Egy régóta várt forráskiadás megjelenésérõl

Kolozsvári harmincadjegyzékek (1599–1637).
 Bevezetõ tanulmánnyal és jegyzetekkel közreadja Pap Ferenc. Buk.–Kvár 2000. 669 lap

 Régóta várt kötet megjelenésérõl adhatok végre számot, melyet immár néhány éve magam is szeretnék kézbe venni. Most ezt már a szélesebb olvasóközönség is megteheti.

Az egyedülálló forráskiadvány a Kolozsvár városában elvámolt árutételek jegyzékét közli a 17. század elsõ felébõl. Köszönet illeti a közreadót, hogy e nagy munkát elvégezte, hiszen a kötet javát, közel négy és fél száz oldalt a források teszik ki.

A források közlése mellett egy nagyobb lélegzetû tanulmánnyal is találkozhat a könyv iránt érdeklõdõ olvasó, mely áttekinti a harmincad történetét, összefoglalja és értékeli az adatokat.

A harmincad szedése királyi jog volt, majd a 16. század második felében az erdélyi fejedelemség is átveszi azt a jelentését, mely szerint a harmincadvám minden egyes behozott és kivitt áru értékének harmincad részét teszi ki. A harmincadhelyek létesítése fejedelmi jog volt, Kolozsváron 1599–1637 között ideiglenesen mûködött. Báthori Zsigmond annak fejében hozta létre, amiért a várostól többször is vett fel kölcsönt – ezért adta ki 1598. szeptember 3-án a harmincadhely mûködését megalapozó adománylevelet. 1637-ben I. Rákóczi György felülvizsgálta az addigi számadásokat, szerinte a város ekkor már visszakapta a kölcsön teljes összegét (5–6).

Báthori Zsigmond fejedelem adománylevele szerint a városnak kellett megszerveznie a harmincadhely mûködését, illetve a harmincadosok kirendelését (akiknek pontosan kellett elszámolniuk). Erre azért volt szükség, mivel a befolyt összegbõl különbözõ arányban részesedett a város és a mindenkori fejedelem. A fejedelmi kincstárba az összeg egyharmada, a városhoz pedig a kétharmada folyt be a törlesztés végett. A ráesõ részbõl a fejedelmi udvar a késõbbiekben különbözõ kiadásokat fedezett: vásárlásokat, a református egyház támogatását, az iparosok fizetését.

Kezdetben a sáfárok, majd a harmincadosok – paritásos alapon egy magyar és egy szász – látták el a feladatot/hivatalt, a harmincadjegyzéket is õk vezették. Egymásután következõ években többször is megválaszthatták õket.

A harmincadosok feladata igen sokrétû volt, hiszen ellenõrizniük kellett a szállítmányok és a vámcédulák azonosságát. A harmincadvám ekkor a tétel kereskedelmi árának egyharmincadát tette ki. Majd a harmincadjegyzékbe is bejegyezték az adatokat: mely napon jelent meg a kereskedõ, az áruk értékét, hova, illetve honnan származik az áru, és a pontos harmincadösszeget. Ez tehát 1637 novemberéig érvényes, amikor is I. Rákóczi György letörlesztettnek tekintette a kölcsönt.

Kolozsvárra, ahogy a jegyzékek alapján a tanulmány szerzõje megállapította, 38 helyrõl hoztak be és a városból 20 helyre vittek ki árut, eszerint a város a közép-európai átmenõ kereskedelem jelentõs központja lett. Míg Brassó, Nagyszeben a Török Birodalommal állt kereskedelmi kapcsolatban (11).

1526-ot követõen, illetve az erdélyi fejedelemség létrejöttével a kereskedelmi útvonalak is változtak. Döntõen 3 fontosabb útvonalon zajlott a távolsági kereskedelem. Az elsõ Béccsel kötötte össze a várost (Kassa–Rimaszombat–Pozsony; Várad–Debrecen, illetve Zilah érintésével), a második Lengyelországgal (Krakkó–Jaroslaw–Lemberg–Lublin–Danzig), a harmadik pedig Dél-Európával, a Balkánnal és a Földközi-tenger térségével, illetve Moldvával és Havasalfölddel (15). A négy évtized alatt növekedett a szállítmányok száma. A vámbejegyzések között a fõ helyet Kolozsvárnak Béccsel, Eperjessel, lengyel területekkel és Törökországgal kapcsolatos kereskedelmi forgalma foglalta el.

A szerzõ részletesen foglalkozik azzal, hogy meghatározza az egyes kiviteli és behozatali célpontok forgalmát. Az összilleték alapján Bécs áll az elsõ helyen 41%-kal (behozatal 54%, kivitel 24%). A behozatalban posztófajták, fûszer és egyebek állnak az élen (30). Itt kell megjegyezni, hogy néhány esetben Németországig is eljutottak a kolozsvári kereskedõk. A behozatalban Bécset Lengyelország követi, ugyanakkor ennek intenzitása sokkal hullámzóbb. A szerzõ természetesen részletesen ismerteti, mely termékeket érintette a lengyelországi kereskedelmi forgalom.

Magyarországot különleges hely illeti meg a kereskedelmi forgalomban, míg a behozatalban a 8. helyet foglalja el, a kivitelben az elsõt. Az áruforgalom folytonos volt, a behozatali termékek ugyanazok, mint a közép-európai piacokról behozottak. A kivitel nagyobb része azonban igásállat, ló és õstermelésbõl származó árucikk volt. Az egyes központok között különleges hely illette meg a felvidéki Eperjest, amely város mellett Lõcse, Bártfa, Rozsnyó, Pozsony is szerepet játszott. Várad és Debrecen is igen elõkelõ helyen állt a kolozsváriak kereskedelmi célpontjai között (47). Erdély délebbre fekvõ városaival ugyanakkor csak igen szórványos volt a kapcsolata.

Moldvával és Havasalfölddel való kapcsolata mellett még inkább fontos volt a Brassóval és Szebennel folytatott kereskedelme, hiszen e városok bonyolították le a román fejedelemségek felé irányuló forgalmat.

A Török Birodalomból csak behozatal jelentkezett. Ugyanakkor a bejegyzett szállítmányok közel egynegyede (22,98%) nem tartalmazta azt, hogy honnan származtak ezek az áruk. Ezeket az adatokat a városi tisztségviselõk rögzítették, illetve õk nem, ugyanis nem szabályozták, hogyan kell vezetni a harmincadjegyzõkönyveket (62).

A harmincad behozatalok egyik leggyakrabban említett tétele a posztó, ugyanakkor az is egyértelmûvé vált a szerzõ számára, hogy a tárgyalt évtizedekben változás következett be a távolsági kereskedelemben: a hosszú, veszélyes kereskedelmi utakat a rövidebb távúak váltották fel (67).

Egyik alfejezetben azt vizsgálja a szerzõ, hogy a harmincadjegyzékekben szereplõk mennyiben voltak fõfoglalkozású kereskedõk, illetve mennyiben voltak közöttük kézmûvesek. Többen saját termékeikkel is kereskedtek, a kor kereskedõi még nem specializálódtak egyes termékekre. Több jelentõs ötvös foglalkozott kereskedelemmel, majd a késõbbiekben ez vált kizárólagos foglalkozásukká (72).

A kolozsvári kereskedõk között voltak többen is, akik fejedelmek megrendelésére, illetve megbízásából kereskedtek.

Mindezen források tükrében elmondható, hogy Kolozsvár Közép-Európa egyik számottevõ kereskedelmi központjává nõtte ki magát a 17. században.

A szerzõ a könnyebb áttekinthetõség végett nagyon sok szemléltetõ ábrával és térképpel látta el a könyvet. A forrás használatát könnyíti a név- és tárgymutató, amely különösen a szakmai közönség nagy hasznára lesz.

Jeney-Tóth Annamária