Újabb könyv Széchenyirõl és
kortársairól
Orosz István: Széchenyi és
kortársai. Debrecen 2000, 197 lap
Kevés olyan eredményes történeti iskola született a 20. századi
Magyarországon, mint a Szabó Istváné. Debreceni tanítványai élnek és alkotnak
ma is az agrár- és társadalomtörténet területén, múltunkat kutatva és oktatva a
középkortól a legújabb korig. Sõt ma már a tanítványok tanítványai is
eredményesen felsorakoznak a szakmában az ország egész területén.
Szabó István tanítványainak élvonalába tartozik Orosz István.
Mestere a mélyrétegeket kutatta, az annyira elhanyagolt mezõgazdaság s annak
szorgalmas mûvelõje, a parasztság felé terelte a történeti kutatás figyelmét.
Szabó István nagy ívû eszmeisége mellett Orosz István bizonyára szülõföldje
indíttatásának köszönhetõen választott mûvelési pászmát a história tágas
mezején. Szülõföldje a jól ismert felsõ-magyarországi Hegyalja és szülõfaluja a
középkortól oklevelesen emlegetett Mád mezõvárosa. Azok történeti levegõje és
szülõfaluja terjedelmes határa, a földeken munkálkodó emberek közelsége arra serkentette fiát, hogy tollat ragadva
történeti múltjukat válassza kutatásai tárgyául.
Statisztikai és helyismereti
kutatásaink nagyérdemû úttõrõje, Fényes Elek másfél századdal ezelõtt azt írta:
„Mád magyar város Zemplén v.megyében, a Hegyalján, hegyek közt”, s hogy közel
8000 holdas határából 1145 hold szõlõhegy. Hozzátette még: „A hegyaljai szüret
alkalmával tartatni szokott tánczvigalma országszerte híres.” Valóban
meghatározó, hogy Mád helysége Hegyalja egyik leghíresebb bortermõ vidéke. Nos,
ez a földrajzi-agrár háttér és a Wolkensteinok és Semseyek függõségében élt
paraszti-szõlõmûves népesség a maga sokszínûségében és sajátosságában egy
életre szóló útravalóval látta el Orosz Istvánt. Aki magára vállalta nevezetes,
dimbes-dombos szülõhazája és népe változatos, örömökben és küzdelmekben
bõvelkedõ történetének bemutatását. Félreértés ne essék: Orosz István
elsõsorban nem helytörténetet ír, hanem országosat, csakhogy abban benne lüktet
a paraszti múlt, szülõföld, az életéért és jövõjéért harcoló földmûvelõ ember.
Mikor pedig a helyiekhez nyúl hozzá, a provincia emberének a sorsa mindig az
egész nemzetéhez kapcsolódik. Erre tanította mestere, erre késztette négy
évtizedes oktatói múltja, az egyetemes és nemzeti történelem kérdéseinek
kitartó kutatása és bemutatása. Az elkötelezettségnek megvolt a hozadéka:
számos megjelent munka, tanulmány, az egyetemi katedra és akadémiai doktori
cím, az agrártörténeti bizottsági s az Agrártörténeti Szemle
szerkesztõbizottsági tagsága, elismert kutatói státus a történészek céhében.
Az elõttünk fekvõ tanulmánykötet
Orosz professzor négy évtizedes munkásságának mintegy summája. A Széchenyi és körtársai a szerzõ eddigi
beható munkálkodásának csapásán halad: a magyar parasztság sorsfordulójának
idõszakát vizsgálja. Azt a reformkort, amelynek nemzedéke magára vállalta, hogy
a magyar parasztságot a hûbériség állapotából a polgári társadalomba vezesse
át. Az örökváltságot, a jobbágyfelszabadítást, melyeken át népünk zöme az
elnyomott és jogtalan helyzetbõl a szabad állampolgár státusába lépett. A
korszak két vezetõ politikai személyisége, Széchenyi és Kossuth közül Orosz a
reformkor megindítójára, Széchenyire helyezi a hangsúlyt, mert ifjúkorában erre
kapott indíttatást. Kapcsolatos tanulmányain azonban minduntalan átcsengenek
Kossuth elõremutató szavai, megállapításai, elõdjén túlmutató jelzései. Szabó
István magvetése jó talajra talált, hiszen a pályája delére érkezett tanítványa
megfelelõ judiciummal a reformkor két nagy
vezetõ egyéniségérõl szólva, a köztük lévõ ellentéteken túl mindig rámutat a közös eredõre és azonos célra. Nemcsak
azt érzékelteti, ami elválasztotta, hanem azt is, ami egyesítette õket.
Állásfoglalásának tanúsága a kötet elsõ részének minden tanulmánya. Akár
Széchenyi viszonyulását vizsgálja a jobbágykérdéshez, a jobbágyrendszer
megszüntetéséhez és az örökváltsághoz, vagy ha a közteherviselés általa elképzelt útjának-módjának egyik
változatát, a telekdíjtervet elemzi.
Orosz István tanulmánykötete elsõ felének zárótanulmánya: Széchenyi István és a reformkori
mezõgazdaság átalakulása már átmenet a következõ rész felé, amely a
„legnagyobb magyar” kortársairól szól. Miután elõzõleg bemutatta, hogy miként
akarta Széchenyi kivezetni országát és osztályát a válságból a mezõgazdaság korszerû
átalakításával, azokat az agrárszakembereket mutatja be, akik elõször a
fejlettebb nyugati országokban s nyomukban nálunk úttörõknek bizonyultak. A
tanulmányok sorrendjében fordított ugyan a két személyiség bemutatása, de az
olvasó elõtt világos, hogy Kisszántói Pethe Ferenc sokat tanult a német
Albrecht Thaertõl. Thaert nemhiába tekintjük
a racionális mezõgazdálkodás úttörõjének. Medicinae doctor volt ugyan,
de képzettségének természettudományos alapjai és késõbbi tanulmányai olyan
ismeretek birtokába juttatták, amelyekkel bizton indulhatott el az agrárium
szektorának megújítása útján, hogy aztán nevét és kísérleti intézeteit
visszhangozza az egész modernizálódó Európa. Maga pedig nemcsak agrárszakemberként
vált ismertté, hanem gazdaságpolitikusként is. Hiszen köztudomású, hogy
indíttatása milyen szerepet játszott a poroszországi gazdasági-politikai átalakulásban,
Stein és Hardenberg reformjaiban, melyek végül is Európának ezeken a területein
szabad tulajdonossá változtatták a parasztságot.
Korában jó csengésû neve volt
Pethe Ferencnek, aki újságírói munkássága
során magyar mezõgazdasági szaklapot is alapított, és szívén viselte az
ágazat fejlesztését-modernizálását. Nemcsak az elsõ magyar agrárfõiskola, a
keszthelyi Georgikon tanára volt, hanem Pallérozott
mezei gazdaságával, cikkeivel,
egész tevékenységével maga is a racionalizált mezõgazdaság hívévé nõtte ki
magát.
Az Orosz István könyvében
tárgyalt Széchenyi-kortársak közül méltán nagy teret kap Kossuth Lajos. Nemcsak
az úrbéres föld tulajdonjogi helyzete kerül Kossuth nézeteinek
reflektorfényébe, hanem társadalmi érdekegyesítési elképzelése is. Az utóbbi a
reformkor politikusainak egyik központi kérdése volt, hiszen az érdekek
összhangba hozatala elengedhetetlen feltétele volt a további fejlõdésnek és a
függetlenség elnyerésének. Ismeretes, hogy a fiatalon elhalt erdélyi reformer,
Kemény Dénes maga is külön – napjainkig kéziratban maradt – munkát írt az Érdekegységrõl. Orosz Istvánnak több itt
közölt tanulmánya jó alkalmat szolgáltat, hogy szerzõ a jogviszonyban, a
törvények paragrafusaiban való jártasságát-eligazodását megcsillogtassa.
Igazából azonban akkor nyílik erre alkalma,
mikor az „úrbéres föld tulajdonjogi helyzetét” vizsgálja Kossuth
nézeteiben, és mikor az „úrbériség eszméje
és gyakorlata” kerül terítékre.
Hogy a parasztkérdés vizsgálata
teljesebb legyen, a szerzõ Táncsicsnak a jobbágykérdésben elfoglalt
állásfoglalásait is bonckés alá bocsátja. A francia forradalom eszméin
felnövekedett Táncsics sajátos demokratikus színezetet jelentett a magyar
polgári átalakulás palettáján, ugyanakkor radikalizmusa sokban elszakította a
realitástól. A szegény nép, a jobbágyság és születõ munkásság ügyének
következetes felvállalásával – a rászórt minden gúny ellenére – sok elõremutató
vonás is fellelhetõ a „vörös republikánus” tevékenységében és munkáiban.
Befejezésül még csak annyit,
hogy Orosz István a magyar reformkor sajátosságait minduntalan az egyetemes
fejlõdésbe ágyazza. A magyar mellett a nemzetközi irodalom ismerete biztosíték
számunkra, hogy történelmi kérdéseinknek integrálása nála is helyes úton halad.
Csetri Elek