Tóth István

Decsi Csimor János, a humanista költõ

Azt hiszem, legjobb énjére emlékezik az, aki életének arra a mozzanatára gondol, amelyben életre szóló eszményképet választott magának. Lényegében ezt teszi ma Vásárhely értelmisége, amikor Decsi Csimor Jánosra, szellemi életünk megalapozó nevelõjére, írójára, tudósára emlékezik. Mert az õ tudományos tevékenységében városunk meghatározó szellemi gesztusát, eszményképválasztását, tudományos elkötelezettségét ünnepeljük. Jól ismert dolog, hogy voltak itt ferences oktatók, népmûvelõk elõtte is, de – szerzetesi szerénységük folytán – a szerzõ, másoló és kompiláló munka elegyedése elhomályosítja elõttünk személyes arcélüket. Tudomásunk szerint õ emelte quadriviumi szintre a schola particulát.Mások, mint például Laskai Csókás Péter vagy Herceg János, nevelõk és írók  csak ideig-óráig mûködtek városunkban. Az újkori tudományosság szelleme Decsi Csimor János 1593-as marosvásárhelyi letelepedésével vert gyökeret, s azóta, mondhatni, nemcsak városi, de megyei, sõt egész szellemi életünk területén érezteti hatását, igényét és jelenlétét Teleki Sámuel, Aranka György, Lázár János, Bolyai Farkas és János, valamint sok más notabilitás személyén keresztül egész napjainkig. Amint Decsi szellemi és fizikai arcképérõl is jól látható, reneszánsz ember volt, vagyis az európai mûveltség nagy szintézisére vállalkozott: a túlságosan spiritualizált humanizmus újplatonista irányzata után élt, s így közelebb állt az erasmista szellemû, ókori mûveltséghez és kritikus toleranciához, valamint a Justus Lipsius által kidolgozott újsztoicizmus etikájához. A reneszánsz kor humanista törekvéseinek és hitújításának voltak nemcsak idõben váltakozó, idõszakokra korlátozható vezérszellemei, mint Platón, Erasmus és Justus Lipsius, de állandó szellemi összetevõi is: a héber mûveltség emfatikus erkölcsisége és felfokozott életessége, a görög filozófiai  mûveltség rendszerbe foglalása és emberi mértéktartása, valamint a latin nyelvû gyakorlati tudományosság döntõ fontossága az ókori mûveltség európai terjesztésében. Míg az idõszakos irányzatok inkább a formára, az utóbbiak fõként a tartalomra hatottak. Hogy ezekbõl milyen szépirodalmi, esztétikai-etikai eszményképet választott Decsi János, arról valljon õ maga. Legátfogóbb és legtartósabb emberi eszményképének Odüsszeuszt tekintette, amint mintegy féltucatnyi, többnyire latin versébõl határozottan kitûnik. Vannak, akik egyszerû kordivatot látnak ebben a választásban, hiszen Dantétól egészen Joachim Du Bellay, Robert Garnier, Shakespeare és mások munkásságáig sokan foglalkoztak Odüsszeusz jellemével. Csakhogy Dante Poklában az újabb kalandokra vágyó, tragikus hõssel találkozunk; Joachim Du Bellaynél (a Regrets 40. szonettjében) az ellenségein bosszút álló, honvágytól vezérelt Ulysses alakja áll elénk; Shakespeare Troilus és Cressida drámájában (I.3.) Odüsszeusz a társadalmi hierarchia pragmatizmusának határozott hirdetõje; Robert Garnier La Troade (A trójai nõ. II. felv.) címû drámájában már viszont egy könyörtelen machiavellista szereplõként került a francia közönség elé. Decsi Csimor János Odüsszeuszát nem a kalandvágy, nem a bosszúállás, sõt még nem is az utazás divatja cselekedteti: hazai szükségbõl szövõdött minden lényeges vonása, tudásszomja hajtja és ennek részleges kielégítése boldogítja. A bonchidai Bánffy Farkas fiának mentoraként így fogalmazza meg saját magának és Ferenc nevû tanítványának az életcélját, humanista eszményképét, Útleírásának (Hodoeporicon) ajánló versében:

Boldogan él, aki más erkölcsöt s városokat lát,

S távoli országok népeit ismeri meg.

Ahogy a messzi mezõkrõl gyûlnek a búzakalászok,

Más-másféle szokás ád igaz ismeretet.

Most méltán csak azért dicsérik a híres Ulyssest,

Mert egy évtizedig látta bolyongni a föld.

Hogy ez a Decsi-féle Odüsszeusz valóban tudományos célkitûzésbõl, nem hatalmi törekvésbõl, unalomból, kalandvágyból vagy bosszúállásból bolyong – helyesen: peregrinál –, az két évvel késõbbi versébõl még világosabban kitûnik.

Nemcsak az ismétlés, de a részletek pontossága miatt is megállapítható, hazai modellekrõl mintázott Odüsszeusza: életre szóló eszményképe, amint Pécsújfalvi Zsigmondhoz, távozó diáktársához írt versében ismét körvonalazódik:

A kegyes Aeneas és a Laertész fia [vagyis Odüsszeusz] egykor

Sok utazása miatt nyert örök éltû nevet.

És itt negatív oldalról is megvilágítja Odüsszeusz jellemét, amikor nem fizikai vagy hatalmi ellenfeleit, de szellemi ellenpólusát, a csúnya beszédû, üres lelkületû, szívtelen Therszetészt állítja vele szembe, hogy még inkább kitûnjék odüsszeuszi eszményképe. Az általa megrajzolt ember kritériumai az isteni mûvészetekhez („divinae artes”), a jó antik irodalomhoz („bonae linguae”) és a kettõs bölcsességhez („duplex sophia”), vagyis a teológiához és bölcselethez való gyakorlati kötõdés. Hogy kik szolgáltak itthon modellekként a Decsi-féle Odüsszeusz-portréhoz, nem tudjuk teljes biztonsággal, de lehetségesnek tartom, hogy a nagy európai tanulmányutakon vándorló PatakiMihály és még inkább Decsi vásárhelyi rektor elõdje, Laskai Csókás Péter. Mindkettõjüket – akárcsak Decsit – a tudásszomj, a tanulás vágya hajszolta a túlságosan viszontagságos utazásokra. És ami talán ennél is jelentõsebb mozzanat az életükben, mire a termés beérett, hazahozták begyûjtött kincseiket, hogy itthon értékesítsék. Decsi Csimor János „Odüsszeia”-jának a már említett Hodoeporiconját tekinthetjük, ahol a nagyjából üres szekeret is csak tizenkét lóval tudják vontatni a Kárpátokon át Moldva és Lengyelország, illetve Németország felé. Decsi Csimor úti beszámolójának, naplójának lényeges tárgyát az idõszerûsíthetõ történeti események, a moldvai és a kaszubnép szegénysége, a törökkel szembeni küzdelmek, az ipari fejlõdés, az egyes országok alkotmányos rendjének fejlettségi foka alkotják. Külön szeretném kiemelni azt az együttérzést, amelyet – keresztény humanistaként – tanúsít az elnyomott, nélkülözõ népek iránt, és azt a rokonszenvet, amellyel ábrázolja a reneszánsz mûveltségû államférfiakat, különösen a néhai Báthory Istvánt. A szellemi és erkölcsi mûveltségnek ez a különös hangsúlyozása – nemzeti származás fölé helyezése – újsztoikus mûveltségként is értelmezhetõ nála. Elsõsorban azonban nem az érdekel bennünket, hogy kora tudósaként milyen európai mûveltséggel rendelkezett, hanem az, hogy a kisugárzó európai eszmék milyen sajátos, hazai fénytörést alkottak az õ gondolatvilágában.

Odüsszeusz jellemének alkotója ugyan Homérosz volt, de ennek a legárnyaltabban rajzolt görög jellemnek erkölcsi megalapozású esztétikai vonatkozásait Arisztotelész alapján ismerte meg Európa. Nincs olyan erkölcsi fogalom az arisztotelészi erkölcstanban, ami nem található meg Odüsszeusz jellemében, mintha a nagy filozófus Odüsszeuszról alkotta volna egész etikai megalapozású esztétikai rendszerét. Odüsszeusz lelki alkata (hexisze) által rendelkezik kellõ bátorsággal (andreia), mértékletességgel (szofroszüné), nemes lelkû adakozással (eleutheria), áldozatkészséggel (megaloprepeia), nemes becsvággyal (megalopszüchia), szelídséggel (prautész), szellemességgel (eutrapelia), szemérmességgel (aidosz), igazságossággal (dikaioszüné), sõt szeretettel is (filia), ha nem is elsõ helyen és olyan mértékben, mint a krisztusi etikában, mert a Nikomakhoszi etikában az erények legfõbb meghatározó értéke a közép (to meszon) vagy a középszer (hé meszotész), amelyek mûvészi ábrázolása alkotja a görög szépség alapfogalmát.

Decsi elsõ filozófusunk, aki Arisztotelész tanítványa, tehát kellõképpen ismeri mindezt, amint részben Synopsis philosophiae (A filozófia foglalata) címû munkájából kitûnik. Lehet, ebben a választásban a reformáció gyökerei is befolyásolják, hiszen elsõ hazai esztétikai könyvünk, Károlyi Péter Institutio de syllaborum et carminum ratione (Tanítás a szó- és versalkotás módjáról) címû, 1567-es kolozsvári munkája már állást foglalt Arisztotelész józanabb, gyakorlatibb mérséklete mellett. Van azonban egy olyan szerves összefüggés a Decsi által választott odüsszeuszi eszménykép és az általa tanulmányozott Arisztotelész között, amire magam is csak hosszas tanulmányozás után figyeltem fel:  amint már említettem, a nagy görög filozófus etikai megalapozású esztétikai rendszerének legmaradéktalanabb megtestesítését éppen Odüsszeusz jellemében fedezhetjük fel. Hogy ezekbõl a szép erkölcsi alapját alkotó fogalmakból miért éppen a bölcsességben (szofia), illetve a bizonyításon alapuló tudományos lelki alkatban és nem másban látja a legfontosabb, legsürgõsebb teendõket, az nyilván egyéni megítélésbõl, a hazai hiányosság helyes felismerésébõl ered. Bármennyire is Odüsszeuszra ruházott vonások ezek, nagyon is személyesek és idõszerûek. Mintha eggyéolvadna itt bölcselõ mesterének szemlélõdõ és cselekvõ észbeli erénye, a theorétiké és praktiké dianoia (néven ismert) elmebeli képessége. Így válik igazi egyetemes emberré, „uomo universalé”-vá. Hiszen maga is nagy tanulmányutakat tesz, nem csak hirdeti az új európaiságot, íróként is alkot, és példát mutat. Többek között – elnépiesedett humanizmusunkat gyarapítva – lefordítja Erasmus közmondásgyûjteményét. Talán éppen ebben a teremben szólaltatta meg elõször anyanyelvünkön az Adagiorum graecolatinoungaricorum chiliades quinque címû, fõként Erasmus közmondásait tartalmazó hatalmas munkát. Méltán nevezte érte „magvetõnek” (satornak) Tolnai Balog János fontos mûve megjelenésekor. S hogy tudományos életünk elsõ ismert magvetõje mennyire következetes és szerény ember volt, arról szóljon egyik legszemélyesebb vallomása, önarcképérõl szóló verse, amely részben következetes ismétlése a Pécsújfalvihoz írt versnek, másrészt újsztoikus színezettel gyarapítja latin költészetünket, örökségül hagyva ránk legfontosabb alkotását, igazi értékké formált jellemének alapvonásait:

Bízz csak Uradban, sose magadban; tedd, ami vár rád;

Mondj sok imát, keveset kívánj, nagyra ne törj.

Hallj sokat, ám keveset szólj, hallgass titkon; a gyengét

Óvd, az erõsnek eressz, tûrd az egyenlõt el.

Háríts el akadályt; ne csodálkozz; vesd meg a gõgöst.

Tûrd bajod; Istennek élj, és halni tanulj.

Végül a türelmüket kérem egy személyes kérés megismétléséhez. Mintegy tíz évvel ezelõtt egy Decsirõl készült rézkarcot adtam át az egyháznak, hogy függesszék ki a Gótikus Terem falára. Syntagma jurisának, jogi tanulmányának 1593-as kiadásából fényképeztettem le annak idején a Teleki Tékában. Azt hiszem, most még idõszerûbb lenne ez a kérésem.

János Decsi Csimor, the humanist poet. From all the Hungarian humanist scholars of the 16th century, probably the life work of Baranyai Decsi was the most diverse. His poetical work is the palpable proof of this. He had written goodbye poems to his fellow students since his studies in Wittenberg, epigrams in genuine ancient metrum and he rhymed his adventures abroad. Later he wrote praising poems about the wartime deeds of the Transylvanian prince, Sigismund Báthory. In his songs he also encouraged people to fight against the Turks.

Based on a thorough analysis of his texts, the autor of this study points out the fact that he, as the first Hungarian disciple of Aristotle and as poet and philosopher, undertook the task of writing a comprehensive synthesis of european civilization.

He considered Ulysses his most comprehensive aesthetic-ethical ideal, but his Ulysses doesn't act because of wanderlust, nor of revenge, not even driven by the fashionable travelling: every important feature of his character originates in native necessity, he is driven by intellectual curiosity, and he is inspired by fulfilling it.