyûjteményét is, amely aztán 1942-ben
magába olvasztotta az EKE hányatott sorsú etnográfiai kollekcióját.[6]
1903–1909 között, bár évrõl évre
folyamodott, nem jutott végleges múzeumi kinevezéshez. Tanári képesítést
szerzett, 1906–1909 között – magántanári státusban – lektori órákat adott
oroszból a kolozsvári egyetemen. Herman Ottónak 1908. december 17-én írott
levelében a következõképpen számol be méltatlan helyzetérõl: „Eddigi 8 évi
múzeumi szolgálatom mind kútba esett, mert hiszen kinevezetlen tiszteletdíjas,
jobban mondva napidíjas vagyok. Hiába pályáztam azóta polgári iskolába, hiába
saját püspököm (Firczák) ungvári tanítóképzõjébe, hiába a Nemzeti Múzeum
régiségtárához, éppúgy hiába a néprajzi osztályba meg az Iparmûvészeti Múzeum
tollnoki állására: semmit se értem el sok bélyegeimmel és utazási
költségeimmel. Mikor az ember 33 éves, nõs, és ilyen lógó állapotban van, kész
akárhová is elmenni, csak éppen tisztességes megélhetéshez jusson. Nagyon is
kapóra jött nekem most tehát, hogy a minisztérium 20 új segédtanfelügyelõi
állást szervezett…”[7]
Sztripszky Hiador szülõföldje és
az általa rendszeresen kutatott Erdély hagyományos népélete és tárgyi
néprajzának világa adta a fiatal kutató érdeklõdésének keretét, ami
Kolozsvárott folyamatosan töltõdött fel a magyar néprajz legjobbjainak
eredményeivel. Szellemi horizontja – nyelvtudása révén – hamar kiterjedt a
szláv népek irodalmára is. Nem csupán az összehasonlító adatokat kezelte
biztonsággal, a történelmi és néprajzi folyóiratokban szemlézte is a szláv irodalmat.
Érdeklõdése a néprajz – és a már említett történettudomány és régészet – körén
is túlnõtt: Kolozsvárt ivódott bele a népnyelv adatainak és vizsgálatának
fontossága, a filológiai és bibliográfiai készség, a muzeológiai tevékenység
tisztelete. Mindezeket igyekezett átültetni a máramarosi ruszinság, illetve
görög katolikusság históriájának, vallástörténetének és népéletének kutatásába, munkásságában meghatározó
elemként húzódik végig a Kárpát-medence együtt élõ népeinek kulturális
problematikája. A fiatal kutató tudományos munkában való eredményessége,
felkészültsége, gyakorlati munkássága olyan fokon mondott ellent annak, hogy Kolozsvárt
– Pósta Béla és mások, nem utolsósorban a budapesti néprajzos kollégák ajánlása
ellenére – nem jutott múzeumi álláshoz, hogy amögött talán éppen Sztripszky
származását, vallását, a keleti kereszténység melletti elkötelezettségét,
fel-felsejlõ baloldaliságát is okként vélhetjük megjelenni.
1909-ben – vélhetõen Herman Ottó
közbenjárására – segédtanfelügyelõvé nevezték ki Máramarosszigetre, amiben
azonban szerepe lehetett egy oda tervezett vármegyei múzeum elképzelésének is.
Itt rövid ideig tartott a szolgálata: 1910–1918 között a Magyar Nemzeti Múzeum
Néprajzi Osztályának munkatársa volt. 1918 õszén, az õszirózsás forradalom után
a Vallás és Közoktatási Minisztérium kisebbségi osztályát vezette, lemondván
múzeumi állásáról. A Tanácsköztársaság idején a ruszin népbiztosságon
(minisztériumban) mûködött. A proletárdiktatúra bukása után a Nemzetiségi
Minisztériumban alkalmazták, aztán 1921-ben elõször rendelkezési állományba
helyezték, majd hamarosan (47 éves korában) nyugdíjazták. Ezzel együtt a
trianoni döntés, a történelmi Magyarország szétesése után Magyarországot
választotta lakhelyéül. Hogy megélhetését biztosítsa, a viszonylag szerény
nyugdíj mellett hiteles tolmácsolást végzett orosz, ukrán, lengyel és szlovák
nyelven. Néprajzi tevékenysége ekkor már nem volt számottevõ, de filológusként
és bibliográfusként az 1920–30-as években rendkívül eredményes.[8]
A Tolnai új világlexikon szerint a sorozat munkatársaként is tevékenykedett.[9]
A bécsi döntés, Kárpátalja visszatérése után aktívan bekapcsolódott a
Kárpátaljai Tudományos Társaság Ruszin Nyelvi és Irodalmi Szakosztályának
munkájába, s rendszeresen publikált annak periodikáiban, fõleg a Literaturna
Negyilja és a Zorja/Hajnal hasábjain.
1946. március 9-én hunyt el, 72
esztendõs korában.
Sztripszky munkásságának elsõ
szakaszát a tárgyi néprajz területén végzett kutatásai határozták meg.
Magyarázható ez tárgygyûjtõ tevékenységével is: nem lévén állandó múzeumi állása,
leginkább tárgyi gyûjtésekre alkalmazzák megbízásokkal a különbözõ intézmények.
De befolyásolta ebben érdeklõdése az archaikus tárgyak és technikák iránt,
ahogy 1902-ben megfogalmazta: „Legjellemzõbbek a tárgyi néprajz tekintetében az
õsfoglalkozások (halászat, pásztorélet, vadászat) szerszámai.”[10]
Magyarország északkeleti és keleti peremvidékei, ahol gyûjtõmunkát végzett, a
leglassabban polgárosodtak, így kitûnõ lehetõséget biztosítottak a hagyományos
népi kultúra – még használatban levõ – archaikus tárgyi rétegének gyûjtésére.
Mind az erdélyi muzeális gyûjtemények, mind a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi
Osztálya elsõsorban ezek beszerzését támogatta, így adván munkát a fiatal
kutatónak. Az erdélyi halászat tárgyi anyagának és emlékeinek gyûjtése az
Erdélyi-Múzeum Érem- és Régiségtára számára, annak költségén történt.[11]
Halászati
vizsgálatainak homlokterében a természeti feltételekhez alkalmazkodó, a halak viselkedését
megfigyelõ és ismerõ ember áll, kiemelkedõ szerep jut természetesen a
leleményes székely embernek. Ebben elsõsorban Herman követõjének tarthatjuk.
Meg is fogalmazza, hogy egy-egy eszköztípus bemutatásánál kifejezetten Herman
anyagának bõvítését, a halászszerszámok
Herman által bemutatott elterjedésének kiterjesztését tartja céljának.[12]
Kutatásaiban Sztripszky nagy figyelmet szentel a változásoknak,
különösen a táj átalakulásának, illetve a halászati eszközökre és módszerekre
gyakorolt hatásuknak. Figyelmét nem kerülik el a változások etnikai-nyelvi és
társadalmi vetületei sem, elsõsorban mégis a tavak és a Tisza lecsapolása, a
térképeken felismerhetõ táji módosulások és vízrajzi változások azok,
amelyekbõl – a régészeti leletekkel induló történeti sorozatok lezárásaként – a
halfogó eszközök és -technikák változását levezeti.
Mind Herman, mind Jankó hatásának
vélhetnénk, de Kolozsvár és a magyar néprajz szellemi környezete s maga
Sztripszky érdeklõdése is magyarázza nagy figyelmét a szavak, a nyelvi adatok
kutatására, együtt az általuk jelölt tárgyakkal, eszközökkel. Ez – megelõzve
RudolfMeringer 1909-ben indult, nagy
hatású folyóiratának megjelenését (Wörter und Sachen) – benne volt a magyar
néprajz „levegõjében” a század elején.[13]
Kolozsvári filológus körökben a népnyelv a nyelvész tanulmányának legfontosabb
tárgya volt. A népélet és a népnyelv együttes tanulmányozása olyan mélyen
ivódott Sztripszkybe is, hogy élete végéig foglalkoztatták nyelvészeti
problémák.[14]
Bár halászati vizsgálataiban –
divatos szóval – ökológiai érzékenysége nyilvánult meg, nagy figyelmet szentelt
a problematika etnokulturális kérdéseinek is. Például – Jankóval vitatkozva –
elvetette a mezõségi dobvarsa német eredeztetését. Utalt rá,
hogy amíg a Délvidéken, a Mosztonga halászatában annak alkalmazása egyértelmûen
magyarázható a németek 1763–1768 közötti Doroszlóra való településével, addig a
Mezõségen csak a beszterce-naszódiak közvetítõ szerepe jöhetne szóba, de õk ezt
az eszközt nem ismerik. Nem oldja meg a problémát, de elveti Jankó véleményét,
s jelzi, hogy az erdélyi németség kezén az eszköz nem ismert, s csak közvetett
hatások merülhetnek fel megoldásként.[15]
Cáfolja Jankó vélekedését a
fonott varsák formai megítélésében is: Jankó négy formai elem alapján
etnikumhoz köti az egyes típusokat. Sztripszky szerint ezek a formai jegyek a
vizsgálat területén nem állnak meg, s figyelmeztet arra, hogy: „A varsák
eredetének kutatása, illetve a kapcsolatkeresés köztük és más nemzetek e nemû
tárgyai között még a jövõ feladata.” Úgy foglal állást, hogy a vándorló
magyarság az orosz halászoktól vehette át ezt az eszközt, de jelzi, hogy a
breton és normandiai formák szinte közelebbiek a begyûrt szájú varsákhoz.[16]
Az emelõ halászat kapcsán utal a
román terminológia hatására is: például a csorpágnak
nincs magyar megfelelõje a mezõségi nyelvben. A románosodás folyamatára is
felfigyel. „Hogy miként változik múlttá a jelen, azt még saját szemeinkkel is
láthatjuk, illetve napról napra figyelhetjük a változást. Az oláhosan öltözködõ
s teljesen környezetébe beolvadt halász keservesen panaszkodik, s bocsánatot
kér, hogy már nem tudja magát egészen jól magyarul kifejezni – noha magyar
volna –, mert itt az oláhság közepette be van ékelve, kénytelen magyarul
elfelejteni. Gyerekei már semmit sem tudnak magyarul. Így lesz a magyarból
oláh. Az egész Mezõség túlnyomó része ma oláh, ámde családi neveik ilyenek:
Csontos Ilea, Forgó Dumitru, Huszár Gavrile, Csikós Juon, Csatlós Jusztinián és
– Uram bocsá! – Farcádi Romulus. Vegyük most ehhez, hogy ezek az oláhok a
magyar vejszét vészunak, a mereggyût meregyévnek, a nádvágót csáklyának
mondják: s elõttünk áll a múlt egy darabja.”[17]
Az 1920-as évektõl – tudomásunk
szerint – kifejezetten néprajzi munkákat Sztripszky már nem írt, ám nyelvészeti
közléseiben, szómagyarázataiban nagyban támaszkodott etnográfiai
tapasztalataira. Tanulságos példája ennek a Magyar Nyelvben napvilágot látott Sztronga, esztrengába fog címû írása.
Ebben nem csupán a kifejezés elterjedésére, a különbözõ vlach jogú pásztornépek
nyelvi-kulturális érintkezésére mutatott rá jó érzékkel, hanem a kárpáti
pásztorkodás technikájának regionális összefüggéseire és üzemmódjára is.
Korrigálta TakátsSándor véleményét,
aki a sztronga szó másodlagos
jelentését, az adózás nemét értette a forrásokból. Sztripszky igazolta, hogy az
adót a próbafejés alapján rótták ki,
a sztronga pedig elsõdlegesen ’fejõnyílás’ jelentésû; az a hely, ahol a
pásztorszálláson a juhokat fejésre megfogták.[18]
Ugyancsak Takáts tévedését
korrigálta a bajka-juhról írott dolgozatában, rámutatva,
hogy a bajka nem juhfajta, hanem
helyesen lajka, ami barna arcú
leányt, fekete juhot jelent, ebbõl a rajka
barna leány és a rajkó cigánygyerek.[19]
Fontosabb azonban ennél írásában, hogy a szlovákiai magashegyi pásztorkodás
terminológiája kapcsán felsorolja annak vlach, román jövevényszavait, s számos
román eredetû helynevet említ Trencsén és Zemplén vármegye területérõl.[20]
Sztripszky életmûve sugallja,
hogy fokozatosan értek meg benne azok a néprajzi kérdések, amelyekben erõsödõ
filológiai felkészültsége, nem utolsósorban nyelvtudása révén mélyült el.
Fontos egyezéseket mutatott ki a magyarság és a környezõ népek
szájhagyományában, amit õ a térség mûveltségének organikus kapcsolataiból
vezetett le.
Szemléletében már igen fiatalon
komplex módon jelent meg az anyagi mûveltség elemeinek, a társadalom
jellemzõinek és a vallási-folklorisztikai vonatkozásoknak az értelmezése. A
földrajzi, táji adottságokat mindenütt a mûveltség legfõbb meghatározójának
tartotta. „A történelmi tényezõk is hatalmas eszközök a népek kulturális
életében, de a legnagyobb úr mégiscsak a földrajz mindörökké. A föld, a levegõ,
az éghajlat: ezek parancsolnak a tömegbe verõdött embereknek, ezek szabják meg
sorsukat.”[21]
Megfogalmazásában az etnográfia a
kutatók tudománya a néprõl, a folklór
viszont magának a népnek a tudománya. Az utóbbi persze elsõsorban a rutének
vonatkozásában foglalkoztatta, bár – kialakulásában, életfeltételeiben és korai
vallásában hasonlónak tartva ahhoz – rendre kitekintett a románságra is. A
keleti kereszténységnek és egyháznak a két nép egész kultúrájában és
habitusában meghatározó szerepet tulajdonított. A keleti egyházat, illetve
annak követõit írásaiban többször összevetette a nyugatival és annak híveivel,
s egyértelmûen a keleti egyház gyengébb szervezetében vélte felfedezni annak
okát – mivel az egyház szervezeteit nem építette ki –, hogy a kereszténység a
pogány idõkbõl a szellemeket is átvette. A ráolvasásokat
a templomon kívüli kultusz eszközeinek tartotta, s rámutatott a keleti vallás
papjainak szerepére az ördögûzésben, az esõvarázslásban. (A keresztény vallás
szent alakjai szerepelnek benne, az új vallás terjesztésének eszközei lesznek.)
Felhívta a figyelmet a román pap
ilyetén szerepére is.[22]
Szerinte a Kelet volt a régi és az új vallás keveredése folytán elõállt babonák elsõ rendszerezõje is. Itt a bogumilizmus szerepét húzta alá, ami az
ördögkultuszt szállította Nyugat-Európának, s a régi természeti vallásokban
csírájában mindenütt élõ rossz szellemet egész teljességében kifejlesztette.
Rámutatott, hogy „Magyarország földrajzi helyzeténél fogva ugyan inkább
Nyugat-Európához tartozik, társadalmában azonban igen sok keleti hatást is
õrzett meg”. A ráolvasások szerinte magyar–rutén, magyar–román (nála oláh)
szövegbéli analógiák, amelyeket keleti papok által másolt román és rutén
könyvek õriztek meg.[23]
A fentieket is tükrözi
érdeklõdése a korai ruszin és román könyvek iránt. Ebben az egyházi és világi
irodalom problematikája éppen úgy foglalkoztatta, mint a liturgia története
vagy a nyomdák és nyomtatványaik históriája.[24]
A fentebb említett, komplex látásmódját leginkább Szegedi Gergely énekeskönyve kapcsán figyelhetjük meg. (Mint
Sztripszky utal rá, a munkát eredetileg õ írta meg, de Alexics Györggyel utóbb
társulva, a „munka nemcsak kultúrtörténeti részében nyert mélyítést, hanem
ehhez az énekek román nyelvészeti ismertetése is csatlakozhatott”.[25])
A könyvben, melyet 1911-ben fedezett fel antikváriumi böngészései során, egy a
16. században magyar nyelvrõl románra fordított református énekeskönyvet,
illetve annak körülményeit és keletkezéstörténetét elemzi. Felvázolja azonban
azt a környezetet, a ruténség és románság 17. század elõtti mûveltségének
állapotát, ami a munka keletkezésének hátterét jelenti. Ennek során önálló
fejezetet szánt a görög vallású hazai népek etnikuma és mûveltsége egybevetésének.
Rámutatott, hogy Magyarország keleti felében, az országhatár mentén, Orsovától
kezdve Brassón, Besztercén, Munkácson keresztül egészen a Szepességig egy nagy
ívben, szinte megszakítatlan láncolatban „majdnem ugyanazon ethnosú lakosság
él: románok és rutének”. Ezek a 17. század végéig kifejezetten pásztornépek voltak, ezt a vonásukat
késõbb is sokáig megtartották. Mûveltségük nagyon lassan és nagyon keveset
változott, a változások inkább a különbözõ medencék peremén, az alacsonyabb
térszíneken zajlottak, ahol valamelyest városi hatások is érvényesültek. A
román és a rutén nép a létfenntartás földrajzi környezetében és életmódjában
tökéletesen megegyezett. Ez az egyezés kiterjedt a vallásra és az államjogi
helyzetre: abban, hogy a ruténeket és a románokat jövevényeknek tekintették, s
azt, hogy ezek a népek politikailag a múltban súlytalanok voltak, szerinte
részben a keleti vallás idézte elõ.
„A görög vallásból fakadó erkölcsi felfogás, a miszticizmusra hajló természet,
a babonák tengere, az egyéniség teljes elnyomása az egyházéletben, a hierarchia
autokratikus iránya stb. tökéletesen azonos vonások a két népben.”[26]
A kultúrabeli különbözõség s az
elmaradottság és igénytelenség okának földrajzi okaira is rámutatott: fõleg a
szórványtelepülésekkel, az elzárt völgyekkel, a városok hiányával magyarázta
azt az elszigeteltséget, amit egyaránt jellemzõnek vélt a kényszerû
földmûvelésre, a népi építkezésre, viseletre. „A földrajzi körülményektõl
megszabott életmód az elsõ oka tehát annak, hogy a román és a rutén köznép a
XVII. századig hazánkban minden más nép mögött kultúrában olyannyira éspedig
egyformán visszamaradt.”[27]
Bár a városok hiányát is meghatározó jelentõségûnek vélte, úgy látta, hogy az
egyháznak mint a régi idõk egyetlen
kultúrtényezõjének volt talán a legdöntõbb szerepe. A nyugati egyházhoz
képest keleten az egyháznak nagyon fogyatékosak voltak az intézményei, s így
„nem vihette híveit a kultúrában olyan tempóban elõre, mint az a Nyugaton
történt”.[28]
A kötet egészének ismertetésére
itt nem térhetünk ki, csupán utalunk rá, hogy a kálvinizmusnak a románságra
gyakorolt hatásán túl igen sok vallási és folklorisztikai adatot közöl a görög
rítusú népek, fõleg a rutének és románok históriájából, vallási néprajzából. A
munka, különösen annak a nyugat
és kelet mûveltségi tényezõit
összevetõ fejezete érdemes lenne a vallási néprajz kutatóinak részletes
elemzésére. Igaz ez Sztripszky más, könyvészeti közléseire is.
Ha azt nézzük, hogy Sztripszky
néprajzi-folklorisztikai életmûve lényegében két évtized munkájának termése,
akkor egy igen eredményes és gazdag pálya áll mögötte. Ha ezekhez hozzátesszük
könyvészeti és irodalomtörténeti, valamint nyelvészeti és fordítói
tevékenységét, akkor egy komoly, igen jelentõs életpálya bontakozik ki
elõttünk. Ha nem szakítjuk szét az életpálya vizsgálatát a különbözõ
szaktudományok mentén, akkor Sztripszky tevékenysége organikus egészet mutat.
Indíttatásából, tanulmányaiból, felkészültségébõl és elkötelezettségébõl egységes
vonulatként nõ ki egész tudományos pályája. Annak legfõbb rendezõ elve végig
ugyanaz, csupán a kutatói munka súlypontjai kerülnek át egyik
tudományterületrõl a másikra.
Ha annak okait keressük, hogy
Sztripszky munkássága miért oly kevéssé ismert a magyar néprajzban, akkor csak
részben jelent magyarázatot, hogy élete delén abbahagyta a néprajzi
tevékenységet. Kellõ adatok hiányában nem lehet a kérdésre szabatos választ
adni. Bizonyos azonban az, hogy Sztripszky érdeklõdésében már az 1910-es évek
elején bekövetkezett egy erõteljes váltás, ami fõleg a rutén mûveltség korai történetének, a térség vallási és
mûvelõdéstörténeti históriájának megismerésére inspirálta. Ebben benne volt –
olykor alig burkolt – elkötelezettsége a marginális helyzetben levõ népcsoport
helyzetének javítására, mûvelõdésének elõsegítésére. Ezekben a kérdésekben
olykor nagyon markánsan veti fel az egyház szerepét és felelõsségét is. A
néprajzban szerzett tudását, ismereteit is egyre inkább a szülõföldjén szerette
volna hasznosítani. Elkötelezettsége és felkészültsége természetes módon
sodorta bele a politikába, ami akkor is tragikusan kettétörte életpályáját, ha
az továbbra sem lesz tudományosan kevéssé sikeres, eredményes. Nem hagyhatjuk
figyelmen kívül, hogy Trianon traumája a legkevésbé segítette azokat az
életpályákat, amelyek valamely „kisebbség”, illetve az együtt élõ népek
mûveltségének vizsgálatára épültek.
Többet sejtetett a néprajz
számára is Sztripszky pályájának induló szakasza. Az elméletileg is jól
felkészült, az együtt élõ népek nyelvét ismerõ kutató néprajzi szemléletében
elválaszthatatlanul kapcsolódott egybe a tárgyak világa a néprajz elméleti
problematikájával. Problémalátó képessége, igen hamar megformálódó, sokirányú
érdeklõdést tanúsító kutatói felfogása igen eredményesen kamatozhatott volna a
magyar és az együtt élõ népek néprajza számára.
Amit Sztripszky Hiador a
magyarság és a Keleti-Kárpátok népeinek õsfoglalkozásáról, folklórjáról és
vallásáról, nyelvük és mûveltségük egymásrahatásáról,
a rutének történetérõl és a magyarsággal való kapcsolatának mibenlétérõl
megalkotott, az a magyar és a közép-európai néprajz alapvetõ eredményei közé
tartozik.