In memoriam: Wabrosch Géza professzor
1929–2000
Az
Erdélyi Múzeum-Egyesület támogatására létesített Gróf Mikó Imre Alapítvány
legutóbbi tanácskozásán a gyász ült és a fájó hiány. Wabrosch Géza
orvosprofesszor, kuratóriumunk tagja 2000. november 25-én befejezte földi
pályáját.
Megtisztelõen engem
kértek társaim, hogy búcsúzót írjak. Úgy érzem, lehetetlen. Mert a gyermekkor
idõtlen korától ismerem, és gyermekkorunk nem szokott meghalni. Mert könnyû
volt Antigonénak, még nem koptak el, nem devalválódtak a szavak. Mert
századunk, amellyel együtt élt, és amellyel távozott, sok mással együtt,
elvette tõlünk a jogot az elmúlás igaz, ünnepi világformáló méltóságának
kifejezésére. Mert Wabrosch Géza személyisége, kulturáltsága széttöri a mûfaj
szabályait, mert ismerem a mozdulatát, ahogy elhárított minden nagy
kijelentést, minden formalitást, ahogy viselte a medicina mindentudásának és
fegyelmének páncélzatát, még az utolsó hetekben, a „mint a forró csontok a máglyán” napjaiban is. Tisztelettel kell
megállnunk ezen a küszöbön. Marad, nehéz lélekkel, az emlékezet.
Az elmúlás átrendezi az idõ dimenzióit, legyõzi a
határokat. 1989. december végén az erdélyi lázas hírek között rövid tudósítás
jött, az ott élõ neves történész válságos állapotban van, operálni kellene, de
Romániában nincs gyógyszer, és hiányzanak a megfelelõ mûszerek. Telefon hajnali
hétkor, és délben már önkéntes segítõk szállították át a határon küldeményeit,
s amatõr rádiósok sugározták a fõorvos úr üzenetét, hogy a beteget készen várja
az osztály. Az az ember volt õ, aki azonnal átlátta mindig, elméletileg és
gyakorlatilag is, mikor mit lehet, mit kell tennie. De sok más is volt.
Akkoriban a Szent János kórház urológiai osztályán hirtelenül izgalmas erdélyi
központ keletkezett körülötte. 1990 januárjának ködös késõ délutánjain jó
néhány történész, néprajzos, régész látogatta a lábadozó betegeket, ide tértek
be elõször az odaátról jövõk, végeérhetetlen váltólázas diskurzusok folytak
arról, hogy mi történt, mi az esély, s az õ akkori józan diagnózisait azóta
ridegen igazolta az idõ.
Gyógyító munkásságának terrénumait mi történészek nem
tekinthetjük át. Biztos nyugalmából mindig is érzékelhettük szakmai
felkészültségének magas színvonalát, s kollégái elismeréseibõl felmérhetjük a
fegyelmezett szenvedéllyel ûzött hivatás, a nagy volumenû életpálya roppant dimenzióit.
Az orvostudomány és az
orvostársadalom a magyar és az európai urológia kiemelkedõ, nagyszabású
személyiségét gyászolja. Munkatársai, tanítványai, kollégái a Szent János
kórház urológiai osztályával több mint négy évtizeden át összeforrott, elhivatott
egyéniségtõl kellett hogy elbúcsúzzanak, aki ezt a tömegesen látogatott
osztályt mint vezetõ fõorvosa az ország elsõ gyógyintézményei színvonalára
emelte. Amint tanítványa és utódja megemlékezésében kiemelte, az országban
elsõként vezetett be szakterületén új gyógyítási eljárásokat, mint például a lézersebészet,
az „extracorporális lökéshullámú kõzúzás” – de hogyan is követhetnénk a gyógyítás
tudományának ma már szédületes fejlõdésében, kandidátusi disszertációjától a
különbözõ területeket felölelõ szakmunkái lapjain s a nemzetközi
konferenciákon. Nem vehetjük számba az erdélyi magyar orvoslás és az
orvostudomány fejlesztését célzó közremûködését, szakmai tanácsait, segítõ
tetteit, nemzetközi elismerésének tanúsítványait a különbözõ orvostudományi társaságokban és a hazai díjakat, 1997-ben több
évtizedes munkásságát a Batthyány–Strattmann-díj ismerte el.
Betegei sokaságát határainkon innen és túlról sem mérhetjük
fel, de tudjuk, hogy a legtöbbet adta, amit orvos adhatott, hitet, bizalmat,
bátorságot, és velük együtt szállt harcba a bánattal is. Azt viszont ismerjük,
hogy milyen érték ebben az országban a tudományos iskola, mert generációk
építkezésébõl jön létre, és itt nevelõdik a jövõ.
Mester dõlt ki, különleges tehetség, aki képes volt rá,
hogy a magyar urológiában iskolát teremtõ Noszkay Aurélnak (1900–1986)
szellemét megõrizve, örökségét az új kihívásoknak megfelelõen fejlessze tovább,
a legjobb nemzetközi színvonalon teljesítse ki, és amikor avatatlan kezek
megsemmisítéssel fenyegették, sikerrel küzdött meg érte, s mentette át.
Megadatott néki az analitikus és szintetizáló tudást egyesítõ készség, ez a
világ más tájain oly nagyon megbecsült, mert ritka tulajdonság és a
közösségteremtõ képesség.
Szobájában századok, vélemények, tudományágak randevúztak
szüntelen. A falakon Hippokratész, Apáczai Csere János, másolatlapon a British
Museum híres Sloane-gyûjteményének kódexébõl az elõd, az urétert metszõ 12.
századi medikus, névtelenül, mint Babits Mihály Psychoanalysis christiana versében a gótikus szobor faragója és
Bartók kékszakállú hercege egy operai kosztümtervrajzon, az ablak mellett pedig
az atyai mester, odébb az utód munkatársaival a kórházkert fái alatt.
Összefutottak nála ismert költõk, írók, szociológusok,
orvosok, mûvésznõk és miniszterek, kicserélõdtek vélemények, amelyek különben
nem találkoztak volna soha, s itt a második emeleti sarokszobájában, ahol a fél város benézett az ablakokon, a
professzor úr varázslatos szalont vitt, évtizedeken át, beszélgetett
nála a széthulló világ, Erdély és Magyarország, a grófnõ és a mérnök,
Marosvásárhely és az acélgyár Tarjánból. Gyakran magunkra kellett hogy hagyjon,
s amikor órák múlva a mûtõbõl vagy a vizsgálóból visszatért, válaszai olyasféle
folyamatos jelenlétet érzékeltettek, amely
annak idején a humanisták sajátja volt, akik a Respublica Christiana
egységét elvesztõ Európában gondolataikkal hidalták át a távolságokat, és
hordozták az értelmiségi pálya elviselhetetlen terheit.
Úgy vélem,
sokoldalúsága, nyitottsága, a természettudományok és a humán tudományok
egységét átfogó szemlélet, amelyrõl ma úgy esik sok szó, hogy a 21. század
jellegzetessége lesz, családi öröksége volt, pedagógus édesanyja s fõleg a
nagyapa hagyatéka. A nagyapa, az acélgyár fõmérnöke, Wabrosch Béla (1858–1946)
emlékét újságcikk és régi antik óra idézte az unoka otthonmeleget sugárzó
kórházi lakosztályában.
Gyermekkorának színtere, Salgótarján, a Mátra északi
völgyében nyújtózó, kamaszkorú határ menti kisváros, szûk utcákba bekönyöklõ
hegyeivel, fenyvesekkel koszorúzva, sokféleségével adhatott útravalót, a
gyárak, a bányatelepek, a vármegye, a beköltözõ palóc vidék, a változatos
lakosság, a négy vallás hívei, a különleges személyiségek formálták itt a jövõ
generációt, és mint Erdélyben is, szétválaszthatatlan egységben fonódott itt
össze természet és történelem.
Egyetemi éveit a porig bombázott Budapesten kezdte. Túlélt
világháború, kifosztott ország nemzedékének meghatározó létélménye volt és
értékrendet jelzõ útelágazás: igazság, erkölcs, kötelességtudat, szakadatlan
jobbító igyekezet s a mégis és ismét és mindennek ellenére a megújulásokba
vetett remény.
Életének táguló körei
München, Stuttgart, Párizs, Bécs, Mainz, Kolozsvár, Hamburg… Tudjuk,
nagyon szeretett utazni, és bejárta a világot. Kereste a legújabb kutatások
tapasztalatait, a legkorszerûbb megoldásokat, a hazahozható értékeket.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító tagja volt, és 1992.
szeptember 23-án, Budapesten a Püski Könyvesházban mint az Egyesület
Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztályának tagja õ mutatta be az erdélyi
orvosok generációinak szakmai fórumául szolgáló újra megjelenõ Orvostudományi Értesítõt: „Nem tartom magam erre méltónak, mégis elvállaltam, mert
kötelez erre a hosszú évek barátsága, amely az erdélyi magyar írókhoz,
tudósokhoz, orvosokhoz köt. Ez a barátság egyrészt fehér asztal mellett, nagy
együttérzéssel beszélgetve, másrészt munkában, a mûtõasztal mellett született
és vált tartóssá.” Az orvoslás az
anyanyelvi mûveltség része címmel elmondott gondolatai semmit nem
vesztettek idõszerûségükbõl. „Az 1876-ban alapított és 1948 óta hallgatásra
ítélt folyóiratnak ma nemcsak mûvelõdéstörténeti és szakmai jelentõsége van,
hanem a magyarság megmaradásának sorskérdésében is nagy szerepet játszik...
Reálisan kell értékelnünk ennek jelentõségét. Nem kevés nehézség leküzdése
maradt meg mai feladatul. Évszázados tapasztalatok alapján ebben a nehéz
helyzetben is történelmi példáinkhoz, elõdeink bölcsességéhez kell fordulnunk,
akik a tudás, a mûveltség és kultúra elsajátításának fegyverével védték meg,
mentették át a magyarságot, és tették elismertté világszerte a magyar nevet.
Úgy gondolom, ezt kell nekünk is folytatni, tudatosan segíteni, támogatni az
erdélyi magyar orvoslást, az orvostudomány fejlesztését.”
Hûséges barát volt és vonzó, igényes, nyugtalan szellem,
szerény és közvetlen, de szigorú, szuverén, zárkózott. Ha túlontúl is
elárasztottuk történészi munkáinkkal, ezt csak az õ meglepõen eleven és értõ
érdeklõdése okozta. Merenghetünk, mikor jutott ideje rá, hogy áttekintse az Erdély története három kötetét, Mikes
leveleit, az Õrszavakat, hogy friss
érdeklõdéssel lapozzon bele a Kolozsmonostori
konvent jegyzõkönyvei súlyos köteteibe, és türelme, hogy kövesse Zrínyirõl
a bonyolult szövegkritikai fejtegetést az Elvesztett
idõben.
Már a nyolcvanas évek második felében ismerte a történeti
ökológia lényegét, amikor idehaza nagyon kevesen értették, mirõl van szó.
Korán, bizonyos, hogy az elsõk között használta az „életminõség” fogalmát és
szorgalmazta az élõ szervezet harmóniájának megõrzése érdekében az ökobiotikus
szemléletváltást. Nem találkoztam még tömörebb és a lényeget jobban megragadó
megfogalmazással az orvoslás hatékonyságának összetevõirõl a különbözõ
történeti korszakokban, mint az õ egyik
cikkében, Ökobiotikus tényezõk javítása
az orvoslásban (1998). Mindig
tudta, mi történik egykori szûkebb pátriájában. Magas fokon mûvelte a derûs,
játékos társalgás mûvészetét. Közel álló barátai ismerték széles körû
érdeklõdését, s tapasztalhatták tájékozottságát, akár filozófiai kérdések vagy
új irodalmi irányzatok kerültek szóba. A fogalom eredeti, gondolatokat
kicserélõ értelmében lehetett vele valóban megbeszélni úgyszólván mindent, Cézanne
befejezetlen képeit és a szimbólumok asszociációs világában kifejezõdõ
létélményeket. Évek óta vitattuk, hogyan és milyen utakon lehetett volna,
kellett volna egy szép és igazságos társadalmat idehaza a Kárpát-medencében
szervesen felépíteni, s próbáltuk különbözõ nézõpontokból beméregetni, hol
vesztette el vajon a világ a kultúra megtartó erejét. Amit még tudtak a
nagyapák. És tudott õ is. Különben miért is mondta volna: „Bízom az utódaimban!”
Az idõ fénytörésében a
tezaurált emlékeink metamorfózisa zajlik. Ferences hitoktatónk annak
idején a harmincas évek közepe táján, folytatván rendjének csíksomlyói
színjátszó hagyományait, együtt szerepeltetett minket, s amikor nem értettem a
rendezõ intését, hogy el kell hagynunk a
színpadot, õ szigorúan rám szólt: „ki
kell táncolni.” Létünk véges voltát elfogadó élményét a középkori mûvész a „danse macabre” képzetével
fogalmazta meg, s mi mást mondhatnak már ezután a gyerekkor mélyérõl
hangzó szavak is, a múlt közös hullámhosszán, az élet felfoghatatlan
folyamatosságában.
Barátok,
nemzedéktársak, tisztelõk és tanítványok sokaságával együtt úgy érezzük, hogy
idõnek elõtte távozott. Megrendülten vesszük tudomásul, hogy a telefonvonal
végérõl nem szól vissza, ajtaja immár a számunkra terra incognita világába
nyílik. Addig is – Szent Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt levelébõl – „megmarad a hit, a remény, a szeretet, e
három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”
R.
Várkonyi Ágnes
