Német  nyelvész a balkáni latinságról

Schramm, Gottfried: Ein Damm bricht. Die römische Donaugrenze und die Invasionen
des 5–7. Jahrhunderts im Lichte von Namen und Wörten. München 1997

 A Római Birodalom végnapjait jelentõ nagy gátszakadást, a dunai limes és vele együtt a dunai provinciák összeomlását, valamint mindennek történeti következményeit a neves filológus szerzõ nyelvészeti szempontból vizsgálja. A lehetséges kutatási módszerek  tudatos szûkítésével, ugyanakkor saját tudománya lépésrõl lépésre haladó, következetes alkalmazásával gondosan elkerüli azt a hazai tájakon jól ismert gyakorlatot, hogy tudatosan válogatott történeti adatokból, másodkézbõl vett, esetenként elavult vagy félreértett régészeti adatokból és kiragadott nyelvészeti tényekbõl kétes konstrukciókat emeljen a „történeti logika” ingoványos talaján. A freiburgi egyetem emeritus professzora ehelyett – három és fél évtized kutatómunkájára alapozva – arról írt, amiben valóban világtekintélynek számít: a szlávok, albánok és románok lakta Balkán helyneveirõl, nyelvi viszonyairól, etnikai mozgalmairól és korai kereszténységének nyelvészeti vonatkozásairól.

Gottfried Schramm mondanivalóját távolról indítja, olyan problémák áttekintésével, melyek a korai középkor balkáni viszonyaival és az itteni népek eredetkérdésével látszólag még áttételes kapcsolatban sincsenek. Elemzi az 5–8. század germán névadásában kimutatható hun hatást, mérlegeli a Nibelung-mondakör Kriemhiltjének és Attila utolsó feleségének, Ildicónak esetleges azonosságát, majd figyelme Attila birodalmának népei és a Balkánra beköltözõ szlávok felé fordul,  akiknek korai gót kölcsönszavait elemzi, és azt a kérdést vizsgálja, hogyan került látókörükbe – keleti germán közvetítéssel – Róma és a „rómaiak” népe, köztük görögül beszélõ rhomaikosok és latin nyelvû birodalmi alattvalók, kiket a szlávok keleti germán eredetû szóval vlachъnak neveztek, és akikkel a 600 körül a Balkánra benyomuló szlávok az Isztriai-félszigettõl a Dél-Balkánig, Dyrrachium felé húzódó vonal mentén érintkeztek.

A könyv második, számunkra izgalmasabb részében Schramm külön fejezetet szentelt a latin nyelv balkáni fennmaradásának. Tételei, melyeket szerzõjük a Zeitschrift für Balkanologie hasábjain már 1985-ben közzétett, szerencsés egybeesés folytán úgyszólván a jelen könyv kiadásával egy idõben, Miskolczy Ambrus gondozásában magyarul is megjelentek (Gottfried Schramm: Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához. Debrecen 1997), így szélesebb magyar olvasóréteg számára is hozzáférhetõvé váltak. Rövid áttekintésüket azonban így sem érezzük feleslegesnek.

1. Arra a kérdésre, hogy a mai román nyelvvé fejlõdõ balkáni latinság mely területeken élte át az ókor végét és a középkor kezdetét, a szerzõ utal a modern Románia azon kiterjedt részeire, melyek sohasem tartoztak Dacia provinciához, így romanizált lakosságuk sem lehetett. Sajnálatos, hogy az ezt cáfolni hivatott román nyelvészeti írások egyre színvonaltalanabbak, ötlettelen monotóniájuk nem segít kijutni a zsákutcából, még akkor sem, ha – jobb híján – olykor kétségbe vonják a nyelvészeti tények bizonyító erejét.

2. Mindez nagy hangsúllyal veti fel a kutatási módszer kérdését, ami a szerzõ esetében nem a klasszikus történeti források újraelemzését, nem is ásatási eredmények vagy logikai építmények felhasználását, hanem a földrajzinév-átvételek és szókölcsönzések szakavatott elemzését jelenti.

3. Dacia provincia mintegy 170 éves fennállása a ránk maradt feliratos anyag tükrében nem járt olyan mérvû romanizációval, ami alapján valószínûsíthetõ lenne, hogy az ókor vége felé a latin itt már többségi nyelvvé vált volna. Semmi sem támasztja alá, hogy a romanizáció üteme – és vele együtt a városiasodás folyamata – a délkelet-európai normákat Daciában meghaladta volna, márpedig az õslakosság jelentõs része az Al-Dunától délre sem romanizálódott. Rendkívül nyomós érvekre lenne szükség annak igazolására, hogy a romanizáció a balkáni szubkontinensen éppen ott volt a leggyorsabb, ahol a római uralom a legrövidebb ideig tartott. Ilyen érvekkel a kutatás sajnos nem rendelkezik.

4. A romániai helynevek nem utalnak valamilyen kontinuus romanizált népesség fennmaradására. Ellenkezõleg, Havaselve, a világtörténelem egyik nagy átvonulási területe fõ folyója, a Ialomiþa is új szláv nevet kapott. Az Argeº, Olt és Zsil hangalakja is cáfolja azt a feltevést, hogy helyi, romanizált nemzedékek hagyományozták volna õket az ókortól napjainkig, de ugyanez áll a térség négy leghosszabb folyójára, a Temesre, Marosra, Körösre és a Szamosra is. Nem utal daciai maradéklatin népesség nyelvi hatására a daciai keresztény gótok nyelvemléke, a Wulfila-Biblia sem, az Al-Dunánál feltûnõ korai szlávok pedig Dunavь formában vették át a folyam keleti germán nevét, miként germán közvetítésre utal az óbolgár vlachь = ’római’ szó is.

5. A honfoglaló szlávok csak Dél-Albánia és Makedónia területén találtak olyan városokat, ahol a latinok alkották a legerõsebb etnikai elemet, legalábbis e városoknak a szlávba átkerült hangalakja alapján. Ugyanez mondható el a thesszáliai Elasson (aromán Lãsun) városáról is. Nyelvészeti és történeti adatok utalnak rá, hogy e városok latin népességét a népvándorlás korában északról, a száva és a Duna vidékérõl érkezõ menekültek egészítették ki.

6. A fent körvonalazódó régiót egészíti ki az a másik balkáni terület, ahol – legalább 70, az albán nyelvben is meglévõ román szubsztrátumszó alapján – a korai román és albán nép biztosan érintkezett egymással. Az izoglosszák legnagyobb része a juh- és kecsketartás terminológiájára vonatkozik (pl. baci, cãtun, strungã, lapte sarbãd), és hegyvidéki szállásterületre utal, melyet a szerzõ a Balkán hegylánc vidékére lokalizált.

7. A hegyvidéki állattenyésztõ románság életformája beépült az elsõ Bolgár Birodalom termelési rendszerébe, fokozatos számbeli és területi térnyerésükkel párhuzamosan. Miután Bulgáriát a Bizánci Birodalom 1000 körül bekebelezte, a korai románok Thesszáliáig, illetve a part menti dalmát városokig is eljutottak. Elsõsorban hegyvidéki juhtartással foglalkoztak, de kísértek kereskedõkaravánokat, és katonai szolgálatot is teljesítettek. Transzhumáló legeltetõ gazdálkodásuk folytán Délkelet-Európa nagy területeire kirajzottak. Az 1185–86-os felkelésbõl születõ második Bolgár Birodalomnak államalkotó, a bolgárokkal egyenrangú népe voltak, lelki gondozásukat II. Baszileiosz császár még 1020-ban az ohridi érsekre bízta. A bolgár egyházi nyelv így a román vallási kultúra részévé vált.

8. A mai Románia területére a románok Bulgáriából érkeztek. Kezdetben a Dunától északra nem is volt püspökségük, hanem az ohridi érseket és vidini suffraganeus püspökét tekintették fõpásztoruknak. Havaselve püspöksége csak 1359-ben létesült. Az erdélyi helynevek arra utalnak, hogy a románok itteni felbukkanása – vélhetõen a 12. század második felében – idõben követte a dél-erdélyi németek elsõ hullámának 12. század közepi beköltözését. Az írott forrásban Erdély földjén elõször 1210-ben feltûnõ, majd a tatárjárás után dinamikusan teret nyerõ románságot jellemezve Schramm úgy fogalmazott, hogy szertefújt magokból is kerekedhet sûrû erdõ.

  A szerzõ szakmai érveinél, ha lehet, mondandója végkicsengése a tanulságosabb: a Kelet- és Közép-Európát megrázó népvándorlás kori kataklizma nyomán, a címadó dunai gátszakadást követõ évszázadokban békés, töretlen helyi fejlõdésrõl, népek és nyelvek zárt továbbélésérõl illúzió beszélni. Nem örömteli körülmény, hogy ehhez az illúzióhoz, az albánok mellett, legtovább a román tudomány és kultúrpolitika meghatározó vonulatai ragaszkodtak, és ragaszkodnak ma is. Eleve reménytelenné válik így az érdemi tudományos vita, miután  – Schrammot idézve – a román kutatók, akik részkérdésekben ugyan különbözõ nézeteket vallanak, ebben a vonatkozásban azonban külsõ szemlélõ számára feltûnõ egyetértést tanúsítanak, mivel a dákoromán kontinuitás elméletében egy modern állam területi igényeinek tudományos alátámasztását látják (278). Kevés meggyõzõdés vezeti a recenzens tollát, mikor abbéli reményérõl ír, hogy Schramm súlyos ítélete egyszer még igaztalanná és érvénytelenné válhat.

Benkõ Elek