Kerekes Erzsébet

A nyelv titokzatos közelsége

 „Persze, hogy mi a nyelv, az az egyik leghomályosabb valami, amellyel az emberi elmélkedés találkozik. A nyelviség annyira közel van gondolkodásunkhoz, s a nyelv használata közben oly kevéssé tárgyiasul, hogy maga rejti el saját létét. Mi azonban a szellemtudományi gondolkodás elemzése közben úgy közelítettük meg ezt az általános és mindent megelõzõ homályosságot, hogy rábízhatjuk magunkat a dolog irányítására, melyet megszereztünk. A nyelv rejtélyét a beszélgetés felõl próbáljuk megközelíteni. Ez a beszélgetés mi magunk vagyunk.”[1]

Dolgozatunkban figyelmünket a nyelvre fogjuk irányítani, mely Gadamer felfogásában egyszerre meghitt, közeli otthonunk és mégis homályos, rejtélyes is. Valamilyen hátborzongató idegenség, otthontalanságérzés is társul hozzá. Gadamer alapgondolata, hogy ez a félelmetes elem, a nyelv éppen a mi hazánk, otthonunk is: õbenne, az õ félelmetes közelségében lakunk és élünk mi. Ám nem tudjuk uralni a nyelvet Gadamer belátása szerint, hiszen õ ural minket, keresztül-kasul alaposan átjár bennünket. Ahogyan Heidegger figyelmeztet Útban a nyelvhez címû mûvében, csak remélhetjük, hogy megközelíthetjük a nyelv sötétjét. Jean Grondin szerint ez a közeledés a majdnem megközelíthetetlenhez csupán dadogó és bizonytalan lehet, éppen emiatt tartja remekmûnek az Igazság és módszer III. részének nyelvrõl szóló fejtegetéseit.[2] Minél dadogóbb, féligkész (nagyolt) egy nyelvelemzés, annál inkább megfelel tárgyának gadameri perspektívából.

A világban-benne-léthez, a belevetettséghez hozzátartozik, hogy mi egy nyelvbe dobottan találjuk magunkat, mely nyelv érthetõvé tesz valami létet, viszont önmaga kivonja magát az érthetõség alól, miközben hozzánk félelmetesen közel áll. Ennyiben a nyelv otthonos meghittsége maga birtokol valami otthontalant, homályt. Az élet megszállás, betérés egy nyelvbe, a nyelv teljesen karjában tart minket, körülölel. A „beszélni tanuló gyermek esetében a világ valódi belakása történik”.[3] Gadamer nagy hangsúlyt fektet az anyanyelv csalhatatlan meghittségére. A nyelv érthetõségébe születünk mind bele, de ezzel a nyelv egyben rejtett háttérként észrevétlen marad. A nyelviség megõriz valami hátborzongatót alapjaiban: ami mondható, egyúttal valamit hagy eltûnni, elenyészni. És itt valami veszélyt érez meg Gadamer: azt a (hanyatló) hajlamot, hogy leegyszerûsítõ és egynemûsítõ érthetõségre hajlik gyakran. A nyelv mint a lét háza (Haus) beszûkülhet, egy szûk tokká (Gehäuse) válhat.

Errõl a veszélyrõl ír Heidegger is, akit Gadamer mesterének tekint, és akihez ez az idézet is kapcsolódik. Hölderlin és a költészet lényege címû elõadásában Heidegger többek között elemzi a következõ hölderlini versrészt: „Ezért adatott a javak legveszélyesebbje, a nyelv az embernek [...], hogy tanúsítsa, micsoda õ…”[4] A nyelvben rejlõ veszély gondolatának kifejtését Heidegger két síkon fogalmazza meg. Egyrészt a nyelv „minden veszélyek veszélye”, mert õ teremti meg bármely veszély lehetõségét. A veszély Heidegger számára a lét fenyegetettsége a létezõ által, a létvesztés lehetõsége. Másrészt a nyelv önmagában „önmaga számára” folytonos veszélyt rejt. A nyelv feladata, hogy a létezõt mint olyat a mûben megnyilvánítsa és megõrizze. Ugyanakkor a szónak érthetõnek kell lennie. Éppen ezért nagyon nehéz megkülönböztetni a tiszta, lényegi szót a közönségestõl, a szemfényvesztéstõl.[5] A nyelvben a legtisztább éppúgy szóhoz juthat, mint ami zavaros. A nyelv a legsajátabbját: az igazi mondást veszélyezteti azzal, hogy magát állandóan egy „maga nemzette látszatba” állítja. A heideggeri tiszta, lényegi szó és szemfényvesztés közötti különbség a tulajdonképpeni beszélgetés és a fecsegés különbségét/ellentétét juttatja eszünkbe. A beszélgetés szorosan kapcsolódik a hallgatáshoz (a csendhez és a másik meghallásához). A hallani tudás nem csupán következménye az egymással való beszélgetésnek, hanem inkább feltétele annak. Hölderlin is összekapcsolja e két egyformán eredendõ aspektust: „Mióta egy beszélgetés vagyunk / És hallani tudunk egymásról.”

Az Igazság és módszerbõl idézett rész vége összecseng e verssorokkal: „Ez a beszélgetés mi magunk vagyunk.”[6]

A beszélgetés egysége a lényegi szón alapul, mely lehetõvé teszi a megértést és önmegértést. A nyelv a megértetést, a megértést segítheti, ha nem puszta utánamondás.[7] A szavak kiüresedhetnek, puszta felmondást vagy utánamondást tehetnek lehetõvé. A nyelv veszélyes és veszélyeztetett. Ezért törekednünk kell az igaz szó megtalálására, arra a szóra, mely a másikat eléri. A nyelv sajátos életét és lényegét Gadamer szerint a találó szó utáni lecsillapíthatatlan, szün­telen vágy alkotja. Ezen óhaj teljesíthetetlensége szorosan összefügg azzal, hogy a mi emberi egzisztenciánk véges.

 Ahogyan Heidegger esetében a mûalkotások, ugyanúgy Gadamernél is fõként az eminens szövegek állanak az autentikus nyelvhasználat oldalán. Mielõtt rátérnénk az eminens szövegek vizsgálatára, néhány megjegyzést teszünk ezek szöges ellentétérõl, a fecsegésrõl.[8] A fecsegés a mindennapi jelenvalólét megértésének és értelmezésének létmódját konstituáló fenomén. Szemben a valódi beszélgetéssel, amikor a beszélõk a dologra figyelnek, amirõl szó van, és annak igazsága érdekli õket, a fecsegõk arra hallgatnak, amit mások mondanak arról a létezõrõl. A dolog felszínes megértése történik tehát. Nem a létezõ eredendõ elsajátítása történik, hanem csupán továbbadás és megismétlés. A fecsegés az írottban is eluralkodhat. A fecsegés annak lehetõsége, hogy mindent megértsünk anélkül, hogy a dolgot elõzetesen tudnánk. Elzárja, elfedi a létezõt, minden új kérdezést és vitát elnyom. Heidegger felhívja figyelmünket arra, hogy sohasem tudunk teljesen megszabadulni ettõl a mindennapi értelmezettségtõl, benne és belõle és vele szemben valósulhat meg minden igazi megértés, új elsajátítás. (Persze törekedhetünk a fecsegõ meghittség destruálására.)

A fecsegõ mindennapi nyilvánosság révén berendezhetünk egy megnyugtató, magabiztos „otthon-létet”. Ám van olyan pillanat, amikor a mindennapi andalító otthonosság összeomlik, s a szorongás révén a bennelét az egzisztenciális otthontalanság móduszába lép. Ezzel a nem-otthon-léttel a hátborzongató idegenség érzése jár együtt, a nyugtalanság érzése, mely ránk tör mint tolvaj, és megfoszt attól a biztonságtól, ahogy hétköznap lenni szoktunk (Ágoston). Sõt Heidegger szerint az otthontalanság egzisztenciál-ontológiailag eredendõbb fenomén, mint a megnyugodott, otthonos világban-benne-lét, mely csupán egy (hanyatló, tompító) módusza a jelenvalólét hátborzongató idegenségének. Megjegyezzük, hogy a fecsegés ugyanúgy hozzátartozik a jelenvalóléthez, mint a szó és a hallgatás, hisz autenticitás és inautenticitás is egyformán hozzátartozik.

Gadamernél a nyelvbe való belevetettségre fordul át a heideggeri világba vetettség. Heidegger otthontalan (hátborzongatóan idegen)/eredendõ – otthonos/módosult világban-benne-létrõl beszél. Gadamer az ’otthon’ fogalmát átértelmezi (autentikussá). Szerinte otthon lenni egy nyelvben nem a beszéd használatának korlátlanságát – gyors lecsengését jelenti, ahogyan ezt például a „nyelvi kompetencia” modern kutatói hiszik. Ezt (a fecsegõképességet) Gadamer egyenesen „a beszéd otthonon kívüliségének” nevezi.[9] „Csak aki otthon van egy nyelvben, az képes tapasztalni a költõi szó önmegtartó és önmagában megálló kijelentését, mely kijelentés még egy másik otthon-létet biztosít a régtõl fogva ismertben.”[10] Itt újra elõtérbe kerül az eminens, költõi szó, mely egy másik otthon-létet (otthontalanságot?) biztosít az ismertben. Destruálja a már ismertet, és más otthonná rendezi át. Aki otthon van egy nyelvben, az képes felismerni a szûk ’otthonosságát’ a leképezõ, egyértelmû, kiüresedett nyelvhasználatnak, és nyitott az új, többrétû, találó, megütköztetõ kifejezések, megfogalmazások befogadására, alkotására, új ’otthon’ berendezésére. Az esztétikai mû az igazságtörténésnek egy kiváltságos területe, mert idegenné tevõ (Unheimlichkeit – Heidegger), sokkoló (Benjamin és a szürrealisták), nyugtalanító (disturbing – Danto) jellege van éppen azáltal, hogy nem egyszerû leképezés. Gadamer úgy fogalmaz, hogy „titokzatos nyugalom” (kiemelés tõlem – K. E.) árad e mûvekbõl, ami ellentétes a mindennapok biztonságos, ismert nyugalmával.[11] A „titokzatos nyugalom”, a mûalkotás igazsága a felfedés és elrejtés vitájából adódik. A gadameri otthon-lét egy nyelvben magában foglalja a már ismert destruálására való képességet, vagyis a nyitottságot/hallást a mûalkotások irányába. Magában foglalja a többértelmûség meghallásának képességét, az új, bizonytalan kérdezésekbe, igazi vitákba való belebocsátkozás képességét, mely viták nem kimeríteni, egyszerûsíteni, egyirányúsítani akarnak. Magába foglalja a megváltozhatóságot. A mód, ahogyan például egy mûalkotás közöl valamit, megráz bennünket. Azzal ugyanis, hogy kiszakít minden meghittségbõl, átformálja viszonyunkat ahhoz, amit magától értetõdõnek véltünk. A mûvészet megváltoztatja azt, akinek számára igazán tapasztalattá válik. S ami még nagyon lényeges, hogy az „egyre meghittebb ismeret révén” a mûalkotás nem merül ki, hanem ugyanaz a mû képes egyre gazdagabban, mélyrehatóbban szólni hozzánk. Mert a mûalkotás képes destruálni magát és gazdagítani is magát újra meg újra. Mondhatnánk, hogy az igazi meghittség nem valaminek a teljes kiismerése, hanem annak belátása, hogy még mindig van, amit megismerni, másként ismerni rajta, benne.

Így az otthonos (meghitt) és otthontalan (idegen) látszólagos ellentéte egymásba való átjátszássá alakul át. Egy és ugyanaz az ismert és az idegen (már Schleiermachernél elõfordul a „megzavarható ismertség”). Nem mondhatjuk azt, hogy az otthonosság adottság lenne.

A következõkben visszatérünk egy kevés idõre a kérdés–válasz problematikára, mely Gadamert az Igazság és módszer II. részének végén foglalkoztatja, s mely döntõ fontosságú a mû további részére, valamint Gadamer késõbbi munkásságára nézve is. A kérdés és a válasz logikája alapján elmondhatjuk, hogy csak akkor érthetünk meg egy kijelentést, egy cselekedetet, egy gesztust, egy tekintetet, elhallgatást, amikor egy kérdésre adott feleletként értjük. Aki egy szöveget interpretál, úgy érti azt, mint egy lehetséges választ egy kérdéskonstellációra. A dialogicitás körül forog Gadamer egész nyelvhermeneutikája. A mûalkotás is mint közlés válaszra van rászorulva.

Amikor Gadamer esetében kérdés–válasz struktúráról beszélünk, akkor meg kell jegyeznünk, hogy nem egyirányú, végsõ kérdezésrõl van szó. Gadamer éppen azért irányítja minduntalan figyelmünket a mûalkotásokra, gyakran az eminens szövegekre, mert azok minden végsõ kérdezésnek ellenállnak.[12] Az eminens szöveg ellenáll az értelmet már eleve lerögzítõ projektív eljárásnak, képes arra, hogy megütköztetõ módon (nem otthonosan) legyen jelen. Sajátos el nem döntöttség kíséri.[13] A kérdés és válasz logikája Gadamernél dialektika, tehát nem az egyértelmû megválaszolásra fut ki (mint ahogyan értelmezik gyakran Gadamer bírálói, akik szerint a kérdés bedob egy irányulást, kijelöl egy értelemirányt, melyet aztán így könnyen be is teljesít, lezár), nem erre fordul át. Gadamer folyton szem elõtt tartja a többrétegûséget, többszintûséget és azt, hogy a kérdést, kérdezést nem birtokolhatjuk (teljesen). A beszélgetés nem jut a végéhez, nem zárul le, csupán megszakad. A logosznak nincs tiszta végsõ formája, mely által valahonnan vezetne valahová, hanem a logosz olyan vonatkozás, mely önmagát mindig elirányítja, elmozdítja, szaporítja: a kihordás által képes mást létrehozni. Nincs olyan beszéd, mely egyet mondana. (Ez az istenek nyelve lenne.)

Gadamer azért szentel óriási figyelmet az eminens szövegeknek, mert ezekben talál rá a „tulajdonképpeni” (autentikus) szóra, mely megnyitja az utat az igazi nyelvben-való-otthon-lét felé. A tulajdonképpeni szót Gadamer a lét felõl határozza meg: az a szó, amelyben az igazság megtörténik,[14] az a szó, amely nem leképez egy létezõt, hanem a lét egészéhez való viszonyt mond ki. A szó lényege az, hogy mondó. A tulajdonképpeni szó sokat mondó, magától beszélõ, és a tartós érvényesülés igényével lép föl. A szó a költészetben mond a legtöbbet, ugyanúgy, ahogy a színek jobban ragyognak képen, vagy a kövek többletet hordoznak az épületben (létgyarapodás). „Amit a költõi szó nyelvi történése kimond, az az õ külön viszonya a léthez.”[15] A költészetben a szó elõjön, és elõhív valamit. Ezzel Gadamer felhívja a figyelmünket arra, hogy az emberi szónak elõhívásnak[16] kell lennie (erre kell törekednünk, hisz ez a nyelv lényege). A megnevezés elõhívás egyben, nem egyszerû ráhagyatkozás vagy hivatkozás egy már meglévõ készletre. A nyelvet alkalmassá kell tenni, hogy valóban elõhívjon valamit, hogy az egybegyûjtöttekbõl (logosz) valamit látni engedjen: a dolog ez. Az onoma nem egyszerûen a szó jelentését fejezi ki, hanem valamit fénybe állít, a dolgot magát engedi látni, mely a megnevezés által áll ott.

A szó olyan sokatmondó lehet, hogy magát a szerzõt is meglepi. Gadamer nézetében az a szó, amely képes magától beszélni, nem csupán az alapján jellemezhetõ, amire tartalmában utal. Az érzéki alakja is ugyanannyira fontos. A kimondás milyenségétõl függ, hogy egy szöveg magától beszél-e. Gadamer megpróbál érzékeny egyensúlyt tartani az értelem és a hang mozgása között. Azt is tévedésnek tartja, ha a szó csupán hangképzõdményként tûnik fel, miközben az elmondott lényegtelenné válna. A költõi szó lényege, hogy értelemalapító.[17]

A költõi szöveg születésével kapcsolatosan Gadamer leszögezi, nem azáltal születik, hogy egy költõietlen, hétköznapi szöveget úgymond költõivé teszünk metaforákkal, hiszen a költõi szó egészében „abszolút” metafora. A költõi szöveg lebegés (független a hétköznapi kontextustól).

Befejezésként álljon itt szintén egy idézet: „Hogy mi a nyelv mint nyelv, és hogy mi az, amit mint a szó igazságát keresünk, nem ragadható meg oly módon, hogy a nyelvi kommunikáció úgynevezett »természetes« formáiból indulunk ki, hanem fordítva, a kommunikáció ilyen formáit a költõi beszédmód felõl saját lehetõségeikben ragadhatjuk meg.” [18]

Gadamer az Igazság és módszerben és (fõleg) a késõbbi tanulmányaiban rávilágít arra, hogy a nyelvi otthont a mûvészet (otthontalansága?!) felõl kell elgondolnunk.

The Fearful Nearness of Language. It belongs to being-in-the-world, to throwness, that we find ourselves thrown in a language, which makes understand some being, but withdraws itself from the understandable, while it is frightfully near by us. So the homely intimacy of language itself possesses some homelessness, some obscurity.

In this study I tried to interpret Gadamer’s conception about language, which is our native land, our house and home. We live in its fearful nearness. In this context I tried to get answers to the following questions: What kind of danger is hidden in language? What is the relation between linguistic homeliness and homelessness?

In order to answer these questions, I compared Gadamer’s thoughts with Heidegger’s ideas, I analysed the inauthentic chat and the authentic talk. I came to the conclusion that the home of language has to be thought from the homelessness of art.