Neményi Ágnes–Veress Enikõ

Gazdálkodás és vállalkozás az erdélyi falvakban

A romániai falvak 1989 után súlyos válsághelyzetbe kerültek, ugyanis a leginkább mezõgazdaságra alapuló rurálgazdaságok nem tudtak beilleszkedni az új gazdasági helyzetbe. A kilencvenes évek elején a téeszek és állami gazdasági vállalatok gyakorlatilag megszûntek, helyüket pedig nem vették át a piacgazdasági mechanizmusokra épülõ gazdálkodási formák (a mezõgazdasági magántulajdon jelenléte 1991 után nem hozta meg a várt eredményeket). Amint az tanulmányunkból is kitetszik, a domináns gazdálkodási forma az önellátáson alapszik. Ám a mezõgazdasági vállalkozás igen kis mértékben van jelen falvainkon, habár egyedül ez jelentheti a megoldást vergõdõ, kiutat keresõ falusi településeinken. A (mindenekelõtt mezõgazdasági) vállalkozószellem kismértékû, mivel az elmúlt tíz év kormányai nem biztosítottak valós segítséget ez irányban, a támogatások mind ez idáig (például a mezõgazdasági kuponrendszer) szimbolikusak maradtak.

Jelen tanulmányunkat egy 1998–2000 közötti felmérésre alapozzuk, amelyet Erdély három falusi településén végeztünk, az empirikus kutatás egy komplex kérdõív, illetve egy félig strukturált interjú segítségével történt egy reprezentatív mintán. Tehát a helyzetfelmérés az új kormány által beígért jelentõs mezõgazdasági támogatási program életbeléptetése elõtti helyzetet szemlélteti.

A megélhetés különbözõ forrásai falun

Ha az országban észlelhetõ átalakulási folyamatot vizsgáljuk, szembetûnõ a falu és mezõgazdaság helyzete, ugyanis a földtörvény alkalmazása nyomán a földek mintegy kilencven százaléka magántulajdonba került. Ez a tulajdonviszonyok radikális megváltozását eredményezte, anélkül azonban, hogy az emberek gyökeresen tudtak volna változtatni a föld megmunkálása vagy az állattartás terén.

Az új társadalmi gazdálkodási modell lényege a vállalkozói magatartás elterjedése, mely kötõdik a profithoz és a kockázatvállaláshoz, a piacra való termeléshez. Ez az új magatartási forma bizonyos fokig egyéni tulajdonságok függvénye, olyan egyéni adottságoké, melyek az adott gazdasági feltételek között bátorságot, pénzt, akaratot és rátermettséget kívánnak. Tehát az egyén szintjén új gazdasági magatartás szükséges, mert az önellátó, önfenntartó, hagyományos termelést fel kell hogy váltsa a vállalkozói tevékenység.

A kívánt változások viszont nem csupán egyéni feltételek függvényei, hanem a makrogazdaságiaké is, mint a szakosodott piac, a föld piaca, a mezõgazdasági szolgáltatások megléte, elõnyös hitelrendszer mûködése, munkaerõpiac mûködése stb.

Kérdésünk az, hogy Romániában léteznek-e az egyéni és társadalmi feltételek a vállalkozói tevékenység számára, és hogy a jövõben tud-e fejlõdni ez a fajta tevékenység. Mert Románia modernizációs törekvéseinek jó része az ilyen strukturális átalakulások lehetõségeinek a függvénye.

A vállalkozói magatartás egyéni feltételeit elemezve azt látjuk, hogy ezek leginkább a falusi családhoz és a helyi közösséghez fûzõdnek. Ezen a szinten a mezõgazdasági vállalkozói magatartás a család kulturális hátterének függvénye. Fõként azokról a családokról van szó, amelyek 1948 elõtt rendelkeztek földdel vagy egyéb tulajdonnal. E családok közös emlékezetében még él a vállalkozói stratégia. Ezek viszont a lakosság igen kis hányadát jelentik, hiszen sokan azok közül, akiknek emlékezetében még élt a mezõgazdasági vállalkozói szellem, meghaltak vagy kivándoroltak.

A vállalkozói magatartás másik forrása fõként a kommunista idõszak társadalmi-gazdasági pozícióihoz kapcsolódik. Tehát arról a társadalmi rétegrõl van szó, amely a mezõgazdasági vagy egyéb ágazatban menedzseri pozíciót töltött be, és kapcsolatrendszerét az új helyzetben is gyümölcsöztetni tudta.

A falusi háztartások fontos jellegzetessége a változatos jövedelemforrások párhuzamossága. A jövedelemforrások egy része pénzbeni, egyéb források természetbeniek.

A falusi népesség jelentõs része idõskorú, ezek számára a megélhetés legfontosabb formája a mezõgazdasági nyugdíj, mely viszont köztudottan igen csekély. A falusi idõs lakosság másik része állami nyugdíjas, ezek a nyugdíjak a mezõgazdasági nyugdíjaknál nagyobbak, és a falusi lakosság pénzbeni jövedelmének jelentõs részét képezik.

A nyugdíjas háztartások többsége élelmiszert termel saját fogyasztásra. E termelési forma azonban hagyományos módszerekkel folyik (igásállatokkal, lóval, szarvasmarhával stb.), és ezek a termelõk csak a termésfelesleget értékesítik a piacon. A falusi háztartások mintegy 55 százaléka ehhez a háztartástípushoz tartozik. A legszegényebb családok a mezõgazdasági nyugdíjasok körébõl verbuválódnak.

A falusi aktív lakosság mintegy 30 százaléka valamilyen ipari munkahellyel is rendelkezett, ameddig az ipar nem mondott csütörtököt. A munkaerõnek ez a része a falun lakó, de városra ingázók jelentõs részét képezte. Most ez a népesség munkanélkülivé válik, mivel az állami ipar mély válságban van, vagy átszervezik, vagy megszüntetik. Tehát a falusi aktív népesség jelentõs része elveszíti munkahelyét, utcára kerül, munkanélkülivé válik, vagy visszatér a mezõgazdaságba mint fõ foglalkozásba, bár ezt a tevékenységet eddig is végezte, de csak szabad idejében.

Vizsgáljuk meg tehát azokat az országos szintû strukturális változásokat, amelyek az utóbbi két év alatt végbementek, de amelyekrõl statisztikai elemzések nemigen készültek.

1. táblázat. A falvak foglalkozási struktúrájának változása 1997–1999 között (%)

Igen érdekesek a két év alatt történt változások:

– az alkalmazottak részaránya falun 4,8 százalékkal csökkent (országosan az összes alkalmazott aránya 21 százalékról 16,2 százalékra apadt, városon ez az arány 50,5 százalékról 45,8 százalékra);

– enyhe, 0,1 százalékos növekedést mutat a vállalkozói réteg aránya, ez országos viszonylatban roppant kevés, viszont ha összehasonlítjuk a városi adatokkal, ott a növekedés valamivel magasabb, 0,2 % (0,7 százalékról 0,9 százalékra nõtt);

– enyhén növekvõ a nem mezõgazdasági önfenntartók aránya is (2,4 százalékról 2,5 százalékra);

– enyhén csökkent a földmûvesek aránya – 0,9 százalékkal, de ez az adat megtévesztõ, mert ugyanakkor a nyugdíjasok részaránya  majdnem 5 százalékos növekedést eredményezett, viszont õk is mezõgazdaságból élnek, amitõl nem lehet eltekinteni;

– szintén strukturális változásra utal a munkanélküliek számának növekedése, még akkor is, ha  ez falun csak 1 százaléknyi (városon viszont ez a növekedés sokkal jelentõsebb, 4,8 százalékról 7,2 százalékra nõtt az arány).

Az empirikus felmérés adatainak részleges bemutatása

Az alábbiakban az általunk végzett empirikus felmérés alapján  a minta demográfiai, illetve gazdálkodási struktúráját szeretnénk röviden bemutatni. A kutatás, melyet Erdély három falusi településén végeztünk, a gazdálkodási stratégiák mellett a helyi lakosság magánvállalkozással szembeni mentalitásának változásait volt hivatott felmérni.

Erdély Románia egyik olyan régiójaként van számon tartva, amely földrajzi fekvés, nemzetiség, felekezet, valamint gazdasági struktúra szempontjából a leginkább sokszínû képet mutatja. Az erdélyi falvak realitásainak felmérése és a regionális fejlõdési stratégiák kidolgozása a szakértõket is nehéz feladat elé állítja, mivel e sokszínûség folytán igen körültekintõen kell eljárni. A különbözõ kisrégiók sajátosságainak alapos felmérése és leírása nélkül nem adhatunk hiteles képet az erdélyi régió gazdasági, társadalmi és demográfiai helyzetérõl. E meggondolásból kiindulva az 1998–2000 között elvégzett empirikus kutatásunk alapjául három – földrajzi, gazdasági és nemzetiségi összetétel szempontjából egymástól különbözõ – falusi település szolgált.1 Kutatásunkat egy komplex kérdõív segítségével végeztük, mely kiterjedt a falu mentalitás- és értékrendváltozásaira, de a jelen tanulmányban csak a gazdálkodáshoz kapcsolódó eredményeket mutatjuk be. A mintában szereplõ települések kiválasztásában tehát több tényezõ játszott közre. 

A mintánkban részt vevõ települések bemutatása

Az 1. falu minden szempontból a leginkább sokszínû képet mutatja: a szomszédos Kolozs megye egyik fontos ipari központjának vonzáskörzetében, ugyanakkor az Erdélyt átszelõ egyik fõút mentén fekszik. A falu nemzetiségi, illetve gazdasági  szerkezete alapján vegyes falu. A mezõgazdaságban dolgozók aránya alacsony (mintánkban 10,8%). A település magánvállalkozói között a mezõgazdasági magánvállalkozók is képviselve vannak, ami a mintánkban szereplõ másik két faluban nem jelenik meg (e két utóbbi faluban az erdõipari magánvállalkozás a domináns, elsõsorban a minta harmadik falujában). Etnikai hovatartozás szempontjából a leginkább sokszínû képet mutatja, hiszen lakosságát hat különbözõ nemzetiség alkotja (lásd a 2. táblázatot).  

 A 2. falu a három település közül a leginkább elszigetelt, hegyi falu, mely nemzetiségi összetétele alapján homogén képet mutat (a lakosság 98,5%-a román nemzetiségû), foglalkozási szerkezete alapján a nem mezõgazdasági szektorban dolgozók szinte ugyanolyan arányban képviseltetik magukat a mintánkban (13,7%), mint a mezõgazdaságban foglalkoztatott magángazdák (16,7%).

A 3. falu olyan hegyi település, amely egy ipari város vonzáskörében fekszik. Az aktív lakosság (leginkább a férfiak) a szomszédos ipari központba ingázik, mivel helyi szinten nem létezik olyan gazdasági egység, amely le tudna kötni ilyen nagyszámú népességet. A mezõgazdaságban (leginkább az erdõgazdálkodásban) az aktív lakosság 34,1%-a dolgozik. Ez az arány annak is tulajdonítható, hogy a mezõgazdasági magántulajdon a  szövetkezetesítés után is megmaradt (nem létezett sem mezõgazdasági termelõszövetkezet, sem állami farm). A falut 100 százalékban magyar nemzetiségûek lakják.

A minta demográfiai változóinak a bemutatása

A felmérésben részt vevõ három településbõl összesen 344 megkérdezett egyén alkotta a mintánkat. Települések szerint: 110 kérdõalanyunk képviselte az 1. falut, 102 a 2. falut és 132 kérdõalanyunk volt a 3. faluból.

Amint azt fentebb is említettük, nemzetiségi szempontból olyan falvakat választottunk, amelyek reprezentatívak az erdélyi etnikai sokszínûség szempontjából.

2. táblázat. A minta falvankénti nemzetiségi összetétele

A mintában részt vevõ személyek korcsoportok szerinti megoszlása tükrözi az erdélyi (és romániai) falu demográfiai helyzetét, mivel a falu egyik általános érvényû jellemzõje az elöregedési tendencia. Így mintánkban is az idõsebb korcsoportok vannak inkább jelen, az ötven év feletti alanyok aránya a 3. faluban  a legkisebb (43,9%), a legnagyobb a 2. faluban, ahol ez az arány 58,8%. A magyarázatát ennek a helyzetnek a két település egymástól eltérõ gazdasági-földrajzi háttere adja, így a 3. falu esetében a szövetkezetesítés nem valósult meg a szocializmusban, tehát a mezõgazdaság „szocialista átalakítása” nem ûzte el a helyi lakosságot (a közbirtokosságban levõ erdõk feletti tulajdonjog megszûnte azonban súlyos csapást jelentett, mivel az erdõkitermelés a falu egyik hagyományos megélhetési lehetõsége volt). Ipari központ vonzáskörzetében lévén adott volt az ingázási lehetõség, így az aktív lakosság jelentõs része (leginkább a férfiak) a közeli ipari központban talált magának állandó munkahelyet. A 2. falu esetében a település elzártsága, illetve a szövetkezetesítés eredményeként a hagyományos gazdasági struktúrák megsemmisülése a hatvanas évektõl  jelentõs elvándorlást eredményezett.

3. táblázat. A minta korcsoportonkénti összetétele falvanként

 A mintánkban szereplõ személyekrõl iskolai végzettségük alapján elmondhatjuk, hogy a legmagasabb iskolai végzettségi szint  a szakiskola, amely, ha figyelembe vesszük a falun ma is létezõ felfogást, miszerint a „mesterséget senki ki nem veszi a kezedbõl”, nem meglepõ. A legtöbb szakiskolát végzett egyén a 2. faluban van, ahol elsõsorban a  mezõgazdasági  szektor kilátástalansága miatt (a falu mezõgazdasági területei megmûvelésre alkalmatlanok) többen végeznek olyan iskolát, mely majd alternatív lehetõséget nyújthat a (nem mezõgazdaságból való) megélhetésre. A képzettségi szint szempontjából a mintában részt vevõ alanyok nagy része (75,9%) alacsonyabb fokú iskolai képzettséggel rendelkezik. Az 1. falu esetében ez az arány az átlagnál alacsonyabb (71%), ami bizonyítja a település kevésbé hagyományos jellegét, ahol a képzettség befektetésnek számít. A leginkább elmaradott falunk (a 2. falu) esetében a középfokúnál alacsonyabb képzettségûek aránya  a legnagyobb (84,3%), de ugyanakkor ezen a településen a legnagyobb azoknak az aránya, akiknek posztliceális, illetve felsõfokú iskolai végzettségük van (13,8%).

4. táblázat. A minta falvankénti iskolai képzettség szerinti megosztása

 Ami a három falu foglalkozási struktúráját illeti, a mintában részt vevõ egyének esetében is igazolódik a romániai falvak nagyfokú elöregedési tendenciája, így a mintában szereplõ népesség 34,3%-a nyugdíjas (betegségi vagy öregségi nyugdíjat kap). A három falu esetében itt is jelentkeznek különbségek, éspedig  a leginkább elzárt településen a lakosság szinte fele nyugdíjas (45,1%), a legmagasabb arányú aktív lakossága 3. falunknak van, amely egyrészt a mezõgazdasági magántulajdon létének tulajdonítható (itt a szövetkezetesítés meghiúsult). Ez a magyarázata annak, hogy ebben a faluban van a legjobban képviselve a magángazdálkodó réteg (34,1%), mely szinte kétszerese a három faluból képviselt mintaátlagnak.

1. ábra. A magángazdák részaránya a foglalkozási struktúrában (%)

5.  táblázat. A minta falvankénti foglalkozási struktúra szerinti összetétele

A vállalkozások humán erõforrásai falun

A vállalkozás a romániai polgár számára gyökeresen új típusú tevékenység. Talán csak a körösfõi varrottasok készítõinek és a korondi fazekasoknak van olyan gyakorlati elõnye, amit nehéz behozni. Ez azonban inkább a kézmûvességet érinti és közvetve a népmûvészethez kapcsolódik.

Idõrendi sorrendben vizsgálva a kérdést, az elsõ vállalkozások a kiskereskedelemben jöttek létre, és ez a tevékenység sokkal erõteljesebb volt a városi környezetben, mint vidéken. A kis üzletek végül megjelentek és mûködnek falvakon is. A kilencvenes évek elején az emberek idegenkedtek a magánvállalkozásoktól, úgy gondolták, az államnak meg kell oldania minden munkahelyi problémát polgárai számára. A vállalkozókat becstelen embereknek tekintették, akik nem tisztességes úton jutottak tõkéhez, kapcsolatokhoz, és mûködtetik vállalkozásukat. 2000-ben a családfõk foglalkozási státusa szerint és településtípusonként a következõ volt a helyzet:

6. táblázat. A családfõk foglalkozási státusa szerinti és településtípusonkénti
 százalékos összetétel

 7. táblázat. A vállalkozók kor szerinti megoszlása országos szinten (%)

Tehát a vállalkozók zöme középkorú, 40–49 év közötti. A statisztikák szerint a legmagasabb jövedelmek szintén a vállalkozó családokban vannak.

8. táblázat. A vállalkozók foglalkozási ágazatonkénti megoszlása országos szinten (%)

Érdekes az a mentalitásbeli változás, amely a lakosságot jellemzi. Míg 1996-ban a megkérdezettek zöme elítélte a vállalkozókat, mára egyre inkább pozitív megítélés kíséri õket. Lássuk tehát, miként vélekednek mintánk falvaiban a vállalkozókról.

9. táblázat. A minta vállalkozókkal szembeni értékítéletének megoszlása falvanként

Mezõgazdasági vállalkozók faluhelyen

Mint az mintánkból is kiderül, a magánvállalkozók csak igen kis hányadát képezik a foglalkozási struktúrának (a mintában részt vevõ gazdaságok 11,04%-a vállalkozó, ez az arány az 1. faluban a legmagasabb (12,7%), ami magyarázható a falu kedvezõbb infrastruktúrájával, valamint a lakosság pozitívabb hozzáállásával a magánszektor kialakulásához. A következõkben a vállalkozás ágazati beosztásáról kérdeztük a minta gazdaságaiban szereplõ magánvállalkozókat. Mint azt a vállalkozók a kérdõíves felmérés során bevallották, vállalkozásaiknak nagy része  kereskedelmi-szolgáltatási jellegû (54%), ipari jellegû vállalkozás 30%-ban jelenik meg a minta gazdaságaiban szereplõ vállalkozóknál, a mezõgazdasági szektorba igen kevesen fektetnek be (a vállalkozások csupán 4%-a mezõgazdasági jellegû). Interjúink során a mintánkban szereplõ 1. falu mezõgazdasági vállalkozóinak (az interjúkat 1998-ban és 2000-ben készítettük ugyanazokkal a vállalkozókkal) negatív véleményük volt a mezõgazdasági vállalatok jövõjérõl, nagyrészt az államot hibáztatva a mezõgazdaságnak mint gazdasági ágazatnak a mellõzése, valamint az ebben az ágazatban tevékenykedõ magánvállalkozóknak a semmibevevése miatt.

A földtulajdon és gazdálkodás helyzete

A mintánkban szereplõ falvakban 1948 elõtt  földdel rendelkezett  az 1. falu esetében mintánk 82,7 százaléka, a 2. falu esetében 87,3%-a, a 3. falu esetében 95,5%-a. Viszont a kistulajdon volt túlsúlyban. Ez a mostani viszonyok elemzésénél nagyon fontos, mert a falusi népesség legfeljebb pár hektár mûvelésére volt alkalmas, és ez is inkább az önfenntartó gazdálkodást képviselte.

A saját föld 67,8 százalékát (1. falu), 80,4 százalékát (2. falu), 67,4 százalékát (3. falu) a tulajdonosok maguk mûvelik, 4–5 százalékuk bérbe adja rokonoknak vagy idegeneknek, de igen kicsiny azoknak az aránya, akik parlagon hagyják a tulajdonukban levõ földet.

Arra a kérdésre, hogyan értékesítették az elmúlt év termését, igen érdekes válaszokat kaptunk. Az 1. faluban 51,8% csak saját célra termelt, és a termelõk mintegy 15 százaléka értékesítette a termés legalább felét. A 2. faluban a termelõk mintegy 70,6 százaléka csak saját célra termelt, a 3. településen viszont saját célra csupán 38,6% termelt, tehát ez a település (melyet monokultúrás burgonyatermesztés jellemez) leginkább szakosodott a termés értékesítésére, mert a termelõk 24,2 százaléka az egész termést eladta, 12,1 százaléka a termés felét és csak a termelõk mintegy 7 százaléka nem értékesítette egyáltalán termését. A helyi piac jelentette a termelõk mintegy 40 százalékának a legjelentõsebb értékesítési helyet.

Ami a gazdálkodással való elégedettség fokát illeti vessünk egy pillantást a 10. táblázatra.

10. táblázat. A minta gazdálkodással szembeni elégedettségi fokának falvankénti megoszlása

az adott válaszok reális helyzetértékelést tartalmaznak, hiszen a gazdák jelentõs része, bár elégedetlen a gazdálkodással, azt is felméri, hogy nincs más alternatíva, de az elégedetlenek jelentõs része ennek ellenére tovább folytatja ezt a tevékenységet.

Következtetés

Az általunk leírt gazdálkodás olyan társadalmi feltételek  között folyt, amikor a társadalmi beavatkozás, az agrártámogatás még jelentéktelen volt.

A 2001. év folyamán jelentõs agrártámogatás tanúi lehetünk. A termelõk hektáronként egymillió lejes támogatásban részesülnek, a tenyészállatot tenyésztõk is jelentõs támogatást kapnak, hasonlóképpen az öntözési társaságok.

Ezek a  támogatási feltételek bizonyosan új fejezetet nyitnak az agrártermelésben, a végeredmény remélhetõleg már a mezõgazdasági év végén megmutatkozik.