Emõdi András
Kísérlet a nagyváradi R. Kat. Egyházmegyei
Könyvtár
rehabilitálására*
Erdélyi és partiumi egyházi
könyvtáraink második világháború utáni sorsa a szakma elõtt ismeretes. A
negyvenes évek második felében a püspökségek, káptalanok, szerzetesrendek,
egyházi iskolák ingó és ingatlan vagyonainak részleges vagy teljes elvétele,
megsemmisítése érzékenyen érintette a hazai könyvtárügyet is. Az évszázadok óta
gyarapodó egyházi könyvtárak egy része a fizikai megsemmisülés határára jutott,
másik részét, szerencsés esetekben teljes egészében, más esetekben csak
töredékesen, nagyobb gyûjtõkönyvtárak kebelezték be (kolozsvári Akadémiai és
Egyetemi Kvt., marosvásárhelyi Teleki Kvt., bukaresti Nemzeti Kvt. stb.), ily
módon a tudomány számára megõrzõdtek, ha nem is jogos tulajdonosuk kezelésében.
Nagyváradon a katolikus egyház
rendelkezett országos viszonylatban is mind mennyiségi, mind tartalmi
szempontból elõkelõ helyet elfoglaló könyvállományokkal. Várad a középkori
magyar könyvkultúra történetében közismerten jelentõs helyet foglalt el.[1]
A számos, itt megtelepedõ szerzetesrend és a világi papság birtokában,
elsõsorban a püspökök és a kanonokok személyi gyûjteményeiben jelentõs
könyvállomány halmozódott fel. A középkor végén, a kiteljesedõ magyarországi
humanizmus korának váradi könyvtártörténetében olyan fõpapok neveivel
találkozunk, mint Vitéz János, Filipecz János, Kálmáncsehi Domokos, Szatmári
György, Thurzó Zsigmond, Henckel János, Haczaki Márton.
E fényes korszak a török
hódoltság korával és a hitújítás megrázkódtatásaival végleg letûnt, a püspökség
és a káptalan 1556-tól a majd másfél évszázad múltán bekövetkezõ katolikus
restaurációig csak névleg marad fenn.[2]
A protestáns fejedelmek idején a könyvállományok egy része a fejedelmi
központba került, majd a maradékot Báthori István a kolozsvári és
gyulafehérvári jezsuita rendházak részére foglalja le. Az állományok így
nagyrészt szétszóródtak, megsemmisültek.[3]
Várad 32 évig tartó török uralma
idején megtörik minden folytonosság, a középkori és kora újkori elõzmények
szinte minden tekintetben nyomtalanul eltûnnek.
A 17–18. század fordulóján
visszatelepülõ püspökség és káptalana, majd az 1725-ben alapított papnevelõ
intézet ismét a könyvgyûjtés helyi központjai lesznek az ugyancsak a századforduló
táján újfent megtelepedõ jezsuita rendház mellett. Csáky Imre és az utána
következõ püspökök egy barokk szellemiségû, ám még igen szerény méretekkel
rendelkezõ püspöki könyvtár alapjait vetették meg. A kanonoki hagyatékokból
úgyszintén a század elejétõl gyarapodik a káptalani könyvtár.[4]
Patachich Ádám püspök az általa építtetett püspöki palota könyvtártermében már
impozáns méretû, 8000 kötetes reprezentatív könyvtárat hozott létre, mely az
országos jelentõségû katolikus fõpapi könyvtárak sorában helyezkedett el, Klimó
püspök pécsi, Eszterházy érsek egri és Batthyány püspök gyulafehérvári
könyvtárai mellett. Kalocsai érsekké való kinevezésekor azonban teljes
könyvtárát magával vitte, és a nagy hírû kalocsai érseki könyvtár alapjait
vetette meg általa.[5] A fõpapi és
kanonoki hagyatékok mellett az intézményi vásárlások által és az abolíciós
könyvanyagból is gyarapodhattak az állományok a 18. század végén.
A 19. század második felében
Nagyváradon olyan könyvgyûjtõ, tudós fõpapok tevékenykedtek, mint Fraknói
Vilmos, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris.
1915-ben a püspökség könyvtárában
39 000 kötetet jegyeztek[6],
ugyanakkor a káptalan, illetve egyházmegyei-szemináriumi állományokat egyenként
15 000 kötetesre tehetjük.
A világháborúk közötti zavaros
idõben (a kettéosztott püspökséget 1929-ben megszüntetik) a könyvtárak ügye
háttérbe szorul, állományaik alig gyarapodtak.
1947-ben kezdetét vette az a
nagymértékû pusztulás, melynek romjain a jelenleg folyó rehabilitációs munkát
elkezdtük.
1948-ban
a püspökséget egy nap alatt kényszerítették a püspöki palota átadására. Az
1770-es évektõl az épületben levõ püspökségi és 1929 óta a régi
papnevelde épületébõl szintén ide átköltöztetett szemináriumi könyvtárak sorsa
megpecsételõdött, közprédává váltak. Az állomány java része fizikailag
megsemmisült, egy részét szétlopkodták, egy részét az épületbe beköltöztetett
görög menekült kommunisták tüzelõnek használták, kisebb részét teherautókra
lapátolva a megyei könyvtár (a szintén államosított egykori görög katolikus
püspöki palota épülete) pincéjébe hordták, ahol több évtizeden át nedves
környezetben tárolták – jelentõs része valószínûleg megrothadt. Az ebbõl
megmenekülõ állományrész a mai napig ugyanabban az épületben, a megyei könyvtár
tulajdonában, ellenõrizhetetlen mennyiségben, feldolgozatlanul vár sorsára. Az
esetleg Bukarestbe vagy Kolozsvárra szállított állományrészekrõl nincsenek
információink.
Az állomány töredék részét
(mintegy 5–10 000 kötetet) még 1948-ban sikerült átmenekíteni egy a
kanonoki épületek mögött elhelyezkedõ gazdasági épületbe, ezt 1949-ban Jakó
Zsigmond egyetemi tanár és Lindenberger János nagyprépost irányításával a
Bolyai egyetemen tanuló diákok és
önkéntes váradi nyugdíjasok segítségével a székesegyház püspöki palota felõli
galériájára szállították.
Az egyházmegyei szeminárium
könyvanyagát – vagy csak töredékét? –, mely Pray György könyvhagyatékának egy
részét is magában foglalta,[7]
1962-ig a vegyes felügyeletû (püspökség–állam), püspöki palotában levõ egykori
házikápolnában õrizték, amikor is a hatóságok a kiválogatott értékesebb
könyveket lefoglalták, a maradékot, közte a Migne-féle patrológia-gyûjteményt,
az egyház átszállíthatta a székesegyház épületébe, a már ott levõ megmenekült
püspöki könyvek mellé.
Szerencsésebb helyzetben volt a
káptalani könyvállomány, mely a székesegyház felépültétõl a kápolna feletti
második szint könyvtártermeiben nyert elhelyezést. Mivel nem érintette az
ingatlanok államosítása, és amúgy is viszonylag eldugott épületrészben volt,
elkerülte a hatóságok figyelmét, és átvészelte a háború utáni idõket.
A hatvanas évek elejére tehát
mindhárom állomány, illetve kettõnek csak roncsai, a székesegyház épületébe
került, ám pusztulásuk, igaz, jóval kisebb mértékben, a gondatlan kezelés
következtében tovább folytatódott. A nyitott galériáról bárki elemelhette a
neki megtetszõ köteteket... Az államhatóság által minden téren
ellehetetlenített egyházi elöljárók nem tudtak érdemben a könyvtári és
levéltári állomány védelmérõl gondoskodni, ám hálával kell emlékeznünk a már
említett dr. Lindenberger János nagyprépost (1869–1951) és dr. Beöthy György
prelátus kanonok (1893–1963) könyvtármentõ igyekezetére.
Idõközben államosították és
elszállították az ugyancsak a székesegyház épületében (a sekrestye feletti
emeleteken), eredeti barokk szekrényekben és polcokon elhelyezett káptalani
levéltárat. Késõbb a nyitott galériáról – jogosan – és érthetetlen okokból az
épületben levõ káptalani könyvtárból is a teljes könyvállományt az így
megüresedett levéltári helyiségekbe zsúfolták, ahol minden rendszert
nélkülözve, ömlesztve várt sorsára.
Különösen nagy vesztesége a
könyvtárnak õsnyomtatvány- és antikvagyûjteményeinek elvétele, illetve
megtizedelése. 1978 és 1982 között egy kényszerleltároztatás után kiválogattak
az állományból 11 õsnyomtatványt és legalább 98 antikvát a bukaresti Nemzeti
Könyvtár számára.[8]
A szegényes híradások és a
megmaradt katalógusok adatai szerint az államosítási hullámok elõtt a püspöki
könyvtárban 15, a káptalaniban 8 õsnyomtatvány volt.[9]
Jelenleg 5 õsnyomtatvánnyal rendelkezünk (két kötet az egykori püspöki
állományból származik, míg három a káptalaniból), a bukaresti Nemzeti Könyvtár
pedig 9 kötetben 11 mûvet tart számon mint könyvtárunkból beszolgáltatott
példányokat.[10] A hiányzó
legalább 10 kötetnek nyoma veszett az elmúlt évtizedek során.
Az
1978–1982-es leltárkönyvekben 230 antikva szerepel (meglehetõsen zavaros
felsorolásban), ezek közül 98 tételt a bukaresti Nemzeti Könyvtár foglalt le,
antikvakatalógusában a possessorbejegyzések és a káptalan pecsétje
alapján kb. 80 kötet azonosítható.[11]
Jelenleg 170 kötet 16. századi nyomtatványt (köztük számos, több mûvet
tartalmazó kolligátumot) õriz könyvtárunk. Az egykori katalógusok tartalmából
ítélve ez az állománykategória is karcsúsodott egyes kötetek eltûnésével az
utóbbi évtizedek során.
1948 óta az állam által több
ízben lefoglalt, összességében többezres könyvmennyiség útja mindannyiszor
követhetetlen volt, csekély annak a reménye, hogy valamely helyi vagy központi
állami könyvtárban nagyobb mennyiségû, Váradról származó állományrész válna
megbízható módon azonosíthatóvá.
1998-ban, a könyvtár
rehabilitálási munkáinak kezdetére a vázolt elõzmények után teljes
összevisszaságban, fûtetlen és világítás nélküli termekben, az egykori
levéltári szekrényekbe zsúfolt, dobozokban, ömlesztve a földön elhelyezett, poros,
megtizedelt, körülbelül 25 000 kötetet számláló könyvállomány további
megnyugtató sorsáról kellett helyesen dönteni és az elsõ lépéseket megtenni.
Tempfli József megyéspüspök úr szabad kezet biztosított e téren, ez úton is
megköszönném messzemenõ bizalmát és támogatását.
A munkálatok szakmai
felügyeletére az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, személy szerint Jakó Zsigmond
akadémikus urat kértük fel. Az immár egységesen kezelt állományok okán a
könyvtár az Egyházmegyei Könyvtár nevet vette fel.
Elsõ lépésben az immár
könyvtárraktárként mûködõ egykori hat levéltári helyiségbõl gondos válogatás
után teherautónyi szemetet és papírhulladékot szállítottunk el, illetve a
maradék levéltári anyagot bedobozolva szekrényekben helyeztük el.
A három állományegység (püspöki,
káptalani, szemináriumi) szétválasztása egyrészt egyszerûnek bizonyult, mivel
minden káptalani tulajdonú kötetben pecsét szerepel, másrészt nehézséget
okozott, ugyanis a püspöki és szemináriumi kötetek intézményi bélyegzõvel nem
voltak ellátva. Elkülönítettük az RMK köteteket és a régi külföldi
nyomtatványokat (16–17. század), illetve mindegyik állomány esetén a
magyarországi és külföldi nyomdatermékeket. A zsúfoltság ellenére így
valamelyest áttekinthetõvé és tartalmi szempontból felmérhetõvé vált az anyag.
Egyértelmû volt, hogy a bénító helyhiány nem teszi lehetõvé a további munkát,
legalább az állomány felét kitevõ és aránylag épen megõrzõdött káptalani
könyvanyagot más helyre szükséges költöztetni. Az egykori káptalani
könyvtártermek szinte kihasználatlanul, ám lepusztult állapotban kínálkoztak e
célra. A tatarozásukhoz, illetve a 700 folyóméternyi polcrendszer
elkészíttetéséhez a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától (Bp.) kaptunk
jelentõs anyagi támogatást.
2000 júniusára renováltattunk és
korhû, fából készült polcrendszerrel szereltünk fel három termet. A káptalani
állomány esetében az 1843-ból fennmaradt katalógus alapján válogattuk az
átszállítandó könyveket, a püspöki és szemináriumi állományok esetében minden
1800 elõtt külföldön nyomtatott és 1850 elõtt magyarországon
nyomtatott könyvet átszállítottunk.
Összességében 5 õsnyomtatvány,
115 kötetben 130 RMK, 170 kötetben 828 antikva, 630 kötetnyi 17. századi
külföldi nyomdatermék és körülbelül 10 000 kötetnyi 18. századi, 19.
század eleji nyomdatermék került a felújított, könyvtári célra minden
szempontból alkalmas helyiségekbe, ily módon a véglegesen elhelyezett mintegy
11 000 kötet magában foglalja a három állományegység muzeális, kiemelkedõ
kultúrtörténeti értékkel bíró részeit. A zsúfoltságtól felszabadult hat egykori
levéltári helyiséget továbbra is könyvtárraktárnak és levéltárnak használjuk,
renoválásuk folyamatban van. Itt helyezzük el többek között az egykori
országterületre kiterjedõ katolikus egyházi sematizmus-gyûjteményt, az egyházmegye
újabb kori (19–20. századi) anyakönyveit, a Migne-gyûjteményt (patrológia) és
további körülbelül 10 000 kötetnyi újabb kori, 19–20. század eleji könyvet és folyóiratot. A
gyarapodást az egyházmegye felszámolt vagy szórványsorsra jutott egyházközségei
plébániai könyvtárainak teljes, illetve a plébániák zömébõl az értékesebb
kötetek (RMK, antikvák, raritások, unikumok) begyûjtése jelenti. A begyûjtött
RMK és antikva kötetek a könyvtár megfelelõ állományait 10–15 százalékkal gyarapítják.
Az évtizedekig tartó enyészet és
elzártság után a tudományos kutatás számára is megnyílt a könyvtár. Az Országos
Széchényi Könyvtárral, a retrospektív nemzeti bibliográfia adatgyûjtésébe
bekapcsolódva, illetve aránylag szerény könyvállományunk kapcsán a
példánynyilvántartás munkáját segítve, hosszabb távú szakmai kapcsolat van
kialakulóban. A Pro Professione Alapítvány támogatásával elkezdtük, jelenleg a
Partiumi Keresztény Egyetem társult intézményeként és ennek támogatásával
folytatjuk az állományrészek újraleltározását és a régebbi káptalani
könyvállomány tudományos igényû feldolgozásának munkálatait.[12]
Könyvtártörténeti szempontból a 18–19. századi katalógusokkal is rendelkezõ,
két és fél évszázados folytonos gyarapodást felmutató, 85 százalékban az elmúlt
mostoha idõszakot átvészelõ káptalani állomány igényesebb feldolgozása volt
indokolt és lehetséges.
A közeljövõ feladatai közé
tartozik a mintegy ezer kötetet kitevõ régi állomány (RMK, antikvák, 17.
századi nyomtatványok) anyagának közlésre alkalmas szintû feldolgozása, illetve
az egyházmegye területén levõ plébániai könyvtárak további leltározása és
indokolt esetben ezek értékesebb részének begyûjtése.
Lehetõségeihez mérten a könyvtár
a jövõben szeretne bekapcsolódni az erdélyi tudományos élet körforgásába, ebben
az óhajában különösen az EME támogatását és közvetítõ szerepét igényli.