Pap Ferenc
Bethlen Miklós ismeretlen emlékirata
1992-ben Bécsben végeztem
kutatómunkát. Ennek során a Hofkammerarchivban eddig ismeretlen Bethlen
Miklós-emlékiratra (pontosabban emlékirat tartalmú, francia nyelvû levélre)
bukkantam. A „Siebenbürgische Commissions-Acten”, r[ote] N[umme] r. 88. fol.
214–216. jelzetû[1] oklevél
sajnos másolat,[2] de minden
valószínûség szerint korabeli vagy kevéssel késõbbi, sárga papírra írt példánya
az eredetinek (l. a fénymásolatot és az oklevél helyesírását tiszteletben tartó
átírást). A szöveg fordításában igyekeztem a mai fogalmazást követni.[3]
Átírás
214r. Poject
de moyens, par lesquels Sa Majesté et le Gouvernement de Transylvanie peut
conserver le peuple de Transylvanie extremement éspuisé en faisant une somme
d'argent considerable sans choquer la Justice et par la consoler le peuple dans
la contribution de cette année-cy.
I.
Comme les Comitats d'Hongrie les Biens conquis par cette derniere guerre ont
rechassé de la chambre avecque des sommes considérable, il faudroit disposer
les héritiers pretendans des Biens das les Comitats Bihar, Zarand, et Arad, qui
sont de plus grande part Transylvains à accorder avecque la Chambre a
une Somme tolérable, Et il faut au mesme temps prier sa Mayesté, qu'elle fasse
la grace d'employer cett'argent la'au contentement de Transylvanie, pour Ses
pretensions, qu'ils ont donné plus, qu'ils ne debvoient pas dans ces deux
années prochaines, passéz, la quelle pretension monte en uirons jusques a fl.
Ce sera un oeure
de Justice, et de clemence, tant envers les
214v. Pretendans particuliers,
/ quant envers toute la Province. Et ensemble un profit considerable pour la
Chambre.
II. Comme les Biens
Fiscaux de Transylvanie sont en registrez l'année passée, il faut parachever
cett-oeure commencée pour des raisons indispensables. 1. il faut, que le Roy
sache dans son nouveau Regne ce qui luy'apertient. 2. il ny a point d'autre
moyen a oster l'occasion de continuelles fausses alarmes, tant au Pays en
generale, quant aux particuliers possesseurs de tels Biens, que cela, si
l'estat de cette Fiscalité sera une fois adjusté selon les modalitez Suivantes.
1. il faut que cette [a tte áthúzva – P.F.] Registre là soit signé tant
du costé du Gouvernement, que du Costé de la Commission. Et aprés 2. il le faut
Envoyer a la Cour, et de la renvoyer à la révision Legale de
Transylvanie, selon les loix du Pays, et coustume prattiqué par les princes
Bethlen Gabor, et deux Rakocy. III. Laisser aller libre la petite noblesse, qui
n'ont que fort petite part de ces
215r. biens Fiscaux, une maisonnette, quelques
Vignes, / Terrain, selon les Loix escrites l'A 1630 & 1650. IV Et encor
d'avantage, il faut estendre la Clemence royale sur cette petite noblesse dans
les personnes de ceuxlà, qui ont acquis leurs petits Biens après
l'An 1650 jusques au jourd'hui, et ainsi par cette oeure de Justice, et de
clemence, en ostant la crainté a ces paures gens la, oster au mesme temps
l'occasion a touts ces bruits, d'ont la source est la crainte des plus grands
possesseurs, les quels se servent comme de harnois de la crainte, et crye
pitoyable de la petite noblesse, dans la personne de la quelle il faut
considérer deux choses, 1º Encor si la Chambre pourroit gagner quelque
chose sur ces petits gens la, cela serviroit fort peu en comparaison de la
perte du coeur du Peuple, qui est le plus grand Trésor des Roys. 2. Ces pauures
gens ont tant Contribué de leurs petits Biens dans ces années passées au
service de sa Mayesté, que leurs Biens ne valent pas autant. Et ainsi la
Justice mesme, et la Prudence ne permettent pas des [sic!] les troubler.
V. Pour les autres plus grands possesseurs, on doit et
on peut
215v. suivre l'exemple des Princes / surnomméz,
et insister aux loix, n'oubliant pas pourtant tout a fait encor dans les plus
grands aussi les mérites, et s'ils ont concourus [sic!] à leur [sic!]
sujets dans les Contributions, de ces année de Guerre. Tout celà bien
observé, et selon les Loix prattiqué Sa Mayesté pourra tirer une somme
considerable de possesseurs qui seront bien aises, quand ils verront, que par
l'exposition de quelqus [sic!] florins, ils pourront asseurer leurs héritiers,
dans les dits biens. Et cela ne causera point de bruit parmy les Estats, car le
trentiesme n'en possede rien. Et principalement, si on n'encherira pas trop ce marché.
Et si Sa Majesté employera cett'argent au contentement des plus Pauures, et
espuisées Communautés, et Gentils-hommes, les quels ont donné du grain dans les
magazins, Ce que je conseille avecqu les plus humbles prieres a Sa Majesté,
Cela faict tant s'en faut que les Estats se plaignent a Cause de cette
Production plustost ils beniront Dieu et L'Empereur.
VI.
C'est un [sic!] proche et grande ruine du Pays ensemble, que
216r. l'Argent
publique, qui est / pourtant le sang et la sueur du pauure peuple, soit par
négligence, soit par quelques autres pires raisons, n'est pas procuré comme il
deuroit.
L'Empereur
a bien clementment [sic!] resolu l'An 1693 par le Pierre Alvintzi, que de l'An
1685 touts ceux qui ont touche l'Argent publique en rende compte, ou au moins
Esclaircissement necessaire, mais cela n'a pas eu son Effect deu, jusques
aujourd huj, combien qu'on en a cent fois parlé, commencé, et negligé. Si on
dressoit une Commission Exactoriale expresse pour cela, on pourroit esperer de
gagner avecque bon Droict pour le pays une somme considerable, qui estant
employé aux nécessites publiques, le peuple seroit fort soulagé. Je pourrois
bien nommer deux ou trois justes &
grandes pretensions de cette sorte la lesquelles montent a fl
hongrois.
216v. üres, 217r. üres, 217v. Le proiet De Mr
Le Comte Betlem touchant les fiscalités. [kihúzva:] commerce
Fordításom
[Cím]
214r. Ama
eszközöknek tervezete, melyek által Õfelsége és Erdély kormányzata
fenntarthatja [megóvhatja] Erdély végletesen kimerült népét, számottevõ
pénzösszegre tehet szert, anélkül hogy megbotránkoztatná [megsértené] az
igazságszolgáltatást, s így megvigasztalhatja a népet ez évi hozzájárulása
miatt [jóváteheti a néppel szemben az idei anyagi hozzájárulás nehézségeit].
I.
Mivel Magyarország vármegyéinek a Kamara számottevõ összeg[gel együtt]
taszította vissza e legutóbb lefolyt háborúban nyert [javakat], el kellene
rendelni, hogy a Bihar, Zaránd és Arad vármegyékben [lévõ] javak igénylõ
örökösei, akik többségükben erdélyiek, elfogadható összegben egyezzenek meg a
Kamarával, s ugyanakkor arra kell kérni Õfelségét, szíveskedjék e pénzt Erdély
megelégedésére felhasználni, ennek igényeire, [hiszen] többet is adtak, a
következõ két évben [ne is adjanak többet], ez igény körülbelül forintra rúg.
Igazságtétel és kegyesség ügye ez, mind a magánigénylõkkel, mind
214v. pedig
az egész tartománnyaal szemben. És ugyanakkor számottevõ nyereség[et juttat] a
Kamarának.
II. Mivel Erdély kincstári javait a múlt évben
jegyezték be, e megkezdett munkát mulaszthatatlan okokból be kell fejezni. 1.
Szükséges, hogy a király tudja, mi tartozik hozzá új birtokán [területén]. 2.
Arra, hogy megszüntessük az állandó álriadót általában az országban s az ily
javakat bíró magánszemélyeknél, nincs egyéb mód, mint az, ha [ennek érdekében]
e kincstári állapotot a következõképpen szabályozzuk: 1. E lajstromot írja
alá a Kormány és a Bizottság is; valamint 2. Ezt el kell küldeni az Udvarnak és
visszaküldeni Erdély [helyzetének] a törvényes ellenõrzése végett, az ország
törvényei és Bethlen Gábor, valamint a két Rákóczi fejedelem idejében gyakorolt
szokások szerint. III. Szabadon hagyni a kisnemességet, amely csak igen csekély
mértékben részesül e kincstári javakban, kunyhóban, néhány
215r. szõlõsben,
földben [van része] az 1630-ban és 1650-ben megírt [kihozott] törvények
szerint. IV. És mindenekelõtt ki kell terjeszteni [meg kell szerezni] a királyi
kegyet erre a kisnemességre ama személyeket illetõen, akik 1650 után a mai
napig szerezték javaikat, így pedig, ezzel az igazságszolgáltató és kegyes
intézkedéssel, eloszlatva ama szegény emberek félelmét, s ugyanakkor
mindazoknak a [rém]híreknek az alkalmát, melyeknek forrása a [leg]nagyobb
birtokosoktól való félelem, akik védõpajzsukul használják a félelmet, és a
kisnemesség szánalmas kiáltását; ezek személyében [a kisnemességben] két
dolgot [tényezõt] kell figyelembe vennünk: 1º Még akkor is, ha a Kamara
valamit nyerhetne ezeken a kisembereken, ez igen kevés hasznot hozna ahhoz
képest, mennyire elveszítené [a Kamara] a nép szívét [támogatását], márpedig
ez a királyok [uralkodók] legnagyobb kincse. 2. E szegény emberek [a
kisnemesek] az utóbbi [elmúlt] években annyival szolgáltak javacskáikkal
Õfelségének, [amennyit valóban] e javak nem értek. Így aztán maga az
igazságszolgáltatás, de még az óvatosság sem engedi meg, hogy megzavarjuk õket.
V. Ami a többi nagybirtokost [illeti], a fent nevezett
fõurak [Princes] példáját kell és lehet követnünk, ragaszkodva a törvényekhez;
s még a legnagyobbak esetében sem feledkezhetünk meg az érdemekrõl, valamint
arról, ha õk e háborús években közremûködtek-e alattvalóik hozzájárulásának
kifizetésében. Ha Õfelsége ehhez tartja magát, és követi a törvényeket, magához
vonzhat nagyszámú olyan birtokost, aki elégedett lesz, ha azt látja, hogy
néhány forint kitevésével [kifizetésével] bebiztosíthatja örököseit az említett
javak birtoklásában. Ez pedig semmilyen elégedetlenséget sem vált majd ki a rendekben, mivel a harmincadot senki
sem fogja birtokolni. S fõleg akkor, ha ezt a piacot nem fogják [még jobban] drágítani.
És ha Õfelsége a legszegényebb és legkimerültebb közösségek és nemesemberek
megelégedésére fogja használni ezt a pénzt, azokéra, akik gabonával látták el
a raktárakat; én [csak] ezt tanácsolhatom legalázatosabb kérésem [mellett] Õfelségének.
Ezek után [nem] úgy történik, hogy a rendek panaszkodjanak e productio miatt;
inkább áldják Istent és a Császárt.
VI.
A szegény nép vérén és verejtékén [szerzett] közpénznek hanyagság vagy más, még
rosszabb okok miatt való, nem a kellõ módon történõ megszerzése az egész ország
közeli nagy romlását [hozza magával]. 1693-ban a Császár kegyesen azt határozta
Alvintzi Péter által, hogy 1685-tõl kezdve mindenki, akinek dolga volt a
közpénzzel, számot adjon errõl, vagy legalábbis [megadja] a szükséges felvilágosítást;
ennek azonban mindmáig nem volt meg a kellõ hatása, bár százszor is beszéltek
errõl, megkezdték, és elmulasztották. Ha e célból létrehoznának egy ezzel
foglalkozó Számvevõ Bizottságot, remélhetjük, hogy az ország teljesen
szabályosan jelentõs összegre tehetne szert, s ha ezt [az összeget] a köz
szükségére használnánk, sokat könnyítenénk a nép [sorsán]. Megnevezhetnék két
vagy három jogos és nagy ilyenszerû igényt, amely magyar forintra rúgna.
217v. Betlem
[Bethlen] gróff úrnak az
adórendszerre vonatkozó tervezete.
Keltezés, címzett
A szöveg keltezetlen, ezért
elsõsorban – legalábbis hozzávetõlegesen – a keltezést kell megállapítanunk:
ugyanolyan fontos, sõt lényeges a címzettnek a szövegben ugyancsak
meghatározatlan személye is.
Elõrebocsátjuk, hogy az
emlékirat-levél keltezését az 1700 és 1702 tavasza közötti idõre helyezzük.
Emellett szól elsõsorban az oklevél szövege, másodsorban pedig ismert
történelmi adatok alapján igyekszünk érvelni.
1. A szövegben szerepel az „e
legutóbb lefolyt háború” kitétel (a római I-gyel jelölt második bekezdésben).
Ez minden bizonnyal a nagy hatású, Bécs (1683) és Buda (1686) felszabadításával
járó és többek között a gyõzelmes zernyesti ütközettel (1690. augusztus 21.)[4]
fémjelzett osztrák–török háborúra vonatkozik (1683–1699). 1699. január 26-án
kötötték meg a karlócai (Karlovic, Karlowitz) békét az osztrákok és törökök
közt, s e béke a nyolc évvel azelõtt kiadott Lipót-diplomába már belefoglalt
politikai egybeolvadás nyomán szentesítette Erdélynek a császársághoz való teljes
csatlakozását.[5] A „legutóbb
lefolyt” szintagma semmiképpen sem vonatkozhatik a nagyon hamarosan
bekövetkezett spanyol örökösödési háborúra (1701–1714), hiszen a háború még
javában folyt akkor, amikor Bethlen Miklóst 1704-ben felségsértés vádjával Szebenben
bebörtönözték, s ettõl kezdve nem csupán politikai szerepét veszítette el,
hanem egészen 1708 nyaráig, amikor Bécsbe vitték, s itt haláláig – mai
kifejezéssel élve – házi õrizetben volt, még levelet sem írhatott innen.[6]
Az említett kifejezés mindenképpen frissen befejezett háborúra utal, s ez
csakis az osztrák–török háború lehetett.
2. Fontos adalék fõleg a terminus
post quem (tehát az emlékirat-levél lehetõ legkorábbi keltezése)
megállapításának érdekében az, hogy az eleinte Thavonath, halála után pedig a Seeau
testvérek (elõbb Johann Friedrich, majd Johann Honorius) vezette Cameratica
Commissio (Kamarai Bizottság), az erdélyi kincstári igazgatás központi (bécsi)
szerve még 1699-ben, Thavonath idejében titkos instrukciókat kapott a
császártól az erdélyi kincstári jövedelmek egészének felderítésére a bécsi
Udvari Kamara számára. E feladat arra utal, hogy legalábbis 1699-tõl I. Lipót
császár igyekezett kihasználni az addig háttérbe szorult pénzügyi
lehetõségeket, hogy helyrehozza s lehetõleg fel is javítsa a birodalomnak az
éppen véget ért osztrák–török háború megtépázta gazdasági és pénzügyi
helyzetét. A háború még alig ért véget a karlócai békekötéssel, de már
kiderült, hogy anyagi befektetései erõsen leszegényítették a birodalmat,
olyannyira, hogy a kincstári javak nemesi bérlete is úgy látszik, kevesebbnek
bizonyult, mint ha e javakat (földbirtokok, bányák, harmincadok, só stb.) maga
az állam használja fel, központi állami szervek igazgatása alá helyezve õket,
hogy így próbálja meg elérni az abszolutista Habsburg-hatalom lehetõ legnagyobb
anyagi hasznát.[7]
3. Az emlékirat-levél
fogalmazásának lehetséges idõszakára vonatkozik a következõ részlet is. Az
eredeti szöveg negyedik bekezdésében Bethlen Miklós arról ír, hogy „Erdély
kincstári javait a múlt évben jegyezték be”. Ez valószínûleg arra vonatkozik,
hogy a korona jövedelmének elõbb vázolt növelése érdekében a császár 1699
tavaszán felszólította a Cameratica Commissiót, gyorsítsa fel a kincstári
javakról már korábban megkezdett productiót, azaz a magánszemélyek – a
különbözõ fõnemesek – által bérletbe vett kincstári javakról birtokukban létezõ
okiratok bemutatását a fõkormányszéknek (guberniumnak), táblának és a kamarai
bizottságnak.[8]
4. A hetedik bekezdésben Bethlen
Exactorialis Commissio (Számvételi Bizottság) létesítését sürgeti. Ennek az
lenne a feladata, hogy az utóbbi évek közpénzzel való sáfárkodásáról „adjon
számot”, azaz ellenõrizze azt, hogyan, mire használták fel a „közpénzt”: fõleg
az adót, de mindenféle más, a kincstár, az egész ország vagyonát gyarapító
bevételt. Emlékirat-levelében ez akkor még csak javaslat; viszont tudjuk, hogy
1701-tõl 1703-ig Ecsedi Péter volt a kincstár számvevõje.[9]
E tény arra mutat, hogy a fentebb 1702 tavaszára megjelölt záró keltezést – minden
valószínûség szerint – még legalább egy évvel korábbra tehetjük.
Szoros kapcsolatban áll a
keltezés meghatározásával az emlékirat-levél címzettjének feltehetõ személye. A
címzett minden valószínûség szerint Ferdinand Bonaventura Harrach fõudvarmester,
salmi herceg (1637–1706), aki 1699-tõl legalább 1701 márciusáig a
Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis nevû központi vezetõszerv, a
birodalmi titkos tanács elnöke volt.[10]
Ezt a feltételezést támogatja az Önéletírásnak
egy részlete is.[11]
Minden valószínûség szerint nem
kimondottan a 11. jegyzetben idézett levélrõl lehet szó, hiszen oklevelünk és a
jegyzetben említett levél számos kitétele nem egyezik pontosan egymással.
Ugyanolyan valószínûnek tartjuk azonban azt, hogy közöletlen oklevelünk
elõzménye lehetett a jegyzetben idézettnek, annál is inkább, mert Bethlen
Miklós többször utal arra, hogy Harrachhal való kapcsolatai régebbi keletûek,
hogy a titkos tanács elnöke jól tudott franciául (tehát kézenfekvõ, hogy az
erdélyi kancellár szívesebben levelezett bizalmas ügyekben Harrachhal
franciául, mint németül), s nem utolsósorban azért, mert Bethlen tisztában
lehetett azzal, hogy pillanatnyilag Harrach az erdélyi ügyekben is
befolyásolhatta a császár állásfoglalását.[12]
Sem az Önéletírásban, sem pedig
Bethlen Miklós közzétett leveleiben nincs más utalás ilyenszerû oklevélre, mint
amilyen jelen cikkünk tárgya. Köpeczi Béla megjegyzését pedig, hogy a már bécsi
házi õrizetben tartott Bethlen élete végén francia segéllyel próbálta kimenteni
Erdélyt nyomorult helyzetébõl,[13]
azért nem tartjuk alkalmazhatónak ezen oklevélre, mert oklevelünk sokkal
korábbra tehetõ. Ennél elfogadhatóbb Bethlen Jánosnak Torma Józsefhez 1842
márciusában Kerlésrõl intézett levelében tett állítása, miszerint birtokában
van többek közt õsének, a hajdani erdélyi kancellárnak a francia udvarhoz
címzett „tervezõ irata”.[14]
Nincs kizárva, hogy ebben az esetben már az ismertetett oklevél eredetijérõl
van szó, bár az idõrendiség okán valószínûbbnek tartjuk, hogy ezt a levelet
Harrachhoz intézte.
Térjünk ezek után a lényegre: mit
tartalmaz e most közölt oklevél, hoz-e valami újat ahhoz képest, amit eddig is
ismertünk Bethlen Miklós gazdasági-pénzügyi elképzeléseirõl? Ezen túlmenõen –
vagy talán ettõl függetlenül – azt is reméljük, hogy oklevelünk tartalmának
taglalása hozzájárulhat más vonatkozások tárgyalásához, esetleg tisztázásához
is (mint például a levélíró szándékaival kapcsolatban a Habsburg-függés elsõ
évtizedének és a továbbiaknak a viszonya, a birodalom és Erdély
gazdasági-pénzügyi helyzetének függõsége fõleg Mária Terézia koráig, az erdélyi
kisnemesség szerepe stb.).
A végével – azaz az oklevélhez a
másoló által biggyesztett „tartalom-címmel” – kell kezdenünk. Eszerint
(értelemszerûen) az emlékirat-levél szerzõje a császári adórendszeren belül kimondottan
Erdély szükséges adózásával foglalkozik. Ezt abból is megérthetjük, hogy
Bethlen Miklós a szövegben többször említi a császárt, de Õfelségén (úgy
véljük) a királyt, tehát Magyarország és Erdély Habsburg-házi uralkodóját érti.
Ez pedig nem volt más, mint I. Lipót császár elsõszülött fia, József, ki 1687.
december 9-én Magyarország királya lett, s édesapja halála után, 1705. május
5-én a német-római császárság feje.[15]
(Zárójelben megjegyezzük: e dátumok is korlátozzák oklevelünk keltezését,
persze távolról sem a kellõ mértékben.) Mindez nem jelenti okvetlenül azt, hogy
az e levélben kifejtett (helyesebben felvetett) javaslatok teljesítése József
feladata lenne, hiszen I. Lipót császár abszolutisztikus jellegû uralkodása
csak bizonyos mértékben juttatott „szabad kezet” a magyar királynak, de a
király – miként Harrach is – bizonyos dolgokat megbeszélhetett a császárral.
Különösen, hogy – amint az elsõ bekezdés megemlíti – Bethlen hivatkozik „Erdély
kormányzatá”-ra is mint amely akkor még valamelyes befolyással rendelkezik.[16]
Tervezete szerint a bihari, zarándi és aradi javak igénylõi a Kamarával (tehát
az Erdélyi Udvari Kamarával) kellene hogy megegyezzenek, s a levél
megfogalmazásakor még ott tart, hogy tanácsolhatja: a befolyt összegeket Erdély
igényeire használják fel. Ehhez kapcsolható a következõ javaslat-tanács is,
mármint az, hogy fejezzék be (minden bizonnyal 1699–1700-ban) Erdély kincstári
javainak a (birodalmi össztulajdonba való) bejegyzését, hogy így is tisztázzák
a császár (a birodalom) tulajdonjogát e javak felett. Ez a tanács gyakorlatilag
elõlegezi a „productióra” vonatkozó császári rendelkezést, amely titkos
utasításban szólította fel az akkor még Thavonath vezette Cameratica
Commissiót, hogy szorgalmazza az erdélyi nemesek által bérbe vett kincstári
birtokok egészének felderítését, s e
célból biztosítsa be magának Bethlen Miklós segítségét. Azért az övét, mert a
másik két vezetõ erdélyi tisztségviselõ, Bánffy György gubernátor és Apor
István kincstartó számos ilyen erdélyi kincstári birtokot bérelt, s ezért nem
állt érdekükben az errõl szóló „productio”.[17]
Õk sem, de mások sem engedelmeskedtek az utasításnak. A birodalom pénzügyi
helyzete azonban annyira megromlott az 1700–1702-es esztendõkben, hogy a
császár 1702. március 24-én szigorúan elrendelte az általános „productiót”.[18]
Ennek ellenére a rendelkezés végrehajtásával késlekednek a bérlõk.
Az oklevél 4. bekezdésében
megfogalmazója – minden bizonnyal a fentiek folyományaként is[19]
– kifejezetten javasolja, hogy terjesszék ki a királyi kegyet a kisnemességre,
amelynek birtokbérletét támogatni kellene. Természetesen távol vagyunk még a
reformkor hangulatától, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a
kiváló erdélyi gazdasági-pénzügyi szakember
már akkor, a 17–18. század fordulóján valamennyire ellentétezi a nagybérlõ nagybirtokosokkal a „szegény néppel”
hasonló érdekû kisnemeseket.
Szögezzük le: mindezt Bethlen
Miklós csakis az abszolutista Habsburg-nagyhatalom gazdasági-pénzügyi
feljavítása nevében képzelte, képzelhette el.[20]
De az általa még 1690-ben megszerkesztett és szorgalmazott Lipót-diploma elsõ
változatát a 17. század utolsó elõtti és utolsó évében is Erdély javára, anyagi
és erkölcsi boldogulására valónak gondolta.
Feltesszük ezek után a kérdést:
oklevelünk Erdély érdekeit ismerõ és nyomon követõ gazdaságpolitikusnak
láttatja-e Bethlen Miklóst vagy rögeszmésen jóhiszemû, esetleg éppenséggel naiv
álomlátónak? A válasz szerintünk kézenfekvõ: az erdélyi kancellár, kihasználva
a nemrégen véget ért hosszú háború okozta – vagy kihangsúlyozta – egyre
nehezebb gazdasági-pénzügyi helyzetet, mindent megtett azért, hogy – talán
csökönyösen is – ezt a helyzetet összebékítse Erdély viszonylagos
önállóságával, és ezzel olyan állapotot teremtsen, amely lehetõvé tegye az
ország (Erdély) „együttélését” a Lipót-diploma általa kimunkált elsõ
változatával. A „Noé galambja” és az 1702-ben a császárnak átadott „Penetralia
Transylvaniae” címû tervezetei-munkái[21]
folytatják, rendszerbe foglalják az eddig közöletlen emlékirat-levélben leírt
javaslatokat, amelyeknek kiemelkedõ része szerintünk a kisnemesség szerepének
korai, természetesen még kiérleletlen, de késõbb mások által egyre
határozottabban körvonalazott észlelése.
Valószínûnek tartjuk, hogy a
fentiekben nem merül ki a napvilágra hozott oklevél szövegének, idõben való
elhelyezésének és címzésének hozzájárulása Bethlen Miklós gazdasági-pénzügyi
nézeteihez (talán még a szöveg megfogalmazásának idõszakában sem). Éppen ezért
bemutatását igen, de kiértékelését nem tekintjük sem teljesnek, sem lezártnak.