Almási István

Domokos Pál Péter népzenekutatásainak jelentõsége

Mi indított egy székely fiatalembert a két világháború közötti idõszakban arra, hogy matematika-, fizika- és énektanári oklevelének megszerzése után, Budapestrõl Erdélybe hazatérve, népdalgyûjtéssel, zenetörténeti források kutatásával, néprajzi és nyelvészeti megfigyelésekkel, a történelem, az egyházzene, az énekkari mozgalom és az iskolai énekoktatás kérdéseinek vizsgálatával foglalkozzék? A kérdés különösen akkor vethetõ fel éles hangsúllyal, ha meggondoljuk, hogy Domokos Pál Péternek, tartalmas, színes gyermekkora után, igencsak hányatott ifjúkor jutott osztályrészül, hiszen pályája elején, a gyulafehérvári püspök pártfogása ellenére, hol középiskolai tanárként, hol falusi kántorként, hol gyári tisztviselõként kereste a kenyerét. És az élet viszontagságai késõbb, érett férfikorában, Magyarországon sem kerülték el.

Hatalmas életmûve fölött szemlét tartva egyértelmûen megállapítható, hogy Domokos Pál Péter ugyanannak a vezérgondolatnak a jegyében vállalkozott népzenekutatásra, amely a tudomány, a mûvelõdés és a közélet más részterületein kifejtett sokágú tevékenységét is meghatározta. Nevezetesen az a felismerés irányította egész munkásságát, hogy az erdélyi magyarság az elsõ világháború következményei folytán súlyos válságokkal terhes helyzetbe került. Életútjára visszaemlékezve, fõiskolai tanulmányainak megkezdését így indokolta: „Már akkor éreztem, hogy nekem tanulnom kell, mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni.”[1]

A magyarság sorskérdései iránti elkötelezett érdeklõdését és felelõsségérzetét szerencsés módon egészítette ki páratlan bátorsága, töretlen lelkesedése és szívós kitartása, valamint kutatóösztöne és fölfedezésszomja. Amint egyik könyve bevezetésében önvallomásszerûen írta: „Mindig vonzott az olyan feladat, amelynek hosszú ideig nem akadt gazdája, az olyan probléma, amely már-már megoldhatatlannak látszik, az olyan fehér folt, amelyet a kutatók szinte véglegesnek tekintenek.”[2] Egyforma eltökéltséggel és elmélyültséggel tudott kutatni isten háta mögötti falvak hihetetlen elesettségben élõ parasztemberei körében, sokszor nagy kockázatokkal nézve szembe, illetõleg búvárkodni városi könyvtárakban és levéltárakban biztonságos körülmények között.

Domokos Pál Péter legelsõ jelentõs fölfedezése a Csíkcsobotfalvi kézirat névvel ismertté vált katolikus énekgyûjtemény volt, mely vélhetõen Kájoni János Cantionale Catholicumának elõzetes példánya. A kéziratos énekeskönyvek iránti érdeklõdése egyébként bizonyára Szabolcsi Bence ösztönzésének köszönhetõ, akivel 1926-ban Csíksomlyón találkozott, ahol a zenetörténész Kájoni-mûveket keresett. Kapcsolatuk a késõbbiek során is mindvégig szoros és szívélyes volt. Az Ethnographia 1933-as évfolyamában megjelent Egy csángómagyar népballada címû közleményéhez csatolt dallamlejegyzését például Szabolcsi ellenõrizte. Domokos Pál Péter a Csíkcsobotfalvi kéziratot 1929-ben a Zenei Szemle és az Irodalomtörténeti Közlemények lapjain mutatta be. Ugyanabban az évben A csíki énekeskönyvek címmel a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára kiadott emlékkönyvben ismertette a Jancsó Benedek-kódexet, Mihál Farkas gyûjteményét, a Bocskor-kódexet, a Csíkcsobotfalvi kéziratot és Baka János énekeskönyvét.[3] Ebben az írásában Kájoni Jánost az elragadtatott csodálat hangján emlegette. A Cantionale Catholicum kivételes fontosságáról szólva, meggyõzõdéssel állította, „hogy Csíkot, a háromszéki szentföldet, az udvarhelyi katholikus falvakat, a moldovai és bukovinai csángókat ez a könyv tartotta meg katholikusnak és magyarnak”.[4] A Csíkcsobotfalvi kéziratról egyebek mellett a következõk olvashatók: „A régi írásos könyvek szeretete, keresése közben egy régi megviselt könyvet találtam Csíkcsobotfalván, Somlyó közvetlen szomszédságában Petres András asztalosnál. Elsõ  pillanatban láttam, hogy katholikus írók gyûjteményével van dolgom. Tüzetesebben átvizsgálva kincsemet, a Kájoni keze írását ismertem fel benne, és a tudat, hogy eszményképemnek új írása került ismét napfényre, végtelen boldogsággal töltött el. Még nagyobb volt az örömem, mikor az énekek között dallamokat is kottázva láttam.”[5]

Az eszményképnek tartott Kájonit „az erdélyi magyarság éneklõ Pázmány Péterének” nevezte, aki iránt „hálátlan a magyar irodalom és a magyar egyházzenetörténelem”.[6] Tulajdonképpen ekkor foganhatott meg a pontosan ötven évvel késõbb, 1979-ben valóra vált terv a Cantionale Catholicum kiadására „Domokos Pál Péter gondozásában és gyûjtött kottáival kiegészítve” az „...édes Hazámnak akartam szolgálni...” címû monumentális kötetben.

Az 1929-es esztendõ azonban leginkább azért volt emlékezetes, mert akkor kezdte meg Domokos Pál Péter a magyar népzenetudomány számára új korszakot nyitó moldvai népdalgyûjtéseit. Mint ismeretes, eredetileg, 1913–1914-ben Bartók Béla szerette volna tanulmányozni a helyszínen a csángó népzenét, ám a világháború kitörése meghiúsította szándékát, és ezért 1924-ben kiadott A magyar népdal címû összefoglaló mûvében kénytelen volt rámutatni, hogy a Bákó környéki falvak magyar népzenéje feltáratlan maradt. Bartóknak ez a kijelentése annyira megragadta Domokos Pál Péter figyelmét, hogy – mintha Vörösmarty Mihály buzdítása szerint cselekedett volna, „merészet és nagyot gondolt, és rátette az életét” – maga látott neki a csángó népdalok gyûjtésének. Elõször kerékpáron járta be a csángók lakta vidéket. Eredményeirõl nemsokára beszámolt Bartóknak, aki ezt követõen, 1930. január 25-én kelt ajánló soraival fejezte ki elismerését: „Domokos Pál Péter tanár úr moldvai csángó dalgyûjteménye véleményem szerint annyira értékes anyag, hogy tudományos szempontból fontos volna kiadása.” Igaz, hogy folytatólag megjegyezte: „A kéziratot, mielõtt nyomdába kerül, ajánlatos lesz egy zenefolklore-istával még átnézetni.”[7] De hol is tehetett volna szert addig Domokos Pál Péter a bartóki igényeket kielégítõ népdallejegyzõi jártasságra? Az intést azonban a továbbiakra nézve is megszívlelte. A gyûjtött dalokat és balladákat mindenesetre 1931-ben sikerült közreadnia Csíkszeredában A moldvai magyarság címû kötetben. Következõ útjára már lovas szekérrel indult, és fonográfot is vitt magával. Hengerekre fölvett dallamait Bartók Béla jegyezte le, s azok ebben a formában jelentek meg A moldvai magyarság késõbbi kiadásaiban.

Az a korábban ismeretlen dallamvilág, amelybe az elsõ betekintést Domokos Pál Péter úttörése tette lehetõvé, akkora érdeklõdést váltott ki, hogy hamarosan mások is a nyomába szegõdtek. A harmincas években elõbb Veress Sándor, majd Lükõ Gábor és Balla Péter végzett kutatómunkát Moldva több falujában. Napjainkig pedig hivatásos és önkéntes gyûjtõk serege igyekezett részt venni a csángók zenei kincsesbányájának kiaknázásában.

A felszínre jutott dallamok különlegességei láttán Domokos Pál Péter azt a következtetést fogalmazta meg, hogy Moldvát a magyar népzene önálló dialektusterületének kell tekinteni. Ezt a nézetet két és fél évtized múltán az újabban összegyûjtött mintegy kétezer adalék elemzése alapján Jagamas János is elfogadta és kétségbevonhatatlan érvek felsorakoztatásával megerõsítette.[8] A magyarok lakta tájak keleti peremén található népzenei dialektusterület mindenekelõtt abban különbözik a többi dialektustól, hogy jelentékeny a száma a kizárólag itt ismert dallamoknak és szövegeknek. Jóllehet Moldvában is gyakori az ötfokúság, és sok a kvintváltó dallam, szembetûnõ a nem ötfokú régi dallamok, ezek között is fõként a kis ambitusú, pentachord és hexachord hangsorú dallamok túlsúlya, a fríg zárlat és a bõvített másod hangköz sûrû elõfordulása, továbbá az izometrikus hatszótagos sorokból épült versszakok nagy aránya. A csángók sok népballadát õriztek meg. Ezek azonban többnyire elütnek a magyar balladastílus tömörségétõl és drámai feszültségétõl, mert terjengõsek, fölösleges részletek beiktatásával-rögtönzésével fellazítják az igazi magyar balladai szerkezetet.

A moldvai magyar népzene talán legkirívóbb – történelmi és földrajzi okokra visszavezethetõ – sajátossága az új stílusú dallamok csaknem elhanyagolhatóan csekély mennyisége, illetõleg olykor csonkult formákban való jelentkezése. Ezzel szemben a gazdag díszítésû, archaikus elõadásmód még a fiatalok éneklésében is megfigyelhetõ volt. Végül erõteljesnek bizonyult a környezõ románság népzenéjének magától értetõdõ hatása, ami román dallamok és szövegek, kiváltképp refrének átvételében nyilvánult meg.

A jellegzetességek meghatározásával párhuzamosan a moldvai kutatások révén lehetõvé vált természetes állapotban, úgymond „élõben” vizsgálni azt, hogy miként alakul egy idegen környezetben megmaradt, anyanemzetétõl évszázadokon át elszigetelt népcsoport hagyományos zenekultúrája.

Domokos Pál Péter érdeme volt, hogy Bartók Béla végtére személyesen is részesülhetett a moldvai csángó népzene élményében. 1938-ban az eucharisztikus világkongresszus alkalmából ugyanis sikerült elintéznie, hogy két trunki család Budapestre utazzék. Arra is módot talált, hogy ezek a csángók a Magyar Rádió stúdiójában énekeljenek, s dalaikat hanglemezre rögzítsék. A felvételeket irányító Bartókon kívül Szabolcsi Bence, Lajtha László, Veress Sándor, Balla Péter, persze maga Domokos Pál Péter és mások is tanúi voltak a nem mindennapi eseménynek. Errõl Bartók 1938. május 29-én Müller-Widmannénak írt levelében lelkesülten számolt be: „Tegnap és tegnapelõtt két szép napom volt: két ún. »csángó« asszony volt itt Moldvából [...] remek hanglemezfelvételeket csináltak velük: a két asszony (analfabéták!) dalokat énekelt, meséket mondott, különleges kiejtésével és régies viseletével elbájoló volt. Egyelõre azonban titokban kell tartani a történetet [...]”[9]

Könyvek és tanulmányok sora igazolja, hogy Domokos Pál Péter élete végéig törõdött a csángó folklór kutatásával és közkinccsé tételével. Figyelme azonban nem korlátozódott a népdalokra és a balladákra. Behatóan foglalkozott Moldva történetével és a csángók népesedési kérdéseivel is. Sokoldalúsága és vérbeli kutatószenvedélye mutatkozott meg akkor is, amikor kuriózumszámba menõ hangszereket és régi népszokásokat ismertetett.[10] A második világháború utáni években a dunántúli falvakba áttelepített csángók körében folytatott helyszíni vizsgálódást. Az ott összegyûjtött anyag a Csángó népzene címû könyv három kötetében jelent meg (1956, 1961, 1991). Kiváló munkatársat nyert meg az ügynek Rajeczky Benjamin személyében, aki a dallamok kifogástalanul szakszerû, részletes lejegyzésérõl gondoskodott, s akivel közösen készítették elõ a kiadást. Rajeczkyn kívül még Domokos Mária és Paksa Katalin mûködött közre mint lejegyzõ.

Domokos Pál Péter több nagyszabású tanulmányt közölt olyan rangos folyóiratokban, illetve kötetekben, mint az Ethnographia, a Studia Musicologica, a Zenetudományi Tanulmányok, az Erdélyi Múzeum, a Filológiai Közlöny és a Táncmûvészet. Írásai csak részben kötõdtek a moldvai csángó folklórhoz. Balladaexegéziseiben[11] szokásokkal, táncokkal és ritmusproblémákkal foglalkozó értekezéseiben[12] egyaránt lenyûgözõ a témákkal kapcsolatos magyar és nemzetközi szakirodalom alapos ismerete, valamint kritikai értékelése, különösen a régi írók mûveiben való tájékozottsága, az összehasonlító módszer célravezetõ alkalmazása, az adatok logikus sorra vétele, nemegyszer pedig székely észjárásának félreérthetetlen érvényesülése.

Kiemelkedõen fontosak voltak a 18. századi hangszeres tánczene forrásainak feltárására irányuló kutatásai. Több mint 200 dallamföljegyzést sikerült megtalálnia abból a korból, amelyrõl Kodály Zoltán 1952-ben még így nyilatkozott: „Aki tudja, hogy a Stark-féle soproni virginálkönyvtõl, 1689-tõl az 1780-as évekig, kereken száz esztendeig semmiféle adatunk nincs a magyar tánc zenéjérõl, sõt egyáltalán alig valami zenérõl, egyszeriben megérti, milyen értékes minden adat, amely egy század homályába bármi csekély fényt vet. Nemcsak zenei szempontból. Mert nem ismerjük, nem érthetjük egészen egy kor történetét, ha zenéjérõl semmit sem ismerünk. A XVIII. század legalaposabb leírása hiányos, míg nincs meg hozzá a zene.”[13]

Az elõkerült dallamok egy részét Domokos Pál Péter hamarosan közzétette, valamennyit pedig a Hangszeres magyar tánczene a XVIII. században címû kötetében, 1978-ban jelentette meg. Vizsgálta a 18. századi zene és az élõ magyar népzene közötti összefüggéseket is.[14] Joggal állítható tehát, hogy a magyar zenére vonatkozó ismereteket mind térben, mind idõben számottevõen bõvítette.

Domokos Pál Péter állhatatos hûséggel ragaszkodott szülõföldjéhez, népéhez és a római katolikus egyházhoz. Nem volt véletlen, hogy legutolsó könyveit Kájoni Jánosnak, Petrás Ince Jánosnak és Márton Áronnak, a katolikusság kimagasló képviselõinek szentelte.[15] Odaadó híve volt egykori, szeretve tisztelt püspökének, Márton Áronnak. Kilencvenedik életéve küszöbén így vallott róla: „Életem nagy adományának, máig energiát adó forrásának tartom, hogy kora gyermekségemtõl haláláig szoros emberi kapcsolatban (éveken át munkakapcsolatban) állottam Márton Áronnal.”[16]

Hasonló, erõt adó forrás és követendõ példa Domokos Pál Péter gazdag életmûve. Nagy jelentõségû népzenekutatásainak kétségkívül szerepük volt abban, hogy a 20. századi magyar szellemi élet legendás személyiségévé nõtt, s emléke az utókor számára is így marad fenn.