Ilyés Szilárd-Zoltán
A bibói
nemzetfogalomról
Miközben a bibói életmû fontos
problémái alig vagy egyáltalán nem veszítenek aktualitásukból, bátran
állíthatjuk, hogy maga Bibó mindig is korszerûtlen volt. Ennek némileg ellentmondani
látszik az a tény, hogy írásait újra és újra megjelentetik, életpályájának és
munkásságának már eddig is több konferenciát szenteltek, folytonosan jelennek
meg elemzések és ismertetõk a bibói gondolatmenetekrõl. Sõt a magyarországi
rendszerváltást közvetlenül megelõzõ idõben többen is bizakodtak abban, hogy
mindazokat a problémafeltevéseket és megoldásokat, amelyek a politikai
újrakezdéssel szükségképpen együtt járnak, majd döntõ módon befolyásolja
mindaz, amit Bibó oly lelkiismeretesen végiggondolt. Nem így történt, s ez
igencsak szerencsés Bibóra nézve – állították némelyek nem leplezett iróniával.
Bibó mindenkori korszerûtlensége a gyakorlati politikai kérdések korrekt,
erényes kezelésében, a problémák elméleti és gyakorlati megközelítésének helyes
arányaiban (reális utópiára való törekvés) rejlik.
Módszertani megfontolások
Valójában nem kell csodálkoznunk
azon, hogy a bibói gondolatokból nem lett, nem lehetett ideológia/doktrína.
Több okból is így van ez; ezek közül az okok közül én csak néhányra irányítanám
rá itt a figyelmet: ahhoz ugyanis, hogy egy gyakorlati megvalósítás magán
viselje egy-egy bibói megoldás nyomait, magának Bibónak a személyes közremûködése szükségeltetett volna,
mindazzal, ami benne felelõsségérzetben és távolságtartásban megismételhetetlen
volt. De talán figyelemre méltóbbak a módszertani okok: Bibó gyakorlati
gondolkodó volt, konkrét kérdések érdekelték, ezekre keresett elvszerû,
érvényes és igaz válaszokat, mindenekelõtt a problémák okait kutatta, és
egyáltalán nem tévedünk, ha elsõsorban kiváló diagnosztának mondjuk õt. Igaz,
hogy az általa diagnosztizált társadalmi, politikai problémákra igyekezett
mindig megfelelõ gyógyírt is találni, de mint minden jó orvos, tekintettel volt
mind a beteg, mind a betegség körülményeire – ezek határozták meg még a
legradikálisabb terápiajavaslatait is. Ha ez igaz, és meggyõzõdésünk, hogy
igaz, akkor érthetõ, miért nem lehet a bibói gondolatokat minden további nélkül
alkalmazni akárcsak azoknak a problémáknak a mai megoldására is, amelyekkel a
maga idején õ maga is foglalkozott. Az erre való késztetés mégis roppant erõs,
szuggesztív írásainak világos problémafelvetése, tárgyilagos, távolságtartó és
mégis roppant érzékeny gondolatvezetése az érvényesség és igaz vélemény
tekintélyével ruházza fel mondandóját. Az olvasónak az a benyomása támad, hogy
mindaz, amit mond, egy egységes és összefüggõ egész része, a problémákra
javasolt megoldások szigorúan lefektetett elvek szem elõtt tartásával
történnek, az aktuális problémák elemzése egy koherens elméleti háttér
elõterében fogalmazódik meg. Mindez
arra csábít, hogy alapos elemzésnek vessük alá a bibói gondolatmeneteket, és
utánajárjunk, valóban létezik-e ez az elméleti háttér, annyira koherens-e,
amennyire annak hat, és ha nem, akkor mire vezethetõk vissza az esetleges
összeférhetetlenségek, netalán ellentmondások.
Az elõbbi mondatban használt
„alapos elemzés” kifejezésért természetesen magyarázattal tartozunk. Távol
álljon tõlünk, hogy az eddigi, a Bibó-életmû vagy annak valamely gondolatmenete
kapcsán született elemzéseket egytõl egyig alaptalannak és felszínesnek
minõsítsük – ez igencsak önteltség volna részünkrõl. Csupán azt állítjuk, hogy
az eddig ismert Bibó-recepció rengeteg olyan írást tartalmaz, amelyek egyoldalú
(jórészt történészi vagy szociológusi vagy jogtörténeti/jogelméleti stb.)
megközelítését adják valamely bibói gondolatmenetnek vagy egy-egy bibói
gondolat apropóján szellemi párhuzamok megrajzolására vállalkoznak. Mindezeknek
természetesen megvan a maguk létjogosultsága. Ám ugyanígy vagy talán még inkább
megvan a létjogosultsága egy olyan írásnak, amely az életmû összefüggõ elméleti
hátterének a felvázolására tenne kísérletet,[1]
és igencsak hiányzik egy alapos politikaelméleti vagy még tovább menõen
politikafilozófiai elemzés. Gondoljunk csak arra, hogy Platónnál az igazságos
és jó állam mibenlétére irányuló kutatás az egészséges és rendezett lélek
központi problematikájánál találja magát, vagy az Arisztotelésznél is megjelenõ
görög gondolat a kairoszról, a megfelelõ idõ vagy a megfelelõ pillanat tanáról
milyen párhuzamokat kínál egyes bibói okfejtések megvilágítására. De mély
filozófiai töltete van például a reális utópia Bibó által több ízben is használt
fogalmának, amire késõbb majd részletesebben is vissza fogunk térni.
Széles körben dívik ma az a
próbálkozás, hogy Bibót ilyen vagy amolyan ideológia nevében kisajátítsák,
gondolatairól egyoldalú képet próbáljanak adni. Ezek a kísérletek kivétel
nélkül kudarcra vannak ítélve: lehet például azt mondani, hogy a bibói
gondolatrendszer alapjaiban véve szociáldemokrata fogantatású, vagy azt, hogy
maga Bibó keresztényszocialista beállítottságú gondolkodó volt, ám nehéz
mindezeket maradéktalanul összeegyeztetni mindazzal, amit Bibó a szabadság
központi jelentõségérõl vallott.
Egy alapos elemzés támpontja
lehet mindenekelõtt maga a gondolkodó stílusa. Írásainak túlnyomó többsége
esszé, de számos vázlata, töredéke, kiáltványa is maradt ránk; ezzel szemben
szigorú értelemben vett tanulmányt viszonylag keveset írt. Még az alaposabban
kidolgozott és rendszerezett, a nemzetközi szakközönségnek szánt, a nemzetközi
államközösség bénultságáról szóló írása is inkább a nagyesszé mûfaji besorolását
valószínûsíti. Fiatalkori jogelméleti írásait leszámítva nem beszélhetünk
egyetlen olyan írásáról sem, amelyet az értekezõ próza szigora, zártsága
jellemezne. Ma már csak találgathatunk, hogy mi ennek az oka: az-e, hogy nem
adatott meg neki a nyugodt, elmélyült rendszerépítéshez szükséges zavartalan
környezet biztonsága, vagy az, hogy Bibót mindig is riasztották a végleges, az
abszolút igazság rideg vértezetében jelentkezõ elméletek?
Tudjuk, hogy eredetileg a
politikai életet közvetlenül is befolyásoló hivatalnoknak készült, azt is
tudjuk – s ennek több ízben hangot is adott –, hogy nem szerette az
ideológiákat. Viszont lázasan foglalkoztatták a tág, a szó görög értelmében
vett politikai élet törvényszerûségei, mindazok a kérdések, amelyek az adott körülmények
között az adott nehézségekkel és problémákkal küszködõ államok, rezsimek
egészséges mûködésével kapcsolatban felmerültek. Gyakran konkrét, gyakorlati
problémákra keresett válaszokat, ám ezeket a válaszokat mindig sietett a
legigényesebben elméletileg is megalapozni, a konkréttól nem elvonatkoztatott
általános érvényével felruházni. Ez a következetes és lelkiismeretes törekvése
jogosít fel és provokál minket is arra, hogy az elméleti háttér koherenciáját
és összefüggéseit vizsgáljuk. Egyáltalán nem vagyunk könnyû helyzetben, elõször
is azért, mert mindenekelõtt gondolatainak szigorú rekonstrukciójára kell
törekednünk, gyakran rejtett, ki nem mondott vagy esetleg akkor és ott kimondhatatlan
véleményeknek, nézeteknek és tételeknek a megfogalmazására kell vállalkoznunk,
ezek összefüggéseit kell feltárnunk. Bármilyen õszinte és korrekt volt is Bibó,
az õ munkásságára is érvényes mindaz, amit Leo Strauss a gondolkodók s még
szigorúbban a politikai gondolkodók nézeteinek kifejtésérõl mond, nevezetesen
azt, hogy ezek a gondolatvezetések hajlamosak a rejtekezésre, feszült és
kérlelhetetlen oknyomozást kívánnak meg annak érdekében, hogy világossá
válhasson minden ízében az általuk helyesnek, esetenként igaznak tartott
vélemény. Nem valami szándékos ködösítésrõl van itt szó, hanem pusztán csak
arról, hogy Bibót – miközben konkrét gyakorlati problémák érdekelték, zavaros,
gyakran többszörös félreértések és elõítéletek által terhelt vitás kérdések
kibogozásán fáradozott – elsõsorban a megértés és megértetés, a jobbítás
szándéka vezette. Ennek az elsõrendû célnak rendelte alá az írásait, az
elemzéseit is, így tehát természetes, hogy ezeket az értekezéseket nem kívánta
az elméleti problémakezelés nehezen érthetõ elvontságával terhelni. Arra
törekedett, hogy gondolatmenetei minden érintett ember számára követhetõk és
érthetõk legyenek. Másfelõl, pontosan a tárgyalt problémák kényes volta miatt,
igyekezett a lehetõ legtompítottabban, legtapintatosabban fogalmazni. Nem
túlzunk, ha elemzéseinek jelentõs hányadát valahogy úgy próbáljuk értelmezni,
mint mikor egy lélekgyógyász terápiás üléseinek a szakmai nyilvánosság elé
szánt jegyzõkönyveit értelmezzük, a mögöttes elméleti tartalmak és
összefüggések rekonstruálásával. Ha így járunk el, akkor természetesen nem
mellõzhetjük azt az ellenvetést, hogy vajon nem túl nagy-e a belemagyarázás
kockázata, nem fordulhat-e elõ az, hogy Bibónak tulajdonítunk olyan
véleményeket, nézeteket, elméleti megfontolásokat, amelyeket õ a maga során nem
vallott volna a magáénak. Nem tagadható, hogy a félre- vagy belemagyarázástól
való félelem jogos, de megnyugtatásul szeretnénk néhány, a kísérletünk
szempontjából biztató érvet itt felsorakoztatni.
Mindenekelõtt tény, hogy Bibó a
gyakorlatias problémakezelés mellett nem ódzkodott az elmélettõl, és ha megvolt
rá a módja, akkor soha nem mellõzte a teóriát. Mint arra Tordai Zádor
meggyõzõen rámutatott, írásainak struktúrájára az elméleti és gyakorlati
gondolatvezetés egymást kiegészítõ kettõssége a jellemzõ. Egyik síkon elméleti
oknyomozást folytat, a másikon a probléma ezzel mintegy fordított irányú
történeti kifejlõdését követi nyomon – két gondolati vonal ellentétes
végpontjain egymásba kapaszkodva megteremti a hermeneutikai alaphelyzet
körkörös struktúráját. Ha világos gondolatvezetéseit nyomon követjük, akkor a
szöveghû fogalomtisztázás segítségével rekonstruálni is tudjuk azt az elméleti
hátteret, amely mintegy meghúzódik egy-egy írása mögött. Biztató számunkra
életmûvének tematikus egysége is. Azok a fõ problémák, amelyek foglalkoztatták,
a nemzetközi és a belpolitikai egyensúly kérdésköre, részben ezzel
összefüggésben a hatalom, a jogállami intézményrendszer mûködése, az ember személyes
méltóságának kérdésköre stb., gondolatrendszerét néhány kulcsfogalom köré
kristályosítják ki. Meggyõzõdésünk, hogy az
önrendelkezés elve, az elit, a nemzet, a politikai élet perverziójaként
tárgyalt politikai hisztéria nem
elemezhetõ összefüggõ egészként a politikai filozófia olyan Bibó által is
érintett vagy expliciten tárgyalt alapfogalmai nélkül, mint a szabadság, a közjó,
a lehetõ legjobb politikai berendezkedés fogalmai stb.
Mi ezek közül most a nemzet bibói
fogalmát próbáljuk a lehetõ legtüzetesebben megvizsgálni.
Bevezetõ szavak a nemzetfogalom elemzéséhez
A vizsgálódásunkat fõként Bibó
három olyan munkájára alapozzuk, amelyek szûkebb vagy tágabb megközelítésben a
nemzetközi politikai egyensúly kérdését boncolgatják. Az európai egyensúlyról és békérõl (a továbbiakban Egyensúlyról), A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (a továbbiakban Kisállamok) és A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai (a
továbbiakban Bénultság) címû munkákra
gondolunk. Az itt felsorolt munkák mindegyike a nemzetet mint a nemzetközi
viszonyok szubjektumát írja le, és ezzel összefüggésben próbálja megadni azokat
a lényegesebb jegyeket, amelyek segítségével a nemzet fogalma többé-kevésbé
egzaktan körülírható. A három különbözõ szöveg bizonyos fokig átfedi egymást.
Az 1943–1944 között íródott Egyensúlyról
bevezetõ része, vagyis pontosan az, amely a nemzetfogalomra vonatkozó fejtegetéseket
tartalmazza, jórészt belekerült az 1946-ban közzétett A kelet-európai kisállamok nyomorúsága címû munkába. Egy szintén
jelentõs másik része a hatvanas évek második felében íródott Bénultság szövegtestét gazdagította. Ez
utóbbi a korábbi két írás vonatkozó szövegrészeitõl némileg eltérõ módon
tárgyalja a nemzetfogalom egy lehetséges körülírását. A két különbözõ
megközelítés közti eltérésekre, azok lehetséges okaira majd természetesen
részletesen is kitérünk. Az itt említett írások mellett, amelyek tételesen is
tartalmazzák a nemzetfogalom valamely körülírását, elsõsorban az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar
történelem címû esszében kifejtett, a politikai közösség mibenlétére
vonatkozó bibói nézetekre támaszkodunk. Végül ahhoz, hogy a nemzetkoncepció
valamennyi lényeges elemét, ezek összefüggéseit a maguk súlyának megfelelõ
jelentõséggel felmutathassuk, szükségünk lesz az 1971–1972 között íródott Az európai társadalomfejlõdés értelme
címû nagyesszé alapgondolatára, valamint az Elit
és szociális érzék néhány gondolati összefüggésére is.
Most pedig térjünk rá a
tulajdonképpeni témánkra. Az említett Bibó-mûvek születésének idõrendjében
visszafelé, a nemzetfogalom értelmezésében pedig mélyebbre ásva haladunk úgy,
hogy közben elemezzük más bibói kulcsfogalmakkal való kapcsolódási pontjait is.
A nemzet, az önrendelkezés és a lojalitás
fogalmainak összefüggéseirõl
A Bénultság a következõ alapvetõ fontosságú szöveghelyet tartalmazza:
„Nincs szándékunkban itt a
nemzetet definíciószerûen, különbözõ kritériumok tüzetes felsorolásával,
indoklásával és megvitatásával körülhatárolni [...]. Itt most elég csupán arra
utalnunk, hogy a nemzet alig vitathatóan társadalmi
közösség, éspedig az elemi, alapvetõ társadalmi közösségeket meghaladó
méretû, politikai intenciójú
közösség, mely meghatározott területet, hazát
és azon politikai szervezetet, államot
tud a magáénak vagy kíván a magáénak tudni, s mindezt úgy, hogy ebben a
tudatban, a nemzeti tudatban a
közösségnek jelentõs hányada, esetleg csaknem teljes egésze részes. Fel szokták sorolni még a történelmi összetartozást, nyelvi azonosságot és gazdasági életképességet mint a nemzet
kritériumait: ezekrõl most elég annyit mondanunk, hogy kétségtelenül minden
nemzetet valamiféle, hosszabb vagy rövidebb ideig tartó »történelem« formál ki, de ez nem jelenti szükségszerûen, hogy a
történelmi keret mindig egyben jó nemzeti keret is, bár az a legegyszerûbb és
legszerencsésebb eset, ha minden további nélkül azzá tud válni; a nyelv valóban a világ számos pontján
döntõ nemzetformáló tényezõként jelentkezett,
s jelentõsége a tömegkommunikáció kiterjedésével párhuzamosan világszerte
növekedõben van, anélkül hogy minden esetben feltétlenül szükséges tényezõje
volna a nemzetalakulásnak; ami végül a gazdasági
összetartozást illeti, ez kétségtelenül alátámasztja az állam létét vagy az
államalakítás szándékát, de nem bizonyos, hogy valamely egység gazdasági életképessége
szükségképpen nemzetté alakulását is életképessé teszi [...].”[2]
A fent idézett szövegrészbõl
mindenekelõtt azt emeljük ki, hogy Bibó itt nem kíván precíz definíciót adni,[3]
csupán az adott gondolatmenet szempontjából fontos összefüggésekre akar
kitérni, azokat akarja kiemelni. Ez a gondolatmenet pedig a Bénultságon belül a második rész szûkebb
tárgyát tekintve az önrendelkezési elvrõl, annak kritikájáról és apológiájáról
szól. Általában elmondható az, hogy a nemzetfogalom itt található körülírása a
nemzetközi közösség intézményeinek szerkezeti és mûködésbeli elemzését
szolgálja. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a nemzet itt az önrendelkezés és
a lojalitás fogalmainak a kontextusában értelmezendõ. Arra, hogy ez milyen
lényeges pontokon hagyja homályban a fogalom egyébként lényeges jegyeit, a
továbbiakban még visszatérünk.
Most pedig lássuk, hogy az itt
felsorolt jegyek mire is utalnak, és a szóban forgó gondolatmenet szempontjából
milyen jelentõséggel bírnak.
Az elsõ és legfontosabb üzenete
ennek a körülírásnak kétségtelenül az, hogy a nemzet olyan kollektív entitás,
amely politikai intencióval bír, ám a továbbiakban a fogalom ez irányú tisztázására
csak részben kerül sor. Ennek az a már fentebb említett oka, hogy Bibó
szigorúan a gondolatmenethez igazodva elemzi a fogalmat. Kövessük mi is Bibót
ezen az úton és a definíció általa itt nem kifejtett vonatkozásait tárgyaljuk
ott, ahol erre õ is sort kerít, nevezetesen az Egyensúlyról nemzetkoncepciójának elemzésekor.
Ami Bibó számára itt elsõrendû
fontosságú, az, hogy ez a közösség meghatározott területet és ezen a területen
politikai szervezetet, azaz államot tud magáénak vagy kíván magáénak tudni. A
meghatározott terület fölött való rendelkezés vagy az erre való törekvés
lényegében érinti azt a problémakört, amely a nemzetközi államközösség
stabilitásával függ össze. Több ponton is. Mindenekelõtt azért van ennek
jelentõsége, mert Bibó a nemzetközi államközösség egyfajta alkotmányának
tekinti a területi állományt,[4]
vagyis a területi status quót. Mint mondja, az államok akkor fogják egymás
közti vitás kérdéseikben tiszteletben tartani a majdani nemzetközi
döntõbíráskodást, és az ennek eljárásbeli gyakorlatát megteremtõ intézményes
hátteret, ha ez az intézményrendszer és a mögötte meghúzódó nemzetközi
közvélemény a maga súlyával garantálja területi sérthetetlenségüket. Ez a
megfontolás végsõ soron arra a jogi gyakorlatra utal vissza, amely szerint egy
állam akkor tekinthetõ szuverénnek, ha az államok közössége annak ismeri el.
Bibót ebben a problémaegyüttesben pontosan az foglalkoztatja, hogy a területi
status quóként felfogott alkotmány hogyan tehetõ elég rugalmassá ahhoz, hogy
egyfelõl az új nemzetek alakulásával járó feszültségeket békésen és
eredményesen kezelni tudja, másfelõl ez ne eredményezzen egy teljesen
cseppfolyós és kiszámíthatatlan nemzetközi közállapotot, amelyben mindenféle
alaptalan igénnyel fellépõ közösségek ismét csak a nemzetközi politikai egyensúly
megbillenését idézhetik elõ. Más szavakkal a közösségek demokratizálódásával
járó eme természetes törekvéseket oly módon kell intézményes úton, megfelelõ
nemzetközi jogi eljárások segítségével kanalizálni, hogy azok a lehetõ
legkevésbé váltsanak ki a szándékaikkal össze nem egyeztethetõ, sõt azokkal
homlokegyenest ellenkezõ hatásokat.
Arra a kérdésre, hogy melyek azok
az új határátírási törekvések, amelyek jogosnak tekinthetõk, Bibó roppant
egyszerû választ ad: minden elkülönülõ nemzeti tudattal rendelkezõ közösség, az
önrendelkezés elvének értelmében, joggal aspirálhat a nemzet politikai
szervezetét adó állam létesítésére; olyan állam létesítésére, amely szuverén
azon a meghatározott területen, amelyet az önmagukat a nemzethez tartozónak
vallók belaknak. A vitás kérdések intézése – néhány bonyolultabb és
összekuszáltabb helyzetet leszámítva – végsõ soron módszertani és technikai
probléma. Ezeket a vitás kérdéseket korrekt, pártatlan és jól szabályozott
eljárásokkal, no meg nagyhatalmi egyetértéssel kielégítõen, azaz a
megoldatlanul hagyott és további feszültségeket keltõ helyzetek minimumára
törekedve, rendezni lehet. Bibó bizakodása ésszerû – a köz- és önérdeken
alapul. Nem a jelen tanulmányunk célja sem általában, sem részleteiben
elemezni, esetleg bírálni ezt a koncepciót, minket itt csupán a nemzetfogalmat
érintõ aspektusok érdekelnek.
Mindazokat a nemzet és a lojalitás
fogalmaival összefüggõ lényeges gondolatokat, amelyeket a Bénultságban erre vonatkozóan találunk, noha kevésbé kifejtett
formában, megtalálhatjuk már az Egyensúlyról
gondolatmenetében is. Ez utóbbi, bár itteni elemzésünk szempontjából korántsem
szolgál olyan következetes és precíz elméleti problémakifejtéssel, mint a Bénultság, összefüggéseiben jóval átfogóbban
mutatja be a nemzetkoncepció gondolati szerkezetét. Ez a háború alatt írt és
befejezetlen munka, bár közzétett formájában nem tekinthetõ kritikai szövegközlésnek,
egy sor olyan gondolatot tartalmaz, amelyekbõl többek között a minket itt
érdeklõ Bibó-koncepció jelentõs elemei rekonstruálhatók. A mû, amely szintén a
nemzetközi és az azt döntõen befolyásoló európai politikai egyensúly
kérdéseinek van szentelve, tulajdonképpen egy alapos kórrajz. A politikai
egyensúly megbomlásának lelki okait alaposan elemzõ írásnak az adja a
létjogosultságát, hogy Bibó szoros összefüggést tételez és mutat ki a területi
stabilitás és egyensúly, illetve a közösségek lelki egyensúlya között.[5]
Miközben a terápiára szoruló európai nemzetek kialakulásának lelki
tehertételeit vizsgálja, aközben természetes, hogy lényeges dolgokat mond el
arról is, hogy a nemzet mint kollektív entitás milyen lelki, tudati
jellemzõkkel bír vagy bírhat. Azért kell mégis óvatosan hozzányúlnunk ehhez a
posztumusz sajtó alá rendezett íráshoz, mert bár hiánytalanul tartalmazza a
nemzetkoncepció majd valamennyi lényeges elemét, a hangsúly nem az elemek kidolgozottságára
kerül, hanem a koncepció gondolati szerkezetének arányaira és az elemek
összefüggéseire. Az egyes elemek igazán csak akkor válhatnak a maguk
jelentõségéhez mérten kiemeltté, ha a bibói oeuvre egy-egy kevésbé átfogó
munkájához fordulunk felvilágosításért.
A modern nemzeti tudat azért
lehet a nemzetközi politikai stabilitás alapja, mert kettõs gyökerû: az ember
személyes méltóságát adó szabadságon és az önérdeken alapul. Mikor a
demokratikus tömegérzelmek a polgári forradalmak eredményeként birtokukba
veszik a nemzeti kereteket, akkor az egészséges nemzetalakulási folyamatok
esetében valójában a szabadság és a közösség ügyének az összekapcsolódása
történik meg.[6] Azért is
lesz a nemzeti közösségalakulás jellegzetes eleme az állam létesítésére – vagyis
politikai szervezet (keret) létrehozására – való törekvés, mert az állam mint a
polgárai fölött hatalmat gyakorló szuverén, végsõ soron a nemzethez tartozók
önmaguk feletti hatalmát testesíti meg. Az erre irányuló igényt – mint azt a Bénultság definíciója is kiemeli – a
közösség ha nem is teljes egésze, de jelentõs hányada magáénak vallja;
beteljesülés esetén a politikai keretet a magáénak tudja.
Az önrendelkezés elve pontosan
azt mondja ki, hogy az elkülönülõ nemzeti tudattal rendelkezõk közösségének
szabadságában áll úgy rendelkezni saját közösségi sorsuk felett, ahogy azt
jónak tartják. Ez a szabadság – és az ebbõl szükségszerûen folyó felelõsség
követelménye – a garanciája annak, hogy a politikai szervezettel bíró nemzeti
közösségek cselekedeteikért számadással tartoznak az államok nemzetközi
közössége elõtt.
Mikor
korábban azt mondtuk, hogy a modern nemzeti tudat az önérdeken is alapul, akkor
konkrétan a nemzeti lojalitás mibenlétére gondoltunk. Mirõl is van itt szó?
Bibó azt mondja, hogy a nemzeti
lojalitás kialakulása során magába olvasztotta a korábbi lojalitásformákat: a
nemzetiségi, a törzsi összetartozáson alapuló lojalitást, a letelepedett
lakóhelyi közösséghez, szülõföldhöz, városhoz fûzõdõ polgári lojalitást, a
szakrális és harci vezetõkhöz, majd az uralkodókhoz fûzõdõ kísérõi, alattvalói
lojalitást, vallási, társadalmi lojalitást, esetenként politikai mozgalmak,
pártok iránti lojalitást.[7]
Ha mégoly nemes érdekeken alapuló
is, a nemzeti lojalitás egyfajta önérdek. Különösen akkor tudunk ennek a
kijelentésnek az igazságára rávilágítani, ha megfontoljuk, hogy a nemzethez
való viszonyulás a közösség jelentõs hányada esetében érzelmi jellegû. Ezzel
elérkeztünk a definícióban szereplõ tudás/tudat kifejezések árnyaltabb
értelmezéséhez. Az árnyalást pontosan az teszi lehetõvé, hogy ezt a „tudást”
joggal tekinthetjük többé vagy kevésbé racionálisnak vagy reflektáltnak.
A nemzeti tudat és az elit fogalmának
összefüggéseirõl
A modern nemzetalakulás
folyamata végsõleg minden nemzet esetében abban a forradalmi tettben
csúcsosodik ki, mikor a nép birtokba veszi a nemzet politikai kereteit. Ez
egyrészt egy széles rétegekre kiterjedõ, nagy emocionális töltetû,
robbanásszerû történés; másrészt a birtokbavétel pontosan abban áll, hogy a
polgárságra jellemzõ családias, bensõséges érzelmeket átviszik a nemzeti
keretre, a politikai szervezetre, valamint az azt kitöltõ honpolgárok egészére
is. Ebben az érzelemátvitelben a nemzet jelentõs hányada vagy csaknem az egésze
részes – ezért mondja Bibó, hogy a nacionalizmus és a demokratizmus végsõ soron
testvérérzelmek. Ezen megfontolások alapján azt mondhatjuk, hogy itt elsõsorban
érzelmi és kevésbé racionális részességrõl van szó. A racionalitás, a kritikai
viszonyulás tudatossága mindig az államélet késõbbi konkrét problémáinak
megoldásában, a kihívásokra adott tudatos és átgondolt válaszadásokban
érlelõdik ki. A nemzeti tudat racionális, reflektált összetevõje hosszas
munkafolyamatban párolódik le. Ebben az egész nemzet lényegi problémáit a maga
összetettségében és átfogottságában fokozatosan és folyamatosan megoldó
munkafolyamatban már csak egy jóval szûkebb szakképzett réteg, az elit részes.
Ahhoz, hogy kellõ világossággal
átgondolhassuk az elitnek a politikai közösség életében betöltendõ szerepét, megkerülhetetlen annak a
szöveghelynek az idézése, amelyet az Elit
és szociális érzék
tartalmaz: „Kétségtelen, hogy eddig még az emberiségnek semmilyen része nem
csinált kultúrát és társadalmi szervezetet valamiféle elit nélkül. Hogy ennek
az elitnek a feladata a társadalom vezetése, az szinte közhely. [...] Az elit
feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak,
akcióinak a vezetése. Az elit legfõbb szerepe az, hogy az élet élésére, az
emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek
mélyítésére, finomítására, gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz
kultúrát csináljon. Erre a szerepre pedig már csak valamilyen elit, vagyis
valamilyen értékelési rend szerint kiválasztott embercsoport alkalmas ...”[8]
Bibónál sehol másutt nem találunk
ennél pontosabb és lényegbe vágóbb meghatározást arra vonatkozóan, hogy mi az
elit szerepe a társadalomban. Az elit fenti definícióban szereplõ két funkciója
a kultúrateremtés és a vezetés. Tulajdonképpen ez a két funkció egymástól
elválaszthatatlan: egyrészt az elõbbi jogosít fel az utóbbira, másrészt az
utóbbi teszi lehetõvé az elõbbit. A definíció másik lényeges eleme – és erre
Bibó nyomatékosan ki is tér a szóban forgó esszéjében – az értékelési rend.
Mint mondja, az érvényes társadalmi értékrend igazoló ereje és a valóságos
társadalmi vezetõi helyzetek megléte egyaránt fontos, hogy az elit teljesíteni
tudja a feladatát. Lényeges a társadalmi eljárások és módszerek, a problémák
megoldására kialakult konvenciók megléte ahhoz, hogy az értékek és a valóság
termékenyen hathassanak egymásra. A kölcsönhatás tulajdonképpen az elit
tevékenységi területén zajlik. Ha az elit a realitások talaján állva,
elfogulatlanul végzi a feladatát, akkor nem lehet cezúra a társadalom és az
elit vagy más szavakkal a vezetettek és a vezetõk realitáshoz való viszonyában.
A maga dolgát helyesen felmérõ és jól végzõ elit joggal élvezi a társadalom
bizalmát, és ez a bizalom megteremti a megfelelõ alapot az elit zavartalan
munkavégzéséhez. Ennek ellentételeként az is igaz, hogy a realitásérzékét
vesztett elit megzavarodik, pótcselekvésekbe menekül, s ez menthetetlenül maga
után vonja a belé vetett bizalom megrendülését, ami a maga során lehetetlenné
teszi az elit zavartalan munkavégzését.
A nemzeti közösség szempontjából
a fent említett két funkció összefonódása teremti meg annak a lehetõségét, hogy
a történelem folyamán különbözõ konkrét problémákkal szembetalálkozó nemzeti
közösség helyesen mérje fel az adott problémák mibenlétét, az azokkal
szembesülõ közösség lehetõségeit, és így a saját maga számára a lehetõ legjobb
megoldással is tudjon szolgálni. Világos, hogy az így felfogott elit fõként
akkor töltheti be sikeresen a szerepét, ha mérlegelve, megfontoltan cselekszik.
Bibó
az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás
magyar történelem címû írásában a két világháború közötti
diskurzusok egyik közkedvelt mítoszával, a közösségi misztikával számol le. A
magyar közélet ellehetetlenülésén sokan
próbáltak akkoriban úgy túllépni, hogy valamiféle, az õsiség homályában
lappangó, jellegzetesen magyar közösségi alkatot próbáltak a felszínre hozni,
megtisztítván azt az idegen hatásoktól. Az „õsi jelleg”-ben bízók ellen így
szólalt fel Bibó: „Azok a testi, lelki, temperamentumbeli és tehetségbeli
vonások, melyek minden egyén vagy közösség számára alapvetõ adottságok, nem azt
határozzák meg, hogy az egyénbõl vagy közösségbõl mi lesz, vagy minek kell
lennie, hanem azt, hogy mi minden lehet belõle. Azt, hogy ezek között a sokféle
és gazdag lehetõségek között valóban mi lesz belõle, azt már nem eleve meglévõ
adottságok, hanem társadalmi környezet, nevelés, személyes fejlõdés, élmények,
tapasztalatok, munkák, teljesítmények határozzák meg.”[9]
Végül az írás konklúzióját ekként
fogalmazza meg: „Ha igaz, hogy az alkat olyan valami, ami elsõsorban reagálásban,
a valóság érzékelésében, feladatok vállalásában és feladatok elvégzésében
mutatkozik, akkor a közösség életére alkalmazva nyugodtan mondhatjuk úgy is,
hogy az alkat minemûsége, az alkat épsége, az alkat regenerálódása elsõsorban
politikában mutatkozik meg.”[10]
Ép alkat tehát ép reagálóképességet feltételez. Ez a társadalom vonatkozásában
annyit jelent, hogy képes újra és újra kitermelni és kiválasztani a maga
soraiból egy jó képességû elitet, az elit vonatkozásában pedig azt, hogy ez
utóbbi a maga során képes felismerni és megoldani a közösség valós és lényeges
problémáit.
Ebben a kontextusban feltehetõ a
kérdés, hogy milyen viszony van a közösség és az elit tudásformái között, kik
és milyen tudást õriznek, hogyan gyümölcsöztetik ezt a tudást, milyen
viszonyban állnak ezek a tudásformák a nemzeti tudattal.
Csábítóan egyszerû, de egyben
antropologizálóan egyszerûsítõ és egyben félrevezetõ is volna egyfajta
vulgárplatonizmussal kritikátlanul megfeleltetni az emberi lélekrészeket a
nemzet különbözõ rétegeinek, és azt mondani, hogy az elit a közösség lelkének a
gondolkodó része, míg a szélesebb néptömegek különbözõ rétegei adnák eme
közösségi lélek vágyakozó, illetve indulatos részeit. Bibó nagyon is tudatában
van ennek a veszélynek, és tételesen is felhívja a figyelmet arra, hogy az
egyéni léleknek, illetve különbözõ funkcióinak nincsen megfelelõje a közösség
esetében. Egyetlen közösségnek, így a nemzeti közösségnek sincs lelke vagy
szelleme, ám a közösséget alkotó emberek vágyai, indulatai, félelmei stb.
bizonyos körülmények között összeszervezõdve, esetleg szándékos manipulációval
összehangolva elõidézhetnek olyan helyzeteket, amikor maga a közösség mint
kollektív entitás sajátosan emberi módon kezd reagálni, és ez a reagálás
tömeglélektani törvényszerûségeket követve mindenekelõtt érzelmi lesz. Kissé
sarkítva azt is mondhatnánk, hogy egy közösség megnyilvánulásaiban akkor kezd a
leginkább egyéni lélekkel bírónak látszani, amikor túlnyomórészt érzelmileg,
indulatilag reagál.
Hogyan oldható fel tehát az
észellenes emocionalizmus és az ösztönellenes racionalizmus szembeállításában
megnyilvánuló kettõsség? Bibó itt sem fogadja el a két álláspont közötti kibékíthetetlen
ellentétet és az ebbõl folyó terméketlen vitát, hanem szintézisre törekszik. A
következõket mondja: „Az értelem uralma az indulatok felett olyan követelmény,
melyrõl az emberiségnek semmiféle irracionális lendület kedvéért nem szabad
lemondania, ha nem akarja feladni azt, amit eddig fejlõdött. De az értelem
primátusa nem jelentheti azt, hogy a közösségi és általában emberi dolgokban
lehetséges racionálisan berendezkedni az indulatokra való tekintet nélkül,
mintha azok nem is volnának. Ezzel a naiv racionalizmussal egy magasabb racionalizmust
kell szembeszegeznünk, mely az értelem minden erejét arra koncentrálja, hogy
éppen az indulatok bozótjában tudjon
jobban eligazodni.”[11]
Ebbõl a megfogalmazásból világosan kihámozható, hogy az egészséges
nemzetalakulási folyamatokban formálódott nemzetek politikai öntudatának végsõ
soron a polgár – a bibói megfogalmazás szerint –, a „mûgonddal alkotó ember”
közösségi tudatában kell gyökereznie. Természetesen az ideál, amely felé minden
nemzetnek törekednie kell, az, hogy ebben a fajta nemzeti tudatban valóban a
honpolgárok minél szélesebb rétege, minél jelentõsebb hányada részes legyen. A
maga munkáját lelkiismeretesen végzõ ember természetes szocializációja a
tudatosság és ezen belül a politikai tudatosság szükséges vertikumát is
megteremti.
Itt utalunk arra a központi
jelentõségû bibói gondolatra, hogy a politikai keret lényegében a honpolgár
személyes emberi méltóságát kibontakoztató szabadság tere, ami azt is jelenti,
tehetjük hozzá, hogy ennek a szabadságnak idõt kell adni, hogy önmagát
beteljesítse. Korántsem arról van tehát szó, hogy ennek a célnak a
megvalósítása tervszerûen, akár egy csapásra elérhetõ volna. Ha úgy tetszik, ez
egy spontán, természetes és hosszas folyamat – amelynek a lehetõsége
megteremthetõ – eredményeként elõálló állapot. A folyamat sikeressége pedig pontosan
azon múlik, hogy az adott nemzet és a közösség sorsdöntõ problémáiért
felelõsséget vállaló elitje mennyire tudja megõrizni ép reagálóképességét; a
kihívások szülte problémákra a realitások szem elõtt tartásával bölcs
megoldásokat tud-e találni.
Ez egyben arra a lényegi kérdésre
is válaszol, hogy mi a nemzet. Bibó több helyen is félreérthetetlenül
megfogalmazott válasza: a nemzet fõként problémamegoldó közösség. Innen válik
érthetõvé, hogy miért van másodrendû jelentõsége a nemzetfogalom hagyományosan
fontosnak tartott jegyeinek: a történelemnek, a nyelvnek, a gazdasági
életképességnek stb. Mindezek csak a saját problémáit az adott körülményekhez
mérten a lehetõ legjobban, bölcsen és hatékonyan megoldó közösségek esetében, a
problémamegoldási készség és képesség függvényében nyerik el jelentõségüket.
Ezért mondhatja Bibó azt, hogy egy közösséget tulajdonképpen a közös történelem
formál nemzetté. Ám ha egy történelem sikertelen problémakezelések, vagyis
kudarcélmények sorozata, akkor elõállhat új közösségalakításra való igény,
amelynek immár lehet kritériuma például a nyelv, a nagyobb gazdasági
életképesség stb. Ugyanakkor ez utóbbi kritériumok is kizárólagos alapul
szolgálhatnak egy új nemzeti kaland megfogalmazásához, amelynek újólag az lesz
a próbája, hogy a majdani történelem mennyire tud sikeressé válni.
Világos, hogy Bibó a politikai
nemzet fogalma mellett tör lándzsát, ám roppant lényeges felfigyelnünk arra,
hogy ez a koncepció korántsem zárt. Tulajdonképpen bármilyen alapon –
történelmi, nyelvi, gazdasági stb. – megfogalmazhatók olyan nagy léptékû
közösségi vállalkozások, amelyeket késõbb politikailag is meg lehet alapozni.
Ez a legvégsõ pont, ameddig a nemzeti keretekre épülõ világrendben a
nemzetfogalom következetes szélesítésével még el lehetett menni.
Befejezésül néhány mondatban
reflektálunk arra a különbségtételre, amelyet Bibó a nacionalizmus és a
patriotizmus között tesz. Ehhez a különbségtételhez az a kérdés vezette õt el,
hogy hol a hiba „a demokratikus szabadság egyenlõ önrendelkezés egyenlõ
nemzetállam, másrészt a másik egyenlet, mely szerint nemzetállam egyenlõ
nacionalizmus egyenlõ fasizmus és háború”[12]
egyenletsoraiban. Válasza az, hogy a nemzet politikai-szociológiai tényén
alapuló patriotizmust, amely a nemzeti közösségi tudat természetes kohéziós
elemeit foglalja magában, meg kell különböztetni az agresszív és uralmi
elemeket is magában foglaló nacionalizmustól. Tudniillik az elsõ egy
természetes és egészséges folyamat eredményeként megszilárdult lojalitáskomplexum
a maga szerves összefüggéseivel, a második ennek perverziójaként az ideológia
rangjára emelkedett és lényegében zavaros, illetve hamis eszmekonglomerátum,
amelynek kötõanyagát lelki torzulások adják.
Feltéve a kérdést, végsõ soron
miben is kell sikeres legyen egy közösségi s ezen túlmenõen egy nemzeti, vagyis
politikai vállalkozás, Bibóval válaszolhatunk rá, aki Az európai társadalomfejlõdés értelme címû kései nagyesszéjében a
nyugati civilizáció gyökereit adó görög–római kultúrkör – és mellette a kínai –
legfontosabb kiemelendõ lehetõségét nevesítve ezt mondja: „Az, hogy a szabadság
és a félelemmentes nyugodt értelem uralmát állandósítani, intézményesíteni
lehet, lényegileg két nagy kultúrkörben vetõdött fel.”[13]
Készült az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíja
támogatásával.