Ilyés Szilárd-Zoltán

A bibói nemzetfogalomról

Miközben a bibói életmû fontos problémái alig vagy egyáltalán nem veszítenek aktualitásukból, bátran állíthatjuk, hogy maga Bibó mindig is korszerûtlen volt. Ennek némileg ellentmondani látszik az a tény, hogy írásait újra és újra megjelentetik, életpályájának és munkásságának már eddig is több konferenciát szenteltek, folytonosan jelennek meg elemzések és ismertetõk a bibói gondolatmenetekrõl. Sõt a magyarországi rendszerváltást közvetlenül megelõzõ idõben többen is bizakodtak abban, hogy mindazokat a problémafeltevéseket és megoldásokat, amelyek a politikai újrakezdéssel szükségképpen együtt járnak, majd döntõ módon befolyásolja mindaz, amit Bibó oly lelkiismeretesen végiggondolt. Nem így történt, s ez igencsak szerencsés Bibóra nézve – állították némelyek nem leplezett iróniával. Bibó mindenkori korszerûtlensége a gyakorlati politikai kérdések korrekt, erényes kezelésében, a problémák elméleti és gyakorlati megközelítésének helyes arányaiban (reális utópiára való törekvés) rejlik.

Módszertani megfontolások

Valójában nem kell csodálkoznunk azon, hogy a bibói gondolatokból nem lett, nem lehetett ideológia/doktrína. Több okból is így van ez; ezek közül az okok közül én csak néhányra irányítanám rá itt a figyelmet: ahhoz ugyanis, hogy egy gyakorlati megvalósítás magán viselje egy-egy bibói megoldás nyomait, magának  Bibónak a személyes közremûködése szükségeltetett volna, mindazzal, ami benne felelõsségérzetben és távolságtartásban megismételhetetlen volt. De talán figyelemre méltóbbak a módszertani okok: Bibó gyakorlati gondolkodó volt, konkrét kérdések érdekelték, ezekre keresett elvszerû, érvényes és igaz válaszokat, mindenekelõtt a problémák okait kutatta, és egyáltalán nem tévedünk, ha elsõsorban kiváló diagnosztának mondjuk õt. Igaz, hogy az általa diagnosztizált társadalmi, politikai problémákra igyekezett mindig megfelelõ gyógyírt is találni, de mint minden jó orvos, tekintettel volt mind a beteg, mind a betegség körülményeire – ezek határozták meg még a legradikálisabb terápiajavaslatait is. Ha ez igaz, és meggyõzõdésünk, hogy igaz, akkor érthetõ, miért nem lehet a bibói gondolatokat minden további nélkül alkalmazni akárcsak azoknak a problémáknak a mai megoldására is, amelyekkel a maga idején õ maga is foglalkozott. Az erre való késztetés mégis roppant erõs, szuggesztív írásainak világos problémafelvetése, tárgyilagos, távolságtartó és mégis roppant érzékeny gondolatvezetése az érvényesség és igaz vélemény tekintélyével ruházza fel mondandóját. Az olvasónak az a benyomása támad, hogy mindaz, amit mond, egy egységes és összefüggõ egész része, a problémákra javasolt megoldások szigorúan lefektetett elvek szem elõtt tartásával történnek, az aktuális problémák elemzése egy koherens elméleti háttér elõterében fogalmazódik meg.  Mindez arra csábít, hogy alapos elemzésnek vessük alá a bibói gondolatmeneteket, és utánajárjunk, valóban létezik-e ez az elméleti háttér, annyira koherens-e, amennyire annak hat, és ha nem, akkor mire vezethetõk vissza az esetleges összeférhetetlenségek, netalán ellentmondások.

Az elõbbi mondatban használt „alapos elemzés” kifejezésért természetesen magyarázattal tartozunk. Távol álljon tõlünk, hogy az eddigi, a Bibó-életmû vagy annak valamely gondolatmenete kapcsán született elemzéseket egytõl egyig alaptalannak és felszínesnek minõsítsük – ez igencsak önteltség volna részünkrõl. Csupán azt állítjuk, hogy az eddig ismert Bibó-recepció rengeteg olyan írást tartalmaz, amelyek egyoldalú (jórészt történészi vagy szociológusi vagy jogtörténeti/jogelméleti stb.) megközelítését adják valamely bibói gondolatmenetnek vagy egy-egy bibói gondolat apropóján szellemi párhuzamok megrajzolására vállalkoznak. Mindezeknek természetesen megvan a maguk létjogosultsága. Ám ugyanígy vagy talán még inkább megvan a létjogosultsága egy olyan írásnak, amely az életmû összefüggõ elméleti hátterének a felvázolására tenne kísérletet,[1] és igencsak hiányzik egy alapos politikaelméleti vagy még tovább menõen politikafilozófiai elemzés. Gondoljunk csak arra, hogy Platónnál az igazságos és jó állam mibenlétére irányuló kutatás az egészséges és rendezett lélek központi problematikájánál találja magát, vagy az Arisztotelésznél is megjelenõ görög gondolat a kairoszról, a megfelelõ idõ vagy a megfelelõ pillanat tanáról milyen párhuzamokat kínál egyes bibói okfejtések megvilágítására. De mély filozófiai töltete van például a reális utópia Bibó által több ízben is használt fogalmának, amire késõbb majd részletesebben is vissza fogunk térni.

Széles körben dívik ma az a próbálkozás, hogy Bibót ilyen vagy amolyan ideológia nevében kisajátítsák, gondolatairól egyoldalú képet próbáljanak adni. Ezek a kísérletek kivétel nélkül kudarcra vannak ítélve: lehet például azt mondani, hogy a bibói gondolatrendszer alapjaiban véve szociáldemokrata fogantatású, vagy azt, hogy maga Bibó keresztényszocialista beállítottságú gondolkodó volt, ám nehéz mindezeket maradéktalanul összeegyeztetni mindazzal, amit Bibó a szabadság központi jelentõségérõl vallott.

Egy alapos elemzés támpontja lehet mindenekelõtt maga a gondolkodó stílusa. Írásainak túlnyomó többsége esszé, de számos vázlata, töredéke, kiáltványa is maradt ránk; ezzel szemben szigorú értelemben vett tanulmányt viszonylag keveset írt. Még az alaposabban kidolgozott és rendszerezett, a nemzetközi szakközönségnek szánt, a nemzetközi államközösség bénultságáról szóló írása is inkább a nagyesszé mûfaji besorolását valószínûsíti. Fiatalkori jogelméleti írásait leszámítva nem beszélhetünk egyetlen olyan írásáról sem, amelyet az értekezõ próza szigora, zártsága jellemezne. Ma már csak találgathatunk, hogy mi ennek az oka: az-e, hogy nem adatott meg neki a nyugodt, elmélyült rendszerépítéshez szükséges zavartalan környezet biztonsága, vagy az, hogy Bibót mindig is riasztották a végleges, az abszolút igazság rideg vértezetében jelentkezõ elméletek?

Tudjuk, hogy eredetileg a politikai életet közvetlenül is befolyásoló hivatalnoknak készült, azt is tudjuk – s ennek több ízben hangot is adott –, hogy nem szerette az ideológiákat. Viszont lázasan foglalkoztatták a tág, a szó görög értelmében vett politikai élet törvényszerûségei, mindazok a kérdések, amelyek az adott körülmények között az adott nehézségekkel és problémákkal küszködõ államok, rezsimek egészséges mûködésével kapcsolatban felmerültek. Gyakran konkrét, gyakorlati problémákra keresett válaszokat, ám ezeket a válaszokat mindig sietett a legigényesebben elméletileg is megalapozni, a konkréttól nem elvonatkoztatott általános érvényével felruházni. Ez a következetes és lelkiismeretes törekvése jogosít fel és provokál minket is arra, hogy az elméleti háttér koherenciáját és összefüggéseit vizsgáljuk. Egyáltalán nem vagyunk könnyû helyzetben, elõször is azért, mert mindenekelõtt gondolatainak szigorú rekonstrukciójára kell törekednünk, gyakran rejtett, ki nem mondott vagy esetleg akkor és ott kimondhatatlan véleményeknek, nézeteknek és tételeknek a megfogalmazására kell vállalkoznunk, ezek összefüggéseit kell feltárnunk. Bármilyen õszinte és korrekt volt is Bibó, az õ munkásságára is érvényes mindaz, amit Leo Strauss a gondolkodók s még szigorúbban a politikai gondolkodók nézeteinek kifejtésérõl mond, nevezetesen azt, hogy ezek a gondolatvezetések hajlamosak a rejtekezésre, feszült és kérlelhetetlen oknyomozást kívánnak meg annak érdekében, hogy világossá válhasson minden ízében az általuk helyesnek, esetenként igaznak tartott vélemény. Nem valami szándékos ködösítésrõl van itt szó, hanem pusztán csak arról, hogy Bibót – miközben konkrét gyakorlati problémák érdekelték, zavaros, gyakran többszörös félreértések és elõítéletek által terhelt vitás kérdések kibogozásán fáradozott – elsõsorban a megértés és megértetés, a jobbítás szándéka vezette. Ennek az elsõrendû célnak rendelte alá az írásait, az elemzéseit is, így tehát természetes, hogy ezeket az értekezéseket nem kívánta az elméleti problémakezelés nehezen érthetõ elvontságával terhelni. Arra törekedett, hogy gondolatmenetei minden érintett ember számára követhetõk és érthetõk legyenek. Másfelõl, pontosan a tárgyalt problémák kényes volta miatt, igyekezett a lehetõ legtompítottabban, legtapintatosabban fogalmazni. Nem túlzunk, ha elemzéseinek jelentõs hányadát valahogy úgy próbáljuk értelmezni, mint mikor egy lélekgyógyász terápiás üléseinek a szakmai nyilvánosság elé szánt jegyzõkönyveit értelmezzük, a mögöttes elméleti tartalmak és összefüggések rekonstruálásával. Ha így járunk el, akkor természetesen nem mellõzhetjük azt az ellenvetést, hogy vajon nem túl nagy-e a belemagyarázás kockázata, nem fordulhat-e elõ az, hogy Bibónak tulajdonítunk olyan véleményeket, nézeteket, elméleti megfontolásokat, amelyeket õ a maga során nem vallott volna a magáénak. Nem tagadható, hogy a félre- vagy belemagyarázástól való félelem jogos, de megnyugtatásul szeretnénk néhány, a kísérletünk szempontjából biztató érvet itt felsorakoztatni.

Mindenekelõtt tény, hogy Bibó a gyakorlatias problémakezelés mellett nem ódzkodott az elmélettõl, és ha megvolt rá a módja, akkor soha nem mellõzte a teóriát. Mint arra Tordai Zádor meggyõzõen rámutatott, írásainak struktúrájára az elméleti és gyakorlati gondolatvezetés egymást kiegészítõ kettõssége a jellemzõ. Egyik síkon elméleti oknyomozást folytat, a másikon a probléma ezzel mintegy fordított irányú történeti kifejlõdését követi nyomon – két gondolati vonal ellentétes végpontjain egymásba kapaszkodva megteremti a hermeneutikai alaphelyzet körkörös struktúráját. Ha világos gondolatvezetéseit nyomon követjük, akkor a szöveghû fogalomtisztázás segítségével rekonstruálni is tudjuk azt az elméleti hátteret, amely mintegy meghúzódik egy-egy írása mögött. Biztató számunkra életmûvének tematikus egysége is. Azok a fõ problémák, amelyek foglalkoztatták, a nemzetközi és a belpolitikai egyensúly kérdésköre, részben ezzel összefüggésben a hatalom, a jogállami intézményrendszer mûködése, az ember személyes méltóságának kérdésköre stb., gondolatrendszerét néhány kulcsfogalom köré kristályosítják ki. Meggyõzõdésünk, hogy az önrendelkezés elve, az elit, a nemzet, a politikai élet perverziójaként tárgyalt politikai hisztéria nem elemezhetõ összefüggõ egészként a politikai filozófia olyan Bibó által is érintett vagy expliciten tárgyalt alapfogalmai nélkül, mint a szabadság, a közjó, a lehetõ legjobb politikai berendezkedés fogalmai stb.

Mi ezek közül most a nemzet bibói fogalmát próbáljuk a lehetõ legtüzetesebben megvizsgálni.

Bevezetõ szavak a nemzetfogalom elemzéséhez

A vizsgálódásunkat fõként Bibó három olyan munkájára alapozzuk, amelyek szûkebb vagy tágabb megközelítésben a nemzetközi politikai egyensúly kérdését boncolgatják. Az európai egyensúlyról és békérõl (a továbbiakban Egyensúlyról), A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (a továbbiakban Kisállamok) és A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai (a továbbiakban Bénultság) címû munkákra gondolunk. Az itt felsorolt munkák mindegyike a nemzetet mint a nemzetközi viszonyok szubjektumát írja le, és ezzel összefüggésben próbálja megadni azokat a lényegesebb jegyeket, amelyek segítségével a nemzet fogalma többé-kevésbé egzaktan körülírható. A három különbözõ szöveg bizonyos fokig átfedi egymást. Az 1943–1944 között íródott Egyensúlyról bevezetõ része, vagyis pontosan az, amely a nemzetfogalomra vonatkozó fejtegetéseket tartalmazza, jórészt belekerült az 1946-ban közzétett A kelet-európai kisállamok nyomorúsága címû munkába. Egy szintén jelentõs másik része a hatvanas évek második felében íródott Bénultság szövegtestét gazdagította. Ez utóbbi a korábbi két írás vonatkozó szövegrészeitõl némileg eltérõ módon tárgyalja a nemzetfogalom egy lehetséges körülírását. A két különbözõ megközelítés közti eltérésekre, azok lehetséges okaira majd természetesen részletesen is kitérünk. Az itt említett írások mellett, amelyek tételesen is tartalmazzák a nemzetfogalom valamely körülírását, elsõsorban az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címû esszében kifejtett, a politikai közösség mibenlétére vonatkozó bibói nézetekre támaszkodunk. Végül ahhoz, hogy a nemzetkoncepció valamennyi lényeges elemét, ezek összefüggéseit a maguk súlyának megfelelõ jelentõséggel felmutathassuk, szükségünk lesz az 1971–1972 között íródott Az európai társadalomfejlõdés értelme címû nagyesszé alapgondolatára, valamint az Elit és szociális érzék néhány gondolati összefüggésére is.

Most pedig térjünk rá a tulajdonképpeni témánkra. Az említett Bibó-mûvek születésének idõrendjében visszafelé, a nemzetfogalom értelmezésében pedig mélyebbre ásva haladunk úgy, hogy közben elemezzük más bibói kulcsfogalmakkal való kapcsolódási pontjait is.

A nemzet, az önrendelkezés és a lojalitás fogalmainak összefüggéseirõl

A Bénultság a következõ alapvetõ fontosságú szöveghelyet tartalmazza:

„Nincs szándékunkban itt a nemzetet definíciószerûen, különbözõ kritériumok tüzetes felsorolásával, indoklásával és megvitatásával körülhatárolni [...]. Itt most elég csupán arra utalnunk, hogy a nemzet alig vitathatóan társadalmi közösség, éspedig az elemi, alapvetõ társadalmi közösségeket meghaladó méretû, politikai intenciójú közösség, mely meghatározott területet, hazát és azon politikai szervezetet, államot tud a magáénak vagy kíván a magáénak tudni, s mindezt úgy, hogy ebben a tudatban, a nemzeti tudatban a közösségnek jelentõs hányada, esetleg csaknem teljes egésze részes. Fel szokták sorolni még a történelmi összetartozást, nyelvi azonosságot és gazdasági életképességet mint a nemzet kritériumait: ezekrõl most elég annyit mondanunk, hogy kétségtelenül minden nemzetet valamiféle, hosszabb vagy rövidebb ideig tartó »történelem« formál ki, de ez nem jelenti szükségszerûen, hogy a történelmi keret mindig egyben jó nemzeti keret is, bár az a legegyszerûbb és legszerencsésebb eset, ha minden további nélkül azzá tud válni; a nyelv valóban a világ számos pontján döntõ nemzetformáló tényezõként jelentkezett, s jelentõsége a tömegkommunikáció kiterjedésével párhuzamosan világszerte növekedõben van, anélkül hogy minden esetben feltétlenül szükséges tényezõje volna a nemzetalakulásnak; ami végül a gazdasági összetartozást illeti, ez kétségtelenül alátámasztja az állam létét vagy az államalakítás szándékát, de nem bizonyos, hogy valamely egység gazdasági életképessége szükségképpen nemzetté alakulását is életképessé teszi [...].”[2]

A fent idézett szövegrészbõl mindenekelõtt azt emeljük ki, hogy Bibó itt nem kíván precíz definíciót adni,[3] csupán az adott gondolatmenet szempontjából fontos összefüggésekre akar kitérni, azokat akarja kiemelni. Ez a gondolatmenet pedig a Bénultságon belül a második rész szûkebb tárgyát tekintve az önrendelkezési elvrõl, annak kritikájáról és apológiájáról szól. Általában elmondható az, hogy a nemzetfogalom itt található körülírása a nemzetközi közösség intézményeinek szerkezeti és mûködésbeli elemzését szolgálja. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a nemzet itt az önrendelkezés és a lojalitás fogalmainak a kontextusában értelmezendõ. Arra, hogy ez milyen lényeges pontokon hagyja homályban a fogalom egyébként lényeges jegyeit, a továbbiakban még visszatérünk.

Most pedig lássuk, hogy az itt felsorolt jegyek mire is utalnak, és a szóban forgó gondolatmenet szempontjából milyen jelentõséggel bírnak.

Az elsõ és legfontosabb üzenete ennek a körülírásnak kétségtelenül az, hogy a nemzet olyan kollektív entitás, amely politikai intencióval bír, ám a továbbiakban a fogalom ez irányú tisztázására csak részben kerül sor. Ennek az a már fentebb említett oka, hogy Bibó szigorúan a gondolatmenethez igazodva elemzi a fogalmat. Kövessük mi is Bibót ezen az úton és a definíció általa itt nem kifejtett vonatkozásait tárgyaljuk ott, ahol erre õ is sort kerít, nevezetesen az Egyensúlyról nemzetkoncepciójának elemzésekor.

Ami Bibó számára itt elsõrendû fontosságú, az, hogy ez a közösség meghatározott területet és ezen a területen politikai szervezetet, azaz államot tud magáénak vagy kíván magáénak tudni. A meghatározott terület fölött való rendelkezés vagy az erre való törekvés lényegében érinti azt a problémakört, amely a nemzetközi államközösség stabilitásával függ össze. Több ponton is. Mindenekelõtt azért van ennek jelentõsége, mert Bibó a nemzetközi államközösség egyfajta alkotmányának tekinti a területi állományt,[4] vagyis a területi status quót. Mint mondja, az államok akkor fogják egymás közti vitás kérdéseikben tiszteletben tartani a majdani nemzetközi döntõbíráskodást, és az ennek eljárásbeli gyakorlatát megteremtõ intézményes hátteret, ha ez az intézményrendszer és a mögötte meghúzódó nemzetközi közvélemény a maga súlyával garantálja területi sérthetetlenségüket. Ez a megfontolás végsõ soron arra a jogi gyakorlatra utal vissza, amely szerint egy állam akkor tekinthetõ szuverénnek, ha az államok közössége annak ismeri el. Bibót ebben a problémaegyüttesben pontosan az foglalkoztatja, hogy a területi status quóként felfogott alkotmány hogyan tehetõ elég rugalmassá ahhoz, hogy egyfelõl az új nemzetek alakulásával járó feszültségeket békésen és eredményesen kezelni tudja, másfelõl ez ne eredményezzen egy teljesen cseppfolyós és kiszámíthatatlan nemzetközi közállapotot, amelyben mindenféle alaptalan igénnyel fellépõ közösségek ismét csak a nemzetközi politikai egyensúly megbillenését idézhetik elõ. Más szavakkal a közösségek demokratizálódásával járó eme természetes törekvéseket oly módon kell intézményes úton, megfelelõ nemzetközi jogi eljárások segítségével kanalizálni, hogy azok a lehetõ legkevésbé váltsanak ki a szándékaikkal össze nem egyeztethetõ, sõt azokkal homlokegyenest ellenkezõ hatásokat.

Arra a kérdésre, hogy melyek azok az új határátírási törekvések, amelyek jogosnak tekinthetõk, Bibó roppant egyszerû választ ad: minden elkülönülõ nemzeti tudattal rendelkezõ közösség, az önrendelkezés elvének értelmében, joggal aspirálhat a nemzet politikai szervezetét adó állam létesítésére; olyan állam létesítésére, amely szuverén azon a meghatározott területen, amelyet az önmagukat a nemzethez tartozónak vallók belaknak. A vitás kérdések intézése – néhány bonyolultabb és összekuszáltabb helyzetet leszámítva – végsõ soron módszertani és technikai probléma. Ezeket a vitás kérdéseket korrekt, pártatlan és jól szabályozott eljárásokkal, no meg nagyhatalmi egyetértéssel kielégítõen, azaz a megoldatlanul hagyott és további feszültségeket keltõ helyzetek minimumára törekedve, rendezni lehet. Bibó bizakodása ésszerû – a köz- és önérdeken alapul. Nem a jelen tanulmányunk célja sem általában, sem részleteiben elemezni, esetleg bírálni ezt a koncepciót, minket itt csupán a nemzetfogalmat érintõ aspektusok érdekelnek.

Mindazokat a nemzet és a lojalitás fogalmaival összefüggõ lényeges gondolatokat, amelyeket a Bénultságban erre vonatkozóan találunk, noha kevésbé kifejtett formában, megtalálhatjuk már az Egyensúlyról gondolatmenetében is. Ez utóbbi, bár itteni elemzésünk szempontjából korántsem szolgál olyan következetes és precíz elméleti problémakifejtéssel, mint a Bénultság, összefüggéseiben jóval átfogóbban mutatja be a nemzetkoncepció gondolati szerkezetét. Ez a háború alatt írt és befejezetlen munka, bár közzétett formájában nem tekinthetõ kritikai szövegközlésnek, egy sor olyan gondolatot tartalmaz, amelyekbõl többek között a minket itt érdeklõ Bibó-koncepció jelentõs elemei rekonstruálhatók. A mû, amely szintén a nemzetközi és az azt döntõen befolyásoló európai politikai egyensúly kérdéseinek van szentelve, tulajdonképpen egy alapos kórrajz. A politikai egyensúly megbomlásának lelki okait alaposan elemzõ írásnak az adja a létjogosultságát, hogy Bibó szoros összefüggést tételez és mutat ki a területi stabilitás és egyensúly, illetve a közösségek lelki egyensúlya között.[5] Miközben a terápiára szoruló európai nemzetek kialakulásának lelki tehertételeit vizsgálja, aközben természetes, hogy lényeges dolgokat mond el arról is, hogy a nemzet mint kollektív entitás milyen lelki, tudati jellemzõkkel bír vagy bírhat. Azért kell mégis óvatosan hozzányúlnunk ehhez a posztumusz sajtó alá rendezett íráshoz, mert bár hiánytalanul tartalmazza a nemzetkoncepció majd valamennyi lényeges elemét, a hangsúly nem az elemek kidolgozottságára kerül, hanem a koncepció gondolati szerkezetének arányaira és az elemek összefüggéseire. Az egyes elemek igazán csak akkor válhatnak a maguk jelentõségéhez mérten kiemeltté, ha a bibói oeuvre egy-egy kevésbé átfogó munkájához fordulunk felvilágosításért.

A modern nemzeti tudat azért lehet a nemzetközi politikai stabilitás alapja, mert kettõs gyökerû: az ember személyes méltóságát adó szabadságon és az önérdeken alapul. Mikor a demokratikus tömegérzelmek a polgári forradalmak eredményeként birtokukba veszik a nemzeti kereteket, akkor az egészséges nemzetalakulási folyamatok esetében valójában a szabadság és a közösség ügyének az összekapcsolódása történik meg.[6] Azért is lesz a nemzeti közösségalakulás jellegzetes eleme az állam létesítésére – vagyis politikai szervezet (keret) létrehozására – való törekvés, mert az állam mint a polgárai fölött hatalmat gyakorló szuverén, végsõ soron a nemzethez tartozók önmaguk feletti hatalmát testesíti meg. Az erre irányuló igényt – mint azt a Bénultság definíciója is kiemeli – a közösség ha nem is teljes egésze, de jelentõs hányada magáénak vallja; beteljesülés esetén a politikai keretet a magáénak tudja.

Az önrendelkezés elve pontosan azt mondja ki, hogy az elkülönülõ nemzeti tudattal rendelkezõk közösségének szabadságában áll úgy rendelkezni saját közösségi sorsuk felett, ahogy azt jónak tartják. Ez a szabadság – és az ebbõl szükségszerûen folyó felelõsség követelménye – a garanciája annak, hogy a politikai szervezettel bíró nemzeti közösségek cselekedeteikért számadással tartoznak az államok nemzetközi közössége elõtt.

Mikor korábban azt mondtuk, hogy a modern nemzeti tudat az önérdeken is alapul, akkor konkrétan a nemzeti lojalitás mibenlétére gondoltunk. Mirõl is van itt szó? Bibó azt mondja, hogy a  nemzeti lojalitás kialakulása során magába olvasztotta a korábbi lojalitásformákat: a nemzetiségi, a törzsi összetartozáson alapuló lojalitást, a letelepedett lakóhelyi közösséghez, szülõföldhöz, városhoz fûzõdõ polgári lojalitást, a szakrális és harci vezetõkhöz, majd az uralkodókhoz fûzõdõ kísérõi, alattvalói lojalitást, vallási, társadalmi lojalitást, esetenként politikai mozgalmak, pártok iránti lojalitást.[7]

Ha mégoly nemes érdekeken alapuló is, a nemzeti lojalitás egyfajta önérdek. Különösen akkor tudunk ennek a kijelentésnek az igazságára rávilágítani, ha megfontoljuk, hogy a nemzethez való viszonyulás a közösség jelentõs hányada esetében érzelmi jellegû. Ezzel elérkeztünk a definícióban szereplõ tudás/tudat kifejezések árnyaltabb értelmezéséhez. Az árnyalást pontosan az teszi lehetõvé, hogy ezt a „tudást” joggal tekinthetjük többé vagy kevésbé racionálisnak vagy reflektáltnak.

A nemzeti tudat és az elit fogalmának összefüggéseirõl

A modern nemzetalakulás folyamata végsõleg minden nemzet esetében abban a forradalmi tettben csúcsosodik ki, mikor a nép birtokba veszi a nemzet politikai kereteit. Ez egyrészt egy széles rétegekre kiterjedõ, nagy emocionális töltetû, robbanásszerû történés; másrészt a birtokbavétel pontosan abban áll, hogy a polgárságra jellemzõ családias, bensõséges érzelmeket átviszik a nemzeti keretre, a politikai szervezetre, valamint az azt kitöltõ honpolgárok egészére is. Ebben az érzelemátvitelben a nemzet jelentõs hányada vagy csaknem az egésze részes – ezért mondja Bibó, hogy a nacionalizmus és a demokratizmus végsõ soron testvérérzelmek. Ezen megfontolások alapján azt mondhatjuk, hogy itt elsõsorban érzelmi és kevésbé racionális részességrõl van szó. A racionalitás, a kritikai viszonyulás tudatossága mindig az államélet késõbbi konkrét problémáinak megoldásában, a kihívásokra adott tudatos és átgondolt válaszadásokban érlelõdik ki. A nemzeti tudat racionális, reflektált összetevõje hosszas munkafolyamatban párolódik le. Ebben az egész nemzet lényegi problémáit a maga összetettségében és átfogottságában fokozatosan és folyamatosan megoldó munkafolyamatban már csak egy jóval szûkebb szakképzett réteg, az elit részes.

Ahhoz, hogy kellõ világossággal átgondolhassuk az elitnek a politikai közösség életében betöltendõ szerepét, megkerülhetetlen annak a szöveghelynek az idézése, amelyet az Elit és szociális érzék tartalmaz: „Kétségtelen, hogy eddig még az emberiségnek semmilyen része nem csinált kultúrát és társadalmi szervezetet valamiféle elit nélkül. Hogy ennek az elitnek a feladata a társadalom vezetése, az szinte közhely. [...] Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak, akcióinak a vezetése. Az elit legfõbb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására, gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon. Erre a szerepre pedig már csak valamilyen elit, vagyis valamilyen értékelési rend szerint kiválasztott embercsoport alkalmas ...”[8]

Bibónál sehol másutt nem találunk ennél pontosabb és lényegbe vágóbb meghatározást arra vonatkozóan, hogy mi az elit szerepe a társadalomban. Az elit fenti definícióban szereplõ két funkciója a kultúrateremtés és a vezetés. Tulajdonképpen ez a két funkció egymástól elválaszthatatlan: egyrészt az elõbbi jogosít fel az utóbbira, másrészt az utóbbi teszi lehetõvé az elõbbit. A definíció másik lényeges eleme – és erre Bibó nyomatékosan ki is tér a szóban forgó esszéjében – az értékelési rend. Mint mondja, az érvényes társadalmi értékrend igazoló ereje és a valóságos társadalmi vezetõi helyzetek megléte egyaránt fontos, hogy az elit teljesíteni tudja a feladatát. Lényeges a társadalmi eljárások és módszerek, a problémák megoldására kialakult konvenciók megléte ahhoz, hogy az értékek és a valóság termékenyen hathassanak egymásra. A kölcsönhatás tulajdonképpen az elit tevékenységi területén zajlik. Ha az elit a realitások talaján állva, elfogulatlanul végzi a feladatát, akkor nem lehet cezúra a társadalom és az elit vagy más szavakkal a vezetettek és a vezetõk realitáshoz való viszonyában. A maga dolgát helyesen felmérõ és jól végzõ elit joggal élvezi a társadalom bizalmát, és ez a bizalom megteremti a megfelelõ alapot az elit zavartalan munkavégzéséhez. Ennek ellentételeként az is igaz, hogy a realitásérzékét vesztett elit megzavarodik, pótcselekvésekbe menekül, s ez menthetetlenül maga után vonja a belé vetett bizalom megrendülését, ami a maga során lehetetlenné teszi az elit zavartalan munkavégzését.

A nemzeti közösség szempontjából a fent említett két funkció összefonódása teremti meg annak a lehetõségét, hogy a történelem folyamán különbözõ konkrét problémákkal szembetalálkozó nemzeti közösség helyesen mérje fel az adott problémák mibenlétét, az azokkal szembesülõ közösség lehetõségeit, és így a saját maga számára a lehetõ legjobb megoldással is tudjon szolgálni. Világos, hogy az így felfogott elit fõként akkor töltheti be sikeresen a szerepét, ha mérlegelve, megfontoltan cselekszik.

Bibó az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címû írásában a két világháború közötti diskurzusok egyik közkedvelt mítoszával, a közösségi misztikával számol le. A magyar közélet ellehetetlenülésén sokan próbáltak akkoriban úgy túllépni, hogy valamiféle, az õsiség homályában lappangó, jellegzetesen magyar közösségi alkatot próbáltak a felszínre hozni, megtisztítván azt az idegen hatásoktól. Az „õsi jelleg”-ben bízók ellen így szólalt fel Bibó: „Azok a testi, lelki, temperamentumbeli és tehetségbeli vonások, melyek minden egyén vagy közösség számára alapvetõ adottságok, nem azt határozzák meg, hogy az egyénbõl vagy közösségbõl mi lesz, vagy minek kell lennie, hanem azt, hogy mi minden lehet belõle. Azt, hogy ezek között a sokféle és gazdag lehetõségek között valóban mi lesz belõle, azt már nem eleve meglévõ adottságok, hanem társadalmi környezet, nevelés, személyes fejlõdés, élmények, tapasztalatok, munkák, teljesítmények határozzák meg.”[9] Végül az írás konklúzióját ekként  fogalmazza meg: „Ha igaz, hogy az alkat olyan valami, ami elsõsorban reagálásban, a valóság érzékelésében, feladatok vállalásában és feladatok elvégzésében mutatkozik, akkor a közösség életére alkalmazva nyugodtan mondhatjuk úgy is, hogy az alkat minemûsége, az alkat épsége, az alkat regenerálódása elsõsorban politikában mutatkozik meg.”[10] Ép alkat tehát ép reagálóképességet feltételez. Ez a társadalom vonatkozásában annyit jelent, hogy képes újra és újra kitermelni és kiválasztani a maga soraiból egy jó képességû elitet, az elit vonatkozásában pedig azt, hogy ez utóbbi a maga során képes felismerni és megoldani a közösség valós és lényeges problémáit.

Ebben a kontextusban feltehetõ a kérdés, hogy milyen viszony van a közösség és az elit tudásformái között, kik és milyen tudást õriznek, hogyan gyümölcsöztetik ezt a tudást, milyen viszonyban állnak ezek a tudásformák a nemzeti tudattal.

Csábítóan egyszerû, de egyben antropologizálóan egyszerûsítõ és egyben félrevezetõ is volna egyfajta vulgárplatonizmussal kritikátlanul megfeleltetni az emberi lélekrészeket a nemzet különbözõ rétegeinek, és azt mondani, hogy az elit a közösség lelkének a gondolkodó része, míg a szélesebb néptömegek különbözõ rétegei adnák eme közösségi lélek vágyakozó, illetve indulatos részeit. Bibó nagyon is tudatában van ennek a veszélynek, és tételesen is felhívja a figyelmet arra, hogy az egyéni léleknek, illetve különbözõ funkcióinak nincsen megfelelõje a közösség esetében. Egyetlen közösségnek, így a nemzeti közösségnek sincs lelke vagy szelleme, ám a közösséget alkotó emberek vágyai, indulatai, félelmei stb. bizonyos körülmények között összeszervezõdve, esetleg szándékos manipulációval összehangolva elõidézhetnek olyan helyzeteket, amikor maga a közösség mint kollektív entitás sajátosan emberi módon kezd reagálni, és ez a reagálás tömeglélektani törvényszerûségeket követve mindenekelõtt érzelmi lesz. Kissé sarkítva azt is mondhatnánk, hogy egy közösség megnyilvánulásaiban akkor kezd a leginkább egyéni lélekkel bírónak látszani, amikor túlnyomórészt érzelmileg, indulatilag reagál.

Hogyan oldható fel tehát az észellenes emocionalizmus és az ösztönellenes racionalizmus szembeállításában megnyilvánuló kettõsség? Bibó itt sem fogadja el a két álláspont közötti kibékíthetetlen ellentétet és az ebbõl folyó terméketlen vitát, hanem szintézisre törekszik. A következõket mondja: „Az értelem uralma az indulatok felett olyan követelmény, melyrõl az emberiségnek semmiféle irracionális lendület kedvéért nem szabad lemondania, ha nem akarja feladni azt, amit eddig fejlõdött. De az értelem primátusa nem jelentheti azt, hogy a közösségi és általában emberi dolgokban lehetséges racionálisan berendezkedni az indulatokra való tekintet nélkül, mintha azok nem is volnának. Ezzel a naiv racionalizmussal egy magasabb racionalizmust kell szembeszegeznünk, mely az értelem minden erejét arra koncentrálja, hogy éppen az indulatok bozótjában  tudjon jobban eligazodni.”[11] Ebbõl a megfogalmazásból világosan kihámozható, hogy az egészséges nemzetalakulási folyamatokban formálódott nemzetek politikai öntudatának végsõ soron a polgár – a bibói megfogalmazás szerint –, a „mûgonddal alkotó ember” közösségi tudatában kell gyökereznie. Természetesen az ideál, amely felé minden nemzetnek törekednie kell, az, hogy ebben a fajta nemzeti tudatban valóban a honpolgárok minél szélesebb rétege, minél jelentõsebb hányada részes legyen. A maga munkáját lelkiismeretesen végzõ ember természetes szocializációja a tudatosság és ezen belül a politikai tudatosság szükséges vertikumát is megteremti.

Itt utalunk arra a központi jelentõségû bibói gondolatra, hogy a politikai keret lényegében a honpolgár személyes emberi méltóságát kibontakoztató szabadság tere, ami azt is jelenti, tehetjük hozzá, hogy ennek a szabadságnak idõt kell adni, hogy önmagát beteljesítse. Korántsem arról van tehát szó, hogy ennek a célnak a megvalósítása tervszerûen, akár egy csapásra elérhetõ volna. Ha úgy tetszik, ez egy spontán, természetes és hosszas folyamat – amelynek a lehetõsége megteremthetõ – eredményeként elõálló állapot. A folyamat sikeressége pedig pontosan azon múlik, hogy az adott nemzet és a közösség sorsdöntõ problémáiért felelõsséget vállaló elitje mennyire tudja megõrizni ép reagálóképességét; a kihívások szülte problémákra a realitások szem elõtt tartásával bölcs megoldásokat tud-e találni.

Ez egyben arra a lényegi kérdésre is válaszol, hogy mi a nemzet. Bibó több helyen is félreérthetetlenül megfogalmazott válasza: a nemzet fõként problémamegoldó közösség. Innen válik érthetõvé, hogy miért van másodrendû jelentõsége a nemzetfogalom hagyományosan fontosnak tartott jegyeinek: a történelemnek, a nyelvnek, a gazdasági életképességnek stb. Mindezek csak a saját problémáit az adott körülményekhez mérten a lehetõ legjobban, bölcsen és hatékonyan megoldó közösségek esetében, a problémamegoldási készség és képesség függvényében nyerik el jelentõségüket. Ezért mondhatja Bibó azt, hogy egy közösséget tulajdonképpen a közös történelem formál nemzetté. Ám ha egy történelem sikertelen problémakezelések, vagyis kudarcélmények sorozata, akkor elõállhat új közösségalakításra való igény, amelynek immár lehet kritériuma például a nyelv, a nagyobb gazdasági életképesség stb. Ugyanakkor ez utóbbi kritériumok is kizárólagos alapul szolgálhatnak egy új nemzeti kaland megfogalmazásához, amelynek újólag az lesz a próbája, hogy a majdani történelem mennyire tud sikeressé válni.

Világos, hogy Bibó a politikai nemzet fogalma mellett tör lándzsát, ám roppant lényeges felfigyelnünk arra, hogy ez a koncepció korántsem zárt. Tulajdonképpen bármilyen alapon – történelmi, nyelvi, gazdasági stb. – megfogalmazhatók olyan nagy léptékû közösségi vállalkozások, amelyeket késõbb politikailag is meg lehet alapozni. Ez a legvégsõ pont, ameddig a nemzeti keretekre épülõ világrendben a nemzetfogalom következetes szélesítésével még el lehetett menni.

Befejezésül néhány mondatban reflektálunk arra a különbségtételre, amelyet Bibó a nacionalizmus és a patriotizmus között tesz. Ehhez a különbségtételhez az a kérdés vezette õt el, hogy hol a hiba „a demokratikus szabadság egyenlõ önrendelkezés egyenlõ nemzetállam, másrészt a másik egyenlet, mely szerint nemzetállam egyenlõ nacionalizmus egyenlõ fasizmus és háború”[12] egyenletsoraiban. Válasza az, hogy a nemzet politikai-szociológiai tényén alapuló patriotizmust, amely a nemzeti közösségi tudat természetes kohéziós elemeit foglalja magában, meg kell különböztetni az agresszív és uralmi elemeket is magában foglaló nacionalizmustól. Tudniillik az elsõ egy természetes és egészséges folyamat eredményeként megszilárdult lojalitáskomplexum a maga szerves összefüggéseivel, a második ennek perverziójaként az ideológia rangjára emelkedett és lényegében zavaros, illetve hamis eszmekonglomerátum, amelynek kötõanyagát lelki torzulások adják.

Feltéve a kérdést, végsõ soron miben is kell sikeres legyen egy közösségi s ezen túlmenõen egy nemzeti, vagyis politikai vállalkozás, Bibóval válaszolhatunk rá, aki Az európai társadalomfejlõdés értelme címû kései nagyesszéjében a nyugati civilizáció gyökereit adó görög–római kultúrkör – és mellette a kínai – legfontosabb kiemelendõ lehetõségét nevesítve ezt mondja: „Az, hogy a szabadság és a félelemmentes nyugodt értelem uralmát állandósítani, intézményesíteni lehet, lényegileg két nagy kultúrkörben vetõdött fel.”[13]

Készült az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíja támogatásával.