Holler László
Baranyai Decsi János, a történetíró
Tisztelt
Hölgyeim és Uraim!
Az elõzõ percekben felcsendült
Palestrina-madrigálok és ez a gyönyörû gótikus terem korhû hangulatot és
helyszínt nyújtanak ahhoz, hogy megemlékezzünk a 400 éve elhunyt polihisztor,
Baranyai Decsi János történetírói mûködésérõl. Immár több mint kétszáz éve,
hogy Kovachich Márton György 1798-ban nyomtatásban megjelentette Baranyai Decsi
történeti emlékiratának az 1592 végétõl 1594 végéig terjedõ két év eseményeit
tárgyaló részét, s azóta e mû az erdélyi történelem fontos és hiteles
forrásának számít. A rendelkezésemre álló rövid idõben szeretném vázolni azt az
érdekes folyamatot, ahogy az évszázadok során ismereteink egyre gyarapodtak
Baranyai Decsi János történetírói munkásságáról, és szeretnék egy-két szóban
kitérni ezzel kapcsolatos saját kutatási eredményeimre is. Emellett mûveibõl és
levelezésébõl vett néhány idézettel szeretném felvillantani Decsi alakját,
céljait, küzdelmeit és közelebb hozni Önökhöz a tudóst és az embert.
A legkorábbi mû, amelyben Decsi
János történeti munkásságára vonatkozó utalás található, Rotharides 1745-ben
kiadott latin nyelvû könyve a magyar irodalom történetérõl.[1]
Valójában csak a Kolozsváron, 1593-ban megjelent Syntagma institvtionum Jvris Imperialis ac Vngarici[2],
azaz „A Birodalmi és Magyar Jog intézményeinek összehasonlítása” címû
mûvérõl ír. Ismerteti ennek elõszavát, majd így folytatja: „Arra is rászánta
magát, hogy írjon egy általános magyar történelmet, de váratlan halála ebben
megakadályozta, vagy talán a kéziratot valamely méltatlan kézre bízta, aki azt
talán elherdálta vagy elásta, s így a tudós e gyümölcse nem láthatta meg a
napvilágot – ezt nem tudom eldönteni.”
Rotharides valójában nem tudott többet Decsi történeti munkájáról, mint
amennyit a Syntagma elõszavából
kihámozott. Ott ugyanis azt olvashatjuk: „...történelemírásunk
tökéletesedéséhez az is megkívántatik, hogy minden, ebben a témakörben
tevékenykedõ írónak összes mûvét és töredékét összegyûjtve, a teljes magyar
történelem valósághûen, röviden és tisztán, a kezdetektõl napjainkig
egybefoglalva, rövid összefoglalás formájában megírattassék [...] Ezt a
feladatot, ha akár nekem el szabad egyszer végeznem, ami már régóta
foglalkoztat, és amin nem keveset fáradozom, vagy valaki más, akár akadályoztatásom
miatt elvállalja vagy halálom miatt teljességre viszi, az illetõ minden
bizonnyal nem csupán azok okulását szolgálja, akik a Bölcsesség tanaiban
gyönyörködnek, hanem az egész hazának legszükségesebb és dicsõséges feladatát
végzi el.”
Ezekbõl a mondatokból már
kiviláglik Baranyai Decsi történetírói koncepciója és elkötelezettsége a
feladat iránt.
Bod Péter 1766-ban megjelent írói
lexikonjában számos tényt ismertetett Decsi életérõl, és négy mûvét említi.[3]
Történeti munkájáról a következõket írja: „Le-írta Magyar országnak is
Históriáját, a' sok költeményektõl meg tisztítva igen jól: melly História
1603-dik eszt.[endõben] megvólt az Istvánfi Miklós Vitzé-Palatinus
Bibliotékájában; de hová lett az után, bizonytalan. Igen nagy kár, ha ugyan
el-veszett, mivel igen jelesen vólt megírva, a'ki olvasta, ollyan
tanubizonyságot tett rólla, hogy annál jobb Históriát a' Magyar dolgokra nem
olvasott.”
Szerencsére a mû nem veszett el,
s egy kézirata Dóka Mihály Pozsony megyei szolgabíró jóvoltából Kovachich
Márton Györgyhöz került, aki 1798-ban azt nyomtatásban megjelentette. A kézirat
címoldala közli az olvasóval, hogy a „tizedik tized"-rõl van szó, ezért
Kovachich elõszavában kifejtette: kívánatos volna, ha az elõzõ tizedek is
napvilágra kerülnének. Ezek azonban az elmúlt kétszáz évben nem bukkantak fel,
s ma már bizonyossággal állíthatjuk, hogy azok valójában nem is készültek el.
Közel hét évtizeddel késõbb
viszont Toldy Ferenc a Budapesti Egyetemi Könyvtárban, Pray György
kéziratgyûjteményében talált rá a történeti munka folytatására. Ez a kézirat a
10. tized hetedik könyvének 2. fejezetétõl indul, így a hetedik könyv 2–5.
fejezetei mindkét kéziratban benne vannak, némi eltéréssel. Toldy 1866-ban adta
ki mindkét kéziratot, mind a mai napig ez a mû legutolsó latin nyelvû kiadása.[4]
A bevezetõben Toldy Ferenc Baranyai Decsi János életrajzát és fennmaradt
mûveinek alapos ismertetését nyújtja, s ezt a bevezetõt egyes munkáiból vett,
fontos és jellemzõ részleteket tartalmazó függelék egészíti ki. A publikációt
megelõzõen Toldy kiterjedt levelezést folytatott, hogy Baranyai Decsi lehetõleg
minden munkáját megszerezze. Szólásgyûjteményét Szabó Károly küldte el részére
Kolozsvárról 1864-ben, de legkorábbi munkáját, az 1587-ben Wittenbergben
kiadott útleírást[5] Toldynak
kitartó próbálkozásai ellenére sem sikerült fellelnie. Ennek az útleírásnak ma is csak egyetlen példánya ismeretes, amelyre
Koncz József talált rá itt, Marosvásárhelyen,[6] s amely ma a Teleki Tékában található.
1880-ban Szabó Károly gróf Bánffy
Miklós bonchidai könyvtárában talált két levelet, amelyet Hunyadi Ferenc,
Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem orvosa írt Baranyai Decsi Jánosnak, és
egyet, amelyet Decsi írt Hunyadinak. Ez a levél Decsi János életrajzához sok
fontos adatot nyújt, és az e levélhez tartozó széljegyzet volt az elsõ forrás,
amelybõl halálának éve ismeretessé vált. A levelek eredeti latin szövegét és
magyar fordítását Szabó Károly tette közzé.[7]
Koncz József is tisztában volt Decsi János levelének fontosságával, ezért Szabó
Károly fordítását közölte a marosvásárhelyi református
kollégium történetével foglalkozó
munkájában.
Berlász Jenõ 1973-ban Zágrábban,
a Jugoszláv Tudományos Akadémia Levéltárában megtalálta Baranyai Decsi János
történeti mûve elsõ részének 1598-ból származó másolatát.[8]
Így több mint kétszáz évvel Bod Péter mûvének megjelenése után bebizonyosodott,
hogy Decsi történeti munkája valóban megvolt Istvánffy Miklós könyvtárában.
1942-ben jelent meg elõször
magyarul Baranyai Decsi történeti munkájának elsõ része Novák József
fordításában.[9] Az elsõ
figyelemre méltó elemzést Baranyai Decsi történeti mûvérõl Bartoniek Emma
nyújtotta 1975-ben, aki Decsi munkájának egyes részeit összehasonlította más
egykorú történetírók munkáiból vett részletekkel.[10]
1977-ben jelent meg Kulcsár Péter fordításában a történeti munka folytatása,[11]
s végül 1982-ben, szintén Kulcsár Péter fordításában a teljes mû a fordító
elõszavával. Ebben olvasható elõször a Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemhez
írt ajánlás szövege magyarul.[12]
Hadd szóljak ehhez kapcsolódóan
néhány szóban egyik saját kutatási eredményemrõl is. A történeti mû elsõ teljes
magyar nyelvû fordítása elõszavában a fordító azt feltételezi, hogy a történeti
munka ajánlását Baranyai Decsi 1601-ben írta volna Báthori Zsigmond
fejedelemhez. Pedig ez a feltételezés több ellentmondást is magában rejt az
ajánlás szövegével szemben. E hibás feltételezés magyarázata abban rejlik, hogy
a fordító tévesen értelmezte az ajánlás egyik kifejezését: amikor Gyõr
bevételérõl esik szó, ezt Gyõrnek a magyarok által 1598-ban történt visszafoglalására
való utalásként értelmezte, holott a szövegben Baranyai Decsi valójában Gyõrnek
a törökök által 1594-ben történt elfoglalására gondolt. Az ajánlás korhatározó
utalásai alapján megállapítható, hogy az 1596-ban készült, s hogy ehhez az ajánláshoz
eredetileg az 1798-ban kinyomtatásra került rész tartozott.[13]
Az elmúlt évszázadok kutatási
eredményei alapján Baranyai Decsi János történetírói munkásságát illetõen a
következõ kép bontakozik ki elõttünk:
A magyar történelem iránti
érdeklõdését már az 1587-ben Wittenbergben kiadott útirajzában megmutató szerzõ
a magyar történetírásra vonatkozó elveit és elképzeléseit jogi munkája
elõszavában fogalmazta meg. A nagy mûhöz vázlatot készített, ezt nevezte
„Annalium Hungaricorum”-nak, Magyar Évkönyvnek. Anyaggyûjtés után a
Marosvásárhelyen töltött évei alatt a saját kora eseményeit tárgyaló rész
kidolgozásához fogott, s az 1592 végétõl 1594 végéig terjedõ események leírását
1596 elején fejezte be. Munkáját ugyanekkor készült ajánlással 1596 áprilisa és
júliusa között adta át Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek, anélkül azonban,
hogy a remélt elismerést és támogatást megkapta volna.
Errõl nagy keserûséggel 1596. augusztus 16-án a fejedelem
orvosához, Hunyadi Ferenchez az alábbiakat írja:[14]
„...hogy más tudós férfiakat is hasonló nagy tettekre buzdítsak,
meg hogy a fejedelem kegyét és támogatását is megnyerjem, serénységem más,
kisebb alkotásain kívül két figyelemre méltó mûvet ajánlottam fel minap a
fenséges fejedelemnek, ezek közül az egyik Sallustius volt, én fordítottam le
honi nyelvre...
S hogy a hivatali teendõimen
felül körülbelül ötévi munkával összeszedett s csekély erõm szerint
összeállított Magyar História nekem mennyi verítékembe került, arra tanúnak a
jó istent hívom, mert az emberek
ítéletét a kelleténél igazságtalanabbnak tartom. Mikor a fenséges fejedelemnek
ezt a fáradságos munkámat is bemutattam, s ezen a címen valami kis útiköltséget
kértem, semmit nem értem el azok közül, amiket elérni óhajtottam. Mit tegyek
tehát? Vajon azoknak ajánljam fel mûveimet, akik nem igénylik, vagy ha ingyen
elfogadják, el sem olvassák õket?”
Elkeseredettségében azt tervezte,
hogy még az év õszén elhagyja Erdélyt. Kivándorlási terveit nem váltotta
valóra, Székelyvásárhelyen maradt, ahol 1597. augusztus 26-án a helyi városvezetés
döntése alapján, többévi tanítói munkája elismeréseként lakás céljára egy
elhagyott iskolaépületet kapott.[15]
1596 végén, 1597 elején fogott
hozzá munkájának folytatásához. Nem nyúlt a hetedik könyv hosszú 1.
fejezetéhez, kissé átjavította a 2, 3. és 4. fejezeteket, a legutolsó 5.
fejezetet teljesen átírta, és új címmel látta el. Ezután folytatta az 1595. év
eseményeinek elbeszélését. A 10. tizedet, amely az 1596 végéig történtekkel zárul,
valószínûleg még 1597-ben befejezte.
Ebben az évben írta a törökök
elleni harcra buzdító, hosszú magyar nyelvû énekét is, amely szándékosan a
szerzõ neve nélkül jelent meg. Éppen ma jelenik meg Budapesten a Magyar
Könyvszemle idei elsõ száma, amelyben más mûveivel való tartalmi
összehasonlítás alapján igazolom, hogy a vers szerzõje kétségtelenül Baranyai
Decsi János.[16]
Így szól a költõ a vers végén:
Az ki ez verseket most igy öszue rendele,
Hogy hazaiat birya pogan, busul sziueben,
Kiuan Istentül valaha menni földeben.
[...]
Ezer ötszaz es kilenczuen hét esztendöben,
Mikor az Törökrül gondolkodnec buaban,
Egy puszta Clastromban Szekelyec varasaban.
Ezeket a sorokat Baranyai Decsi
pontosan ezen a helyen írta, ahol most állunk meghatódottan, több mint négy
évszázad után. Ahol megemlékezünk a történetíróról, a filozófusról, a
mûfordítóról, a jogtudósról és a históriás éneket szerzõ költõrõl, aki
humanista mûveltségét székelyvásárhelyi iskolamesterként e falak tövében
igyekezett továbbadni a következõ generációknak.
1598-ban számos más feladat
megvalósításán dolgozott. Márciusban kelt Telegdi Jánoshoz írt levele a magyar
rovásírásról, amelyet a címzett könyvének bevezetésében közzétett, és ekkor
rendezte sajtó alá szólásgyûjteményét is.[17]
Az év elején készült el terjedelmes latin szózata Báthori Zsigmondhoz,[18]
s Toldy Ferenc joggal feltételezi, hogy a fejedelem 1598. április 10-én
elmondott búcsúbeszéde is Decsi János tollából fakadt.[19]
1598 végén fordult figyelme ismét
történeti munkája felé. Megkezdve a 11. tizedet, az 1597. év eseményeit elég
röviden érintve a következõ év történéseinek tárgyalásába kezdett. Az 1598. év
közepéig jutott el, mikor munkáját abbahagyta, s ezen a ponton szakad meg a
korunkra jutott emlékiratának fonala.
És 400 évvel ezelõtt, 1601. május
15-én, negyvenes éveinek elején, a halálát említõ feljegyzés alapján[20]
feltehetõen betegség következtében meghalt Decsi János, „a legmûveltebb férfiú,
iskolájának dísze és ékessége”, amiképpen az elhunytat kollégája, Piskolti
Fabricius Mátyás marosvásárhelyi református prédikátor jellemezte. Baranyai
Decsi János korai halála megfosztotta az utókort mind az 1598-at követõ erdélyi
eseményeknek egy, a törökök ellen megalkuvás nélküli harcot hirdetõ humanista
nézõpontjából megírt hiteles történeti forrásától, mind a korábbi évszázadok
történelmének az elõdökétõl eltérõ szemléletû, nagy ívû feldolgozásától.
De ennek ellenére nagyon nagy
érték az utókor számára a fennmaradt mû, amely a szemtanú és kortárs
jólinformáltságával írja le a 16. század végének sorsdöntõ eseményeit, emléket
állítva mind a törökök ellen vívott háború küzdelmeinek, mind az elismerésért
küzdõ polihisztor harcainak.
Emlékezzünk reá megbecsüléssel!
János
Baranyai Decsi, the Historian. János Baranyai Decsi historical memoirs is
an eyewitness' treatise of Transylvanian history from the end of 1592 till the
middle of 1598. The present lecture gives an overview on how the manuscripts of
this work came to light durring the last two centuries and how our knowledge
improved about it. By his own research the lecturer corrects some former ideas
on the dating of the historical work. Analyzing the text of the dedication to
Zsigmond Báthori, Prince of Transylvania and Baranyai Decsi's correspondence
with the physician of the Prince, it can be established that the first part of
the memoirs discussed the events till the end of 1594 and it was dedicated to
the Prince in 1596. The second part was written 1597 onwards. More details can
be found in the lecturer's paper appearing in the 2001/3 issue of Magyar
Könyvszemle. The lecture finally gives a chronological account of Baranyai
Decsi's last few years with special emphasis of his historical treatise.