A magyar parlamentarizmus története 1848-tól az elsõ világháborúig

Pölöskei Ferenc: A magyar parlamentarizmus a századfordulón. Politikusok és intézmények.
Budapest 2001. 245 lapPölöskei Ferenc akadémikus az Eötvös Loránd Tudományegyetem történészprofesszora. Gazdag tudományos munkássága a „hosszú tizenkilencedik század” magyar történelmének úgyszólván minden fontos oldalára kiterjed. Különösen az Osztrák–Magyar Monarchia történetérõl közölt könyvei s tanulmányai által vívta ki a történész szakma legnagyobb elismerését. Legújabb könyve is a dualizmus korát kutatja, a magyar századfordulóra való különös tekintettel.

A kiegyezés korának magyar parlamentarizmusa hosszú ideig nem tartozott a társadalomtudományok kedvenc témái közé. Ehhez az egypárti államberendezkedés nem teremtett kedvezõ légkört. Az 1950-es évek elején inkább az Osztrák–Magyar Monarchia erõsen túlzó bírálata volt napirenden. Az 1960-as évek közepén azonban változások jelei kezdtek mutatkozni az egyoldalú történetszemléletben, s a magyar történettudomány is mind nagyobb figyelemmel fordult a kiegyezés korának gazdasági és civilizatorikus eredményei felé, s ebbõl a szélesebbre nyitott tematikai körbõl már nem maradhatott ki a parlamentarizmus története se. A kezdeményezõk között volt neves jogtörténészek társaságában Pölöskei Ferenc történész is.

Pölöskei Ferenc akadémikusnak újabb munkáját azért is kiemelkedõ teljesítménynek tartjuk, mert szerencsésen ötvözi a jogtörténetet a politikai és társadalomtörténettel, és ennek köszönhetõen a magyar parlamentarizmus sajátosságai mellett a kérdés történelmi hátterét is látja és láttatja. Ezért jobbnak véljük, ha szokványos könyvismertetés helyett inkább a szerzõ gondolatmenetét és eredményeit követjük nyomon.

A könyv tizenkét fejezetben tárgyalja a magyarországi parlamentarizmus történetét a 19–20. század fordulóján, de áttekintést nyújt az egész 1848–1914 közötti történelmi idõszak eseményeirõl. Látásmódjából következõen szerzõnk tehát a hosszú történelmi idõben kutatja tárgyát. Kiindulópontja 1848, amikor a magyar parlamentarizmus alappilléreit lerakták. Az áprilisi törvények értelmében alakult meg a népképviseleti országgyûlés, a felelõs magyar minisztérium, s léptek életbe a legfontosabb polgári szabadságjogok. Mindez elképzelhetetlen lett volna a jobbágyfelszabadítás kimondása és végrehajtása nélkül, amely Magyarországon létrehozta a szabad munkaerõ piacát s a polgári földtulajdont.

A népképviseleti országgyûlés fordulatot jelentett a magyar képviseleti rendszer fejlõdéstörténetében: az új törvényhozó hatalom által végleg megszûnt a rendi képviseleti rendszer, az elsõ magyar felelõs kormány megalakulásával pedig a végrehajtó hatalom jellege alakult át a demokratikus állam szabályai szerint. Ilyenformán az 1848-ban kialakult magyarországi államrendszer az alkotmányos monarchiák köréhez tartozott. Az uralkodó által szentesített törvények megszüntették az uralkodói abszolutizmust mind a törvényhozás, mind pedig a hatalom gyakorlása terén. Az 1848-as áprilisi törvények megnyirbálták, leszûkítették az uralkodói felségjogokat. Az 1848-as európai forradalmak között páratlan a magyar forradalom hatalmas sikere: l848 tavaszán Magyarországon olyan alkotmányos monarchia született, amely „a polgári jogállamiság feltételeit és mûködését egyaránt tartalmazta” (18). Csakhogy az uralkodói hozzájárulást a pillanatnyi kényszer szülte, s amikor a Habsburg-hatalom elérkezettnek látta az idõt, nem habozott fegyveres harcot indítani a magyar forradalom vívmányainak megsemmisítésére, s mert a szabadságharcot végül is sikerült leverni, a magyarországi parlamentarizmus történetében mintegy másfél évtizedes törés következett be.

A parlamentarizmus építésének újrakezdésében az 1867-es kiegyezéssel új periódus kezdõdött. A kiegyezés lehetõvé tette az l848–49-es vívmányok visszaállítását, ám korántsem teljességükben. Felelõs magyar minisztérium alakult, Magyarország visszanyerte viszonylagos függetlenségét, életbe lépett az Erdéllyel való unió, de az osztrák és a magyar politikai kompromisszumnak alkotmányossági szempontból több hátrányos következménye is volt. Pölöskei akadémikus ezek között a legfontosabbnak tartja, hogy l848-hoz viszonyítva ismét nagyon kiszélesítette az uralkodói felségjogokat, ami korlátozta mind a magyar, mind az osztrák törvényhozói és végrehajtói hatalom szabadságát: az uralkodónak jogában állt az országgyûlés feloszlatása, tetszés szerint nevezhetett ki miniszterelnököt, s legfõbb hadúrként a hadüzenet kizárólagos jogának is birtokában volt.

Mindezek ellenére a dualizmus korában a magyar parlamentarizmus tovább fejlõdött, és a Monarchia felbomlásáig folyamatosan mûködött. A magyar parlament rendre megszavazta azokat a törvényeket, amelyek rögzítették a nemzetiségek jogait, szabályozták a polgári közigazgatást, a gazdasági élet kereteit, a megyei és városi önkormányzatok jogait s bizonyos fenntartásokkal a korábbi autonómiák továbbélését is lehetõvé tették. A jogbiztonság s a belsõ rend hozzájárult a gazdaság gyors ütemû fejlõdéséhez, a városiasodás és urbanizáció növekedéséhez, a népesség gyarapodásához, a civil társadalom önszervezõdéséhez. A gazdasági fejlõdés ütemét tekintve – állapítja meg szerzõnk – Magyarország meghaladta Angliát, Franciaországot, Ausztriát; a gyáripar évi növekedése 5,5 százalék volt, Budapest a századfordulóra világvárossá nõtt, meghonosodott a polgári életmód, s rendkívül gyorsan fejlõdött a tudomány, oktatás és a kultúra. Budapesthez fogható nagyváros ugyan nem volt Magyarországon, de a városfejlõdés vonala töretlen maradt a világháborúig.

Pölöskei Ferenc azonban nem idealizálja a dualizmus korának parlamentarizmusát, s nem túlozza el az elért eredményeket se. Felsorakoztatja a megoldatlan kérdéseket, és elemzi az ezek okozta nemzetiségi, politikai és szociális feszültségeket, amelyek együtt a dualizmus válságához vezettek a századfordulón. Ez az idõszak áll szerzõnk könyvének középpontjában.

A válságperiódus beköszöntését Tisza Kálmán miniszterelnök bukása jelezte. Pölöskei Ferenc évtizedek óta foglalkozik a Tiszák szerepével Magyarország történetében. Ezúttal is tág teret szentel Tisza Kálmán és fia, Tisza István politikai tevékenységének s fõként mindkettõjük miniszterelnökségének. Nem véletlenül: nevükhöz kapcsolódik mind a dualizmus virágkora (Tisza Kálmán miniszterelnöksége), mind válságkorszaka (Tisza István két miniszterelnöki mandátuma és házelnöksége).

Természetesen a polgári parlamentarizmussal egy idõben megjelentek a politikai pártok is. Ezek elsõsorban választási pártok voltak, hasonlóan a nyugati országokban meghonosult viszonyokhoz. Vagyis mûködésük nagyrészt a választások idejére korlátozódott, két választás között a pártokat képviselõcsoportjaik jelenítették meg. A dualizmus korának vezetõ pártja – egy rövid idõszakot kivéve – a Szabadelvû Párt, illetve ennek önfeloszlatása után a Nemzeti Munkapárt volt, s mindkettõ végig következetesen kiállt a kiegyezés rendszerének fenntartása mellett. Az elõbb említett párt elnöke Tisza Kálmán, majd fia, István volt, aki az utóbbit alapította.

Tisza Kálmán 15 évig volt Magyarország miniszterelnöke (ami mindmáig páratlan teljesítmény a magyar históriában). A kiegyezés idején ellenzéki programmal indult, ellenfele volt Deák Ferencnek, a kiegyezés magyar megteremtõjének, mert kevesellte Magyarország beleszólásának jogait a közös ügyek vezetésébe. Aztán rövidesen feladta közjogi fenntartásait, s a dualizmus és az Osztrák–Magyar Monarchia legkövetkezetesebb híve lett. Egyéniség volt a szó legszorosabb értelmében. Határozottság, magas fokú realitásérzék és óvatosság jellemezte tetteit. És mindehhez erõs karizma párosult. Mint szerzõnk írja, a dualizmus csendes, konszolidált idõszaka nem kényszerítette Tisza Kálmánt arra, hogy újszerû döntésekkel kísérletezzen. „A már mozgásba lendült gépezet gondos karbantartásához [...] éppen Tisza Kálmán személyes tulajdonságai bizonyultak a legalkalmasabbaknak, hiszen a kiegyezés szerinti kormányzás képességeivel rendelkezett” (62).

A békés, nyugalmi idõszak azonban az 1880-as évek végével lezárult, s Tisza Kálmán nem kerülhette el a bukást. Ugyan szerette volna végrehajtani az uralkodó által sürgetett véderõnövelést, ami az újonclétszám felemelését eredményezte volna, de az ekkorra már megerõsödött magyar ellenzék hatalmas támadást indított a javaslat ellen. A miniszterelnök érezte a veszélyt, s engedmények árán próbálta volna elintézni ezt a kényes ügyet. Engedékenységét azonban Bécs veszélyesnek ítélte, s Ferenc József császár-királynál is kegyvesztett lett. Az ún. honossági törvény aztán már kenyértörést idézett elõ Bécs és Tisza között. Tisza Kálmán miniszterelnöknek mennie kellett.

Ezt követõen parlamenti és kormányválságok követték egymást, miközben a Szabadelvû Párt népszerûsége is süllyedni kezdett. Az 1892-ben miniszterelnökké kinevezett Vekerle Sándornak, a tekintélyes és tehetséges politikusnak még jelentõs polgári reformokat sikerült keresztülvinnie, de ez a siker csak átmeneti volt. Mert nem sokkal késõbb Bánffy Dezsõ négyéves kormányzása idején eddig még soha nem tapasztalt mértékben fellendültek a nemzetiségi és szociális mozgalmak. Bánffy adminisztratív ellenintézkedései persze nem vezettek az ország korábbi nyugalmának helyreállításához, s a válság elseperte a fényesen és hatásosan megrendezett millennium lelkes hangulatát is. A magyar politikai pártokat a véderõ kérdésében kirobbant osztrák–magyar szembesülés mellett az agrárius–merkantil ellentétek is megosztották, s a századfordulón elmélyült a belpolitikai válság is.

Ennek – ahogy szerzõnk látja – fõ oka mégiscsak a véderõ kérdésében kirobbant közjogi vita volt, amit felerõsített az Ausztria és Magyarország közötti vámunió meghosszabbítása körül kialakult huzavona. Mindkét említett kérdésben a dualista rendszer léte kérdõjelezõdött meg. Látható jeleként Ferenc Ferdinánd trónörökös a dualizmus megszüntetésének lehetõségérõl szövögetett terveket. A korábbi történetírás és a közvélemény úgy tudta, hogy Ferenc Ferdinánd meggyõzõdéses híve lett volna a Monarchia föderatív átalakításának. Pölöskei könyve sokkal árnyaltabban és pontosabban vázolja fel a kérdést. A trónörökös ugyanis csak átmeneti megoldásnak szánta a föderatív Monarchiát, arra számított, hogy miután a nemzetiségi vezetõket befolyása alá vonta, a Monarchiában katonai jellegû államigazgatást vezet be. Az általa tervezett Nagy-Ausztriában a nemzetek és nemzetiségek afféle „néptörzsek” lennének, anélkül hogy önigazgatásra gondolhatnának. Tervei végrehajtásához Ferenc Ferdinánd erõs hadsereget képzelt el, kiállt a Monarchia haderejének erõsítése mellett, pontosabban a közös haderõ növelésére gondolt.

A magyarság gyanakvással figyelte a trónörökös politikáját, s az ellenzéki pártok a közös haderõ helyett a magyar honvédség erõsítését követelték, következésképpen képviselõik rendre meghiúsították a véderõ kérdésében elõterjesztett javaslatokat. A nemzetközi helyzet rosszabbodása azonban az uralkodó és a magyar ellenzék megegyezéséhez vezetett: a koalíció lemondott a hadseregre vonatkozó nemzeti követeléseirõl, megígérte a vámközösség meghosszabbítását. Ez a megegyezés rövid életûnek bizonyult, mert a koalíció nem tudta teljesíteni ígéreteit, a magyar közvélemény elfordult tõle. Így vált lehetõvé, hogy a Szabadelvû Párt, élén Tisza Istvánnal, ismét a politika vezetõ ereje legyen Magyarországon.

Pölöskei Ferenc hosszú ideje foglalkozik Tisza István életével és politikai mûködésével. Itt is lépésrõl lépésre követi a pályaív vonalát. Tisza István politikai karrierjének alakulásában jelentõs szerepet játszott a családi örökség, de a tudatos felkészülés volt meghatározója. Miután 1886-ban a vízaknai kerület országgyûlési képviselõvé választotta, a Szabadelvû Pártban egyre nagyobb befolyásra tett szert. Feltûnést keltett Bécsben is az 1889. január 14-i véderõvita során elmondott beszéde, amelyben határozottan állást foglalt a hadseregfejlesztés mellett és elítélt minden más véleményt, amely ellenezte azt. Politikai koncepciója tengelyében az állt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nagyhatalmi állását fenn kell tartani, amihez erõs, ütõképes haderõre van szükség. Ez a felfogása tetszett az uralkodónak, s 1903-ban miniszterelnökké nevezte ki.

Tisza elsõ miniszterelnökségét az ellenzék végig obstruálta a parlamentben, emiatt 1904-ben új házszabály-módosítást dolgozott ki, amelyet a parlamenti többség elfogadott. Az ellenzék azonban nem adta meg magát, s az 1905-ös választásokat megnyerte, ami Tisza lemondásához vezetett. Idõ kellett, amíg rendezte pártjának sorait, s ennek eredményeként 1910-ben létrehozta az önfeloszlást már korábban kimondó Szabadelvû Párt helyett a Nemzeti Munkapártot, amely a következõ választásokon elsöprõ gyõzelmet aratott. Tisza helyzete megszilárdult, s házelnökként 1912-ben elfogadtatta a véderõjavaslatot, amely nagymértékben növelte a hadikiadásokat és az újonclétszámot. Az ismét obstruáló ellenzéket fegyveres erõvel vezettette ki az ülésterembõl. Pölöskei akadémikus pontosan megfogalmazza Tisza álláspontját: „Az 1910-es években az uralkodó elit politikusai közül elsõként Tisza ismerte fel a dualista rendszer bukásának fenyegetõ veszélyeit. E felismerésbõl fakadt makacssága, ezért szinte ûzte, hajtotta a Nemzeti Munkapárt vezetõségét az egész politikai rendszer átalakítására. Ezért vállalta a házelnökséget, majd késõbb a miniszterelnökséget is, s ezért küldözgette lankadatlan buzgalommal memorandumait az uralkodónak és a Monarchia új közös külügyminiszterének, Berchtoldnak. Félt a trónváltozástól, s még Ferenc József idejében, vele egyetértésben akarta megszilárdítani a Monarchia bel- és külpolitikai helyzetét. Ez a meggondolás siettette céljai megvalósításában” (166).

Tisza megegyezést kezdeményezett a nemzetiségek vezetõivel is, lényeges demokratikus jogokat helyezve kilátásba számukra. Bár a megegyezés elmaradt, az Osztrák–Magyar Monarchia népei, nemzetiségei a háború kitörésekor nem törekedtek elszakadásra a Monarchiától. A háború idején azonban megváltozott a nemzetiségi vezetõk álláspontja, s az antanthatalmak támogatásának tudatában a háború végén rendre kimondták elszakadásukat a Monarchiától és csatlakozásukat anyaországaikhoz. Az ezt követõ béketárgyalások döntései tették aztán véglegessé az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását. Mint ismeretes, a nagy vesztes Magyarország volt.

A könyv utolsó fejezete a parlamentarizmus jogintézményeit s ezek mûködését taglalja, különös hangsúlyt helyezve a választási rendszerre. Nem felesleges a kötetnek az a része sem, amely a levéltári forrásokat s a válogatott szakirodalmat ismerteti.

Összegezésképpen: Pölöskei Ferenc újabb könyve elmélyült elemzõ munka eredménye, szintézise saját hosszú idejû kutatásainak. Ezzel a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének Glatz Ferenc akadémikus által szerkesztett História sorozata hiánypótló, értékes kötettel gazdagította a magyar történeti szakirodalmat.

Egyed Ákos